A szellemvilág

Az isten olyan értelemmel és akarattal megajándékozott személyes szellemlényeket teremtett, akik testetlenek, és ezért általában láthatatlanok, de meghatározott alkalmakkor és célból látható testet ölthetnek magukra. Ezeket a lényeket, akik szolgáló szellemekként az isten akaratát hajtják végre, angyaloknak (a görög angelosz = követ, hírnök szóból) nevezik. Attól a pillanattól kezdve, amelyben az isten (az anyagi világot megelőzve) megteremtette őket, a természetes boldogság birtokába kerültek, ami főleg az isten tökéletes megismeréséből állt. Annak érdekében, hogy a túlvilági üdvösségnek is részesei lehessenek, az isten vizsgálatnak vetette alá őket, és akiket alkalmasnak talált, azokat megjutalmazta megszentelő kegyelmével, amelynek révén abban a túlvilági boldogságban része-sülnek, hogy az istent szüntelenül láthatják (Máté 18, 10).

Az angyalok az Ephesz. 1, 21. verse és 3, 10, valamint a Kol. 1, 16. verse szerint kilenc karra oszlanak. Ezek legalsó csoportja (hierarchia) az angyalok, arkangyalok és erények (virtutes), ők hajtják végre közvetlenül az isten parancsait a teremtmények körébe. A második csoport az urasásokat (principatus) és hatalmasságokat (potestates) foglalja magában, ezek főként a teremtésben vettek részt; a legmagasabb hierarchiák : a trónusok, szeráfok és kerubok, akik nevüket onnan kapták, hogy az isten trónusa mellett állanak, az iránta érzett szeretettől égnek, és arcát nézik.

A középkori skolasztikusok szerint az angyalok, mivel a matéria mint a princípium individuationis [= az egyedítés elve], hiányzik belőlük, nem tekinthetők egyéneknek, hanem mindegyik különálló species. Anyagtalan voltukkal függ össze nemnélküliségük is, amiről már Máténál (22, 30) is szó esik.

Az angyalokat az isten küldi, "azok szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget" (Zsid. 1, 14). Az emberek érdekében tevékenykednek oly módon, hogy azok imáit az isten trónusa elé viszik (Jel. 8, 3-4; Tób. 12, 12), segítenek az embereknek, hogy elnyerjék az üdvösséget, amint Cornelius századossal tették (Ap. Csel. 10), és minden útjukon óvják őket (Zsolt. 91, 11 skk.). Máté 18, 10 szerint a gyermekeknek őrzőangyalaik vannak az égben; hasonlóképpen minden embernek van őrangyala, sőt Dán. 10 szerint az egyes népeknek is megvan a maguk túlvilági protektora. Az arkangyalok a következők:

Mihály (Mikáél, "Kicsoda olyan, mint Isten?"); ő személyesíti meg az isten mindenhatóságát és igazságosságát; ezért ő őrzi az utolsó ítélet kardját és mérlegét. A zsidók (Dán. 10, 13 és 21 és 12, 1), majd később a németek védőszentjének ("a német Michel") tartották.

Ráfael (Ráfaél, "Isten az én orvosom"), az ártatlanság védangyala (mint ilyen Tóbiás kísérője; vándorbottal és lopótökkel ábrázolják).

Gábor (Gábriel) az üdvözlet angyala, aki az első Ave Mariát mondotta, legtöbbször papi öltözetben, liliommal ábrázolják.

Ehhez a háromhoz olykor negyedikként még hozzáteszik Urielt is, aki Krisztus sírját őrizte.

Az angyalok egy része nem állotta ki az említett próbát; a gőgtől elvakultan elfordultak az istentől, ezért az isten az alvilág sötét mélyébe taszította őket. Noha az örök tűzben szenvedik kínjaikat (Máté 25, 41), tartózkodási helyüket időnként mégis elhagyhatják, hogy az embereket kísértésbe vigyék, bűnre csábítsák, és kárt okozzanak nekik; a gonosz hatalmak legtöbbször megszállják az embereket, és különböző betegségeket okoznak nekik. Az evangéliumok több helye arról számol be, hogy Krisztus kiűzi az ördögöt (pl. Máté 12, 28; Márk 5, 8 skk.). Három párhuzamos helyen (Máté 8, 28, 33; Márk 5, 1-17; Lukács 8, 26-37) olvashatunk arról, hogy Jézus az ördögöknek kérésükre megengedte, hogy disznókat szálljanak meg, e disznók azután a tengerbe rohantak, és megfulladtak.

A rossz szellemek, az angyalokhoz hasonlóan szintén hierarchiát alkotnak. Élükön az áll, aki a többieket pártütésre csábította. Ennek neve Sátán, Belzebub (Máté 10, 25), Béliál (2 Kor. 6, 15) vagy egyenesen ördög (diabolosz, diabolus). Ez "ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el" (1 Péter 5, 8-9).

A középkorban a pokol hierarchiáját a mennyei torzképének képzelték. A pokol legmélyén lakozik Lucifer, a gőg szelleme. Alá-rendelt alvezérei: Asmodeus [Ásmodeus], az érzékiség démona, Mammon, a kapzsiság ura és Belzebub, a bálványimádás és a mágia patrónusa.

Az ördögről szóló és a katolicizmus által még ma is védelmezett tanítás a protestáns ortodoxiának is szerves alkotórésze. David Hollaz ( j' 1713) például azt tanítja, hogy az angyalok bukása a hatnapos isteni mű befejezése után, de még az első ember bűnbeesése előtt, vagyis "a világ második hetében" következett be. Noha az ördögök hatalma nagyobb, mint az embereké, mégis korlátozza őket az isten hatalma olyképpen, "hogy az isten engedélye nélkül semmit sem tehetnek. Az ördögöknek nincsen többé szabad akaratuk, csupán arra képesek, hogy a különböző gonosztettek között válasszanak."

Ismeretes, milyen pusztításokat okozott az ördögben való hit a boszorkányperek révén mind katolikus, mind protestáns vidékeken. Glarusban még 1782-ben is folyt boszorkányper. E sötét babonák ellen először a jezsuita Spee lépett fel 1681-ben, majd Bekker holland prédikátor 1691-ben, és a felvilágosult Thomasius 1701-ben. Ha az ördögben való hit túlzásai a 19. században meg is szünteti, maga a hit mégis a legtöbb keresztény számára a dogmatika magától értetődő elemét alkotja.

A racionalizmus ezzel szemben az ördög létezésének feltételezése ellen foglalt állást, és Schleiermacher óta számos szabadgondolkodó protestáns teológus szintén elvetette a Sátánban való hitet. Emellett kialakult az az elképzelés, hogy abszolút gonosz személyes ördög nem is létezhet, mivel ha személy, akkor teremtett lény, az isten alkotása, ezért tehát nem is lehet abszolút rossz. Ha viszont azt feltételezik, hogy abszolút gonosz lény létezik, akkor annak éppoly örökkévalónak kell lennie, mint amilyen az abszolút jó isten; ebben az esetben azonban már letérnek a monoteizmus alapjáról, és a dualizmushoz jutnak el.

A testek világa

Az anyagi világ megteremtése a Genezis 1. része szerint hat nap alatt ment végbe, míg azután az isten a hetedik napon kipihente a munkát, és ezzel példát adott az embereknek a szombat megtartására. Az első napon jött létre a fény, a másodikon az ég kiterjesztése a víz közepén és különválasztása, a harmadikon a föld és a növények, a negyediken a világítók az égen, az ötödiken a vízi állatok és a levegő, a hatodikon a szárazföldi állatok és az emberek.

A sorrend a mai fogalmak szerint különös, mivel érthetetlen, hogyan létezhetett fény az égitestek előtt, vagy növények korábban, mint a nap. A teremtéstörténet a Genezis 2, 4 skk. szerint több pontban eltér az előbbitől, nevezetesen abban, hogy utóbbi közvetett okokat hangsúlyoz (a növények nedves felhőkből, a nő a férfi bordájából keletkezett), és a sorrend is más. A 104. zsoltárban és Jób 38-ban szintén más adatok szerepelnek. A dogmatikusok azonban igyekeznek ezeket az eltéréseket összhangba hozni.

A bibliai teremtéstörténet lényege az alábbi megállapításokat tartalmazza: 1. az isten a világot demiurgosz közreműködése nélkül, éspedig nem valamilyen rajta kívül létező ősanyagból és 2. az ember javára teremtette. 1 Mózes 1, 17, 26 skk. és 9, 1-3 kifejezetten hangsúlyozza, hogy a föld és az égitestek, az állatok és növények nem öncélúak, hanem kizárólag az ember érdekét szolgálják. E tekintetben a keresztény tanítás sokkal nagyobb mértékben antropocentrikus, mint az indiaiaké, az előbbiben ui. az ember a természethez képest különleges helyet foglal el, ő a teremtés koronája, és ő miatta játszódnak le a világ eseményei.

Az emberi világ

Az isten az embereket a saját képmásaként teremtette (1 Mózes 1, 26). Az embernek az istenhez hasonlósága elsősorban abban mutatkozik meg, hogy az ember, ellentétben az állatokkal, halhatatlan, szellemi, értelmes lélekkel és akaratszabadsággal rendelkezik. Ez a tanítás a teológusok szerint abból hámozható ki, hogy az isten 1 Mózes 2, 7 szerint az embert a föld porából alkotta, és a élet leheletét lehelte belé, míg az állatok teremtésénél nem esik szó arról, hogy külön életprincípiummal látta volna el őket.

A dogmatikusok szerint az ember két teljesen különböző alkotórészből áll, az anyagi (materiális) testből, amely természetes úton, az anya testéből jön létre, továbbá a halhatatlan lélekből, amely egyszerű, szellemi, anyagtalan szubsztancia. Valamennyi teológus bizonyos abban, hogy a lelkeket az isten teremtette, tehát van kezdetük, de az isten mindenhatósága révén nincsen végük, hanem az isten örökké életben fogja tartani őket. Az ún. "tradicionisták", így például Tertullianus és más teológusok azt tételezik fel, hogy lelkét a gyermek testével együtt szüleitől kapja, így minden lélek az első ember lelkétől származik; az ún. "kreácionisták" abban hisznek; hogy az isten az egyes lelkeket külön alkotja meg a semmiből, és azután a szülők létrehozta testtel egyesíti.

Az isten először Ádámot, az első férfit teremtette meg, és csak később az első nőt, Évát (= élet) Ádám egyik bordájából, ami 1 Kor. 11, 9 szerint azt az elvet fejezi ki, hogy nem a férfi van a nő, hanem a nő a férfi kedvéért. Az első embereket az isten természetes és természetfeletti adottságokkal és tulajdonságokkal ruházta fel. Birtokukban volt a test halhatatlansága (Bölcsesség könyve 2, 23 skk.), és boldogan éltek a paradicsomban, akaratukkal oly tökéletesen tudtak uralkodni érzékiségük felett, hogy semmiféle érzéki vágy nem szállt szembe a szellemmel, és ezért meztelenségüket sem szégyellték (1 Mózes 2, 25).

Isteni döntés alapján Ádám lett az emberi nem testi és lelki ősapja. Arra a kérdésre, vajon hogyan volt képes Ádám gyermekeket nemzeni, ha nem voltak vágyai, Szent Ágoston azt válaszolta, hogy Ádámnak gerjedelem nélkül is sikerülhetett hímvesszőjét erekcióra késztetni, ugyanúgy, ahogyan az emberek össze tudják ráncolni homlokukat, vagy sokan mozgatni tudják fülüket. Mielőtt azonban Ádám az emberiség ősapja lett, az isten vizsgálatnak vetette alá. Azt kívánta tőle, hogy engedelmesen teljesítse parancsát, s hogy ne egyék a tudás fájának gyümölcséből. Ádám azonban, akit a kígyó (vagyis későbbi értelmezés szerint a Sátán) megkísértett, Éva buzdítására vétett a parancs ellen, és ezzel oly súlyos bűnt követett el, hogy az isten őt és az összes későbbi embert megfosztotta korábbi előnyös tulajdonságaitól. Azóta az emberek testileg többé nem halhatatlanok, hanem alá vannak vetve a halálnak, mert ez a bűn zsoldja (Itóm. 6, 23), nem élhetnek többé gondtalanul a paradicsomban, hanem keményen kell dolgozniuk a világban.

A katolikus és protestáns dogmatikusok nézetei arról, hogy milyen szellemi-erkölcsi állapotba került az emberiség a bűnbeesés következtében, eltérnek egymástól.

A római katolikus tan szerint maga az emberi természet nem változott meg a bűnbeeséssel; a megismerés és az akarat erői, amelyekkel rendelkezett, valamint az a képesség, hogy önmaga döntsön a jó mellett, megmaradtak (liberum arbitrium), de már csak csökkent mértékben. Elvesztek viszont a kegyelem természetfeletti ajándékai, amelyeket az isten Ádámnak adott, a szentség és igazságosság, amely összhangban állott a vágyakkal, kötelességekkel és cselekedetekkel, továbbá a haláltól való függetlenség és a paradicsom gyönyörűségei, és ennek a jóra való állandó törekvés és az érzékiség megfékezése vallotta kárát.

A protestáns elmélet nem tesz különbséget természetes és természetfeletti kegyelmi ajándékok között, hanem úgy véli, hogy az embert a bűn teljesen megrontotta. Ugyanúgy, mint ahogyan az eredeti igazságosság (iustitia originalis) a még el nem bukott ember lényege volt, a bűn okozta romlottság a bukott ember alapvető sajátossága. A bűnre való, szokásszerű hajlam miatt teljességgel képtelen az istent magától megismerni és szeretni, a jóra törekedni és a jót cselekedni. Mindaz, ami jó benne, csak isteni kegyelem révén hat.

Ádám bűnét összes utódai örökölték, így "egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, "egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak" (Róm. 5, 18-19).

Az isteni parancsnak megfelelően, amely azt mondotta, hogy sokasodjanak, és az egész földet vessék alá maguknak (1 Mózes 1, 28), az emberek száma nemzedékről nemzedékre nőtt, és az egész földön elterjedtek. Az Ószövetség részletesen beszámol az emberiség fokozódó romlottságáról, ami az istent arra késztette, hogy a vízözönnel súlyos büntetést mérjen rá (1 Mózes 6); - de a megmenekültek utódai sem őrizték meg az ős-kinyilatkoztatás igazságait, amelyeket az isten az első emberekkel közölt, hanem bálványimádásba süllyedtek, mivel az egy igaz isten helyett számos bálványt és démont imádtak. A helyzet tovább romlott, amikor a bábeli torony építése miatt (1 Mózes 11) bekövetkezett az általános nyelvzavar. Az isten ekkor minden népet saját útjára engedett (Ap. Csel. 14, 16), és csak azzal törődött, hogy egy bizonyos nemzetséget a kinyilatkoztatás hordozójává tegyen. Az isten választása Ábrahámra esett, utasította, hogy Káldeából, hazájából, Kánaánba [Kanaán] költözzék, és egy nép ősatyjává tette őt.

Ez a nép arra volt kiszemelve, hogy híven megőrizze az egy isten tanítását, és később a világot megajándékozza a messiással, aki majd minden népnek áldást hoz (1 Mózes 12, 3). Ábrahám utódai, Izsák és Jákob és ennek fiai, valamint Mózes, a törvényhozó és végezetül a próféták, akik időről időre felléptek a zsidók között, tovább adták a szent kinyilatkoztatást, mind fényesebb megvilágításba helyezték, és előkészítették Krisztus megjelenését, akiben az isten maga lett emberré, hogy Mózes törvényét újjal váltsa fel, a kinyilatkoztatást teljessé tegye, és befejezze, mindenekelőtt pedig azért, hogy az emberiséget az eredeti bűntől megváltsa.

Az emberiség képtelen volt arra, hogy a bukásból magától felemelkedjék, és az azt megelőző állapotba visszakerüljön, mivel Ádám bűnével az istent olyan súlyosan megsértette, hogy annak jóvátételére valamennyi ember sem volna képes.

Az isten azzal, hogy Krisztusként emberré lett, helyre tudta állítani az Ádám bűnbeesésével megzavart üdvrendet, és visszavezethette az emberiséget az üdvösség útjára. Azzal, hogy Krisztus a kereszten meghalt, önmagát mindenki helyett váltságdíjként ajánlotta fel Atyjának (Máté 20, 28; Márk 10, 45; 1 Kor. 6, 20; 1 Tim. 2, 6), és ily módon lehetővé tette, hogy az isten és az emberek között a bűnbeesés előtt fennálló kapcsolat ismét helyreálljon. Azzal, hogy Krisztus "odaadta magátértünk jó illatú áldozati adományként az Istennek" (Ephesz. 5, 2), elégtételt szolgáltatott az isten megsértett igazságérzetének, megváltotta az emberiséget a bűntől és annak büntetésétől: az örök kárhozattól, ismét visszaszerezte számára az isten kegyelmét.

Az isten emberré levése ezért a legnagyobb jelentőségű korforduló, és igazán érthető, hogy a kereszténység a világmegváltó születését tette az időszámítás kiindulópontjává. Ezzel ugyanis a világfolyamat új fázisa vette kezdetét, amelynek az a rendeltetése, hogy végül minden népet elvezéreljen az örök boldogsághoz.

Az üdvözülés módja

A Krisztus kereszthalálával teremtett új helyzet az emberekre nézve csak akkor jár következményekkel, ha tudnak róla, és felhasználják. Ezért a hit az üdv elnyerésének előfeltétele.

A római és a görög egyház hiten az isteni kinyilatkoztatáson alapuló keresztény tan helyességéről való szilárd meggyőződést érti. Mivel ezt az üdvigazságot kizárólag az egyház hirdeti, ezért az igaz-hitűség a megváltás előfeltétele. Ez az egyház által megfogalmazott valamennyi tanítás feltétlen elfogadását kívánja meg. Nem szükséges hozzá, hogy a hivő az egész tanítást részletesen ismerje, hanem csak az, hogy eleve és összességében mindazt igaznak tartsa, amit az egyház tanít.

Az egyház tanításának igazságáról való meggyőződés természetesen még nem elég a keresztény életmód megvalósításához. A hivő érzületet jó cselekedetek végrehajtásával kell igazolni, ez valamennyi erkölcsi kötelesség teljesítéséből, továbbá érdemteljes cselekedetek végrehajtásából (alamizsnálkodás, imádkozás, böjtölés, búcsújárás stb.) áll.

A protestantizmus a hit fogalmának bővebb tartalmat ad. A hit nem csupán bizonyos tanok igaznak tartása, hanem az isten üdvözítő igéje által ébresztett bizodalom is az ő bűnbocsátó kegyelmében. Ez a hit nem az ember műve vagy érdeme, hanem a Szentlélek hatása.

Ezekből az eltérő alapfelfogásokból az isteni kegyelem és az emberi erő viszonyának különböző szemlélete következik. Katolikus elmélet szerint, noha az isten kegyelme az üdvösség előfeltétele, gyenge erejéhez mérten az embernek is közre kell működnie az üdvözülés folyamatában. A megelőző kegyelem (gratia praeveniens) nem vált ki az emberből semmit, ami már korábban ne lett volna meg benne, hanem csupán felrázza az emberben már eleve ott szunnyadó képességet, támogatja, és fokozza azt.

A reformátorok szerint az ember természetéből következően nem képes semmi jó véghezvitelére, kizárólag az isteni kegyelemre van utalva. Az üdvözülés folyamata során ezért csak az isten aktív, az ember passzív (Phil. 2, 13; János 15, 5). Az isteni kegyelem és az emberi törekvések közötti összefüggést azonban a részleteket illetően igen különbözőképpen értelmezték. Kálvin szerint az isten annyira korlátlan úr, hogy még az ember bűnbeesése is az istentől előre elrendelt (predesztinált) volt; ennek a nézetnek képviselői, az úgynevezett "supralapsarius"-ok szemben állanak az "infralapsarius"-okkal, akik - mint pl.

Arminius - a bűnbeesést az ember szabad akaratából következőnek tartják, és azt feltételezik, hogy az isten kegyelme nem érvényesül ellenállhatatlanul, és nem elveszíthetetlen, hanem az embernek közre kell működnie a megtérés-ben. Luther és Melanchton eredetileg nem tulajdonított az embernek semmiféle önállóságot; később azzal enyhítették ezt a rideg predesz-tinianizmust, hogy elvetették az elkárhozás eleve elrendelt voltát, és feltételezték, hogy az emberek maguk vétkesek balsorsukban, ha nem fogadják el az istentől felajánlott kegyelmet.

 

Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977