A hinduk éppen ezért szívesen nevezik vallásukat "szanátana-dharmá"-nak, azaz "örök vallás"-nak. Ennek megfelelően azt tanítják, hogy időről időre, mindig újból bölcs férfiak és testet öltött istenek jelennek meg, hogy hirdessék az igazságot. Ilyen volt Ráma, Krisna, Vjásza, Manu, Vaszistha, Agasztja, Savkara stb., de egyikük sem fektette le új tanok alapját, hanem csak a már kezdettől fogva ismert igazságot fogalmazta vagy hirdette meg újból. A hinduizmus tehát nem ahhoz a kerthez hasonlít, amelyet egy ember tervszerűen hozott létre, és amelyet utódai azután tovább fejlesztettek...

A beteljesedés rendkívüli tudatállapotot jelent, átlépést magasabb megismerési síkra. Ez az átalakulás művi és természetes módszerekkel idézhető elő. Az 1. szútra fogalmainak vizsgálatából kiderül, hogy valójában egyre finomodó, egyre tudatosabb eszközök soráról van szó. A születés a beteljesedés állapotának természetes kialakulását jelenti. Ekkor a tudat előző tapasztalásai révén mintegy "éretté" válik a magasabb állapotok megélésére, vagyis a beteljesedés a tudat természetes, készen kapott állapotát jelenti. Hasonló állapotokat lehet elérni a hitből táplálkozó igékkel, a vágyak kiégetésével, és a révület által.

Hétköznapi tapasztalásunkban a megismerés időbevetett, pillanatnyi, mivel mindig újabb megismerési pillanat következik utána. Ha az összpontosulás ezekre a megismerési pillanatokra, illetve azok sorrendjére irányul, megszületik annak felismerése, hogy bár minden pillanat más és más, mégis magába foglalja az összes többi megismerést, hiszen az előzőkre támaszkodik, és a következőket célozza. A különbségtevésből születő, vagyis a létet az idő és a történések folyamatából kiemelő Megismerés állapotában a jelen pillanat mindentől független, önmagába záruló, egyedüli valósággá tisztul, amiben minden "eddigi" és "ezután lehetséges" pillanat tükröződik, és elnyeri végső értelmét.

A hajlamos cselekvés eredménye vagy kielégülés, vagy pedig csalódás. Az előbbi egy időre csillapítja az elme éhségét, az utóbbi rögtön új szenves cselekvésre hevít. A "jó" és "rossz" szándékokból fakadó cselekvés magától értetődően kellemesnek és kellemetlennek minősített élményekhez vezet majd. Ám a Természet lényegéből adódóan minden állapotot újabb állapot követ, minden ösztönzés után újabb ösztönzés következik. A tudati minőségek is törvényszerűen váltakoznak. A Világos minőséget mindig Homályos vagy Ragaszkodó váltja fel. A szenvedés így végső soron nem a fájdalmasnak ítélt tapasztalásokból, hanem a "jó" és "rossz" közötti különbségtevésből születik.

Az Igázás, a Jóga, az elmeműködés feletti uralmat, a tudat rezdüléseinek megzabolázását jelenti. Az uralom nem azonos a folyamatok megsemmisítésével. Elsődleges célja az, hogy a Látó, az Ember, a tapasztalás végső alanya ne vesszen el a tudat-tartalmakban, ne azok hordozzák, hanem önmagában megálljon. Ha ez nem történik meg, akkor a Látó nem lát, hanem újra meg újra belegabalyodik...

"7. Bár a világ és az elme együtt születik meg és enyészik el, a világ az elme fénye által ragyog. Mindkettő alapja - melyből erednek, s ahová visszatérnek az a tökéletesség, mely anélkül ragyog, hogy keletkezne vagy eltűnne: ez a Valóság.

8. Bármilyen névben és formában tiszteljük is Azt, Az elvezet bennünket a név és forma nélküli Abszolút megismeréséhez. Az Igazság valódi megismerése mégis az, hogy meglátjuk igaz Önvalónkat az Abszolútban, beleolvadunk, és eggyé válunk vele."

E különböző szellemi szférákon áthaladva jól megoldott élethelyzetek esetén fel tudja venni magába azokat a szellemi erőket, amelyekkel találkozik, viszont a "rontások" nyomán erre képtelen. Mindennek következményei megjelennek a következő életben. S minden szféra végén ott marad összegyűjtve...

A nagy Gaváksa, Gavaja, s a hegycsúcs-termetű Gadzsa járjon az élen, mint tehén-csordában a büszke bika. A majomsereg jobb szárnyát fedezze Risabha majom, erdőlakók oroszlánja, ugrálva járó nép feje. A majomsereg bal szárnyán haladjon Gandhamádana,  megközelíthetetlen, mint megvadult elefántbika. A sereg közepén majd én buzdítom a derékhadat; mint harci elefánt Indrát, vigyen a hátán Hanumán! Üljön Angada hátára a halálosztó Laksmana, mint Világelefánt hátán Kincsőrző Szellemek Ura. Vezesse az utóvédet Dzsámbaván, medvék bajnoka. Szuséna Végadarsinnal fedezetül menjen vele.

Van egy vitéz mahárádzsa, Dasaratha, sok nép ura, szelíd szívű, igazságos, kocsija-lova számtalan. Annak telihold-szép arcú, elsőszülött kedves fia a törvénytisztelő Ráma, íjjal lövők legjobbika. Hogy ne szegje szavát atyja, a jót és rosszat ismerő Ráma nejével s öccsével vállalta a száműzetést. Miközben a vad őserdő sűrűjében vadászgatott, ráksaszákkal akadt össze, és leölte a szörnyeket. Vitézei elestéről tudomást szerzett Rávana, és elragadta bosszúból tőle a Dzsanaka-leányt. Hibátlan hitvesét, Szítát, kereste Ráma mindenütt, s szövetségest talált közben: Szugrívát, a majomkirályt.