A Buddha ezzel szemben nem akarta, hogy a hívek vakon kövessék útmutatásait, anélkül, hogy belátnák azok okát és szükségességét. Számára nem az volt a fontos, hogy az emberi cselekedetek kifelé milyennek látszanak, hanem hogy azoknak mi a mozgatórugója, milyen tudati irányultságból és attitűdből fakadnak. A legmagasabb felismerés felé vezető út kezdetén...

Igen sok Buddha életrajz ismeretes, amelyek azonban lényeges elemeik tekintetében megegyeznek. Az életírások vázlata a következő: Sziddhártha herceg rangjának megfelelő nevelésben részesült fejedelmi jólétben nevelkedett, megnősült, és fia született. A legenda szerint sétakocsizás közben öregemberrel, majd beteggel, halottas menettel és vándoraszkétával találkozott. A szenvedés e képei borzalommal töltötték el az ifjú herceget, aki fölismerte a lét szenvedésteljes voltát, azt, hogy még embert is fenyegeti mindannak elvesztése, amit szeret, hogy mindenkire öregedés és halál vár.

Minden dolog, még a legkisebb vízcsepp, vagy az idő legrövidebb pillanata is azonos a mindenséggel. Mindezt azonban csak elméletben tudjuk. A megvilágosodásban azonban át is éljük ezt az igazságot. Az élmény pedig nagy biztonságot és nem sejtett boldogságot ad. A nem megvilágosodott ember saját /empirikus/ énjének rabja. De ez az én, amelyet ő igazi önmagának tekint, csak időleges. Nem ez az ő tulajdonképpeni lényege. Igazi énjét vagy önmagát még nem pillantotta meg. Ki kell lépnie vélt énjéből, én-tudatából.

"44. Ki fogja legyőzni a földet és
a halál birodalmát és az eget?
A Tan ösvényét ki találja meg,
akár a virágot a fürge szem?
45. A kereső győzi le a földet és
a halál birodalmát és az eget.
A Tan ösvényét ő találja meg,
akár a virágot a fürge szem."

A régi időkben nem volt sem szemüveg, hogy az eget nézzük, sem röntgensugarak, sem mikroszkóp. Semmi ilyesmi nem létezett. Az embernek saját magának kellett tehát olyan szemekkel felszerelkeznie, amelyekkel jól látott, mert semmilyen szerszám nem állt a rendelkezésére. Egy napon tehát egy szem, első alkalommal, megpillantotta a valóságot a maga teljességében. Ez a szem, rendkívüli módon átható pillantású, saját magát is ugyanolyan jól látta, mint a többieket. Behatolt, átlátta a boldogságot ugyanúgy, mint a szerencsétlenséget.

Japánban is a Mahajána buddhizmus érkezett meg kínai közvetítéssel. Népszerű és elterjedt Japánban a sin-buddhizmus, ami szerint az ún. "nem-butsu" (Hamu Amida butsu: Tisztelet Amida buddhának) mantra állandó ismétlése révén lehet részesülni Amida Buddha kegyelmében, aki a halál után befogadja hívét Nyugati Paradicsomába, s e mennyei állapotból emeli majd át a nirvánába.

Nehéz vállalkozás a Vadzsrajána ("Gyémánt" vagy "Villámjármű") keletkezésének idejét még csak hozzávetőleg is - megállapítani. Glasenapp (Die Entstehung des Vajrayán, 1936) joggal hivatkozik arra, hogy e harmadik "Jármű" beavatottjainak elméletei és gyakorlatai már az ősbuddhizmusban sem voltak ismeretlenek. Az istenségek kultusza, mágikus formulák (mantra) recitálása, a misztikus kéztartások (mudrák) tana, valamint az elmélkedést elősegítő "körök" (mandala) és ábrák (Jantra) meditációs tárgyként való alkalmazása a Hinajána gyakorlatában sem volt ismeretlen. Amíg azonban a Hinajánában szerepük csak másodlagos volt - csupán segédeszközként alkalmazták, addig a Vadzsrajánában alapját képezik...

Az Élőlényeket Kedvelő Úr elhatározta, hogy megteremti az isteneket, megsemmisíti a rossz szellemeket, elpusztítja a tüzet, a mérgezett hegyű fegyvereket, a madarak és a vadak ellenségeit. Az Élőlényeket Kedvelő Úr nem akarta a betegségeket, és enyhíteni akarta a lovak, a szamarak, birkák és kecskék szenvedéseit, meg akarta szabadítani az embereket a démonoktól, ki akarta csorbítani a fegyvereket, és megsemmisíteni a páncélzatot. Azt akarta, hogy az emberek boldogak és tiszták legyenek. Azt akarta, hogy a halak, vadak, madarak, békák ne ismerjék az ellenséget...

A Mahajána szerint minden lény megvalósíthatja a bódhi, s idővel minden bizonnyal el is éri a célt. A Mahajána követője azonban azzal, hogy a buddhaság elérését mindenki számára lehetségesnek tartja, nem állítja, hogy az üdv elérése könnyű. Számtalan újraszületés során állandó és töretlen erőfeszítésre van szükség. Az ideál olyan távoli, hogy praktikus értelemben nem lehet vonzó. A Mahajána tehát a hangsúlyt nem a végcélra, hanem magára az üdvútra helyezi. Előtérben ezek szerint nem a Buddha ideálja áll, hanem az "eljövendő Buddháé", olyan lényé aki útonon van a bódhi felé - és ez a Bódhiszattva.