Az egyház és a szentségek

Feltámadása után Krisztus megjelent tanítványai előtt, és ezt mondta: "Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket . Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, azé bocsánatot nyernek, akinek pedig megtartjátok, azé megmaradnak" (János 20, 21-23).

Az Újszövetségnek ezen a helyén és más szövegein (János 1~, 12; Máté 18, 18) alapszik az a nézet, hogy Krisztus az általa alapított gyülekezetet felhatalmazta: segítsen helyette az embereknek abban, hogy megszabaduljanak bűneiktől, és elnyerjék az örök boldogságot. A Biblia számos helye kimondja, hogy a Krisztusba vetett hit az egyedüli lehetőség arra, hogy valaki elnyerje az üdvösséget. János 14, 6 szerint Krisztus ezt mondotta: "senki sem juthat az Atyához, csak én általam". "Aki (újjá) nem születik vízből és [Szent] Lélekből [azaz keresztény keresztségből], nem mehet be az Isten országába" (János '3, 5). "Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, az elkárhozik" (Márk 16, 16; vö. Ap. Csel. 4, 12).

Ezt a hitet, azaz hogy a keresztény gyülekezet minden más közösségtől alapvetően különbözik, és az igazság egyedüli birtokosa, már a legősibb korszak azon szigorú előírásai is tükrözték, amelyek a gyülekezet tagjainak az eretnekektől és hitetlenektől való elkülönülését kívánták meg. "Aki elfordul Krisztus tanításától, és nem marad hozzá hű, nem mondhatja magáénak az Istent . . . Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben" (2 János 9 skk.).

A kereszténységben kezdettől meghatározó volt az a nézet, hogy a hivőknek egy test, egy lélekké kell lenniük, hogy az "egy akolban Krisztus az "egy pásztor", és az is lesz (János 10, 16). A történeti fejlődés azonban már korán oda vezetett, hogy az egyetlen közösség több, egymástól bizonyos részletekben eltérő és részben egymással harcban álló közösségre oszlott. Ezek mindegyike igényt tartott arra, hogy kizárólag őt tekintsék Krisztus valódi tanai őrzőjének, és ezért az összes többi kizárásával ő az a gyülekezet, azaz "egyház", amelyre Krisztus az egész teljhatalmat ráruházta.

Ilyen igénnyel elsősorban a római katolikus egyház lép fel, önmagát tekinti az egyedüli igaz, Krisztustól létrehozott, az apostolok által alapított és a világ végéig fennmaradó (Máté 28, 20), a Szentlélektől áthatott (János 14, 17), egyedül üdvözítő kegyelmi intézménynek.

A keresztény egyház fogalmának ezzel az értelmezésével ellentétben a protestánsok azt az igényt juttatják érvényre, hogy "egyház"-on nem valamely látható szervezetet, külsejéről felismerhető, történetileg kialakult testületet kell érteni, hanem a Krisztusban ténylegesen hivők összességét. Ez a láthatatlan egyház, amely több látható részegyházban öltött testet, az igazi egyház, amelyet Krisztus létrehívott, és amelynek meghatározott előjogokat adott.

Az egyház lényegéről alkotott különböző felfogásoknak a papságról alkotott különböző értelmezések felelnek meg. Ha csak "láthatatlan" egyház van, akkor annak minden tagja egyenrangú, és gyakorolhatja a papi tisztséget. Ha mégis vannak papok, akik az isten igéjét hirdetik, és a szentségeket kiszolgáltatják, akkor ez csak a rend kedvéért történik, hiszen a papoknak a laikusokkal szemben nincsenek előjogaik.

Katolikus nézet szerint viszont az egyházon belül két rend van, a laikusoké és a papságé. A papok a laikusok felett állnak, mivel a pappá szentelés révén eltörölhetetlen jegyet nyomnak rájuk. Nem szabad megházasodniuk, mivel ez szent voltukban kárt tenne azzal, hogy világi dolgokba vonná be őket. Hatalmuk van arra, hogy:

1. a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé változtassák;
2. bemutassák a szentmiseáldozatot;
3. a fülbegyónással nekik megvallott bűnöket megítéljék, ill. feloldozást adjanak alóluk.

Az egyház feladata, hogy a keresztény vallás igazságait minden emberrel megismertesse, az erkölcsi előírásokat megmagyarázza, gondoskodjék az istentisztelet és a vele kapcsolatos szent cselekmények végrehajtásáról, és ezzel a lehető legtöbb ember számára nyissa meg az örök boldogsághoz vezető utat.

Az ember imádattal tartozik az istennek, mert mint végtelen lénytől, minden tőle függ, engedelmességgel, szeretettel és külső magatartással kell fenséges és magasztos voltát elismerni. Maga az istentisztelet a hit megvallásából, imádkozásból, valamint fogadalmak elvállalásából áll, vagyis önként az istennek tett ígéretekből arról, hogy a hivő valami neki tetsző dolgot tesz, továbbá az ünnepnapok, a böjtök előírt időpontokban való megtartásából, gyónásból (legalább egyszer egy évben), a húsvéti áldozás felvételéből, és végül a rendes és rendkívüli istentiszteleteken, körmeneteken, zarándoklatokon stb. való részvételből.

Egyedül az isten méltó a végtelen tiszteletre. Ezért tehát egyedül ő érdemel imádatot, "adoratió"-t, "latriá"-t, amint azt a teológiai szaknyelv nevezi. A legrégebbi egyház (az emberek és az angyalok kultusza ellen látszik. szólni Ap. Csel. 10, 25, skk. ; Kol. 2, 18 ; Jel. 19, 10; 22, 8) és a protestantizmus az istent a tisztelet egyedüli tárgyává teszi, a legtöbb keresztény hivő azonban angyalokat (1. 296. sk.) és szenteket, vagyis elhunyt személyeket is tisztel, akiknek rendkívüli adottságaik voltak, és akikről feltételezik, hogy az istennel való közeli kapcsolatuk révén közbenjáróként szerepelhetnek nála. Ezt a tiszteletadást mint az isten közvetett tiszteletét fogják fel, és "veneratió"-nak vagy "cultus duliae"-nak hívják.

Valamennyi angyalnál és szentnél magasabban áll Szűz Mária mint istenanya, aki az eredeti bűn szeplője nélkül fogantatott, a mennyben érdemeivel és dicsőségével az összes angyalt, szentet, boldogot megelőzi, és a legnagyobb közbenjárói hatalommal rendelkezik. Ezért neki "magas tisztelet" (cultus hyperduliae) jár. A Mária-kultusz keleten kezdődött az 5-6. században, a 8. század közepén nyugaton is meghonosodott, és a 12. században uralkodó helyet foglalt el a középkori Nyugat-Európában, míg azután a protestantizmus idején ismét háttérbe szorult.

A mártírok és szentek növekvő tiszteletével kapcsolatban kialakult az ereklyék kultusza, amit azzal okoltak meg, hogy csodás hatásuk van. Bár ezt a szokást sokan elvetették, általában érvényben volt, és csak a protestantizmussal gyengült meg ismét.

Az angyalokat és a szenteket, Krisztust, sőt még az Atyaistent is gyakran ábrázolták képeken. Annak helyessége, hogy képeket tiszteletben részesítsék, kultuszt teremtsenek, régebben és újabban egyaránt sok vitára adott okot. E kérdésre vonatkozóan a római egyház álláspontját a tridenti zsinat rögzítette le egyértelműen, amikor kimondotta, hogy "Krisztus, az Istenanya és más szentek képeit illő tiszteletben kell részesíteni, nem azért, mintha azt hinné valaki, hogy isteni erő lakozik bennük, és ezért kell tisztelni őket, vagy mintha kérni kellene tőlük valamit, vagy mintha valaki is a képekben bízna, mint hajdan a pogányok tették, akik bálványképekben hittek, hanem azért, mert a tisztelet, amelyben ezeket részesítik, azokat a példaképeket illeti, akiket ezek a képek ábrázolnak, ily módon a képek segítségével, amelyeket megcsókolunk, amelyek előtt fedetlen fejjel jelenünk meg vagy letérdelünk, Krisztushoz könyörgünk, és a szenteket tiszteljük, akiket ábrázolnak" (Wilmers, 569. 1.).

A legfontosabb előjog, amelyre a.különböző keresztény egyházak igényt tartanak, a szentségek, vagyis a kegyelem eszközeinek kiszolgáltatása, amelyek látható jelek alatt a láthatatlan kegyelmet adták meg. A keresztény egyházakban a szentségek lényegéről és számáról vallott nézetek sokszor változtak.

Katolikus felfogás szerint a szentségek a kegyelmet "ex opere operato" eszközlik ki, vagyis a végzett cselekvés eredményeként, a bennük lakozó erő következményeként. A rítus önmagában hatásos; nem függ sem annak hangulatától, akire irányul, sem annak kvalitásaitól, aki elvégzi. Bár mind a felvevőnek, mind a kiszolgáltatónak rendelkeznie kell bizonyos tulajdonságokkal, és eleget kell tennie bizonyos feltételeknek ahhoz, hogy a szentségeket érvényes és méltó módon vegyék fel, ill. szolgáltassák ki (ilyen például elsősorban a szentség felvételének vagy kiszolgáltatásának szándéka), a szentségek Krisztus ereje által hatnak, ezért akár hitetlen vagy erkölcstelen pap is kiszolgáltathatja őket. Ez az elképzelés teljesen azonos az indiaival, amely szerint egy bráhmana eredményesen végezheti el a vallásos rítusokat akkor is, ha érdemtelen és bűnös, mert - mint Manu mondja -: "ő nagy isten, olyan, mint a tűz, mindegy az, vajon az oltáron áll-e, vagy pedig másutt található".

E felfogás szerint a szentségek maguktól hatnak, hacsak szándékosan nem szegül valaki ellen a bennük való részesülésnek; protestáns hit szerint azonban csak akkor hozzák meg a kegyelmet, ha töredelmes, bűnbánó és hivő szívvel fogadják őket. Luther szerint, noha a kegyelem a szentségekben objektíve bennük rejlik, mégis a felvevő hite előfeltétele annak, hogy a kegyelmet elnyerhesse. A reformátusok viszont vitatják, hogy a kegyelem hatása külső jelekbe volna belefoglalható, szerintük a szentség hatása szempontjából egyedül a hit az irányadó, ennek hiányában ui. csak valami teljesen külsőlegest, isteni tartalom nélkül valót kapnak a felvevők.

A római és a görög egyház hét szentséget ismer, Luther eredetileg hármat (keresztség, úrvacsora, bűnbánat); ma az evangélikusok és reformátusok csak kettőt (keresztség, úrvacsora) fogadnak el. A szentségeket a szivárvány hét színével szokták jelképezni:

1. keresztség - fehér (tisztaság)
2. bérmálás - sárga (az olaj színe)
3. oltáriszentség, úrvacsora - zöld (remény és megifjodás)
4. bűnbánat  - vörös (vér)
5. egyházi rend - lila (papi szín)
6. házasság - kék (hűség)
7. utolsó kenet - fekete (gyász)

1. A keresztelés vízbe mártásból vagy vízzel meglocsolásból áll, és a legrégibb időkben folyóban való teljes alámerítéssel történt (János így keresztelt a Jordánban, Márk 1, 5), ezt a szokást egyes szekták máig megőrizték; ma már azonban többnyire háromszori vízzel meghintéssel végzik, a következő szavak kíséretében: "Megkeresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében."

A keresztelésnek számos hatása van. A katolikus felfogás szerint a keresztelés eltörli az eredeti bűnt, a protestánsok szerint csak az eredeti bűn kárhozatra vivő vétkét, de a bűnre való hajlamot (concupiscentia) nem szünteti meg, ez megmarad az emberben. Általános keresztény nézet szerint a megkeresztelt új életre születik, és azzal, hogy Krisztust "magára ölti" (Gal. 3, 27), tagja lesz a gyülekezetnek, amely mintegy Krisztus testét jelképezi.

A legrégibb időkben, amikor sok újonnan megtért vette fel a keresztséget, a megkeresztelendők többsége felnőttekből állt; ma a keresztelést legtöbbször gyermekeken végzik (akik helyett a keresztszülők válaszolnak); mivel a firenzei zsinat határozata szerint azok lelke, akik eredeti bűnben válnak meg az élettől, azonnal a pokolra kerül, hogy elszenvedje a büntetést, a gyermekkeresztelés vallási szükségesség.

A kiskorú gyermekek megkeresztelését több régi és újabb szekta (újrakeresztelők, baptisták) elvetette, mivel nem engedhető meg, hogy saját felelősséggel nem rendelkező személyek egy rítus révén elkötelezettnek érezzék magukat. Sok protestáns tagadja a keresztség természetfeletti hatását; ezek csupán a keresztény valláshoz tartozás külső jelének tekintik ezt az aktust, amely nem képes arra, hogy mágikus módon üdvösséget adományozzon; az üdvözülés bizonyosságát ehelyett a lélek felébresztésével és a gondolkodás megváltoztatásával, mindenfajta rítustól függetlenül lehet elérni.

2. A bérmálás, vagyis "megerősítés" (confirmatio) a hitben olyan szertartás, amellyel a felnőtt hivőket hitvallásukban megerősítik, kísértések ellenében megszilárdítják, és részesévé teszik a kegyelem gyarapodásának. Katolikus tanítás szerint a bérmálást Krisztus tette szentséggé, de azt a bibliai helyet, amelyre hivatkoznak (Ap. Csel. 8, 14-17), nehéz egy ilyenfajta ifjúvá avatással összefüggésbe hozni, mivel ott csak a Szentlélek kézrátétellel való átviteléről van szó. Viszont több szerző állítása szerint ilyenfajta rítusok már az első századokban szokásban voltak.

A katolikus egyházban a bérmálást csak püspök (csupán kivételes esetekben és külön felhatalmazás alapján pap) szolgáltathatja ki a megkeresztelteknek, a rítus megfelelő imákkal és szavakkal kísért kézrátételből, valamint megszentelt, olívaolajból és balzsamból kevert krizmával történő megkenésből áll.

A görög egyház is felveszi a bérmálást a szentségek közé, nála azonban minden pap kiszolgáltathatja, de kizárólag csak püspöknek van joga arra, hogy a felhasznált kenetolajat (mürhon) megszentelje.

A protestánsoknál is van hasonló rítus, az ún. "konfirmáció". Ez azonban nem számít szentségnek, és szentelt olaj felhasználása nélkül megy végbe.

3. Az oltáriszentség, úrvacsora. A keresztény egyház legfőbb szentsége a szentáldozás (oltáriszentség, úrvacsora), a katolikusok "eucharisztiá"-nak [jó ajándék], vagy röviden csak oltáriszentségnek is nevezik. Ezt Krisztus kínszenvedésének előestéjén, tanítványai körében vezette be azzal, hogy megtörve a kenyeret, átadta a tanítványoknak, és így szólt: "Vegyétek, egyétek: Ez az én testem", ezután megáldotta a borral telt kelyhet, és ezt mondotta: "Igyatok ebből mindannyian. Mert ez az én vérem, [az új] szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára" (Máté 26, 26-28). Az úrvacsora értelmezése körül heves viták folynak. Zwingli és sok más protestáns szerint ez csak Krisztus jelenlétének jelképe. Kálvin szerint Krisztust csak jelenlevőnek gondolják közben, és kizárólag csak hatása [ereje] szerint van jelen.

Kálvin "nem a szellemi és testi táplálás azonosságát, hanem azok szimultán voltát tanítja, azaz azt, hogy az érzéki táplálással egyidejűleg következik be a Szentlélek hatása, amelynek révén Krisztus teste a hivő lélekkel egyesül". Luther viszont Krisztus testének objektív jelenlétét feltételezi a kenyérben és borban, úgyhogy mindenki, aki áldozik, akár méltó rá, akár méltatlan, Krisztus testét és vérét veszi magához.

Luther e tekintetben közel áll a katolikus egyház elméletéhez, amely a kenyérnek és a bornak Krisztus testével való azonosításáig jutott el; ez a tanítás, hosszas előkészületek után, a negyedik lateráni zsinaton (1215-ben) nyerte el a végső szentesítést. Eszerint Krisztus a kenyérben és borban "igazán, valósággal és szubsztancia szerint" [lényegileg] (vere, realiter et substantialiter) jelen van. E nézet helyességének bizonyítékaként a szó szerinti értelemben vett szereztetési igéken (János, 6, 48-58; 1 Kor. 10, 16 skk.; 11, 20-29) kívül a régi egyházatyák kijelentéseit is idézik.

A kenyeret és bort a pap az általa kimondott "szavak erejével" (vi verborum) Krisztus testévé és vérévé változtatja. Ez az átváltozás páratlan, mert a kenyér és a bor összes integráns és alkotó része megmarad, ezért a különleges "transsubstantiatio" [átlényegülés] kifejezéssel jelölik. Krisztus (a kenyér és a bor) mindegyik alakjának (színének) bár-melyik részében teljes egészében jelen van, "úgyhogy az, akinek az ostya egy részét átnyújtják, mégis az egész Krisztust veszi magához". A kenyér és a bor egész szubsztanciája (tehát nem csupán egy negyede vagy egy harmada) átváltozik Krisztus testévé és vérévé, közben azonban a kenyér és a bor külső alakja megmarad.

Krisztus az állandó alakokban [színek alatt] állandóan jelen is van. Ezért lehet Krisztus testét utazásra is elvinni, beteghez eljuttatni stb. Krisztus valóságos jelenléte azonban csak az "alakokban" valósul meg; ha a kenyér és a bor tűz által vagy másképp elpusztul, akkor Krisztus jelenléte nem tart tovább, hanem "Isten mindenhatósága folytán helyreáll a korábban megszűnt természetes rend, és Krisztus testének helyébe az a szubsztancia lép, amellyé a kenyeret és a bort a tűz változtatta".

Az eucharisztia [eukharisztia] révéri megnövekszik a megszentelő kegyelem, többféle kegyelem jön létre, és a bocsánatos bűnök elengedtetnek. Az eucharisztia megoltalmaz a halálos bűntől, és az örök üdvösség záloga. A kegyelem állapotában és éhgyomorra méltó felvenni, vagyis éjfélt követően ételtől és italtól teljességgel tartózkodni kell.

Az ősi egyház, akárcsak a görögök és a protestánsok, két alakban [két szín alatt] vette az úrvacsorát, a római katolikusoknál azonban az a szokás, hogy csak a pap iszik bort, a laikusok [világiak] pedig csupán kenyeret kapnak. Ezt azzal magyarázzák, hogy ily módon meggátolható a szent ital kiloccsanása.

A katolikus egyház, ellentétben a protestánsokkal, az eucharisztiának nemcsak szentségi jelleget tulajdonít, hanem áldozati jelleget is. Áldozaton ez esetben "látható adomány"-t értenek, "amelyet az istennek szabályszerűen bemutatnak, hogy annak teljes vagy részleges elpusztításával őt mint a legfőbb urat tiszteljék, és imádják" (Wilmers 440. l.). Mivel az Ószövetség hitének követői számos áldozatot mutattak be, amelyek mind az isten iránt érzett imádatuk kifejezésére szolgáltak, az Újszövetség hivői sem maradhattak el mögöttük ebben a tekintetben. Az ótestamentumi állatáldozatok helyébe náluk a véres keresztáldozat vér nélküli megújításaként és folytatásaként a szentmiseáldozat lépett.

A miseáldozatot az istennek hódoló, engesztelő, hálaadó és kérő áldozatként mutatják be; az áldozat bemutatását pap végzi el Krisztus helyetteseként. Gyümölcsei egyrészt általában az egyház, az élők és a tisztítótűzben levő lelkek, másrészt a papok és a miseáldozat kiszolgáltatásában részt vevő többi személy, valamint a misén részt vevő hivők javára szolgálnak (vö. 2 Mózes 24, 1-8, ahol Mózes az áldozati állat vérét részben az oltárra, részben a népre hinti).

A latin nyelven felolvasott mise középpontjában az átváltozás áll, amelynek során Krisztus a pap szavára az oltáron jelenvalóvá lesz. Ezt egy sor szertartás fogja körül.

A transsubstantiatiót a görög egyház is tanítja, és a szentséget áldozatnak tekinti. Az oltáriszentséget két alakban adják, de kovászos kenyeret használnak ( és nem kovásztalant, mint Rómában).

4. A bűnbánat. Krisztus nemcsak maga bocsátotta meg különböző alkalmakkor azoknak a különböző személyeknek a bűneit, akik hozzá fordultak (Máté 9, 2; Márk 2, 5; Lukács S, 20 skk.), hanem apostolait is felhatalmazta rá, hogy ezt megtegyék (Máté 16, 19; 18, 18; János 20, 23). Az apostolok jogutódjaiként a katolikus papok mint az isten titkainak gondnokai (vagy szétosztói) (1 Kor. 4, 1) igényt tartanak a bűnbocsánat hatalmának gyakorlására. Ezt a gyónáskor gyakorolják, amelynek során a megbocsátást kérő, a megbánástól és attól a szándéktól hajtva, hogy többet nem vétkezik, őszinte, nyílt és teljes vallomást tesz súlyos bűneiről, azért hogy a gyóntatóatyától kiszabott büntetést magára vegye. A töredelem szentsége segítségével minden a keresztség után elkövetett bűn elengedhető, éppen úgy, mint a miattuk kiérdemelt örök büntetés.

Azoknak az időben véges [ideigvaló, nem örök] büntetéseknek a bűnbánat szentségén kívül eső elengedését, amely bűnökért a bűn megbocsátása után a földi életben vagy a tisztítótűzben vezekelni kell, búcsúnak hívják. Ezt az egyház, ill. a pápa különleges alkalmakkor engedélyezheti, azon az alapon, hogy Krisztus vagy a szentek jó cselekedeteinek kincséből használ fel erre, mivel ez a kincs, amelyet ők a maguk számára nem vettek igénybe, az egyház rendelkezésére áll, hogy a közösség érdekében felhasználja.

A búcsúval tehát nem lehet a bűnt megbocsátani, hanem csak a büntetést lehet elengedni; ennek azonban nélkülözhetetlen előfeltétele a bűnbocsánat. Csak azok a hivők nyerhetnek búcsút, akik a kegyelem állapotában vannak.

Megkülönböztetnek teljes és részleges búcsút. A búcsú akkor teljes, ha az összes időben véges [ideigvaló] büntetést elengedi (pl. jubileumi búcsú, halotti búcsú). Teljes búcsút nyer, aki mentes a súlyos és bocsánatos bűnöktől, és az előírt jó cselekedeteket pontosan végrehajtja.

A részleges búcsú elnyeréséhez szintén szükséges a kegyelem állapota, de nem feltétel a valamennyi bocsánatos bűntől való mentesség.

Csaknem minden búcsú kiterjeszthető a purgatóriumban szenvedő lelkekre is közbenjáró könyörgés formájában. A búcsúról szóló tanítás volt a lutheri reformáció külső kiváltója. A protestánsok harcoltak az ellen az elképzelés ellen, amely szerint a pap megbocsáthatja a neki meggyónt bűnöket, és a pápa rendelkezhet Krisztus vagy a szentek többletérdemeivel; a töredelmet teljességgel az ember lelkébe utalták.

5. Az egyházi rend [pappá szentelés] a katolikusoknál, a protestánsokkal ellentétben, külön szentségnek számít, mivel szerintük Krisztus, aki egyszerre volt próféta, király (Jel. 19, 16; Máté 28, 18; János 18, 37) és főpap (Zsid. 5, 1; 9, 11) is, a papságot az apostolokra ruházta át. Ezt a papságot, amelynek a (mise)áldozat be-mutatása és ezzel a hívők megszentelése, valamint a bűnbánat szentségének alkalmazásával az istennel való kiengesztelése a feladata, a papi rend szentségével (sacramentum ordinis) kell szaporítani. Ennek külső jele a kézrátétel (2 Tim. 1, 6) és az istentisztelet céljára szolgáló tárgyak átnyújtása megfelelő szavak kíséretében.

A szentséggel a papok "eltörölhetetlen" (indelebilis) jelleget nyernek, amelyet sem elpártolással, sem kizárással nem lehet megszüntetni, ezért hitetlen vagy elmozdított pap is szentelhet, feloldozást ellenben csak akkor szabad adnia, ha ettől az erre a célra szolgáló hatóság nem tiltotta el.

6. A házasság. A katolicizmus végül Krisztus által rendelt szentségnek tekinti a házasságot is. Évát az isten adta élettársként Ádámnak, és ezzel létrehozta a házasságot. Később, hogy a választott nép gyors szaporodását elősegítse, engedélyezte a poligámiát. Krisztus azután visszaállította az eredeti helyzetet oly módon, hogy az egy nővel való házasságot jelentette ki egyedül jogosnak és felbonthatatlannak (Máté S, 31; 19, 3 skk. ; Márk 10, 2 skk. ; Lukács 16, 18 ; vö. 1 Kor. 7, 10 skk.).

Krisztus a házasságot az egyházzal való saját kapcsolata analógiájaként (Ephesz. 5, 24) szentségnek tekintette, ez kiderül Ephesz. 5, 32-ből, ahol a házasságot Krisztus és az egyház nagy titkának nevezik. Római katolikus felfogás szerint a házasság felbonthatatlan, csak a halál bonthatja szét. A görög egyház házasságtörésért elválaszt (Máté 5, 32 alapján). Habár a protestánsok egyházilag megáldják a házasságot, mégsem tekintik szentségnek. Luther "külsőleges, testi dolog"-nak nevezi, "akárcsak a többi világi tevékenységet", amely világi törvénykezésnek van alárendelve.

7. Az utolsó kenet a súlyos betegségben szenvedő, halálba készülőnek pap által szentelt olajjal való megkenése. Ennek következtében az illető bocsánatos bűnei, valamint ezek következményei eltöröltetnek, a beteg a haláltusára megerősödik, és adott esetben eljut a gyógyuláshoz. E szentség isteni rendelése Jakab leveléből (5, 14 skk.) következik, amelyben ez áll: "Beteg valamelyiktök? Hívassa el az egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a beteget a hitből fakadó ima megszabadítja, és az Úr talpra állítja. És ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer" (Jak. 5, 14 skk.). Márk (6, 13) szintén beszél arról, hogy a betegeket olajjal kenik meg.

A római egyház az utolsó kenetet a haldoklónak, a gyónás és az áldozás után, a betegség során csak egy ízben szolgáltatja ki, a görög egyház ellenben az ún. "könyörgőkenetet" misztikus gyógyszernek tekinti, amelyet ismételten is ki lehet szolgáltatni.

A protestantizmus ezt a szentséget teljességgel elveti.

 

Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977