Menu Content/Inhalt
Főmenü > Világvallások > Kereszténység > Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája
 
 
Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája
MÁSODIK KÖNYV A SÖTÉT ÉJSZAKÁRÓL. A MÁSODIK, LEGBENSŐBB MEGTISZTULÁSRÓL, MELY A LÉLEK MÁSODIK, SZENVEDŐ ÉJSZAKÁJÁNAK BEMUTATÁSA

ImageA lélek, melyet Isten előbbre akar vinni az érzéki éjszaka és első tisztulás szárazságából és kínlódásából Ő Szent Fölsége által kiemelve, nem helyeztetik azonnal a szerető egyesülés állapotába, hanem hosszú ideig, évekig vár, hogy ily módon a kezdők sorából kikerülve gyakorolja magát a haladók útján. Ezen az úton aztán, akárcsak a szűk börtönből szabadultak, Isten tágas dolgai közt nagyobb lelki örömmel, több belső megelégedettséggel halad, mint azt kezdőként, még mielőtt ebbe az éjszakába belépett volna, valaha is tette. Képzeletét, tehetségét nem béklyózza fontolgatás, a szellem szorongása. Szelleme nagy könnyűséggel talál rá a nyugalmas, szerető szemlélődésre, a szellemi ízre, anélkül hogy az elmélkedés kifárasztaná.

Való igaz azonban, hogy teljesen nem tisztult még meg, hátra van ugyanis a fontosabb, a szellemi rész tisztulása. Szükségletei, szárazságai, homályai, szorongásai néha az eddigieknél is jóval erősebben meggyötrik. A később bekövetkező szellemi éjszaka hírhozói ezek, ha nem tartanak is oly sokáig, mint tart a reá váró éjszaka. Dávid szava az ő példájukon így igazolódik, "kristályát, azaz a szemlélődést falatonként küldi". (Zsolt 147,17) Igaz azonban, hogy a sötét szemlélődés fatatai sosem hatják át annyira a lelket, mint ahogyan a szemlélődés rettenetes éjszakája, melyet azért bocsát majd reá az Isten, hogy a Vele való egyesülésre elvezesse.

Mivel az érzéki rész azonban gyönge és képtelen arra, hogy az erős szellemi dolgokat felfogja, a haladók, az érzéki részre áradó közlések miatt gyakran elgyöngülnek, megbetegednek, gyomorpanaszaik támadnak, és ez a szellemi rész gyöngeségével jár. A Bölcs szavai szerint "Mivel a test, mely romlandó, elnehezíti a lelket. " (Bölcs 9,15) Ebből következik ezután, hogy az isteni közlések, melyekre az Istennel való egyesüléskor szükségünk van, a közlésben résztvevő érzéki rész gyöngesége és romlottsága miatt, nem hatnak olyan erősen és eredményesen, sem szellemi módon, ahogyan hatniuk kellene. Ebből származnak az elragadtatások, a lehangoltságok, a csontig hatoló fájdalom. Hogy megvilágosítsuk, hogy a haladóknak mekkora szükségük van e tisztulásra, ha a szellemi éjszakába be akarnak lépni, felsorolok néhány hibát és rájuk leselkedő veszélyt.

A HALADÓKRA JELLEMZŐ EGYNÉMELY TÖKÉLETLENSÉGEK

Kétfajta tökéletlenségről beszélhetünk e haladók esetében: az egyik az állandó, a másik az alkalmi hibák esete. Állandók a tökéletlenség azon vonzalmakban és szokásokban föllelhető formái, melyek a lélekben mintegy gyökeret vertek, melyekig az érzékek tisztulása el nem hatott. Az érzékek tisztulása ugyanis kapu, a szemlélődés kezdete a lélek számára; az érzékit a szellemibe mintegy átvezeti, hogy az Úrral egyesítse. A régi ember foltjai a szellemiben megőrződnek, jóllehet nem látja, nem is tudja észrevenni azokat; és ha az éjszaka tisztító szappana és erős lúgja mindezt a szellemből ki nem mossa, sosem ér el a lélek az Istennel való egyesülés tisztaságára.

BEVEZETÉS AZ ELKÖVETKEZŐKHÖZ

Ebben az állapotban a haladók szüntelen édes közlésekben részesülnek. Az érzéki részt a szellemiből rá áradó élvezet elbűvöli és lebilincseli; a szellemi táplálékból részesül, egy tányérból eszik az érzéki és szellemi, ki-ki a maga módján, de szövetségre és egyetértésre lépve, készen arra, hogy elviselje a reá váró zord és kemény tisztulást. Ugyanis a lélek szellemi és érzéki részének egyaránt tökéletesen meg kell tisztulnia, és egyik a másika nélkül nem tisztulhat meg.

Ezeknek a haladóknak az Istennel való érintkezése, a Vele való együttműködése még alacsony és ösztönös, mivel szellemük aranya még tisztátalan és fénytelen. Istenről, mint ahogyan Szent Pál mondja, úgy gondolkodnak, úgy beszélnek, mint a gyermek, mert nem jutottak el a tökéletességnek arra a fokára, amely a lélek Istennel történő egyesülése.

Ebben az egyesülésben már felnőttekként, felnőtt dolgokra képesek lelkükben, cselekedeteik és képességeik már inkább isteniek, mintsem emberiek, ahogyan ezt a későbbiekben el is mondjuk. Isten azt akarja ugyanis, hogy levessék a régi embert, és újba öltözzenek. Lemezteleníti képességeiket, vonzalmaikat és érzékeiket, a szellemit és testit egyaránt, a belsőt és a külsődlegeset, sötétséget bocsát az ételemre, szárazságot az akaratra, ürességet az emlékezetre, a legnagyobb szomorúságot a lélek vonzalmaira, keserűséget, szorongást; a szellemi javakból származó élvezetes érzést tőlünk megvonja.

Ez a megfosztottság-érzés az egyik feltétele annak, hogy a szellem szellemi alakban beléhatoljon a szellembe; ami a szerelmi egyesülés. Mindezt az Úr a lélekben a tiszta és sötét szemlélődés révén valósítja meg, ahogyan a lélek ezt az első versszakban ki is fejti. Jóllehet ezt mi az első érzéki éjszakáról mondtuk el, főként a második szellemi éjszakára áll, mert fő szerepet a lélek megtisztulásában ez játszik.

Az első versszakot a szemlélődő megtisztulás, azaz a lélek meztelensége és szegénysége szempontjából a következőképpen magyarázhatjuk. A lélek ezt akarja mondani: szegénységben, védtelenségben, képességeim támasza nélkül volt lelkem; értelmem sötétben, akaratom szorongattatásban, emlékezetemre bánat és szűkösség borult, a tiszta hit sötétségében maradtam, mely sötét éjjel a természetes képességek számára, csak akaratom sajgott a fájdalomtól, szomorúságtól az Isten iránti szerelmes vágyakozásban, önmagamból, tehát értelmem alacsony mivoltából, a langyos szeretetből kiléptem; az Istenből való részesülés szegényes és elégtelen módját hátrahagytam, és ebben nem gátolt meg sem az érzékiség, sem az ördög.

Ezt így kell érteni: az emberi vélekedés és cselekvés köréből az istenibe jutottam. Értelmem kifordult magából, emberiből és ösztönösből istenivé vált, mert a megtisztulás révén Istennel egyesült, mely ezután már nem a régi értelemben és megvilágításban ért, hanem az isteni Bölcsesség által, amellyel eggyé vált. Akaratom is kifordult önmagából, az isteni szerelemmel egyesülve istenivé vált, nem alacsony ösztöneit követve, hanem a Szentlélek erejével és tisztaságával szeret. Így istenült az emberi akarat. Hasonlóképpen az emlékezet is alkalmassá vált az Isten dicsőségét hirdető örök gondolat befogadására. És végül a lélek minden ereje és érzése megújul az éjszaka, azaz a régi ember megtisztulása révén, isteni természetűvé és gyönyörűséggé válik.

AZ ELSŐ SORT IDÉZZÜK, KIFEJTJÜK, HOGY A LÉLEK SZÁMÁRA NEM PUSZTÁN ÉJSZAKA, HANEM SZENVEDÉS ÉS KÍN IS EZ A SZEMLÉLŐDÉS

Sötét éjszakát bocsát Isten a lélekre, mellyel szokásos tudatlanságától és tökéletlenségeitől megtisztítja. A szemlélődő ember ezt beléöntött szemlélődésnek, azaz MISZTIKUS TEOLÓGIÁNAK nevezi. Isten titokzatos módon tanítja és oktatja a lelket a tökéletes szeretetre. A lélek semmit sem tesz, semmit sem ért. Ez a beléöntött szemlélődés, ami az isteni szeretet tudománya, két fő dolgot visz végbe a lélekben: megtisztítja és bevilágítja, hogy előkészítse az Istennel való egyesülésre.

Van azonban valami, ami kétségeket ébreszt bennünk. Az isteni világosságot, mely bevilágítja és tudatlanságától megtisztítja a lelket, hogyan nevezheti vaksötét éjszakának? Két okból is éjszaka ez és vaksötét, fájdalom és kín. Először is, az isteni Bölcsesség magas és beláthatatlan a lélek számára, azaz reá nézve sötétség; másodszor is, a lélek alacsony mivolta és tisztátalansága miatt, kínnal és szomorúsággal, azaz sötétséggel teli az éjszaka. Első állításunk igazolására idézzük Arisztotelész tanítását, mely szerint minél világosabbak és érthetőbbek önmagukban az isteni dolgok, a lélek számára annál sötétebbek és rejtélyesebbek általában. Vagy vegyük az éjjeli baglyot, mely annál vaksibb, szembogara annál nagyobb sötétet lát, minél nagyobb fény éri. Minél erősebben nézünk a Napba, annál inkább elvakulunk; a túlzott fény látásunkat kioltja.

Amikor a szemlélődés isteni fénye a még nem megvilágosodott lélekre rásugárzik, nemcsak túlzott fényével homályosítja el, eredeti fényétől is megfosztja, sötétbe borítja. Szent Dénes és más misztikus szerzők a beléöntött szemlélődést a sötétség sugarának nevezik - mármint a nem megvilágosodott és meg nem tisztult lélek számára. Ezért mondta Dávid is "Felhő és homály van körülötte" (Zsolt 96,2), nem mintha ez valóban így lenne, csak a gyarló értelmünk így fogadja be túlzott fényét; elhomályosodik és megszégyenül előtte; ahogyan ezt a későbbiekben is megállapítja "a színe előtti villogástól szakadoztak a felhők", azaz az Isten és a közöttünk lévő felhők.

Óriási a lélekben a tisztátalansága feletti fájdalom, amikor az isteni fény éri, annyira piszkosnak és nyomorultnak érzi magát, mikor beléhatol a fény, hogy tisztátalanságát kiűzze; úgy érzi, ellene van Isten, és ő is szembeszegül Vele. Szomorúság és gyötrelem támad benne, mert úgy érzi elhajította magától az Úr. Ama sok szenvedés közepette, amit az Úr rábocsátott, maga Jób is ezt panaszolta a leginkább: "Miért tettél ki céltáblául magadnak? Miért legyek magamnak is terhére?"

A lélek szenvedésének második oka természetes erkölcsi és lelki gyöngesége. Az érzékelés és a lélek ilyenkor, akárha valami hatalmas, sötét teher nehezedne rá, gyötrődik, pusztul, a halált szíves örömest fogadná. "Könyörüljetek rajtam, oh, ti barátaim" - mondja ugyancsak Jób - "mert az Isten keze érintett engem!" (19,21) Mennyire bámulatos, mennyire szomorú, hogy annyira gyönge és tisztátalan a lélek, hogy az Úr szelíd és lágy érintését súlyosnak érzi, bár nem sújt le, nem nehezedik rá, csak illeti, és azt is könyörületesen, hogy kegyeivel halmozza el, nem pedig büntetéssel.

MÁS GYÖTRELMEKRŐL, MELYEKET A LÉLEK EBBEN AZ ÉJSZAKÁBAN ÁTÉL

A kínok és gyötrelmek harmadik nemét a lélek a két ellentétes elem: az isteni és emberi együttes előfordulása miatt szenvedi el. Az isteni a megtisztító szemlélődés, míg az emberi a lélek, azaz az alany. Az isteni elem célja, hogy megérlelje, istenivé tegye a lelket, kivetkőztesse szokásos vonzalmaiból, a régi ember jellegzetességeiből, melyek vele nagyon is összenőttek, beleivódtak, közössé lettek; széttöri, megsemmisíti, mély, feneketlen sötétbe meríti a lelket, s az széttörik, szétesik, nyomorúsága láttán semmivé taposódik, kegyetlen szellemi halált hal. Akárcsak egy fenevad nyelte volna el, gyomrának homályában emésztődne, akárha Jónást gyötörné a tengeri szörnyeteg gyomrában a szorongás. Akárha a sötét halál sírkamrájában kellene a szellemi feltámadásra várakoznia.

Hogy mekkora gyötrődés és fájdalom ez, el nem mondható valójában, de Dávid szavai nagyjából így írják le: "Körülvettek engem a halál fájdalmai... a pokol fájdalmai megkörnyékeztek engem... szorultságomban segítségül híttam az Urat, és az én Istenemhez kiáltottam." (Zsolt 17,5,7) De a lélek leginkább azt fájlalja, hogy úgy tetszik neki, Isten félredobta, megunta, a homályba hajította. Dávid is ezt érezte, és így szólt róla: "Mint a sírokban alvó sebesültek, kikről többé meg nem emlékezel, és kik a te kezedből kiszakasztattak. Mély verembe tettek engem, sötétségbe és a halál árnyékába. Rám nehezült a te haragod, és rám hoztad minden hullámodat." (Zsolt 87,6) Mindezt ebben az állapotban így érzi az ember, sőt, bizonyos benne, hogy ezentúl így is marad.

Minden teremtménytől és főként barátai részéről való elhagyatottságát és megvetettségét érzi a lélek, ezért szól a továbbiakban Dávid ekképpen: "Eltávolítottad tőlem ismerőseimet; útálatosságul tettek engem önmaguknak." (Zsolt 86,9) A tengeri szörnyeteg hasában való testi és szellemi értelemben átélt tapasztalatairól ekképpen számol be Jónás: "Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam. És én azt mondám: Elvettettem a Te szemeik elől: vajha láthatnám még szentséged templomát. Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött fejemre. A hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazonáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh; Uram, Istenem." (Zsolt 2, 4-7) Závárokon itt a lélek tökéletlenségeit kell értenünk, melyek megakadályozzák, hogy az élvezetes szemlélődésben részesedjünk.

E sötétben való szemlélődés másik előnyéből származik a lélek szenvedésének negyedik formája, mármint az, hogy Isten nagysága és fenséges mivolta a lélekben az ellenkező véglet, a teljes szegénység és nyomorúság érzetét kelti föl. Megtisztulásakor ez a legsajgóbb fájdalmak egyike, mivel Isten a lélek érzéki és szellemi részét, belső és külső tehetségeit tisztítja meg. A lélek mindezen részeiben üresen, kifosztva, védtelenül kell hogy várakozzon, szárazon, üresen, homályban. Az érzéki rész ugyanis szárazságban, a képességek benyomásaitól üresen, a szellemnek sűrű sötétjében tisztul. A szemlélődés sötétjének a lélekre való bocsátásával éri el célját Isten. Nemcsak attól szenved, hogy minden természetes támaszától, érzékelésétől megfosztatik (akárha valakit a levegőben fölfüggesztve tartanának és lélegzetet sem tudna venni), hanem attól is, hogy Isten a lelket megtisztítja, az egész életén át magába vett minden tisztátalan vonzalmát, szokását megsemmisíti, eltávolítja, elemészti (ahogy a tűz is elemészti a fém rozsdáját és salakját).

A lélekben ugyanis erős gyökeret ver mindez, és nemcsak elszegényíti, üressé teszi természeti és szellemi értelemben egyaránt, hanem meg is rongálja, meg is kínozza legbelül. Erre tanúságul hadd idézzem Ezékiel szavait: "Bőven rakd a fát, főzd meg jól a húst, forrald a levet, és a csontok szétfőjenek." (24,10) E szavak világítják meg a léleknek az érzéki és szellemi üressége és szegénysége miatti szenvedését. A továbbiakban erről így szól: "És állítsd üresen az ő szenére, hogy meghevüljön s megtüzesedjék ércze, és megolvadjon benne tisztátalansága, megemésztessék rozsdája." (Uo. 11) E szavak jól fejezik ki, mekkora szenvedésen megy át a lélek a szemlélődés tisztítótüzében, ugyanis itt arról szól a próféta, hogy a lélekbe maródott vonzalmak rozsdájától csak akkor tisztulunk és szabadulunk meg, ha maga a lélek is megsemmisül, kárt szenved bizonyos értelemben, ugyanis annak e tökéletlenségek és szenvedélyek második természetévé váltak.

AZ AKARATOT GYÖTRŐ EGYÉB SZENVEDÉSEKRŐL ÉS SZORONGATTATÁSOKRÓL

Az akaratot gyötrő egyéb szenvedések és szorongattatások ebben az állapotban szintúgy mérhetetlenek, és olyan természetűek, hogy amikor az ész végigtekint rajtuk, és gyógyírt rájuk nem talál, átjárják még a lelket is. A letűnt jólét emlékezete csak tetézi a kínt, mert ezek a lelkek Istenben már előzőleg sok gyönyörűséget találtak, sokféle módon szolgáltak Neki.

Most e javaktól és e javak visszanyerésének reményétől megfosztva kínjuk csak fokozódik. Erről beszél Jób (tapasztalatai alapján) a következő szavakkal: "Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, céltáblává tűzött ki magának. Körülvettek engem az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kímél; epémet a földre kiontja. Kést rés után tör rajtam, és rám rohan mint valami hős. Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. Orcám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt." (16,12-17)

Jeremiás keservesen panaszkodik kínjai miatt, és a lélek tisztulásakor, a lelki éjszakájában tapasztalt szenvedéseket nagyon érzékletesen festi le. Az iránt a lélek iránt, akit Isten félelmetes és rettenetes éjszakájában helyezett el, nagy együttérzést kell tanúsítanunk. Szerencsés ugyan, hiszen hasznára válnak kínjai; Jób szavai szerint ugyanis Isten "feltárja a sötétségből a mélységes titkokat, és a halálnak árnyékát is világosságra hozza" (12,22), és Dávid szavai szerint "a sötétség olyan mint a világosság". (Zsolt 139,12) Így bánkódik, tépelődik, vajon kínjára talál-e gyógyírt, úgy érzi, ahogyan a próféta is mondja, kínjának nem szakad vége, s úgy tűnik, ismét csak Dávid szavai szerint, hogy: "betaszít engem a sötétségbe, a milyen a régen megholtaké. Elcsügged bennem a lelkem, fölháborodik bennem a szívem!" (143, 3-4)

Mindez nagy fájdalmat és bánkódást ébreszt a lélekben, sőt a sötét éjszaka védtelenné és magányossá is teszi; sem vigaszt sem támaszt nem talál a hittételekben, papjának szavaiban. Annyira átitatja, elönti a szenvedés, mely által csak nyomorúságát látja, hogy úgy érzi, nem értik, mit tapasztal, mit érez, azért beszélnek így, hogy ahelyett vigasztalnák, növelik szenvedését; nem ilyen orvosság kell neki, tudja, és ebben igaza is van. Amíg az Úr lelkének tisztítását tetszése szerint be nem fejezi, semmi nem gyógyítja, semmi hasznára nincs. Olyan a lélek akár a tömlöcbe vetett fogoly, akinek kezét és lábát összekötözték, mozdulni sem tud, sem fentről sem lentről segítséget nem remélhet mindaddig, míg meg nem alázódik, meg nem lágyítja és tisztítja szellemét, oly fenköltté, egyszerűvé és szerénnyé nem válik, hogy Isten szellemével eggyé válhasson, a szeretetben történő egyesülés Isten által neki szánt fokán.

Hogy valóságos egyesülés legyen ez, még erős késztetés esetén is, néhány évig el kell tartania e folyamatnak.

A LELKET SÚJTÓ EGYÉB SZENVEDÉSEKRŐL

Ebben az állapotban a lelket különösen elkeseríti és megtéveszti, hogy ez a sötét éjszaka tehetségét és érzelmeit megbénítja, sem szeretetét sem elméjét nem tudja Istenhez felemelni, fohászkodni sem tud Hozzá, mert úgy tűnik föl előtte, mintha Isten-Jeremiás szavaival szólva: "felhőt vont volna fölé, hogy imádsága ne tudjon rajta keresztül hatolni". Ez ugyanis nem az a pillanat, amikor beszélnie kellene Istennel, hanem, hogy "a porba tegye a száját" ahogyan Jeremiás mondja (Uo. 3,29), és reménykedjen, tisztulását türelemmel viselve.

Itt ugyanis nem pusztán az értelem tisztul meg fényétől és az akarat vonzalmaitól, hanem az emlékezet is; amit elsajátított és megismert, mindettől meg kell szabadulnia. Így teljesednek be a tisztulás során Dávid szavai: "Akkor én esztelennek tartanám magamat, ki mit se tud." (Zsolt 72, 22) E nem tudás az emlékezet kihagyására, a felejtésre vonatkozik; a feledékenység és kihagyás a belső összeszedettség állapotából fakad, és a szemlélődésbe való belemerülés következménye.

Ahhoz ugyanis, hogy a lélek minden erejét és készségét az Istennel való szerető egyesülésre fordítsa, arra van szüksége, hogy mindenestül magába nyelje ez az isteni fény, és a szemlélődés lelkisége a teremtmények vonzalmaiból és megértéséből szándéka szerint elragadja. Szinte hihetetlennek tűnik, de a természetfölötti, isteni fény annál inkább elsötétíti a lelket, minél fényesebb és tisztább; ha kevésbé fényes, kevésbé érzi a sötétet. Arisztotelészt idézve, mint fentebb, azt mondhatjuk, hogy a természetfeletti dolgok annál sötétebbek a számunkra, minél világosabbak és maguktól érthetőbbek.

ÁMBÁR EZ AZ ÉJSZAKA ELSÖTÉTÍTI A LELKET, CSAKIS AZÉRT TESZI, HOGY MEGVILÁGÍTSA ÉS FÉNYBE VONJA

Ahogyan Izráel fiai is képtelennek bizonyultak arra, hogy a pusztában az angyalok kenyerében, a mannában élvezetüket találják, mivel Egyiptom húsos fazekaira és egyéb eledeleire emlékeztek, ezt az egyetlen ínyükre való dolgot nem felejtették, jóllehet a manna a Szentírás szerint minden ízek édességét magába foglalja, és ki-ki kedvenc ételének ízét találta meg benne. (Bölcs 16,11) A szabadság szellemének gyönyörűségére mi sem juthatunk el, akaratunk hiába törekedne rá, míg más esetleges, szokásos vonzalom, pillanat szülte érdeklődés vagy egyéb elvárás táplál minket.

Az említett egyesülés, melyre a sötét éjszaka készíti fel és teszi alkalmassá a lelket az Istennel való érintkezés során, egyúttal bizonyos dicsőséget is belétölt és neki ajándékoz. A lélek természetes állapotában jóval kevesebb gyönyörűséget és kincset zár magába, mint ezen alkalommal, mivel szegényes és tisztátalan még akkor. Ésaiás próféta szavaival: "Szem nem látta, fúl nem hallotta, és soha ember szívébe föl nem hatott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. " (És 64, 4; Kor 2, 9)

Úgy tűnik föl, hogy a lélek e szenvedések közepette kilép önmagából ilyenkor, máskor meg mintegy elvarázsolódik, megmámorosodik attól, amit lát vagy hall, annyira másnak, múlékonynak, különösnek tetszik minden, jóllehet ugyanolyanok a dolgok, mint közönségesen. Ennek kiváltó oka abban keresendő, hogy a lélek eltávolodik, elidegenedik a megszokott érzékeléstől és értelmezéstől, s tőlük megszabadulva az istenit fogadja magába, és az inkább a túlvilág, mint a földi lét sajátossága már.

EGY HASONLAT RÉVÉN MEGMAGYARÁZZA A TISZTULÁST

Hogy világossá váljék, az amit az elébb kifejtettünk és amit kifejtendők vagyunk, alkalmas volna e tisztító és szeretetteljes híradás, a lelket megtisztító és a tökéletes egyesülésre előkészítő isteni fény működését ahhoz hasonlítanunk, amit a tűz a fával elvégez, amikor is önmagához hasonítja azt.

Az anyagi lényegű tűz, amikor megtámadja a fát, először is kiszárítja, a nedvességet kiűzi belőle, a benne rejlő víz könnyeit kisajtolja, megfeketíti, megsötétíti, megcsúfítja, megbüdösíti. Száradása során egyre világosabb lesz a fa, a tűznek ellenálló rossz tulajdonságok fekete foltjai kivesznek belőle, majd megtüzesedik, kívülről átforrósodik, a tűzhöz hasonul és szépül. Akkor már nem szenved, nem cselekszik önállóan, bár súlya és mennyisége nem ér fel tűz könnyedségével, mégis annak sajátosságaival rendelkezik, úgy működik mint maga a tűz: száraz és szárít, forró és forrósít, fényes és fényesít, és sokkal könnyebbé válik, mint annak előtte volt.

A tűz tulajdonságai hozzák ki belőle ezeket a tulajdonságokat. A szemlélődés szeretetének isteni tüzéről ekképpen kell gondolkodnunk: mielőtt magába olvasztaná és magához hasonítaná a lelket, megtisztítja a vele nem egyező tulajdonságoktól. Napfényre hozza csúfságát, megfeketíti és elhomályosítja, ezért visszataszítóbbá válik, csúfabbá mint valaha is volt.

Ebből a hasonlatból először is meg kell értenünk, hogy ugyanaz a fény és szeretetteljes bölcsesség, amellyel a léleknek egyesülnie kell, amelyhez hasonulnia kell, az tisztítja meg és készíti fel az első pillanattól; ugyanaz a tűz is, mely magához hasonítja, bekebelezi a fát, az a tűz készítette fel e folyamatra a fát a kezdet kezdetétől.

Másodjára be kell látnunk, hogy a lélek kínjait nem a Bölcsesség váltja ki, hiszen arról a Szentírás a következőket mondja: "S vele egyetemben jött minden jó nekem" (Bölcs 7,11). Kínjainak oka a lélek gyöngesége és tökéletlensége; azaz a tisztulás nélkül az Isten fényét, édességét és gyönyörűségét magába fogadni képtelen lélek gyöngesége és tökéletlensége. Éppígy a fa sem képes lángra lobbanni azonnal, alkalmassá kell válnia a lángolásra, és ettől szenved. Sirák fiának könyve ugyanezt állítja, amikor elmondja, mennyit szenvedett míg Vele egyesülve eljutott a gyönyörűségre: "Belső részem fölháborodott annak keresésében, ezért jó örökséget fogok bírni." (51,29)

Harmadszorra, képet kaphatunk arról, mennyit szenvednek a tisztítóhelyen levők. Mert nem lenne rajtuk a tűznek hatalma, ha a tüzet tápláló tökéletlenségeknek bennük el nem kellene égnie. Ha ez az anyag elfogy, nincs ami égjen. Ha elfogynak a gyarlóságok, a lélek kínjának is vége szakad, és gyönyörködés lesz a része.

Negyedszerre arról értesülünk, hogy a szeretet e tüze által tisztulva és finomodva a lélek egyre nagyobb szeretetre gyullad, ahogy a megfelelő előkészítés után egyre inkább áttüzesedő fa. Ha a láng már nem éri, akkor látni meg, hogy maga is merő lángolássá vált már.

Ötödszörre levonhatjuk azt a következtetést az előbb elhangzottakból, hogy a lélegzetvételnyi szünetek után a lélek egyre jobban, egyre átéltebben szenved. Mélyebb, bensőbb és szellemibb szenvedés ez, mint ahogyan mélyebb, titkosabb, szellemibb tökéletlenségeket emészt, bensejében gyökeredző rétegeket ér a tűz.

Hatodszorra is megérthetjük, miért gondolja úgy a lélek, hogy minden ami jó volt, számára elveszett, és miért telik meg bajokkal. Ebben az időben csak a keserűség képes beléhatolni ugyanis, hasonlatosan a tűz emésztette levegő vagy egyéb által meg nem érintett égő hasábhoz.

Hetedszerre pedig megérthetjük, hogy a lélegzetvételnyi szünetekben miért tölti el hatalmas öröm a lelket, miért hiszi, hogy kínjai többé nem is térnek vissza, holott hamarjában újra előveszik. Ha megfigyeli, márpedig jól meg kell figyelnie magát, megérzi a lélek, hogy köti még egy-egy gyökér, és gyönyörűsége miatta nem teljes.

A hasonlat magyarázatából, az első versszak első soráról: a vaksötét éjszakáról mondottakból, e szörnyű sötétség mibenlétéről szólnunk legyen elég azonban ennyi. Lépjünk túl a lélek gyötrelmein, beszéljünk könnyeinek gyümölcseiről, azok boldogságos tulajdonságairól, melyekről a második verssor énekel: szerelem vágyától lángokban égve.

AZ ELSŐ VERSSZAK MÁSODIK SORÁT MAGYARÁZZUK, ELMONDVÁN, HOGY A LÉLEK A SZÖRNYŰ GYÖTRELMEK GYÜMÖLCSEKÉNT AZ ISTEN IRÁNTI HEVES SZERELEMRE GYULLADT

A szeretet előbb említett tüzéről beszél ebben a verssorban a lélek: akárcsak a valóságos tűz a fát, a szemlélődés gyötrelmes éjszakája lángba borítja a lelket. Ez a lángolás, bár bizonyos értelemben hasonlatos az előbb említetthez, mely a lélek érzéki részét éri, más részről azonban éppen annyira el is tér tőle, ahogyan a test is különbözik a lélektől, a szellemi rész az érzékitől. A szellem nagyon is érzi a szerelmes szenvedélyt, a szellemi fellángolás ugyanis a szerelem szenvedélyét fellobbantja. Az őt elöntő szerelemmel szemben a lélek szenvedőlegesen viselkedik, maga nem tesz semmit, de érzi a benne megnövekedett szenvedélyt.

Ez a szerelem az Istennel való egyesülés érzésével rokon, jellegzetességeiből valamit már magába foglal, e sajátosságok Isten és nem a lélek cselekedetéből származnak. A lélek aláveti magát, tenni csak annyit tesz, hogy beleegyezését adja hozzá. A szerelem a lélekben egyre alkalmasabb helyet és egyre nagyobb hajlandóságot talál; annál könnyebben egyesül vele és ejt sebet rajta, minél inkább zárja, elidegeníti és minél alkalmatlanabbá teszi vonzalmait, minél képtelenebbé teszi őt magát arra, hogy a földi dolgokban gyönyörűséget találjon.

Ezek után fölmérhetjük, mennyire és milyen erősnek kell lennie a lélekben égő szerelem lángjának, hiszen a lélek minden szellemi és érzéki erejét, tehetségét és vonzalmát arra összpontosítja Isten, hogy e szeretetben minden képessége és ereje teljes összhangban működjék. Így teljesítjük az első parancsolatot, mely az egész és teljes emberre vonatkozik, ebből az érzelemből semmit ki nem zár: "Szeressed azért a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből." (5 Móz 6,5)

ELMONDJA, HOGY EZ A RETTENETES ÉJSZAKA NEM EGYÉB, MINT A TISZTÍTÓHELY, AMELYBEN AZ ISTENI BÖLCSESSÉG UGYANAZZAL A VILÁGOSSÁGGAL VILÁGÍTJA MEG A FÖLDI EMBEREKET, MINT AMELLYEL AZ ÉGI ANGYALOKAT TISZTÍTJA ÉS VILÁGOSÍTJA MEG

A lángolást és szerető epekedést a lélek nem szüntelen érzi. Kezdetben, a lelki tisztulás elején az isteni tűz minden erejével a lélek fáját szántja és készíti elő, de melegíteni alig melegíti. Idővel azonban melegséget érez a lélek, érzi a lángot, a szeretet hevét. Mivel az ész fokozatosan tisztul e sötétség által, néha megesik, hogy a titkos és szeretetteljes istentudomány az akaratot megsebezve a másik lelki tehetséget, az értelmet is megsebzi. Élvezetes és gyöngéd módon bocsát rá isteni fényt és hírt, rá válaszul az akarat csodálatosan fölbuzog, élő lángra gyullad, és benne az isteni tűz (a lélek maga semmit nem tesz) eleven tűzzé válik. Erről beszél az egyik zsoltárában Dávid: "Szivem fölhevült bennem és elmélkedésemben fölgyulladt a tűz. " (Zsolt 38,4)

Az eddig elmondottakból következtethetünk arra, hogy a szellemi javak által, melyeket Isten szenvedőlegesen árasztott a lélekbe, az akarat nagyon is jól tud szeretni anélkül, hogy az értelem értene. Épp ahogyan az értelem is megteheti ezt anélkül, hogy az akarat szeretne.

A SZEMLÉLŐDÉS SÖTÉT ÉJSZAKÁJA ÁLTAL A LÉLEKBEN KIVÁLTOTT EGYÉB ÉLVEZETES HATÁSOKRÓL

Olykor, ahogyan említést tettünk róla, a sötétség közepette fény ömlik a lélekre, és a világosság a sötétségben fénylik (Ján 1,5). Ez a lángra lobbanás és szerelmes szomjúság, mivel már magától a Szentlélektől származik, teljesen eltér attól, amiről az érzéki rész éjszakájával kapcsolatosan beszéltünk. Mert ugyan a szellemi örömből részesül, ahogyan annak gyötrelmeiből is részesült, ez a szerelmes szomjúság a lélek felső részében gyökeredzik, és abban a legégetőbb.

Midőn a láng a lélekben fellobog és a régebbi Isten iránti elragadtatással egyesül, olyan erővel, olyan élénken, olyan vággyal fordul Istenhez és ad hírt szerelméről, hogy merészségében nincs mi visszatartsa. Nem tekintve semmit, vágyakozásában és szerelmében nagy erővel, megrészegülten és féktelenül rendkívüli és szokatlan dolgokat művel, csak hogy tűzön-vízen át lelkének szerelmesével találkozzon.

Így magyarázhatjuk azt, hogy Mária Magdolna, a farizeus lakomáján megjelent sok előkelő és közemberrel mit sem törődve, az illemet, de még az illem látszatát is sutba dobva, könnyekben tört ki, és a vendégek szeme láttára ontotta könnyeit (Luk 7, 37-38). Nem vesztegette idejét, nem várta ki az alkalmas órát, megjelent annak színe előtt, aki megsebezte és lángra lobbantotta lelkét. Ilyen mámorossá és merésszé tesz a szerelem. Jól tudta, hogy akit szeret, koporsóba zárva nyugszik, nagy, lepecsételt kő zárja el, s hogy tanítványai a holttestet el ne lopják, katonák őrzik körös-körül (Mt 27, 60-66), de nem tartotta vissza mindez attól, hogy hajnalban oda ne menjen a sírhoz, kenőcsökkel megkenni a halottat.

És végül e részegítő és vágyakozó szerelem szólt belőle, amikor odafordult a férfihoz, akit kertésznek gondolt, hogy megkérje, ha ő vitte volna el a holttestet, mondja meg neki, hová rejtette, hadd vegye magához (Uo. 201,15). Nem fordult meg fejében, kérése mennyire ellentétes a józan ésszel és vélekedéssel, hiszen ha az a másik ellopta a tetemet, nem fogja bevallani, és nem fogja engedni, hogy elvigye. Ilyen erős és féktelen a szeretet, mindent lehetségesnek tart, és azt hiszi, hogy mindenkinek az a gondja ami az övé, nem törődik mással, nem keres mást, csak azt, amit ő keres, amivel ő törődik.

Az éjszaka sötétjében, a vonzalmaira boruló tisztulás homályában fölkel a lélek, amint a nőstény oroszlán vagy nőstény medve, ha elrabolt kölykeinek keresésére indul. Így indul a megsebzett lélek Isten keresésére, és mivel homály borul rá, Istenét nem találja, halálosan eped utána. Olyan türelmetlen ez a szerelem, hogy soká nem bírja a lélek, vagy meg kell halnia, vagy megkapja azt, ami után vágyik, akárcsak Rákhel, aki Jákobhoz így szólt: "Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok." (1 Móz 30. 1)

AZ ELSŐ SZAKASZ UTOLSÓ HÁROM SORÁT IDÉZI ÉS MAGYARÁZZA

A lelket ért boldogság nagyságát a harmadik sort követő sorokban fejti ki. Én boldog, messze jártam, mondja, nem vette senki észre, csöndes volt házam, elpihent a népe. Segítségül véve egy hasonlatot elmondja, hogy éjjel és sötétben surrant ki a házból, hogy teendőjét elvégezze, amikor a többiek aludtak már és nem kellett attól tartania, hogy megzavarják. A lélek ugyanis arra a hősies és ritka tettre vállalkozott, hogy isteni Vőlegényével egyesüljön, kívül mindenen ugyanis a Vőlegény a magányban, minden máson kívül található meg.

Nagy szerencse a lélekre nézve, hogy Isten háza népét, azaz minden tehetségét, szenvedélyét, hajlamát és vágyát, mely az érzéki és szellemi részben található, elaltatta ezen az éjszakán. Így történhetett, hogy észrevétlen volt távozása, ugyanis mindezek elszenderültek, elfojtódtak és nem tudják távozásában megakadályozni. Micsoda boldogság, hogy a lélek az érzékiség házából kiszabadulhatott!

A MÁSODIK SZAKASZ IDÉZÉSE ÉS MAGYARÁZATA
KÖVETKEZIK

Biztosan a homályban,
a titkos lépcsőn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcot, ruhát cserélve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;

Ebben a szakaszban a lélek folytatja az éjszaka sötétje egynémely jellegzetességének felsorolását, és megismétli, mekkora szerencse érte általuk. E felsorolással arra a hallgatólagos ellenvetésre válaszol, hogy netán az éjjel sötétje miatt szenvedett el annyi kínt, szorongást, kétkedést, gyanakvást, borzalmat, és elveszésére miattuk volt nagyobb az esélye. Az éjjel sötétjének köszönhetően sikerült megszabadulnia és elmenekülnie nagy ügyesen ellenségeitől, akik lépten-nyomon akadályozták. Az éjjel sötétjében átöltözött, álruhát vett magára. Háromféle színt, jelmezt öltött (a későbbiekben részletezzük majd, milyet). Olyan titkos lépcsőn át menekült, melynek létezéséről más nem tudott (ezt is részletesen ismertetjük majd). Ez a lépcső az eleven hit, rejtőzve és álruhásan azon menekült.

IDÉZI AZ ELSŐ VERSSORT ÉS MEGMAGYARÁZZA, HOGY SÖTÉTBEN HALADVA A LÉLEK BIZTOSAN HALAD

Biztosan a homályban...
Ha elhomályosulni látod törekvőképességedet, ó, szellem vezérelte lélek, ha elszáradni, szorongattatni látod vonzalmaidat, ha a lelkigyakorlatok elvégzésére tehetségeid képtelenné váltak, ne keseregj ezen, tartsd szerencsédnek, hiszen Isten önmagadtól így szabadít meg téged. Kezedből kiveszi képességeidet, mert nem éltél velük lényegretörően, kellően és biztosan, mert ámbár örömödre szolgáltak, tisztátalanok, tompák voltak, azonban Isten kézen fog téged, akár a vakot, sötétben vezet nem tudod hová, nem tudod, hol; szemed és lábad nélküle el nem találna ezen az úton.

Annak okát pedig, hogy a lélek miért halad biztosan előre ebben a sötétben a már említett fény és sötét tudás magyarázza. A szemlélődés sötét éjszakája annyira magába meríti és annyira átitatja a lelket, Istenéhez annyira közel viszi, hogy mindentől elzárja és megvédelmezi, ami nem Isten. A lélek gyógyulásáról van itt szó, arról hogy visszanyeri az egészségét, azaz Istent. Minél inkább közelítene az ember a Naphoz, annál inkább elvakítaná, annál inkább gyötrődne fényessége miatt, hiszen látására gyönge és alkalmatlan a szem. A tizenhetedik zsoltárban Dávid azt mondja, hogy Isten a sötétséget választotta rejtekül és maga köré vonta felhőinek homályos vizeit. A levegő felhőinek homályos vize a sötét szemlélődés, a lélekben meglevő isteni bölcsesség, melyet a szentségtartó közelében, ahol Isten lakozik, a lélek megérez.

Ha látni akarja azt az utat, ahol haladni akar, be kell hogy hunyja szemeit, és sötétben kell elindulnia.

IDÉZI A MÁSODIK SZAKASZT ÉS MAGYARÁZATÁT ADJA ANNAK, HOGY MIÉRT TITKOS EZ A SÖTÉT SZEMLÉLŐDÉS:

A titkos lépcsőn át utamra térve
A lélek titkos lépcsőnek nevezi a szerető egyesülés felé vezető sötét szemlélődést. Két jellemző dologról van tehát szó: arról hogy titkos és arról hogy lépcső. Titkos a homályban való szemlélődés, melynek Szent Tamás szerint az ember a szeretet révén lesz részesévé; ez a misztikus teológia. A lelket e tudás titokban, a megértés és egyéb képességek részvétele nélkül homályban önti el.

MEGMAGYARÁZZA, HOGY MIÉRT LÉPCSŐ EGYBEN EZ A TITKOS BÖLCSESSÉG

Meg kell magyaráznunk azt a második kitételt is, mégpedig hogy miért lépcső ez a titkos tudás. E titkos szemlélődést sok okból is nevezhetjük lépcsőnek. Először is, mert akárcsak a lépcsőn felfelé haladva, a lépcső segítségével lehet az erődítmények javaihoz, kincseihez, értékeihez elérni, és e titkos szemlélődés fokain, maga sem tudja, miképpen, az ég javaihoz, kincseihez ér a lélek, megismeri és magáévá teszi azokat. Szépen mondja ezt Dávid próféta: "Boldog férfiú kinek tőled vagyon segítsége. Fölmenetekről gondolkodik szívében a könnyhullatásoknak völgyén, ama helyre, melyet magának kitűzött. Mert áldást ad a törvényszerző, erényről erényre mennek, míg meglátják az istenek Istenét Sionban." (Zsolt 83,6)

Lépcsőnek nevezhetjük éppígy, mert ahogy a lépcsőnek fokai fölmenetelre és lemenetelre egyaránt szolgálnak, a titkos szemlélődés a lelket Istenhez fölemeli, de önmaga számára lesújtja. A valóban Istentől származó közlések ilyen természetűek; egyszerre emelik föl és alázzák meg a lelket. Ezen a lépcsőn haladva ugyanis a leszállás a fölemelkedéssel, és a fölemelkedés a leszállással azonos. "Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik." (Luk 14,11)

AZ ISTENI SZERETET TITKOS LÉPCSŐJE TÍZ FOKÁNAK MAGYARÁZATÁBA KEZD SZENT BERNÁT ÉS SZENT TAMÁS ALAPJÁN.

Megmagyarázza az első ötöt

A szeretetnek első foka hasznos betegséget hoz a lélekre. A menyasszony ezen a fokon áll, amikor így szól: "Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, / ha megtaláljátok az én szerelmesemet, / mit mondotok néki? / hogy én a szerelem betege vagyok!" (Én 5,8) Ez a betegség azonban nem halálos, hanem Isten dicsőségére van, amennyiben a lélek a bűn számára, és minden egyéb számára, ami nem Isten, Istenért meghal.

A második fokon a lélek szüntelenül Istent keresi. Ezért mondja a menyasszony, hogy éjjel hiába kereste ágyában (amelyben a szeretet első foka szerint: betegen feküdt) szólván: "Immár felkelek, és eljárom a várost, / a tereket és utcákat / keresem azt, akit szeret az én lelkem: / keresém őt és nem találóm. " (Én 3, 2)

A szeretet lépcsőjének harmadik fokán a lélek munkálkodni kezd, hogy mulasztást ne kövessen el. Erre vonatkozóan mondja a királyi próféta: "Boldog az ember, aki féli az Urat, és az ő parancsolataiban igen gyönyörködik." (Zsolt 112,1) Ha a félelem is fölkelti a gyönyörködést, mely a szeretetnek gyermeke, mit tesz vajon a szeretet? A Szerelmesért végzett nagy munka is kicsinynek tűnik számára, a szolgálatára szánt hosszú idő rövidnek, a benne égő szeretet annyira heves. Úgy van vele, mint Jákob, akinek a hét leszolgált évet követő újabb hét év semmiségnek tűnik a benne lévő szeretethez képest. (Móz 29,20)

"Szolgála tehát Jákob Rákhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereté vala őt."

A szeretet lépcsőjének negyedik fokán a lélek Szerelmese miatt szüntelen szenved, de nem fárad bele. Szent Ágoston azt írja ugyanis, hogy a szeretet az összes nagy, súlyos és terhes dolgokat olyanokká teszi, mintha semmik és nagyon könnyűek volnának.

A szeretet lépcsőjének ötödik foka szüntelen szomjúságot és Isten iránti türelmetlen vágyakozást ébreszt a lélekben. Olyan hevesen vágyik Szerelmesére, és egyesülni vele annyira akar, hogy hosszú, terhes, fájdalmas neki a legkisebb halasztás is, és egyébre sem gondol csak a Szerelmesével való találkozásra. "Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után" - mondja a zsoltáros. (Zsolt 84,3)

A további öt fokot sorolja elő

A hatodik fokon a lelket Isten elragadja könnyedén és megérinti. A remény se torpan meg, mert szeretete annyira megerősítette, hogy könnyedén repül vele. Erről a fokról beszél Ésaiás, amikor a következőket mondja: "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el." (És 40,31)

Ennek a lépcsőnek a hetedik foka olyan hevessé és vakmerővé teszi a lelket, hogy sem a türelemre intő eszére, sem a visszavonulásra intő tanácsra, sem az önmérsékletre buzdító szeméremre nem hallgat, ugyanis Isten arra a kegyelemre méltatja, hogy hevesen előre törjön. Ebből következik az, amit az Apostol mond: "Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr." (1. Kor. 13,17) Ezen a fokon a menyasszony annyira vakmerő volt, hogy így szólt: "Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival." (Én 1,2)

A nyolcadik fokon a szeretettől átjárt lélek megragadja, magához szorítja és többé el nem bocsátja Szerelmesét: "Megragadám őt, el sem bocsátám" (Én 3,4), de nem egyszer s mindenkorra elégíti ki vágyát a lélek, ugyanis, a lelkek rálépnek, de rögtön vissza is lépnek erről a fokról, máskülönben örök dicsőséget élvezhetnének már ezen a földön.

A szeretetének kilencedik foka szelíd lángban füröszti a lelket. Ez a fok az Istenben édesen égő tökéleteseké. Az édes lángot a Szentlélek szítja bennük, amikor Istennel egyesülnek. Ezért mondja Szent Gergely, hogy amikor a Szentlélek megmutatkozott rájuk ereszkedve, bensejükben ők már édes lánggal égtek.

A tizedik, a szerelem titkos utolsó lépcsőfoka már Istennel tökéletesen eggyé teszi a lelket. A lélek ugyanis, Isten világos látására azonnal eljut, ha már a kilencedik fokon, melyre földi életében elérhet, elér, és ott öntestéből kilép. Az ilyen lelkek (igen kevesen vannak), megtisztultak a szeretet által, így nem kell átmenniük a tisztítóhelyen. Erről beszél Szent Máté, amikor azt mondja: "Boldogok akiknek szivök tiszta, mert ők az Istent meglátják." (5,8) Mint mondottuk ez a látás teszi őket Istenhez teljesen hasonlatossá. János erről szólva mondja: "De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, mint van." (1 Ján 3,2) Nem mintha a lélek Istennel felérne, ez ugyanis lehetetlen, hanem azért, mert a benne Istenhez hasonló részesedés által lett és neveztetik Istenhez.

Erről a titkos lépcsőről beszél tehát a lélek itt, jóllehet a felsőbb fokok már nem annyira titkosak a számára, ugyanis a szeretet a reá gyakorolt hatás révén előtte megnyilatkozik.

A tizedik, utolsó lépcsőfokon, a színről színre való látás révén, előtte Isten áll, és nem marad semmi rejtve a lélek számára a tökéletes azonosulás következtében. Ezért mondja az Üdvözítő: "És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről." (Jöv 16,23) De annak a napnak eljöttéig, ha mégolyan magasra jut is a lélek, rejtve marad előtte annyi, amennyi az isteni lényeghez való hasonulásból belőle hiányzik. Ily módon a misztikus istentudomány és a titokzatos szeretet révén a lélek kilép minden dologból és önmagából is, fölmegy Istenhez. Mert a szeretet a tűzhöz hasonlatos, fölfelé tör, körének középpontjára vágyva szüntelen.

Fordította: Takács Zsuzsa, Európa Kiadó, 1992
Forrás: Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Barátaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Body Talk