1970. május 5-én egy Bombay-tól 150 mérföldnyire lévő tengerparti faluban, Nargolban, elérte ezt a tapasztalást és Sahasrara csakrájának megnyílását. Ezután utazni kezdett, hogy felébressze a Kundalinit az emberek tömegeiben. Így jellemezte a Sahasrara csakra megnyitását: "Úgy láttam a Kundalinit, mely az Ősi Erő bennünk, a Szentlélek bennünk, mint egy kinyíló teleszkópot. Ezután láttam az egész dolgot nyitva és sugarak nagy esőzuhataga kezdett folyni a fejemen keresztül, mindenütt."

"Szeress minden élőlényt legalább annyira, mint önmagadat." Sri Mahaprabhuji e mondata az emberiségnek szóló üzenetének lényege. "Szeretni" annyit jelent: megérteni, megbocsátani, segíteni, adni. Minden lény - ember és állat - az Úr gyermeke és az Ő része. Minden ember egy tehát Istennel és az egész teremtéssel. Az élet feladata, hogy felismerjük és megvalósítsuk az Igazságot a Földön. Ehhez fel kell adnunk egónkat, amely másoktól elválaszt, a szűk látókörű önzést, egységben és harmóniában kell élnünk minden élőlénnyel, az embereknek segíteniük és támogatniuk kell egymást.

Brahmá magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség  legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, s a tudata  is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az ősanyagot. Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei s a rendszerek körei; a betölthetetlen térben és az idő határtalanságában. Így született a Három Világ.

Csak az árnyékvilág mulandó, anyagias jelensége különbözteti meg a sötétséget a világosságtól, a földet a naptól, a csillagokat a holdtól, embereket az állatoktól, növényt a bogártól, sziklát a víztől, hideget a melegtől. De az én számomra mindez csak lárma, egyforma káprázata az anyagi életnek, mely értéktelen, mivel hogy mulandó, minden gyorsan tovatűnő és változó, miként az álom. Én vagyok csak a valóság! Az elmúlhatatlan és örök lényeg! A változhatatlan és nem keletkezett, mindig megvolt és örökké fennálló Csend! melyben mint káprázat, illúziók színes álma jön elő az élet és múlik el ismét.

Mindig cselekszünk. Vannak szubtilis és látható cselekedetek. A szubtilis cselekedetek a gondolat szintjén történnek; a gondolatok befolyásolják az érzéseinket, viselkedésünket és magatartásunkat. Lehet, hogy csendben, de kritizálunk másokat vagy haragot érzünk valami iránt. Ezek is cselekedetek. Tehát vannak cselekedetek a szubtilis síkon, amelyek hatással vannak testünkre és a tudatunkra. Ugyanúgy, ahogy ismerjük a természet törvényeit, fontos, hogy ismerjük a cselekedet törvényét is. Ha ismerem és követem a karma törvényeit, akkor szabad vagyok. Ha megsértem ezeket a törvényeket, akkor szenvedek.

Az első lépés a csend és a koncentráció, de ez nemcsak a tudat koncentrációja, hanem a szívé is. Meg kell tapasztalni azt, hogy az igazság nemcsak egy intellektuális folyamat, de egy olyan folyamat, ami az egész személyt magával vonzza. Tehát, ott kell lennie a szeretetnek is. Egyszer Einstein azt mondta: "Én szilárdan hiszek abban, amit az ősök is hittek, hogy csak a tiszta gondolat testesítheti meg a valóságot..." Ez azt jelenti, hogy valakinek a tudatát fel kell készítenie, érdemessé kell tennie arra...

Londonban tanult jogot, ám odautazása előtt önmegtartóztatási fogadalmat tett, melyhez egész életében hű maradt. Az indiai hagyományoknak megfelelően korán (tizenkét évesen) nősült, ezért elutazása előtt már négy gyermeke volt. 1893-ban egy indiai cég jogtanácsosaként Dél-Afrikába utazott, ahol a hindu kisebbség szószólója lett. Ebben az időben alakította ki filozófiai rendszerét, melyre egész pályafutása épült.

Nagy gondolkodók, bölcsek, művészek, szentéletű remeték mind kivonultak az emberi társadalom zajos, tülekedő hajszájából, hogy a magány, a csend zavartalanságát felkeressék. A természetben, távol a városi élettől, lelkük megnyugodott. Különösen a hosszú téli esték egyhangúságában. Nem látták maguk körül a világi életet, melyeknek szépségei vágyat keltve nyugtalanságra és küzdésre vezetnek.

Ez a karmának nevezett ok-okozati törvény minden fejlődésnek az alaptétele. Mindenkinek meg kell ennie a maga által ültetett fa gyümölcsét, legyen az akár édes, akár keserű. Másképpen fogalmazva: A tett életre kel, befutja a maga pályáját, és úgy tér vissza hozzánk, mint az elhajított bumeráng. A léleknek vállalnia kell minden cselekedetének a következményét, vagy a jelenlegi, vagy a következő életében. A sors ritkán büntet azonnal, a számlát jóval később szokta benyújtani, akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.