Mikor Szugríva meglátta, hogy a két fegyveres vitéz
arrafelé közeledik, szörnyű ijedség fogta el.
Hevesen dobogó szívvel pillongatott maga körül,
és nem tudta, hová bújjon a majmok legbölcsebbike.
A két nagy erejű láttán lelke nyugalmat nem talált,
és rettegő majom-szíve tanácstalanul dobogott.
Töprengett az igaz lelkű: mi lesz könnyű, mi lesz nehéz,
s izgalmában tanácskozni hívta majmait a király.
Rámát és Laksmanát nézve, az ugrándozó nép feje
nyugtalanul, felindultan beszélt minisztereihez:
"Úgy vélem, hogy a gaz Válin küldte ezt a kettőt ide,
hogy remetének álcázva átjussanak a dzsungelen."

Ezután a hegyoldalról egy magas csúcsra keltek át,
hogy szemügyre vegyék jobban a két páratlan nyíllövőt.
Ott a Válin cselét sejtő, aggodalmában reszkető
Szugrívát megvígasztalta a szóhoz értő Hanumán:
"Ezzel a gyáva aggállyal hagyjatok fel mindannyian!
Ebben a hegyi rejtekben nem kell Válintól tartanunk.
Aki elől zavart lelked menekül, majmok tigrise,
a zord ábrázatú Válint még nem láttam errefelé.
Gonosz, erőszakos bátyád, Válin, a rosszindulatú,
akitől fél szelíd szíved, nincs itt; nem fenyeget veszély.
Kiütközik majom-voltod, fákon ugráló nép ura:
elméd folyton csapong, nem tudsz uralkodni önmagadon.
A jelekből következtess, okosság legyen fegyvered,
mert nem védheti meg népét okosság nélkül a király."

Szugríva végighallgatta Hanumán jótanácsait,
és értelmes beszédére értelmes szóval válaszolt:
"E két erős, íjjal-karddal felfegyverzett, hosszú karú,
isten-szerű vitézt látva, kit ne fogna el félelem?
Válin bérenceit sejtem e két páratlan férfiben.
Király körül sok nép lebzsel; a gyanakvás ajánlatos.
Alattvalóik kezével gyilkolnak az uralkodók,
s Válin a cselfogásokból bő tárházzal rendelkezik.
Te is alattvalómként menj, ismerd ki a két idegent
külsejükről, beszédükről, sőt mozdulataikról is.
Természetüket fürkészd ki, s ha látod, jószándékúak,
barátságos beszédeddel nyerd meg jóindulatukat.
Arcom elé vezesd őket, s tudd meg, hogy a két idegen
mit keres itt az erdőben, íjjal-karddal fegyveresen."

A vitéz lelkű Szugríva parancsszavára Hanumán
indult, s egyetlen ugrással ott termett a két hős előtt.
Alakját elváltoztatta a Szélisten ravasz fia,
s kolduló szerzetessé vált a furfangos eszű majom.
A két testvér elé lépett, és illendően meghajolt,
léleknek jóleső, nyájas szóval mondott üdvözletet:
"Királyi bölcsekként fénylő, vezeklésben tökéletes,
szent fogadalmú remeték, e tájra miért jöttetek?
Erős izmú, aranyszínű, faháncs-köntösbe öltözött
vezeklők, mért riasztjátok az erdő békés vadjait?
Kapuretesz-kemény, vastag, hosszú, erős karotokat
ékszer miért nem ékíti, ahogyan illenék reá?
Hegyes nyílvesszők duzzasztják ékes díszű tegzeteket,
mint szörnyű, lángoló kígyók, halálos harapásúak.
- Szugrívát, az igazságos, vitéz lelkű majomkirályt
elűzte sanda testvére, s most szomorúan kóborol.
Ő küldött ide hozzátok, a majmok főinek feje;
az ő követeként jöttem; én Hanumán majom vagyok.
Barátságotokat kéri a törvénykedvelő király;
én főtanácsosa vagyok; a Szél istene volt atyám.
Kedvem szerinti alakot tudok magamra ölteni,
így most Szugríva kedvéért lettem kolduló szerzetes."

Hanumán szavait hallva, Laksmana vette át a szót,
és Ráma buzdítására ő is elmondta sorsukat:
"Fényességes, igaz lelkű, nemes király Dasaratha;
az ő elsőszülött sarját, Rámát látod magad előtt.
Elvesztette királyságát, az őserdő lett lakhelye.
Én is követtem bátyámat, s neje, Szítá is jött vele.
A magára maradt Szítát elrabolta egy ráksasza;
a ráksaszát mi nem láttuk, mikor elvitte hitvesét.
Egy elvarázsolt szellemmel találkoztunk nemrégiben:
Szugrívához, a fán-járók bölcs urához utasított,
aki sokat tapasztalt, s az asszonyrablót is ismeri.
Így szól, valósághoz híven, kérdésedre a válaszom.
Én és Ráma segítségért Szugrívához folyamodunk."

Könny közt, megindító hangon így beszélt Szumitrá fia,
s Hanumán, a beszédében bölcs, ilyen szóval felelt neki:
"Eszes, érzékeik vágyát megfékező vitézeket
örömmel fogad Szugríva; javára válik jöttötök.
A Nap fia segítséget fog nyújtani kétségkivül
Szítá megkeresésében, s éppúgy bízhattok bennem is."

Így válaszolt a Szél sarja, a bölcs elméjű Hanumán,
s a két Raghu-fiat hívta, urához menjenek vele.
A vándor szerzetes külsőt majom-testre cserélte fel,
s őket hátára ültetve, indult a majom-elefánt.

A Risjamúka hegycsúcsról a szomszéd hegyre ment velük,
és ott urának elmondta a két testvér történetét:
"Uralkodóm, ez itt Ráma, a nagy bölcsességű vitéz,
és aki vele együtt jött, az testvéröccse, Laksmana.
A Raghu-nemzetség sarja Ráma, Dasaratha fia.
Ráma a Törvényt tisztelve, atyja szavának engedett,
aki mindig igazsággal kormányozta országait,
de egy asszonyra hallgatva, végül száműzette fiát.
Remeteként az erdőben élt a királyfi. Itt nejét
Rávana orvul ellopta. Segítségedet kérni jött.
Barátságodat óhajtják a hősök, Ráma s Laksmana.
Tisztelettel fogadd őket; méltó reá e két vitéz."

Hanumán szavait hallva, Szugríva, a majomkirály
megnyugodott, és félelme rögtön örömre változott.
Emberi alakot vett fel a fákon élő nép ura,
s méltóságteljes szépségben állt a két Raghu-sarj elé:
"Ráma, örömmel hallottam a Szél fiától, hogy ki vagy,
törvénytartó, igaz lelkű, mások üdvén munkálkodó.
Ezért nyereség számomra és megtiszteltetés, uram,
hogy velem majom létemre barátkozni szándékozol.
Ha elfogadsz barátodnak: nézd, jobbomat nyújtom feléd,
kössünk szilárd egyességet; fogd meg kezeddel kezemet!"

Ráma örvendve hallgatta Szugríva bölcs ajánlatát,
s erősen megszorította kezét kezével boldogan.
Hanumán, aki elhagyta a szerzetesi alakot,
most már saját alakjában két fácskával tüzet csiholt.
A tűz fellobbanó lángját virágokkal tisztelte meg,
s a szerződést kötő két fél közé helyezte a tüzet.
Jobbkéz felől körüljárták a tüzet a szövetkezők,
így fogadott barátságot Ráma és a majomkirály.
Ekkor vígasztaló szóval fordult Rámához a király:
"Szívbeli jóbarátom vagy, örömünk s bánatunk közös.
Bízz bennem! Nejed elvesztét nem kell sokáig sínylened;
mint az eltűnt igazságot, visszaszerzem neked megint.
Akár az Alvilág mélyén, akár fent a felhők fölött
szenved rabságban hitvesed, érte megyek s visszahozom.
Tudom biztos jelekből, hogy a Vidéha-királyleányt
láttam, amint elhurcolja a könyörtelen ráksasza.
»Ráma, Ráma!« - sikoltozta, majd kiáltotta Laksmanát,
a szörny karjában vergődve, mint kígyó a sas karma közt.
Mikor engem megpillantott négy társammal a hegytetőn,
elébem dobta kendőjét és csillogó ékszereit.
Mi felvettük a vállkendőt, és megőriztük gondosan;
idehozom, hogy ráismerj nejed ékességeire."

E szavakkal a hegy rejtett barlangjába futott hamar
Szugríva, hogy szívességet tegyen Ráma királyfinak.
Fogta a ledobott kendőt és a fényes ékszereket,
és odavitte Rámához, megmutatta: "Nézd ezeket!"
Ráma átvette a kendőt és neje ékességeit,
s könny fátyolozta el szemét, mint holdat a felhőgomoly.
Szítá emléke kínozta, és könnyek közt felzokogott:
"Jaj, kedvesem" - s fájdalmában földre roskadt erőtlenül.
Laksmanára tekintett, és miközben hulltak könnyei,
szívettépő panaszszóval hívta tanúul a vitézt:
"Nézd, Laksmana, az elhurcolt királyleány vállát fedő,
földre lehullott fátylát, és testéről az ékszereket!"

Bánat-gyötörte bátyjának ilyen szavakkal válaszolt:
"Fülbevalóját nem láttam, karperecét nem ismerem,
csak boka-csatját, mert feljebb sosem tévedt tekintetem."

Majd Szugrívához intézte kérdő szavát a Raghu-sarj:
"Mondd meg, Szugríva, hogy merre hurcolta el hitvesemet,
életem legnagyobb kincsét, a levegőben az a szörny?
Szívem megkeserítője, a gaz ráksasza hol lakik,
aki e hitvány tettével haragomat idézte fel,
tágra tárta maga előtt a Halál szörnyű kapuját,
és a ráksasza-nemzetre elhozta a végpusztulást?"

A kétségbeesett Ráma szavára a majomkirály
meghajolt, s összetett kézzel, könnyes szemmel így válaszolt:
"Nem tudom, merre ment, s hol van az a ráksasza-förtelem;
hatalmát, erejét, mocskos nemzetségét nem ismerem.
De igaz szóval ígérem, minden módon azon leszek,
hogy visszanyerjed Szítádat; ne bánkódj, ellenség-ölő!
Lásd, én is elveszítettem nejemet, mégse csüggedek,
s e nagy csapástól görnyedve sem vesztem önuralmamat.
Van egy Válin nevű bátyám, akit nagyra becsült atyánk,
mint ellenség-lemészárlót, és régen én is ugyanúgy.
Midőn lejárt atyánk napja, a majom-nép legfőbbjei
mint idősebbet, őt tették királlyá, s hódoltak neki.
Atyánktól s ősatyáinktól örökölt trónus uraként
tiszteltem mindíg bátyámat, szolgáltam alázatosan.
Egy Májávin nevű démon, Dundubhi szörnyeteg fia,
egy asszony miatt Válinnal nagy viszályba keveredett.
Kiskindhá kapujához jött egy éjjel, míg a nép aludt,
és bömbölt iszonyú hangon, Válint tusára hívta ki.
A rémítő üvöltésre felébredtünk mindannyian.
Bátyám nem bírta fékezni indulatát, és kirohant.
Asszonyai tartóztatták, és én is, tisztelettudón,
de ő lerázott bennünket, s kirontott a nagy erejű.
Testvéri együttérzésből én is mentem Válin után.
Mikor a szörny megpillantott kettőnket közelíteni,
rémület született benne, és szaporán elmenekült.
A rémülten menekülőt nyomon követtük szaporán.
A Hold is éppen akkor kelt, megvilágítva az utat.
Egy fű-benőtte nyílásban eltűnt a démon hirtelen.
Odaértünk a nyíláshoz, s megálltunk tanácstalanul.
Igen bosszankodott bátyám, hogy ellenfele megszökött,
és indulata lángjában így intézte hozzám szavát:
"Állj meg az üreg szájánál, és őrködjél figyelmesen,
miközben én berontok, s bent lesújtom ellenségemet."

Én elleneztem szándékát, de ő hajthatatlan maradt.
Megesketett lábaira, és a barlangba behatolt.
Egy teljes év lepergett már, amióta eltávozott,
s én közben a barlang száját pillanatra sem hagytam el.
Azt gondoltam, hogy elpusztult, és szívem megkeseredett.
Majd egy idő elmúltával döbbenten vettem észre, hogy
sűrű, habos vér tódul ki a földnyílás torkolatán.
Üvöltő démonok hangja ütötte meg a fülemet,
s uralkodóm kiáltása, mint akit vész szorongatott.
E jelekből megértettem, hogy szegény bátyám ott veszett.
Eltorlaszoltam hegycsúcs-nagy sziklákkal a hegyüreget,
víz-áldozatot öntöttem, s Kiskindhába tértem haza.
Titkoltam az igazságot, de megsejtették főbbjeim,
összegyűltek, s királyukká kentek köz-akarat szerint.
Igazsággal uralkodtam reám szállt birodalmamon,
de visszatért váratlanul Válin, a tusa győztese.
Tisztelettel fejet hajtva üdvözöltem testvéremet,
de bátyám vad haragjában rám támadt, durván leszidott.
Válin minisztereimet s összes alattvalóimat
összehívta, s a gyűlésben engem szitokkal illetett:
"Mindnyájan emlékeztek rá, hogy volt: azon az éjszakán
Májávin, az erős démon, párviadalra szólított.
A démon kihívására kiléptem váram kapuján,
és utánam osont álnok, titkolt szándékkal az öcsém.
Másodmagammal meglátott Májávin, a nagy erejű;
megrettent, s elfutott gyáván. Nyomon követtük, én s öcsém.
Gyorsan futott a rút démon, s egy barlang szája nyelte el.
Mikor láttam, hogy elnyelte ellenfelemet az üreg,
utasítottam kétszínű, álnok szívű testvéremet:
»Nem térek meg a városba, amíg nem végeztem vele;
várj itt a barlang szájánál, amíg elpusztítom a gazt.«
Gondoltam, hogy öcsém megvár, és beléptem a szörny nyomán.
A szövevényes barlangban bolyongtam egy esztendeig,
amíg sikerült meglelnem rejtőzködő ellenemet.
Megöltem, és kiirtottam egész rokonságát vele.
Bömbölt haláltusájában a föld mélyén a szörnyeteg,
s kiömlő vére árjával színig megtelt a hegyüreg.
Elvégeztem teendőmet, halva volt hitvány ellenem,
indultam a kijárathoz, de szikla torlaszolta el.
Testvéremet kiáltottam: » Szugríva, jőjj! Szugríva, jőjj!«
Ám válasz a kiáltásra nem jött. Megdöbbentett a csend.
Sok rúgással ledöntöttem az üreg sziklatorlaszát,
előjöttem a tört úton, s ismét városomban vagyok.
Szugríva, ez az arcátlan, elirígyelte trónomat,
s testvéri kötelességét feledve, az üregbe zárt."

Beszéde befejeztével Válin, a törvényt elvető,
kikergetett a városból, egy szál ruhával testemen.
Száműzetésbe küldött, és elragadta hitvesemet.
Féltemben az egész földet, erdőket és tengereket
bekóboroltam, és végül a kies Risjamúka-hegy
lett menedékem. Itt Válin nem bánthat; hallgasd meg, miért.

11.

Volt egy szörnyű bivaly-démon, a hegynagyságú Dundubhi.
Testében egyesítette ezer elefánt erejét.
A nagy erő a démon torz agyát dölyffel töltötte el,
s felkereste nagy testével az Óceánt, vizek urát.
Rugdosni kezdte lábával a gyöngyökben gazdag vizet,
és gőgősen szólította viadalra: »Mérkőzz velem!«
Ekkor kiszállt a mélységből a Víz hatalmas istene,
s a végzet-űzte démonnak nyugodt hangon így válaszolt:
»Tusára vágyó, nincs rá mód, hogy tusára szálljak veled,
de megmondom, figyelj rám, hogy ki lesz méltó ellenfeled.
Siva nejének atyja a hegyek ura, Himalája;
völgyeiben folyók folynak, erdők borítják oldalát,
jámbor vezeklők népének nyújt oltalmat erdőiben -
ha akarsz, vele birkózz meg; ő egyenlő erős veled.«
Azt gondolta a démon, hogy féltében szólt az Óceán,
s mint idegről a nyílvessző, röpült a nagy hegység felé.
Vezérelefánt nagyságú, fehérlő sziklatömbjeit
öklelve szerteszét szórta vadul bömbölve Dunbudhi.
Testet öltött az istenség, s mint fehérlő felhőgomoly,
saját csúcsára állt, s onnét megszólította Dundubhit:
»Tiszteld a törvényt, Dundubhi! Ne háborgasd hegységemet!
A csata távol áll tőlem; remetéknek nyújtok tanyát.«
A hegyek bölcs királyának csillapító szavaira
haragtól vérvörös szemmel fakadt ki a vad szörnyeteg:
»Ha gyáva vagy, ha tőlem félsz, vagy harcban nem vagy járatos,
magad helyett nevezz meg mást, aki birokra kel velem!«
Haragját elpalástolta a fenséges Himálaja,
s a hányaveti démonnak türelmes szóval válaszolt:
»A kincsözönben dúskáló Kiskindhá városban lakik
Indra isten fia, Válin, a majom-nép vitéz ura.
Erős, csatához értő, bölcs, s mindenkinél alkalmasabb,
hogy viadalra szólítsd, mint Indra Namucsi óriást.«
A Hegy Ura tanácsára felizzott Dundubhi dühe,
s indult száguldva, hogy Válint városában keresse fel,
rémítő nagy bivaly-testben, hegyes szarvval, félelmesen,
mint égbolton a vízzel telt viharfelhő eső előtt.
Kiskindhához megérkezve, a városkapuban megállt,
s földet-remegtető hangon elbődült, mint a gongütés.
Fákat tördelt, patájával kapálta a földet vadul,
öklelő elefánt módján döfölte szarva a kaput.
Válin háreme mélyében meghallotta a vad robajt,
s kisietett a szép nőkkel, mint csillagsereggel a Hold.
Világos, érthető szóval szólította a tombolót:
»Miért bömbölsz, szörny? Kiskindhá kapuját miért döngeted?
Ismerlek, durva Dundubhi. Védd életedet, ha tudod!«
Nyakából elhajította atyjától kapott ékszerét,
az arany koszorút Válin, s ellenfelére támadott.
Megragadta két szarvánál a hegynagyságú Dundubhit,
meglóbálta, üvöltött és földhöz csapta az óriást.
Élet-oltó csapásától összezúzódott Dundubhi.
A földön elterült nagy test öt elemére szétoszolt,
s áradt a leterítettnek orrán-fülén a vérpatak.
Válin a testet felkapta, meglengette feje fölött,
s nagy lendülettel mérföldre hajította a tetemet.
A messzire hajítottnak szájából vér permetezett,
s egy remete tanyájára szórta a szél a cseppeket.
Matanga, remeték bölcse, látta a hulló cseppeket,
haragra gerjedt, s töprengett magában: »Ki ez a gonosz,
aki sebek szennyes nedvét szórja reám váratlanul?«
Kisietett kunyhójából, s megpillantotta a kimúlt,
hegynagyságú bivaly-démon földön heverő tetemét.
Vezeklése hatalmával meglátta a történteket,
és nagy átkot bocsátott az elhajító majom felé:
»Soha ide ne léphessen, és ha belép, pusztuljon el,
aki remete-erdőmet vér nedvével fertőzte meg,
s az idehajított testtel kitördelt fákat, bokrokat!
Ha remete-tanyám táján egy mérföldnyi kerületet
átlép a balgatag lelkű, percig se élhessen tovább!
És hogyha hívei közül éppen itt járnak némelyek,
távozzanak békességben; nem maradhatnak ők sem itt,
mert megfogja erős átkom mindegyiket, ha itt időz,
gyümölcsöt-gyökeret tépve, pusztítva lombot és csírát
e békességes erdőben, melyet gyermekként óvok én.
Egy napot adok távozni; ha holnap majmot látok itt,
kővé változik átkomtól sok-sok ezer esztendeig«
A majmok félve hallgatták a remete varázsszavát,
s eltávoztak az erdőből. Láttukra Válin így beszélt:
»Mi történt, hogy Matangától ide gyűltek mindannyian
az erdőben lakó majmok? Csapás zúdult a tájra tán?«
Ekkor a majmok elmondták Válinnak a történetet,
és Matanga nagy átkáról tudósították urukat.
Ő a nagy szent elé járult, s leborulva esedezett,
de nem vetett ügyet sem rá, és hajlékába távozott.
Az átok foganatjától retteg Válin azóta is,
s Risjamúka felé sem jön, látni sem meri a hegyet.
A tilalom folytán, Ráma, itt nem kell tőle tartanom,
és félelem nélkül járom az erdőt, s velem híveim.
Nézd, Raghu sarja, itt ezt a hegycsúcs nagyságú csontrakást:
szörnyű erő röpítette idáig ezt a tetemet.
Megítélheted ebből is, Válin mily iszonyú erős;
úgy gondolod, hogy képes vagy viadalban lebírni őt?"

A vitéz lelkű Szugríva aggodalmas szavaira
Ráma csak elmosolyodott, majd nyugodtan így válaszolt:
"Szugríva, hogyha nem bízol erőmben, majom-nép ura,
bizonyítékkal szolgálok, hogy bízvást számíthass reám."
Így beszélt biztató szóval a majomhoz a Raghu-sarj,
majd egyetlen lábujjával felkapta a nagy csontrakást,
játékosan meglóbálta, és tíz mérföldre rúgta el.

Örömmel látta Szugríva, összekulcsolta két kezét,
s elismerőleg főt hajtva hódolt Ráma vitéz előtt:
"Óh, férfiak oroszlánja, Indrát s egész isten-hadát
könnyűszerrel legyőznéd te, nemhogy Válin majomkirályt.
Minden bánatom elszállott, végtelen boldogság fog el,
hogy ilyen pártfogót nyertem, földi Indrát és Varunát.
Azt a testvér alakjába öltözött ellenségemet
öld meg csatában érettem; ezért kulcsolom kezemet."

Ő magához szorította Szugrívát barátságosan,
mintha öccsét ölelné meg, és nyájas szóval válaszolt:
"Menjünk tehát Kiskindhába; indulj előttem sebesen,
s ha megérkeztünk, hívd harcra Válint, álnok testvéredet!"

Tüstént mindnyájan indultak Válin székvárosa felé,
amely fákkal körülvéve, sűrű erdő mélyén feküdt.
Szugríva rémítő hangon üvöltötte Válin nevét,
s a viadalra készülve, szorosra húzta köntösét.
Öccse kiáltását hallva, a nagy Válin haragosan
előjött, mint a Fény-adó a Felkelés hegyoldalán.
Gomolygó küzdelem támadt Szugríva és Válin között,
mintha egymásnak ütközne két nagy csillag az ég ívén.
A négy ököl mint négy mennykő, mint négy villám a négy tenyér
cikázva sújtott egymásra az őrjöngő, szilaj tusán.
Ráma felajzott íjával figyelte a két küzködőt,
az egymáshoz ikerpárként hasonló két majomkirályt.
Mivel megkülönbözetni nem bírta a testvéreket,
halálos nyíl lövésére nem tudta elszánni magát.
Válin megtörte Szugrívát, és a majom elmenekült,
mert nem találta ott Rámát oltalmazóul oldalán.
Ütésektől legyengülve, saját vérétől szennyesen,
nyomában üldözőjével, Risjamúka felé futott.
Mikor beért az erdőbe, Válin a fák előtt megállt,
mert rettegett az átoktól, és szitkozódva távozott.
Ráma követte Szugrívát. Vele ment öccse, Laksmana.
Hanumán is velük tartott. Felkeresték a vert vitézt.
Amint Szugríva meglátta, hogy Ráma közeleg felé,
búsan, szégyenkező arccal, földre sütött szemmel beszélt:
"Rábeszéltél, hogy hívjam ki, s te erődet megmutatod,
s most, hogy összeveszítettél, cserben hagyod védencedet.
Felbujtás helyett őszintén be kellet volna vallanod,
hogy nem szállsz szembe Válinnal, s békén maradtam volna itt."

A vitéz lelkű Szugríva panaszkodó szavaira,
szemrehányó beszédére Ráma csitítva válaszolt:
"Kedves barátom, hallgass meg, s távolítsd el haragodat;
ne neheztelj; okom volt rá, hogy ne lőjem ki nyilamat.
Ékszerekkel, ruhátokkal, testben s járásotokban is
hasonlítotok egymáshoz, te és bátyád, mint két iker.
Megzavart e hasonlóság, majmok legnemesebbike,
ezért nem mertem ellőni élet-kioltó nyilamat,
féltemben, hogy barátomat ölöm meg segítség helyett.
Indulj tusára újólag, ne csüggedj el, majmok ura,
de előbb ölts a testedre olyan ismertető jelet,
amelyből felismerhetlek, ha párharcba bocsátkozol.
Laksmana, messziről látszó ismertető jelül szakíts
egy virágzó folyondárt, és fond Szugríva nyaka köré!"

Ekkor öccse kiválasztott egy virággal dúsan rakott
folyondárt, leszakította, nyakára fonta szorosan.
Nyakában a folyondárral úgy tündökölt a nagy majom,
akár darvak füzérével az alkonyati fellegek.
Újra erőben és büszkén, Rámát tudva az oldalán,
a Válin-védte városba indult elszántan a majom.

Itt a mézsárga Szugríva eget-repesztőt ordított,
hogy a hangtól fejvesztetten szétfutottak a nagy bikák,
mint csatában a sebzett ló, menekültek vadállatok,
madarak földre hulltak, mint mennyből lebukó szellemek.
Meghallotta az ordítást a háremében mulató,
öccse megcsúfolásának örvendő durva Válin is.
A minden élő szívében félelmet keltő bömbölés
elűzte mámorát tüstént, és szörnyű düh töltötte el.
A rettentő üvöltésre talpára ugrott a majom,
és szinte meghasították a földet döngő léptei.
Tárá királyné aggódó szeretettel ölelte meg,
s zavartan, remegő hangon próbálta csillapítani:
"Fékezd haragod, mely rádtört, mind sodró, áradó folyó!
Várj reggelig! Ha megvirrad, majd megmérkőzhetel vele.
Elmondom, hogy mitől tartok, miért kérlek, hogy ne siess.
Épp most verted le Szugrívát, és megsebesült súlyosan;
s ha visszatér ilyen gyorsan, és csatázni hív, ez gyanús.
Nem hiszem, hogy magától jött újra kiállni ellened;
nyilván erős segítőre talált, azért büszkélkedik.
Kérlek, hallgass tanácsomra; hasznodra lesz, ha megteszed:
öcsédet, Szugrívát kend fel társuralkodóvá hamar.
Testvér marad a testvéred, akár távol, akár közel,
és a testvér a testvérnél hívebb barátot nem talál."

A csillagfényes orcájú Tárá üdvös tanácsait
a gőgös Válin fitymálta, és ingerülten válaszolt:
"Csatában sose hátráló, nem alázkodó harcosok
inkább meghalni hajlandók, mint tűrni sértés szégyenét.
Az alávaló Szugríva párviadalra szólító,
hitvány, dölyfös üvöltését nem viselheti el szívem.
Megyek és megküzdök vele; aggodalomra nincs okod.
Letöröm nagyravágyását, de megkímélem életét."

A nyájas szavú, szép Tárá Válint féltőn ölelte meg,
majd sírva, lassú léptekkel megkerülte jobbkéz felől.
Áldó, győzelmet ígérő jósigéket mondott reá,
s kétségbeesve támolygott háremébe hölgyeivel.
Válin, akár a nagy kígyó, haragjában lihegve fújt,
s villogó pillantásokkal ment keresni ellenfelét.
Akár a lobogó tűzláng, várt rá a sárga, nagy majom.,
Felövezte magát Válin, és Szugríva felé rohant,
magasra emelt öklével készülve földre sújtani.
Ökölbe szorított kézzel ugrott elé Szugríva is,
a vállas Válin vesztére vágyódva bosszúszomjasan.
Haragtól rézvörös szemmel állt a reá rontó elé
a szörnyű erejű Válin, és gúnnyal kiáltott felé:
"Ezt a kemény ujjú, súlyos, összeszorított öklömet
lendülettel feléd sújtom, és kitépem életedet."

E szavakra testvéröccse szintén visszaadta a szót:
"Fejedre zuhanó öklöm fojtsa beléd az életet!"

Rávetette magát Válin, rásújtott szörnyűségesen;
mint források hegyoldalból, patakzott testéből a vér.
De mitsem bánta Szugríva. Kitépett egy nagy sála-fát,
s végigvágott Válin testén, mint a villám a hegytetőn.
A nagy szálfa csapásától imbolyogva megtántorult,
mint rakománya súlyától tengeren imbolygó hajó.
Mintha az égen egymásba csapódna a Hold és a Nap,
két keselyű egymást tépné, úgy marták egymást vad tusán.
Ágastul kicsavart fákkal, kemény sziklatömbökkel és
sziklakemény karommal, majd karokkal, térddel folyt a harc.
Végül Válin tovább bírta, s a harcban ő maradt felül;
Szugríva lassan elgyengült, fogytán volt minden ereje.
Ráma látta, hogy elgyengül Szugríva, szövetségese,
s kétségbeesve, aggódva, mind gyakrabban tekint körül.
Szorult helyzete láttára Ráma látta, hogy itt a perc,
s ekkor nyilát elővette, hogy Válinnal végezzenek.
Íjára helyezett egy nagy, kígyóméreg-tüzű nyilat,
s az íjat ívbe hajtotta, Halál dobókorongjaként.
Az ideg pendülésétől felrebbent a madársereg,
s menekült minden négylábú, megrettenve, hogy itt a vég.
Mennydörgő zajjal elpattant a villám-villogású nyíl,
suhant, és Válin mellébe fúródott be szélsebesen.
A páratlan vitézségű Válin, a hős majomkirály,
az ütés szörnyű súlyától hanyatt zuhanva elterült.

17-18.

Ám ereje és szépsége, bátorsága és élete
a vitéz lelkűt még földre zuhantában sem hagyta el.
A pompás drágakő-nyaklánc, a nagy Indra ajándéka,
a halálra sebzett testben megtartotta az életet.
Nyakában az arany lánccal a haldokló úgy tündökölt,
mint a szélükön alkonyfény színében égő fellegek.
Az elesett, lassan-lassan körültekintő hős iránt
tiszteletet tanusítva, mellé lépett a Raghu-sarj.
Nagy erejű legyőzőjét felismerte áldozata,
s a Törvény igazságával, kemény szóval feddette meg:
"A harcban másfelé nézőt nem dicsőség elejteni.
Hitvány orgyilkosom lettél, míg mással vívtam a tusát.
Ráma igaz, nemes lelkű, szavát tartó, becsületes,
könyörülő, szelíd szívű, mindenkinek csak jót akar,
szilárd, nagy célokért küzdő, segítő, törvénytisztelő -
egész világon így zengik dícséreted az emberek.
Most látom, hogy törvénytipró, gonosz lelkű, jellemtelen,
képmutató, olyan vagy, mint a fűvel benőtt kútgödör.
Városodban, országodban sohasem tettem semmi kárt,
nem illettelek rossz szóval - mért öltél meg ártatlanul,
miközben mással harcoltam, téged nem is bántottalak?
Gyümölcsön és gumón élő, erdei állatok vagyunk,
egyszerűek szokásaink - te pedig ember vagy, király.
Föld, arany, kincsek és jószág szokták szülni a háborút;
téged ide mi csábított? Erdőim és gyümölcseim?
Megölted, aki nem vétett - e szégyenletes tett után
mit fogsz szólni tisztességes emberek közt, nagy Raghu-sarj?"

Törvényre és igazságra hivatkozva ekként beszélt
elakadó lélegzettel Válin, vádolva gyilkosát,
s mint a vizét vesztett felleg, fényét veszítő Fény-adó,
kialudt tűz, feküdt némán az erejét vesztett vitéz.
Ráma a vádoló szóra ilyen beszéddel válaszolt:
"Balga vagy, nem ismersz törvényt, hasznot, szabályt, viselkedést,
s együgyüségedben szitkot mersz szórni rám illetlenül.
Tudd meg: a Raghu-nemzetség örök tulajdona a Föld,
ők büntetnek s jutalmaznak embert, állatot egyaránt.
Most Bharata kormányozza igazsággal, törvényesen,
s parancsa végrehajtói vétket sosem követnek el.
Én is a törvényben járok az ő akarata szerint,
s a helyes úttól eltérőt zabolázni feladatom.
Te eltértél a törvénytől, tetted szégyent hozott reád,
mert vágyaidnak engedtél, királyokhoz méltatlanul.
Az idősebb fiútestvért, az atyát és az oktatót,
e hármat tartsa atyjának, aki a törvényt tiszteli.
Jó erkölcsű tanítványát, testvéröccsét, édes fiát,
e hármat fiának tartsa, aki a törvényt követi.
Te a törvényt megsértetted, öcséd feleségével élsz;
ez volt az oka, tudd meg, hogy büntetésül megöltelek.
Mintha menyeddel vétkeznél bujaságodban, épp olyan,
hogy Szugríva életében magadévá tetted nejét.
Te letértél az ösvényről, s kéjednek engedtél, majom;
sógornőd meggyalázása hozta reád a büntetést.
Szugríva oly barátom lett, akár testvérem, Laksmana;
feleséghez, királysághoz egymást fogjuk segíteni.
S egy másik okom is volt rá, majom, hogy elejthesselek;
hallgass végig, és értsd meg, hogy neheztelésre nincs jogod.
Nem bántam meg, amit tettem, bár nem haragudtam reád.
Hurokkal, tőrrel, csapdával fogdossák el az emberek
a vadakat az erdőben, rejtekből is és nyíltan is.
Akár félénken elfutnak, akár megállnak jámborul,
elejtik őket, elfogják a hússal élő emberek,
s hogy orvul is vadászgatnak, azt véteknek nem nevezik.,
Te fatetőkön ugráló, nyilammal elejtettelek,
mert csak majom vagy, s mit bánom, hogy harcoltál vagy sem velem.
A törvényt a király szabja, övé az élet és vagyon,
ő adja és ő veszi el, vedd tudomásul, te majom.
Őt megölni, szidalmazni, megharagítani tilos,
mert emberi alakjában földreszállt isten a király.
Te a törvényt megsértetted, gyalázni mertél engemet,
a törvény felkent őrzőjét atyáim s őseim nyomán"

Ráma kemény beszédére Válint bűnbánat fogta el,
megértette a törvényt, s nem hibáztatta Rámát tovább.
Két kezét összekulcsolva, alázatosan válaszolt:
"Meggondolatlanságomban sértő szót szóltam az imént.
Raghu-család nemes sarja, kérlek, ne ródd fel vétkemül.
Elszakadtam a törvénytől, áthágtam a törvény szavát;
oltalmazz balgaságomban, törvény-őrzők legjobbika!"

Torkát fojtogató könnyel, akadozva suttogta még,
könyörgő pillantással, mint mocsárba süppedt elefánt:
"Nem önmagamért bánkódom, nem Táráért és népemért:
Angadáért, fiacskámért, aki csak erényben öreg.
Féltettem, kényeztettem, s most, hogy elveszíti támaszát,
el fog senyvedni, sorvadni, mint kiapadt vizű folyó.
Gyermek és tanulatlan még egyetlen szeretett fiam;
vedd oltalmad alá, Ráma, Tárá erőtlen magzatát."
Így esedezett Rámához Válin, majd elakadt szava.
Ráma törvényt, igazságot, jóindulatot ismerő,
bölcs szavakkal vígasztalta a könnyező majomkirályt:
"Távoztasd el a félelmet, a szívedet gyötrő zavart!
A Végzet rendelésének senki nem mondhat ellene.
Ahogy te óvtad, gondoztad egyetlen fiad, Angadát,
úgy fogja óvni, gondozni Szugríva is, én is vele."

19.

Ráma vígasztalására már válaszolni nem tudott
a majmok mahárádzsája. A nyíl sebétől haldokolt.
Kövek zúzták egész testét, fatörzs-csapások tagjait,
s a nyíltól, életet-oltótól, végső kábulat fonta be.
Megtudta neje, szép Tárá, hogy a fán-járók párducát
a Ráma-lőtte nyílvessző megsebezte halálosan.
Felfogva férje balsorsát, a szörnyű gyászhír hallatán
az ékes hegyi barlangból fiával együtt kirohant.
Az úrnőjük után indult, erős majmok-bölényeit
az íját markoló Ráma láttán rémület fogta el.
Fejvesztve menekültek, mint a szarvas-csorda szertefut,
ha a vadász nyilától a vezérállat a földre hull.
A kétségbeesett Tárá a kétségbeesett hadat,
a gyáván megfutamlókat, próbálta csillapítani:
"Uralkodótok orcája előtt kellene állnotok,
s csúfosan cserbenhagyjátok, hogy mentsétek irhátokat.
Irigyelte királyságát bátyjától gonosz öccse, és
meggyilkoltatta rejtekből lövő Rámával álnokul."

Királynéjuk szavát hallva, a majmok bölcs vezérei
az időhöz szabott szóval mondták ki véleményüket:
"Fordulj vissza! Fiad még él. Menekítsd fiad, Angadát!
A Halál Ráma testében megölte s viszi uradat.
Mint a villám, lesújtották Válint villámsebes nyilak,
s megvert hadként futott széjjel a majmok nemes nemzete.
Vonuljunk falaink közé, kenjük királlyá Angadát,
Válin fiát. Az ugrálók népe engedni fog neki.
S ha nem tartod tanácsosnak, hogy itt maradjunk e helyen,
rejtett hegyi barlangokba átköltözik minden majom."

A megfutamodó majmok gyáva beszéde hallatán
önmagát tükröző szóval szólalt meg a szép mosolyú:
"Nem érdekel királyságom, sem Angada, sem önmagam,
ha hallom, hogy halálán van férjem, a majom-nép ura.
A majmok oroszlánjának lábaihoz kell hullanom,
ha őt földre terítette Ráma gyilkos nyílvesszeje."

Így beszélt, és eszét vesztve fájdalmától, sírva rohant,
kezével verve mellét és fejét, zokogva görcsösen.
Odatámolygott. Ott látta földre bukott, sebzett urát,
a csatában nem hátráló vitézeken győztes vitézt,
sziklatömböket zúdítót villámfegyveres Indraként,
viharszelek duzzasztotta fellegek hangján bömbölőt,
harcban csatakiáltással szíveket megremegtetőt,
akár éhes királytigris mancsától lesújtott vadat.
Ott látta földre támasztott íjával férje győztesét,
mellette férje öccsét, és harmadikul hős Laksmanát.
Tovasietett mellettük, fekvő férjéhez sietett,
meglátta, megtántorodott, és kábultan mellé rogyott.
Majd álomból ocsúdóként sikoltott: "Felséges uram!"
s a Halál kötelékéből vergődőt nézve, zokogott.

Fogyó lélegzettel, fogyó élettel pillantott körül
Válin, és hű nejét látta, akár víjjogó keselyűt,
mellette szeretett fiát. Fájdalom hasított belé.
Előtte álló Szugrívát, öccsét, a majmok új urát
szólítva végső kéréssel, szerető szóval így beszélt:
"Engesztelődj meg, Szugríva! Kérlek, ne vess meg vétkemért!
Könyörtelen Végzet vonszolt balgatag tetteim felé.
A Végzet rendeléséből kettőnknek nem rendeltetett,
hogy igaz testvérként éljünk szeretetben és boldogan.
Másként fordult. Lépj hát most te helyembe királyságomon!
Látod, Halál országába vezet utam hamarosan.
Megválok életemtől és birodalmam kincseitől,
megválok gáncs-nem-illette, fényes dicsőségemtől is.
Az életétől búcsúzót szánd meg, és hallgasd meg szavát,
és még ha terhes is, tedd meg, amire utoljára kér.
Nézd e földre borult arcú, könnyekben úszó Angadát,
jólelkűt, jobbat érdemlőt, nem-gyerek-eszű gyermeket.
Mintha saját fiad volna, vedd oltalmadba fiamat;
bár atyját elveszítette, ne veszítse el mindenét.
Hidd meg, leghívebb híved lesz, segítőd lesz Tárá fia,
csatákban győzhetetlen hős lesz majd az ifjú Angada.
S tudd hitvesemről, Táráról, hogy sok tudásban járatos:
a jövő feltárásában, és nagy varázslatokban is.
Ha valamit javall, azt te bizton bízvást megteheted,
mert minden, amit Tárá mond, ne kételkedj, beteljesül.
S barátod, Ráma dolgában el kell majd járnod gondosan;
ha buzgalmadban ellanyhulsz, a Törvényt sérted meg vele."

Ezután Válin elnémult, szemének fénye megtörött,
s kifordult, félelmes foggal mozdulatlanná merevült.

23.

Az életből eltávozott Válin testére ráborult
Tárá, arcát megcsókolta, és halottjához így beszélt:
"Fekszel a szomorú földön, köveken és göröngyökön,
szívem szaggatod, hős férjem. Nem fogadtad tanácsomat.
Majmok Indrája, kedvesebb neked a föld, mint én vagyok,
mert azt öleled fektedben, s nekem szómra nem válaszolsz.
Köréd gyűltek a medvék és majmok fői, uruk köré;
gyötrelmes panaszuk hangját, zokogó gyermeked szavát,
s az én sírásomat hallva, miért nem eszmélsz, kedvesem?
Harcban elesve itt fekszel, vitézek méltó fekhelyén,
ahová eddig mindig te fektetted elleneidet.
Tiszta család nemes sarja, harc kedvelője, kedvesem,
védelem nélkül itt hagytál, elmentél, oltalom-adóm.
Ne adja lányát harcoshoz, aki lányának jót akar;
lásson engem, az özvegyet, holt harcos halott hitvesét.
Büszkeségem, boldogságom, üdvösségem porrá omolt;
parttalan, feneketlen, mély bánat-tenger magába nyelt.
Azt kell hinnem, bizonyára kőből van kőkemény szivem,
hogy halott férjemet látva, nem reped rögtön százfelé.
Hitvesem volt, barátom volt, természettől legkedvesebb
a hős, akit az életből száműzött a vesztes csata.
A férjét vesztő asszonynak hiába vannak fiai,
hiába van gazdagsága - nem más, csak özvegy; így igaz.
Tulajdon testedből ömlő vér iszapjában úgy heversz,
mint régen bíbor szőnyeggel borított, puha nyoszolyán.
Porral és iszamós vérrel szennyezett, drága testedet
karom nem tudja, mint régen, most magamhoz szorítani.
Hosszú nyíl áll ki szívedből, s távol tart tőled, nem ereszt
hozzád símulni, csak nézlek, mint búcsúzó a távozót.
Ma meg lehet elégedve Szugríva: Ráma nagy nyila
messzire űzte félelmét ezen az iszonyú csatán."

Tárá, Angada, Szugríva szenvedésében osztozott
Ráma, s hogy gyászuk enyhítse, vígasztalóan így beszélt:
"A gyász fájdalma nem használ annak, aki eltávozott;
egyetlen szertartás vár rá, azt kell még elvégeznetek."
Angada elszorult szívvel, s vele Szugríva szomorún,
máglyát rakott, s a máglyára helyezték Válin tetemét.
Szabály szerint tüzet téve a máglya alá, jobbfelől
kábult szívvel körüljárta távozó atyját Angada.
Mikor a máglya elhamvadt, a majom-nép legfőbbjei
a folyóhoz vonultak le, víz-áldozatot önteni.
A hűs, tiszta folyó partján élükre állott Angada,
és tisztító vizet hintett magára mindegyik majom.
Szugríva szomorúságán elszomorodott Ráma is,
és velük együtt gyászolva, gyász-szertartást végeztetett.
Szugríván meg se száradt még a ruha, s szolgálattevőn
körülvették az ugráló nép főfő miniszterei.
Az ernyedetlen buzgalmú, hosszú karú Ráma elé
járultak összetett kézzel, mint Brahmához a mennylakók.
Ekkor a napkorong-fényű orcájú, aranyhegy-színű
Hanumán, a Szél gyermeke, összetett kézzel így beszélt:
"Kegyed folytán ma Szugríva elnyerte a hegyes fogú,
duzzadó erejű, bátor majmok atyáktól örökölt,
dicsőséges királyságát, a nem könnyen elérhetőt.
Még ma a fényes városba bevonul, ha megengeded,
s híveire támaszkodva átveszi az uralkodást.
Kenetekkel s varázsfűvel felkenik szertartás szerint,
s ő neked gyöngyfüzérekkel fejezi ki hódolatát.
Keresd fel hegyi barlangját, fejedelmi, kies lakát,
és köss vele szövetséget most már uralkodó gyanánt."

Az ellenséges hősöket leigázó, hős Raghu-sarj
Hanumán bölcs beszédére okos szavakkal válaszolt:
"Hanumán, kedvesem, tudd meg, hogy tizennégy esztendeig
se faluba, se városba nem tehetem be lábamat.
A gazdag, égi szépségű barlangba menjen nélkülem
Szugríva, s tüstént kenjék fel szabály és szertartás szerint."

Majd a nemes Szugrívához intézte szavait a hős:
"Angada eszes és bátor, illendően viselkedik,
méltó rá, hogy magad mellé ifjú királlyá felkenesd.
Elsőszülött testvérednek ő az elsőszülött fia,
atyja mása vitézségben, erős lelkű, nem csüggedő.
Ám éppen az esős évszak első hónapjában vagyunk,
s négy hónapig esőfelhők zúdítják ránk özönüket.
Nem valódi harci tettekre ez az idő. Te térj haza
szép palotádba; én addig ezen a hegyen maradok.
Kellemes, tág, szellők-járta e barátságos hegyüreg,
bővelkedik forrásokban, lótusz-lepte tavakban is.
Az első őszi hónapban Rávana ellen indulunk.
Most foglald el királyságod, hadd örüljenek híveid."

Szugríva, engedélyt nyerve a távozásra, bevonult
Válin volt birodalmába, Kiskindhá szép utcáira.
Tüstént körülözönlötték ugrálva-járók ezrei
a gazdag, ékes városba bevonuló majomkirályt.
Mikor körükben láthatták a fákon-lakók fő urát,
földre borultak arcukkal alattvalói boldogan.
Szugríva megszólította és felemelte híveit,
s élükön bátyja tündöklő palotájába bevonult.
A majom-nép oroszlánját királlyá kenték hívei,
mint az Ezerszemű Indrát királyukká a mennylakók.
Feje fölé aranybojtos, hófehér napernyő feszült,
két színarany fogantyújú jakfark legyezte kétfelől,
testét fehér köntös fedte, és drágaköves ékszerek.
Ő bőkezű ajándékkal tisztelte meg a papokat,
akik varázsigéikkel, szent fűvel és szent vajjal is
megszentelték az oltáron lobogó áldozat-tüzet,
majd az aranyos padlójú, drága szőnyeggel letakart,
tarka virágfüzér-díszes, szellő-járt palota-tetőn
pompás trónusra ültették, arcával napkelet felé,
s tiszta vizű folyókból, szent fürdőhelyekről, és a nagy
óceán minden partjáról merített vizet hoztak, és
arany korsókba töltötték a szent nedvet szabály szerint,
s a tiszta, csillogó vízzel a majom-nép legfőbbjei
a szent tanok előírta, öröklött szertartás szerint
királlyá kenték Szugrívát, mint istenek az Ég Urát.
A majmok ura, Szugríva, megfogadta Ráma szavát,
magához hívta, és ifjú királlyá kente Angadát.
Elégedetten szemlélték nemes tettét a fán-lakók;
"jól van, jól van!" kiáltással magasztalták királyukat.
A két vitéz lelkű testvért, Rámát és vele Laksmanát
dícsérő szóval éltette az ujjongó majomsereg.
Sok tarka zászló lengése, nyüzsgő, víg, ünneplő tömeg
ékesítette Kiskindhát, erdőlakók szép városát.

Midőn Szugrívát felkenték, és elfoglalta városát,
a Praszravana hegységbe vonult el Ráma s Laksmana.
A felhőkből alázúdult az Ezerszemű zápora,
a földet felüdítette, érlelte a vetéseket.
Dörgő felhők rohantak el az erdők és hegyek fölött,
terhüket kibocsájtották, s megkönnyülve szálltak tova.
Idő múltával elfáradt a tíz égtájat elfedő,
megvadult elefánt-csordát utánzó felhők rohama.
Elpihentek a vízterhes nagy felhőket terelgető,
nyíló virágok illatát kölcsönvevő, nedves szelek.
Elhallgatott a felhők és elefántok dörgő szava,
pávák rekedt rikoltása, kiáradt folyók moraja.
Eltelt a négy esős hónap, száz hosszú esztendő gyanánt
Rámának, akinek szívét Szítáért perzselte a kín.
Látta a tiszta égboltot, melyről a felleg távozott,
csillagsereg sziporkázott, darvak krúgása zengte be,
s látta, hogy közben Szugríva, mihelyt vágya beteljesült,
törvényről s kötelességről hitványul megfeledkezett,
teendőitől elfordult, éjjel-nappal mulatozott
visszanyert feleségével, és Tárával is nejeként.
Rámát az idő múlása, a majomkirály közönye,
Szítá miatti fájdalma emésztette, és így beszélt:
"Laksmana, a gonosz lelkű Szugríva semmibe se vesz.
Célját elérte, s nem nézi, hogy közben múlik az idő,
s Szítá megkeresésében segítséget ígért nekem.
Menj Kiskindhába, és mondd el a gyönyörökben elmerült,
hálátlan, balgatag lelkű majomnak üzenetemet:
Az, aki a segélykérőt reménnyel biztatja előbb,
utána rútul elhagyja, a világon legaljasabb.
Az, aki a kimondott szót - akár könnyű, akár nehéz -
igaz lélekkel megtartja, a világon legnemesebb.
Akik céljukhoz érkezve cserben hagyják barátjukat,
háládatlan hullájukat nem eszi meg hiéna sem.
Vigyázz, nincs lezárva az út, amelyen Válin távozott;
maradj hű szerződésünkhöz, különben Válint követed.
Eddig nyilam a párharcban csak magát Válint ölte meg;
ha áthágsz az igazságon, családostul kiirtalak."

A testvére ügyéhez hű, szerető szívű Laksmana
felindultan elindult a majomkirály laka felé.
Indra szivárvány-íjaként fénylő, hegycsúcsként meredő,
Halál jogaraként szörnyű íját markolva úgy haladt,
mint lábrakelt hegy, tombolva, mintha az a tűz hajtaná,
mely kedvesét-vesztett bátyja lelkében bánattól lobog.
Fákat döntött ki útjában, bokrot-cserjét kiszaggatott,
sziklákat félregördített, hegycsúcsokat letaszított,
lábával köveket morzsolt, mint tomboló, vad elefánt.
Lábnyomot lábnyomtól messze hagyva, nagy léptekkel futott.
Hamar elérte Kiskindhát, Szugríva fényes városát,
majmok hadaitól nyüzsgő nagy erődjét a völgy ölén.
Félelmes erejű majmok őrsége járt a vár körül.
Laksmana ajka megrándult, vad haragjáról adva jelt.
Felindultsága láttára megrettentek az őrhadak,
és százfelé futottak szét, mint végromlás réme elől.
Szugríva palotájába igyekeztek a rettegők,
és uruknak jelentették az indulattal érkezőt.
Ám a majmok oroszlánja az enyelgésben elmerült,
és füle meg se hallotta Tárá karjai közt a hírt.
A végzet tüzeként izzó, kígyókirályként sziszegő
Laksmana fogadására a rettegő Angada ment.
Haragtól rézvörös szemmel parancsolt rá a Raghu-sarj:
"Eredj, fiam, jelentsd tüstént Szugrívának, hogy itt vagyok;
a bátyjával együttérző Laksmana áll ajtód előtt.
Ha így válaszol a majom: »Megteszem Ráma óhaját«,
a válasszal siess vissza hozzám azonnal, gyermekem!"

A hős üzenetét véve, Angada aggodalmasan
belépett Szugrívához, s szólt: "Szumitrá fia érkezett."

Ámde a bortól kábultan és szerelemtől részegen
nem vette észbe Szugríva, hogy mit jelentett Angada.

33.

A válasz elmaradtával nem tétovázott Laksmana,
s Kiskindhába belépett, hogy megtegye bátyja óhaját.
Az erős kapuőr-majmok, nagy testűek, félelmesek,
félelemmel hajoltak meg, összekulcsolva kezüket.
A hős maga előtt látta az ékességes, ékszeres,
drágaköves, virágerdős, kies Kiskindhá városát.
Szugrívá palotájából édes dalok szálltak felé,
és karperecek csörgése, arany övek csengése szólt.
A csengő-bongó hangokra harag töltötte el a hőst,
s megpendítette íjhúrját, hogy megzendült belé a föld.
A messze-harsanó hangról az ugrálva-járók ura
az érkezőre ráismert, és talpra ugrott rettegőn.
A nyájas arcú Tárához fordult tanácsért a király,
hebegve, dadogó szóval, félelemtől magán kívül:
"Irtózatos haraggal jön Ráma testvére, Laksmana,
noha máskor szelíd, békés. Mitől változhatott meg így?
Hibátlan hölgy, talán sejted, haragjának mi az oka?
Mert jól tudom, hogy ok nélkül ily haraggal nem törne rám.
Ha bármit tudsz, amit tőlem zokon vett a két Raghu-sarj,
gondolkozz rajta, és mondd meg igaz szóval, ne késlekedj!
De meglehet, még jobb lesz az, ha te találkozol vele,
s engesztelő beszédeddel csillapítod indulatát.
A tiszta lelkű láttodra nem fog neheztelni tovább,
mert asszonyokkal nem durvák az igaz vitézek soha.
Ha szavaidra megbékél, s derűs lesz szíve és esze,
utána én is üdvözlöm a nyílt-lótuszvirág-szeműt."

A hozzá forduló Tárá engesztelő szavaira
a férfiak oroszlánja barátságosan válaszolt:
"Férjed javának örvendő asszony! Nem veszed észre, hogy
férjed törvényt-igazságot feledve, kéjekbe merült?
Birodalmával nem gondol, nem érdekli a mi bajunk,
csak a szerelmet szolgálja ő, és egész kísérete.
Négy hónapi halasztásban állapodott meg mivelünk,
és mámorában nem látja, hogy a négy hónap már letelt.
Ha hitvesed velünk így bánt, szólj, törvényt-hasznot ismerő,
csúfos viselkedésére mi legyen a mi válaszunk?"

Igazságot s hasznot rejtő, szelíd szavai hallatán
bizakodásra gerjedve, a királyasszony így beszélt:
"Már régen utasította majmait, hogy készüljenek
buzgó segítőtársakként sikerre vinni ügyetek.
Gyülekezőben vannak már az alakjuk-változtató,
vitéz majmok ezerszámra a nagy hegyek odúiból.
Erős karú, kövess engem! Nem szeged meg az illemet:
igaz barátság bűn nélkül tekintheti a más nejét."

Így Tárá engedelmével belépett az erős karú
a táruló hárem-kapun; sarkallta ügybuzgó heve.
Ott drága, puha szőnyeggel letakart arany nyoszolyán
látta pihenni Szugrívát, tündöklőn, mint a Nap tüze,
csodaszép, ékes köntösben, drágakövekkel díszesen,
győzhetetlen dicsőségben, mint Indra, églakók ura.
A férfiak oroszlánja feltartóztathatatlanul
közeledett, és Szugríva egész testében reszketett.
A hős haragosan támadt a majmok urára, aki
asszonyai között állt, mint a Hold a csillagok között.
"A származásához méltó, érzékein uralkodó,
hálás, ígéretéhez hű királyt mindenki tiszteli.
De aki a segítségért hálátlansággal válaszol,
adott szavához hűtlen lesz, annál nincs szégyenteljesebb.
A mindenség teremtője, Brahmá nyilatkoztatta ki
hálátlan emberek láttán (gondold meg jól, majomkirály):
»Tehéngyilkosnak, részegnek, fogadalom-törőnek is
a bölcsek váltságot szabtak - hálátlannak váltsága nincs!«
Nemtelen, háládatlan vagy, hamis beszédű vagy, majom!
Ráma segélyét élvezted, s nem viszonzod szolgálatát.
Te gaz lelkű! A nagylelkű újra trónodra juttatott,
és hogyha hálát ismernél, Szítát keresnék majmaid.
Ha megfeledkeztél róla, Rámának mivel tartozol,
nyílvesszőim segélyével ma Válinnal találkozol.
Vigyázz, még nyitva áll az út, amelyen Válin távozott;
maradj hű szerződésünkhöz, különben Válint követed."

Laksmana szavait hallva, azonnal kijózanodott
Szugríva, és leszaggatta nyakáról a virágfüzért.
Alázatos szavakkal szólt a hatalmas majomkirály
a szörnyű erejű hőshöz, hogy megbékítse Laksmanát:
"Elvesztettem királyságom, hatalmamat, kincseimet,
s Ráma megkönyörült rajtam, visszaszerezte trónomat.
Jótéteményét méltóan visszafizetni nem tudom,
adósságomnak tört részét is nehezen törleszthetem.
Megölni Rávanát, s Szítát tőle kiszabadítani
saját erejével fogja; csak segítője lehetek.
Követni fogom bátyádat hűséges kísérőjeként,
ha harcra kel, hogy megtörje Rávanát és egész hadát.
Ha bármiben is vétettem: túlzott barátság volt oka;
nézzétek el szolgátoknak; nincs, aki sose vétene."

A vitéz lelkű Szugríva jószándékú szavainak
Laksmana megörült, s vígan, barátságosan válaszolt:
"Majmok királya! Bátyámnak más támaszra szüksége nincs,
ha te segítő szándékkal, barátsággal támogatod.
Erőd, hatalmad, Szugríva, és tisztalelkűséged is
méltóvá tesz, hogy élvezzed királyságod gyönyöreit.
Baráti szövetségedben az izzó vitézségű hős
ellenfeleit szétzúzza a csatában, nem kétlem ezt.
Törvény s hála tudójához, csatában meg nem forduló
vitézhez illő és méltó, ahogy szóltál, nemes király.
Most jőjj sietve, kísérj el, vigasztald meg barátodat,
akit nejének elveszte miatt a fájdalom gyötör.
Ráma gyászában osztozva, keményen szóltam az imént;
ne neheztelj reám érte; bocsásd meg durvaságomat!"

37.

Laksmana szavait hallva, Szugríva, a majomkirály,
azonnal utasította Hanumánt, fő miniszterét:
"Akik a Vindhja, Kailásza, Mahéndra és Himálaja
hófedte csúcsain laknak, s a fehér sziklás Mandarán,
hajnalkor a kelő Nap rőt fényében égő hegyeken,
vagy a Nap nyugovásának hosszú árnyékú bércein,
a Lótusz-hegy vadonjában lakó majom-bölényeket,
koromfekete bundájú, elefánt-erejűeket,
és a Kormos-hegy lejtőin fákon lakó vitézeket,
a Nagysziklás-hegyen barlang mélyén tanyázók seregét,
a Méru és a Füstös-hegy lejtőin kóborlókat is,
a Nagy Sárga Hegy erdőit járó aranyszínűeket,
édes mézet nyalogatók, fán szökdösők csapatait,
virágillatos erdőkben, erdők derűs tisztásain,
jámbor remete-nép békés tanyáin élő majmokat
a Föld minden vidékéről gyűjtsd ide össze sebesen,
szép szóval, rábeszéléssel, ajándékkal, ahogy tudod.
Akiket eddig szétküldtem, hogy toborozzák népemet,
ösztökéljed sietségre szaporán hírvivőimet.
Akik gyönyörnek hódolva halogatják a jövetelt,
ha kell, erőszakkal hurcold ide a lomha majmokat.
Akik nem jönnek el tüstént - tíz nap határidőt szabok -,
halál rájuk, ha hitványul ócsárolják parancsomat!
Parancsomra ezerszer száz és tízszer millió majom
gyülekezzék az országból, amelyen én országolok.
Felhő és hegycsúcs nagyságú, az ég boltját is elfedő,
iszonyú erejű majmok serege érkezzék elém!
A sietni-tudó majmok sietséggel siessenek,
hogy birodalmamnak minden majma azonnal itt legyen!"

Fejedelme parancsára a Szél-isten erős fia
a tíz égtáj irányába szerteküldte követeit.
Szelek s madarak ösvényén, az égi csillagok nyomán
azonnal útnak indultak a sebes léptű hírvivők.
Tengereken és erdőkön, tavakon és hegységeken
átkelve, Ráma dolgában serkentették a majmokat.
A királyok királyának halál- és végzet-szigorú
parancsszavára rémülten sereglett a majomsereg.
Koromfekete bundájú majmokból harminc millió
indult nyomában Kiskindhá bérceiről Ráma felé.
Az esti Nap lenyugvása hegységének sűrűiből
száz millió aranysárga majom ugrott tüstént oda.
A szent Kailásza csúcsáról oroszlán-sörényes majom
tízszer ezernyi millió jött Rámának segíteni.
A Himálaja sziklái közt kóborló gyümölcs-evők
milliószor tíz millió számban sereglettek oda.
A tamála-fa erdőben s a Tej-tenger partján lakók,
kókuszpálmákon ugrálók számát megtudni sem lehet.
A barlangokból, erdőkből, folyók mellől gyülekező,
hatalmas szökdelő hadnép szinte felitta a Napot:
akkora porfelhőt vert fel, hogy Tűzforrón Perzselő,
Ezersugarú fényét vak homállyal fedte el vele.
Éjbe borult a tíz égtáj a sűrű sötétség alatt,
megremegett a széles Föld hegyeivel-síkjaival.
A fejedelmi fenségű, nagy erejű, hegyes fogú
ugrálva-járók tömege ellepte a fél Föld szinét.
Kelő-nap-sárga szőrű és hold-fehér és lótusz-sötét,
felhődörgés-üvöltésű majmok százmillióinak
hadai álltak hadrendbe néhány szempillantás alatt.

40-43.

Ekkor Szugríva Rámához sietett, és iparkodott
a sereg összegyűltéről jelentést tenni szorgosan:
"Mind teljes birodalmamból megérkeztek a harcrakész,
messze-csatangoló majmok, Indra földi képmásai.
Férfi-tigris, ha úgy véled, hogy az idő elérkezett,
parancsolj indulást ennek a hadseregnek, mint uruk."

Szugríva szavait hallva, Ráma, Dasaratha fia,
két karjába szorította a majomkirályt, s így beszélt:
"Arra kérlek, hogy fürkészd ki, Szítá életben van-e még,
és Rávana, a gaz rabló, a föld melyik táján lakik.
Én erre nem vagyok képes, s nem teheti Laksmana sem;
csak te lehetsz indítója az ügynek, majom-nép ura."

Szugríva körülpillantott Ráma s Laksmana oldalán,
és mennydörgés-üvöltésű, hatalmas, hegycsúcs-termetű
vezérmajmát szólította, Vinatát, a nagy erejűt:
"Időt, helyet, teendőket jól ismerő majom-vezér!
Százezer hold- és nap-színű majommal indulj sebesen
folyók és hegyek és erdők tájaira kelet felé,
s hegyszorosokban és erdők sűrűségében Rávana
lakóhelyét kutassátok, s a Vidéha-királyleányt.
Haladjatok egész addig, ahol a Felkelés Hegye
emelkedik, a fényesség kapuja a föld peremén.
Tovább már nem haladhattok, mert zárva van tovább az út,
nem jár a Nap s a Hold arra, vak sötétség uralkodik,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van.
Eddig haladj a majmokkal, fákon lakó nép tigrise.
Ha célotok elértétek, megtaláltátok Rávanát,
térjetek vissza. Egy hónap leteltével itt legyetek.
Ki elmarad egy hónapnál tovább, kezemtől hal meg az!"

Ezután Délnek indított hatalmas majom-sereget
a majmok ura, Szugríva, a majom-nép bölényeit.
Hanumánt, az erős majmot, s Nílát, a Tűz-isten fiát,
s a teremtő Brahmá sarját, a nagyerejű Dzsámbavánt,
és Sarárit Szuhótrával, és Saragulmát is velük,
Gadzsát, Gaváksát, Gavaját és Szusénát és Risabhát,
Maindát és Dvividát szintén, Vidzsaját, Gandhamádanát,
Ulkámukhát, Aszangát is, a Tűz Urának két fiát,
Angadával vezérükként elbocsájtotta Dél felé,
és útba igazította az útnak induló hadat,
hogy milyen veszedelmekkel kell útjukban megküzdeni:
"Elébetek mered Délen a hatalmas, bika-zömök,
drágakövekben dúskáló, csillámló kövű Bika-hegy.
A hegy mögött, a Föld szélén, az egykor-éltek hona van.
Tovább ne menjetek Délre, holtak szörnyű hona felé;
az már Jama királysága, gonosz homályba zárt vidék.
Ha átkutattatok mindent, körülnézve figyelmesen,
s Szítá nyomára bukkantok, a hírrel visszatérjetek.
Aki elsőnek ér vissza, s »Láttam Szítát« - jelenti meg,
egy hónapon belül, azzal megosztom birodalmamat."

Mikor a déli égtájra útrakelt a majomsereg,
apósához Szusénához fordult a fán-lakók ura,
Tárá viharfelhő-testű, legyőzhetetlen erejű
atyjához, és fejet hajtva, összetett kézzel így beszélt:
"Szítá felkutatására kétszázezer majmot vezess
arra, ahol az élőket homálytól megszabaditó
Nap, pályája végeztével, a Lenyugvás Hegyére száll.
A hegytől térjetek vissza ti is egy hónapon belül."

A Nyugatot apósára bízva, a bölcs majomkirály
Satabalát, vitéz majmát szólította maga elé:
"A tehozzád hasonlókból induljon veled százezer,
s a Himálaja hegyláncát koronájául viselő,
ékes északi égtájat járjátok be figyelmesen.
Ha a hegyet megmásztátok, mögötte felétek ragyog
a Hold-hegy színarany teste, a nagy folyamok kútfeje.
Fényével bevilágítja e naptalan vidékeket,
csillámlóan sziporkázik napsütés nélkül is a táj.
A Mindenség teremtője, az istenek legfőbb ura,
a legszentebb, kegyes Brahmá ezt választotta lakhelyül.
Az istenek is csak félve közelítik meg a hegyet;
ha megpillantjátok, rögtön el- s vissza kell fordulnotok.
A Hold-hegyig haladhattok, majmok erős bölényei,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van."

44.

Szugríva Hanumánt látta legtöbb jótanácsával el,
mert benne bízott legjobban, hogy sikerre viszi ügyét.
Barátságosan intézte kérő-tanácsadó szavát
a Szél sarjához Szugríva, minden erdőlakó ura:
"Földön, vízben, s a légben fenn, s a mennyekben, felhők fölött,
olyan akadályt nem látok, mely elzárhatná utadat.
Minden világot jól ismersz, tengereket és hegyeket,
istenek, szellemek, kígyók, démonok, emberek honát.
Erőddel, gyorsaságoddal, könnyedségeddel, nagy majom,
a szélvihart idézed fel - nemhiába vagy a fia.
Nem találni teremtett lényt, akit te ne múlnál felül;
így arra kérlek, légy rajta, hogy a királynét megtaláld.
Erő, tudás és bátorság, hely és idő ismerete
mind megvan, Hanumán, benned, viselkedésnek mestere!"

Ráma örömmel hallgatta, hogy Hanumán viszi ügyét,
s ismerve az okos majmot, magában így gondolkozott:
"Ha fontos dolga van, mindíg Hanumánt bízza meg vele
Szugríva, s Hanumán mindíg sikerre viszi az ügyet.
Ha ez a bölcs, sokat látott, urához hűséges majom
kel útra érettem, biztos, hogy gyümölcsbe érik ügyem"

A tettre-eltökélt majmot elnézve, Ráma úgy örült,
mint hogyha megvalósulva látta volna feladatát.
Neve jegyével ékített gyűrűjét bízón húzta le
ujjáról, és átnyújtotta biztos ismertető jelül:
"Ha felmutatod Szítának ezt az ismertető jelet,
elhiszi kétkedés nélkül, hogy tőlem viszel hírt neki.
Üdv néked! Eltökéltséged és vitézséggel telt erőd,
s hogy mellém állott Szugríva, mindez sikert ígér nekem."

Ráma gyűrűjét átvette Hanumán tisztelettudón,
illőn fejére helyezte, meghajolt és eltávozott.

45.

Még egyszer összehívatta a fán-lakók vezéreit
uruk, Szugríva, s lelkükre kötötte teendőjüket:
"Tartsátok eszetekben jól, amivel most megbíztalak!"

A szigorú parancsszónak nem mondott ellent senki sem,
s útnak indultak, ellepve sáskarajként a föld színét.
A nagy nyüzsgésben csak Ráma és Laksmana maradt nyugodt;
várták a hónap elteltét, míg Szítáról hír érkezik.
Észak kies vidékére, melyet a Nagy Havas lezár,
nagy sietséggel indult el a nagy Satabali majom.
Kelet felé majom-haddal útrakelt gyorsan Vinata.
Hanumán Dél felé tartott, hol a Halál hona terül,
s a Szél fiával együtt ment Angada, s Tára is vele.
Nyugat veszélyes tájára, hol a Vizek Ura honol,
seregével Szuséna ment, ugrálva-járók párduca.
A királyuk-serkentette vezérmajmok mindannyian
száguldva indultak, ki-ki saját világtája felé.
Kiáltoztak, üvöltöztek, bömböltek az erdőlakók,
rikongatva rikoltozta a rohanó majomsereg:
"Vissza fogjuk hozni Szítát, meg fogjuk ölni Rávanát!
Én egymagam legyűröm majd Rávanát, hogyha rálelek;
elejtem, s elhozom tőle Dzsanaka leányát hamar.
A megpróbáltatásokból megváltom; ti nem kelletek!
Elhozom a pokolból is egymagam a királyleányt!
A földet meghasogatom, meghasogatok hegyeket,
kiszaggatom az erdőket, az óceánt felkavarom!
Én mérföld-hosszú ugrással nyomára bukkanok hamar!

Én száz mérföldesett vígan ugrom, és többet is, ha kell!
A föld mélyén, a tengerben, vadonban, sziklabérceken,
a pokol közepén semmi sem akasztja meg utamat!"

Így dicsekedett nagy büszkén mindegyik magabiztosan,
búcsúzóban királyától, aztán sietve útrakelt.

47.

Így vágtak neki útjuknak a Szítát megkeresni jött,
elefánt-erejű majmok, megszívlelve uruk szavát.
Tavakat és folyók partját, városokat, a levegőt,
folyók-szegdelte, járatlan bozótokat kutattak át.
Gonddal fürkészve vizsgálták a hegyes-erdős tájakat,
Szugríva utasítását követve, a majom-hadak.
Hajnaltól alkonyig Szítá nyomát keresték mindenütt,
majd összegyűltek éjjelre, hogy a földön pihenjenek.
Egy teljes hónapig járta a földet a majom-sereg,
majd csüggedten, reményt vesztve tértek meg Szugríva elé.
A keleti világtájat a nagy erejű Vinata
kutatta át, de nem látta Szítá nyomát, és visszatért.
A szép Észak egész földjét Satabali bolyongta be,
s eredménytelenül tért meg, restelkedve, a nagy majom.
A nyugatra eső földrész Szuséna feladata volt,
de ő sem boldogult jobban: egy hónap múlva visszatért.
Tisztelettel köszöntötte Szugrívát, s Rámát oldalán,
és így számolt be útjukról a hatalmas majomvezér:
"Átkutattuk a föld színét, ember-nem-járta sűrűket,
hegyeket, tengerek partját, sok mélybe-siető folyót,
átkutattuk folyondárral befont erdők rengetegét,
sok szakadékot, barlangot, s ember-lakta vidékeket,
járhatatlan helyen jártunk, jártunk göröngyös tájakon,
felhajszoltunk s elejtettünk számlálhatatlan állatot
irdatlan mennyiségekben - de Szítát nem leltük sehol."

48, 53, 55.

Eközben Hanumán majom, s vele Tára és Angada
parancs szerint, kitartóan haladt előre, Dél felé.
Átkutatták a Vindhja-hegy völgyeit-sűrűségeit,
s tovább haladtak zord tájon, láb-nem-taposta helyeken,
ahol a fák virág nélkül, lomb nélkül állnak, csupaszon,
száraz minden folyó ágya, alig sarjad fű és gyökér,
elefánt, őz, bölény, tigris arra sosem vetődik el,
ahol még a madár sem jár, sem bármely más erdőlakó,
nem csillognak kinyílt lótusz szirmaival ékes tavak,
illatozó virágokra nem száll dongó méhek raja.
Valaha egy vezeklésben gazdag, szilárd, igaz szavú,
böjtöktől nagy hatalmú, szent, lobbanékony természetű
remete, Kandu élt ott. Ám egyszer tízéves kisfia
eltévedt és odaveszett. A nagy bölcs megharagudott,
s nagy átokkal megátkozta a fiát elnyelő vadont.
Azóta nem nyújt hűs árnyat, elkerüli vad és madár.
Átkutatták a környéket, a pusztaságos tájakat,
homályos hegyüregeket és a folyók forrásait,
de mindhiába: nem lelték Szítá nyomát a keresők,
és nem találták Szugríva parancsa szerint Rávanát.
Végül a végtelen tenger, Varuna isten lakhelye,
a bömbölő, kavargó ár rekesztette el útjukat.
Amíg a déli tájékot vizsgálták át figyelmesen,
észre sem vették, hogy közben a kiszabott hónap lejárt.
A Vindhja-hegység lábánál, virágba borult fák alatt

pihenni telepedtek le, és számolgatták az időt.
A lecsüggő liánokkal és virágfürtökkel rakott
tavaszi fák láttán észbe kaptak, s megijedtek nagyon.
Döbbenten szóltak egymásnak: "Jaj, a tavasz megérkezett!"
s rémülten földre roskadtak, mert meddőn járt le az idő.
Ekkor az érett értelmű, vastag-hosszú-erős karú,
hímoroszlán vállú ifjú király, Angada így beszélt
az agg majomvezérekhez, az erdő bölcs lakóihoz
nyájas szavakkal, és illő tisztelettel hajolva meg:
"Uralkodónk parancsára keltünk útra mindannyian,
és emlékeznetek kell rá, hogy egy havi határt szabott.
Irgalmat és igazságot, jó szívet, könyörületet
ne várjatok Szugrívától; ingatag lelkű és gonosz.
Tisztelheti a Törvényt az, aki hűtlen testvér gyanánt
harcban tusázó bátyjára a barlang száját zárta rá?
Aki saját sógornőjét, meggyilkolt bátyja özvegyét,
törvény szerint saját anyját, gazul magáévá teszi?
Aki a kézfogásával megpecsételt eskü után
jóltevőjéről, Rámáról, galádul megfeledkezik?
S ha becsületes volna is, engem, ellenfele fiát,
királyságban vetélytársát, életben hagyni úgyse fog.
Trónusát félti éntőlem, megkötöztet, börtönbe vet
a kétszínű, csalárd lelkű, kegyetlen, gaz majomkirály.
A megaláztatásnál jobb, ha éhen ölöm magamat.
Búcsúzzatok el mind tőlem, térjetek honotokba meg.
Én nem megyek a városba; elbocsátalak bennetek.
Itt maradok, az életből éhséggel békén távozom.
Tisztelettel köszöntsétek uram s ifjabb atyám gyanánt
az én nevemben Szugrívát, üdvkívánságot adva át.
Kívánjatok egészséget Rumának - ő ifjabb anyám,
és édesanyámat, Tárát, vígasztalja meg szavatok.
Együttérző, szelíd lelkű, és szívből szereti fiát,
s ha meghallja, hogy itt vesztem, bizony elhagyja életét."

Ennyit mondott Angada, majd köszöntötte a véneket,
s bánatos arccal, könnyezve, kusa-fűre a földre ült.
Vele együtt szomorkodtak a fán-lakók bölényei,
és forró nedvet ejtettek szemükből uruk bánatán.
Majd Szugrívát szidalmazva és Válint emlegetve fel,
leültek Angada köré, hogy vele együtt haljanak.
Víz-áldozatot hintettek, s ültek, arccal kelet felé,
halálos böjtre elszánva, mint kinek más kiútja nincs.

56.

Míg a halálra szánt majmok hada ott ült a hegy tövén,
feltűnt a hegy magas csúcsán a nemes keselyűkirály,
nevén nevezve Szampáti, légben-járók legjobbika,
Dzsatájus édes testvére, felséges, hosszú életű.
A magas Vindhja-hegy zordon szirtüregéből bújt elő,
s az ott ülő majomfalka láttán örömmel így beszélt:
"Lám, mindenkinek elrendelt jussát eljuttatja a Sors:
nekem is eledelt rendelt, amely magától jött elém.
Ahogy megdöglenek sorra, felfalom őket, s jóllakom."

A falánk keselyű hangját, eledelre-mohó szavát
meghallva, keserűséggel szólt Hanumánhoz Angada:
"Nézd, büntetésül Szítáért Jama, a halál istene
jött el keselyű testében, hogy megölje a majmokat.
Mivel nem teljesítettük fejedelmünk akaratát,
Rámának nem segítettünk, most ránk zúdult ez a csapás.
Szítá oltalmazására Dzsatájus keselyűkirály
életét is feláldozta, hallottátok mindannyian.
Csatában elpusztította a hű madarat Rávana,
de égbe jutott, és nem kell büntetéstől rettegnie.
Mi céltalanul fáradtunk, Szítának nem leltük nyomát."

Hallva Angada szájából a keserű panasz szavát,
így beszélt a hegyes csőrű, félelmes erejű madár:
"Ki az, aki felemlíti életemnél is kedvesebb
öcsém, Dzsatájus balsorsát, elfacsarva a szívemet?
Hol zajlott le a szörny és a madár között a küzdelem?
Hosszú ideje most hallom először testvérem nevét.
Nemes lelkű, igazságos, páratlan erejű öcsém
pusztulása miként történt, fákon-járók bölényei?
Dasaratha mahárádzsa öcsémnek jóbarátja volt,
s a törvénytisztelő Ráma az ő legidősebbik fia.
Napsugarak-leperzselte szárnnyal nem tudok szállani;
segítsetek le erről a hegyszirtről, ellenség-ölők!"

Az éhhalálra szánt majmok látták ott fenn a keselyűt,
s keserű szívvel gondolták: "Most mindnyájunknak vége van!
Ám ha úgyis halált várunk, a madár célunkhoz segít;
ha felfal, hamarább érjük el a megváltás ösvényét."

Töprenkedve így döntöttek a majom-nép vezérei,
s a keselyűt a hegycsúcsról lesegítve, Angada szólt:
"Az egész világon híres erejű Válin volt atyám.
Dasaratha király fia a Dandaka-erdőbe ment,
mert atyja így parancsolta, s ő a Törvénynek engedett.
Öccse, Laksmana és neje, a szép Szítá, követte őt.
Elragadta erőszakkal Rámától nejét Rávana.
Dzsatájus keselyű Ráma atyjának jóbarátja volt,
s látta, hogy Szítát hurcolja a levegőben Rávana.
Megállította útjában, és összetörte kocsiját,
de agg ereje fogytával a küzdelemben elbukott.
Később Ráma nagybátyámmal, Szugrívával találkozott,
és megölte atyámat, mint Szugríva szövetségese.
Királlyá kente Szugrívát Válin megölése után,
s ő királyi parancsával útnak indított sokfelé.
Kerestük mindenütt Szítát, hiába, sikertelenül,
s ezalatt eltelt egy hónap, a kiszabott határidő.
Büntetésétől rettegve választottuk az éhhalált,
mert úgysem hagyna életben Ráma haragja, s az övé."

Az életről lemondók ily siralmas szava hallatán
elkeseredve, könnyezve válaszolta a nagy madár:
"Majmok, az én testvérem volt az a Dzsatájus, akiről
mondtátok, hogy elejtette viadalban a ráksasza.
Vénen és tollamat vesztve csak gyászolok, mert nincs erőm,
hogy bosszút álljak testvérem nálam erősebb gyilkosán."

Áldozatul vizet hintett és megfürdött a keselyű.
Kérdő beszéddel így fordult hozzá az eszes Angada:
"Ha bátyja vagy Dzsatájusnak, nevezd meg, hogyha ismered,
a ráksasza lakóhelyét, akiről szóltam az imént.
Akár közel, akár távol lakik a hitvány Rávana,
a balgatag, rövidlátó, igazíts útba, bölcs madár!"

A Szítáról tudósítást esengő majmok seregét
élet-visszaadó hírrel vígasztalta a keselyű:
"Hallgassátok meg, elmondom, merre lakik a ráksasza.
Visravasz volt a nemzője, bátyja a Kincsek Istene,
és Lanká városát lakja Rávana ráksasza-király.
A tenger szigetén, innen teljes száz mérföld messzire
varázsolta elő Lankát a menny építőmestere.
Hárembe zárva ott őrzi Ráma nejét a ráksasza.
Halljátok meg, hogyan kaptam a rablásról hírt e helyen,
kitől tudom, mi történt, és merre van a hosszú szemű.
Ennek az irdatlan hegynek járhatatlan szikláira
zuhantam egykor, itt fekszem öregen, tehetetlenül.
Mióta ez a balsors ért, úgy tengetem az életet,
hogy eledelt naponként hoz Szupársva, szerető fiam.
Történt egyszer, hogy éheztem, és vártam táplálékomat,
de este hús nélkül tért meg a Nappal felszálló fiam.
Korholtam gyámolítómat, mivel az éhség kínozott,
de ő elmondta mentségét, főhajtva, tisztelettudón:
"Húst szerezni ma felszálltam reggel, mint máskor is, atyám,
és a Mahéndra-hegy száját elállva, vártam csendesen.
Leshelyemről figyeltem, hogy előtűnnek hamarosan
az itató felé tartó állatcsordák százezrei.
Egyszer csak megpillantottam egy fekete szurokgomolyt,
amely magával hurcolt egy nap-fényességű nőszemélyt,
aki sikoltozott folyton: »Ráma, Ráma!« és »Laksmana!«,
kibomlott hajjal, eldobva selyem fátylát és ékszerét.
A levegő is örvénylett a vadul száguldó körül.
Döbbenten néztem, és közben letelt zsákmány-szerző időm."
Ezt tudtam meg Szupársvától; de már tudtam régebben is,
hogy hallok egyszer Szítáról; hallgassátok meg, hogy miként.

60-63.

Rég történt, hogy e sziklákra, e fák közé zuhantam én,
mert tollamat leperzselte az izzó fényű Nap tüze.
Egy szent remete hajléka állt ekkortájt közel ide,
melyben az érdemekben dús, jámbor Nisákara lakott.
Amint a bölcs megpillantott, hozzám sietett, így beszélt:
»Kedvesem, így eltorzulva, ily csonkán rád sem ismerek.
Tűz perzselte le két szárnyad, testedet sebhelyek fedik.
Két nagy keselyűt ismertem, gyors röptűeket, mint a szél,
kedve szerint alakváltó két testvér keselyűkirályt:
te vagy idősebb, Szampáti, és Dzsatájus volt az öcséd.
Lábamnál ültetek gyakran, ember-alakot öltve fel.
Milyen szerencsétlenség ért? Tolladat hol vesztetted el?
E büntetés miért sújtott? Beszéld el sorra sorsodat!«
Ekkor a vakmerőn vállalt lehetetlent, a vad merényt:
a Napba-röpülés vágyát elmondtam, balga tettemet:
»Szentség, sebeim úgy égnek, s úgy gyötör a szégyenkezés,
hogy fáradt elmém nem tudja szépen fűzni szavaimat.
Dzsatájus és én önhitten, elbizakodva, dölyfösen
erőpróbára kívántunk a magas égbe szállni fel.
A Kailásza magas csúcsán fogadtunk remeték előtt:
a Nap nyomába szállunk, míg a Lenyugvás Hegyéig ér.
Egymás mellett repültünk, és láttuk ott lenn, a Föld színén
a kocsikerék-nagyságú városok apró foltjait.
A sziklabércek úgy tűntek, mint kaviccsal beszórt talaj,
s mint a földet behálózó fonál, csillámlott sok folyó.

A Méru, a hatalmas hegy, a Vindhja és Himálaja
olyan volt csak, akár tóban álldogáló pár elefánt.
Ám ekkor heves izzadság és nagy fáradtság tört reánk,
kábultság, félelem, s szörnyű szédülés vett rajtunk erőt.
Tájékozódni sem tudtunk, merre van dél, észak, nyugat;
szemünkben a világ lángolt, mint a végpusztulás tüze.
Végső erőfeszítéssel pillantottam a Napra fel,
és oly hatalmasnak láttam, mint idelent a Földkorong.
Ekkor Dzsatájus búcsúszó nélkül a Föld felé zuhant.
Hogy oltalmazzam, sebesen utána vetettem magam.
Így szárnyaim beárnyazták, és nem égette el a Nap,
ám én megperzselt tollakkal fizettem balga dölyfömért.
A vad Dandaka-erdőbe zuhant Dzsatájus, úgy hiszem;
én bénán, tollamat vesztve buktam a Vindhja-hegyre le.
Elvesztettem királyságom, erőm, öcsémet, szárnyamat;
nem kívánok tovább élni, a mélybe vetem magamat.«

Így beszéltem a szent bölcshöz, s könnyekben tört ki bánatom.
Ő révületbe mélyedt, majd felém fordulva, így beszélt:
»Várd be időd, kinő újra szárnyad, kinőnek tollaid.
Vissza fog térni látásod, bátorságod, életerőd.
Mert ősidőkből hallottam, hogyan szólt egy jövendölés,
hogy nagy dolgok következnek, s most révületben láttam ezt.
Majd egyszer majmok érkeznek, nyomozva Ráma hitvesét,
s akkor vezesd őket nyomra, elmondva, hogy te láttad őt.
Addig innét ne mozdulj el; hová mennél ily nyomorún?
Az idő beteltét várd ki. Utána szárnyra kelsz megint.«
Ilyen jövendölésével vígasztalt meg a bölcs szavú,
azután búcsút vett tőlem, és hajlékába visszatért.
Olykor-olykor előmásztam barlangomból keservesen,
s a Vindhja-hegyre felkúszva, lestem, jösztök-e végre már.
Eltelt száz kerek esztendő, mióta várom az időt,
hogy megérkeztek, úgy, mint azt a szent bölcs megígérte volt."

Alig hogy mindezt elmondta a fán-lakók hadainak,
a majmok szemeláttára újra kinőttek szárnyai.
Midőn érezte, hogy testét ismét aranyszín toll fedi,
végtelenül megörvendett, és a majmokhoz így beszélt:
"Jót tett velem a szentséges királyi bölcs, Nisákara:
kegye folytán nap-égette testemre tollam visszatért.
Ne csüggedjetek el: Szítát meglelitek bizonyosan;
szárnyam kinőtte zálog, hogy célotokat eléritek."

64.

Felugrottak az ugrálók a keselyű szavaira,
mind köréje sereglettek, s ujjongtak bátran, boldogan.
Szampátinak hitelt adtak, s halottnak látták Rávanát.
A tengerhez özönlöttek, hogy Szítára találjanak.
A víz partjára érkezve, ott látták lábaik előtt
a széles Föld ellenképét, a mérhetetlen Óceánt,
néhol mint hogyha szunnyadna, máshol mint hogyha játszana,
máshol hegycsúcsot és sziklát mintázva hullámaival,
mintha lentről kavargatnák a pokolbeli démonok.
A borzadály-keltő látvány megölte bátorságukat.
Nézték: nem bírnak átkelni rajta, akár a levegőn,
és mondogatták csüggedten: "Mit tehetünk? Mit tehetünk?"

A víztömeg látványától kétségbeesett sereget
Angada bátorította, majmok legkiválóbbika:
"Ne csüggedjetek el, majmok! A csüggetegség nagy hiba.
A csüggedés megöl férfit, mint nagy kígyó a gyermeket.
Ki lesz közületek képes átugorni az Óceánt?
Ki segíti ki Szugrívát, hogy beváltsa ígéretét?
Ki az, akinek ugrása száz mérföld hosszat áthidal?
Ki menti meg a szégyentől a vitézlő majom-hadat?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy büszkén hazatérhetünk,
és otthonunkba megtérve, családunkkal találkozunk?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy jó hírrel járulhatunk
a vitéz Ráma, Laksmana és Szugríva urunk elé?
Ha akad, aki át tudja ugrani a Folyók Urát,
megalázó kudarcunktól hőstettével megszabadít."

Angada szava elhangzott, de válasz nem hangzott reá;
csöndben, hallgatva, némán állt az egész majom-hadsereg.

66.

A sokszor százezer főnyi majom-sereg döbbenetét
Dzsámbaván tűrni nem bírta, és Hanumánhoz így beszélt:
"Majom-nép legvitézebbje, tudás-tudók legjobbika,
te félrevonulsz és hallgatsz? Mért nem szólalsz meg, Hanumán?
Te a majmok királyának, Szugríva úrnak párja vagy
erőben és vitézségben, akár Ráma és Laksmana.
Tudom jól, volt egy tündérlány, a csodás Pundzsikaszthalá,
akit a földre száműzött egy vad átok igézete,
s itt született majom-testben, Kundzsa majom leányaként.
Egyszer leány-testet vett fel, és tündöklő-fiatalon,
könnyű lenvászon leplekben, koszorúval, ékszeresen
a fellegek közé nyúló hegycsúcsokon sétálgatott.
A lány ékes, vörös rojtos, sáfrányszín, könnyű köntösét
a Szél félrelibbentette, míg a hegytetőn álldogált.
Két buja, duzzadó combját, s egymást szorító kebleit
és észtveszejtőn csábító arcát megnézte jól a Szél.
A minden tagjában formás, hosszú combú, csodálatos,
karcsú derekú nő láttán szerelem őrjítette meg.
Hajlékony, hosszú karjával átölelte a szép szeműt
beléje olvadó lelkű, szerelemmel telt testű Szél.
Megérezte az érintést, és megszólalt szemérmesen:
»Ki ért hozzám, beszennyezve hitvesi tisztaságomat?«
Az asszony szavait hallva, így válaszolt neki a Szél:
»Szép tomporú, ne aggódjál, nem sértem meg erényedet.
De mert lelkedet átjáró vágyammal megöleltelek,
fiat fogsz szülni, szépségem, bölcsességben gazdag vitézt.
Értelemmel, vitézséggel, erővel áldott lesz fiad,
és gyors futásban, ugrásban reám fog ütni gyermeked.«

Örvendő szívvel hallgatta a Szél szavát szülőanyád,
és a mély hegyi barlangban megszült téged, erős karú.
Mint alig született gyermek, láttad a felkelő Napot,
s gyümölcsnek nézve, ugrottál, hogy az égboltról leszakítsd.
Suhantál háromszáz mérföld magasra nyílként felfelé,
s bár taszított sugártűzzel, téged nem rémített a hő.
Mindegyre közelebb értél a Fény-adóhoz sebesen.
Indra haragra gerjedt, és villámával sújtott le rád.
Egy hegycsúcsra zuhantál, és összezúztad állkapcsodat;
innen nyerted a Hanumán, 'Állkapcsos' nevet, nagy majom.
A Szél, az illatot-hordó, a lélegzetet-indító,
bukásodon megbántódva, a Három Világon megállt.
Ekkor az élet megbénult. Megrettentek az istenek,
és könyörögve járultak a haragvó Szél úr elé.
A Szél engesztelésére Brahmá kegyben részesített:
harcban sebezhetetlen vagy, fegyver nem üt rajtad sebet.
Indra csodálta: villáma csapása nem végzett veled,
s páratlan adományt nyertél az Ezerszemű kegyeként:
akaratod szerint jő el halálod ideje, uram.
Erőddel, fürgeségeddel a Madárkirály mása vagy.
Midőn a Három Nagy Lépést tette Visnu, nyomában én
a Földet hétszer jártam be, hegyeivel-erdőivel,
s az istenek parancsára szedtem a varázsfüveket
életvíz köpüléséhez. Akkor még volt bennem erő.
Azóta már megvénültem. Erőm, hatalmam elhagyott.
Most már a te időd jött el. Mindőnk között első te vagy.
Senki sem fogható hozzád. Mutasd meg vitézségedet!
Hőstettedet vágyik látni az egész majom-hadsereg.
Kelj fel, majmok oroszlánja! Ugord át a nagy Óceánt!
Az egész világ üdvére fog szolgálni csodás utad.
A majmok nép fél, csügged. Vitéz, ne késlekedj tovább!
Lendülj utadra, mint egykor a nagy lépésre Visnu úr!"

 

Forrás: http://mek.oszk.hu