A kereszténység Istenképe

Az isten az az egyetlen öröktől fogva és mindörökké változatlanul, kizárólag önmagától létező, abszolút tökéletes lény, akitől a mindenség és minden, ami abban van, függ. Az isten személyes szellemi lény (János 4, 24), mérhetetlen, mindenütt jelenvaló, mindentudó, a legbölcsebb, mindenható, a világ teremtője és rendjének fenntartója, törvényhozója és bírája.

Az isten igazságos, oly képen, hogy érdem szerint jutalmaz, és büntet. De jóságos és könyörületes is. Jakab levelében ezt olvassuk (l, 17): "Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak.

"Mivel az isten örökkévaló, és boldogsága végtelen, a könyörületet nála nem kíséri részvét vagy szánalom, mint az embereknél. Az együttérzés csak emberré válásakor, Krisztusként sajátja az istennek (Zsid. 2, 17).

A keresztény istenfogalom abban tér el más vallásokétól, hogy szerinte az istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek (először Máté 28, 19). Személyen ebben az esetben lényeget értettek, amely önálló elkülönültségben létezik, és ura cselekvésének. A Szent-háromság tana tehát azt mondja ki, hogy habár Atya, Fiú és Szentlélek egy és ugyanazon isteni természettel és szubsztanciával [lényeg, alapelv] rendelkezik, más szempontból viszont "különbözik egymástól, és mint önállóan létező és önálló cselekvőképességgel rendelkező lép fel".

A Fiú különbözik az Atyától, mert az Atya nemzette, nem az időben, hanem öröktől fogva. A Szentlélek szintén különbözik az Atyától és a Fiútól, mert az Atyából és a Fiúból áramlik ki, éspedig úgy, hogy noha azok ketten különböző személyek, mégis egy és ugyanazon tevékenységükkel hozzák létre, "mivel mindazzal, ami az Atyáé, a Fiú is rendelkezik". A Szentlelket, a hivőkben lakozó magasabb rendű isteni élet természetfeletti elvét, az Isten hatalmát, amely hitet támaszt, megtisztít a bűntől, és erkölcsi erővel tölt el, kifejezetten személynek képzelik el, és Máté 3; 16, valamint Lukács 3, 22 alapján dicsfénytől övezve, galamb képében ábrázolják.

A teremtés

A katolikus tan szerint a világot az isten a semmiből teremtette, vagyis nem önmagából bocsátotta ki (amint az indiai panteisták feltételezik), és nem is valami rajta kívül létező, nem teremtett anyagból hozta létre (amint Madhva és más hindu filozófusok tanítják). Noha ez az elmélet a Bibliában nincs mindenütt egészen világosan kifejtve, néhány hely mégis felhasználható ezek közül: 2 Márk, 7, 28 és János 1, 1-3, mindenekelőtt pedig Zsid. 11, 3. "A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett."

Az az elképzelés, amely szerint a kozmosz minden külső közreműködő ok nélkül, kizárólag az isten akaratmegnyilvánulósa segítségével jött létre, nemcsak valamennyi keleti rendszertől különbözteti meg a kereszténységet, hanem a görög filozófiai rendszerektől is. A keresztény tanítás az istent a világgal és a teremtményekkel szembeállítva, megközelíthetetlen legfőbb tekintéllyé emelte, áthidalhatatlan szakadékot támasztott közte és valamennyi teremtett lény között; teremtményeitől az isten nem fokozatilag, hanem lényegileg különbözik. Minthogy az isten ily magasan áll teremtményei felett, és minthogy azok teljesen tőle függnek, kizárólag az ő akarata a döntő, az ő parancsainak engedelmeskedik a világegyetem, az ő tiszteletére, az ő dicsőségére történik minden. Az isten előtti alázatos meghódolás ezért a keresztények legszebb ékessége, és a vele szemben érzett magatehetetlenség számos keresztény költő fő témája.

A világ az időben keletkezett, azaz a világ teremtése előtt, az isten a világ nélkül létezett (János 17, 5). A világ teremtésének időpontját és vele az idő kezdetét, amely a változások szabályszerű egymásutániságától függ, sok keresztény teológus kísérelte meg kiszámítani; e fáradozások eredménye eltér egymástól (l. 225. 1.).

A keresztény tanításra azonban, ellentétben az indiai és kínai tanokkal, mindenképpen jellemző a világ abszolút kezdetéről és a világtörténet egyszeri lefolyásáról szóló elképzelés. Csak elvétve akadtak olyan misztikusok, akik a világtörténet rövid lejáratú voltáról szóló nézetet a világ periodikusan bekövetkező megújulásának elképzelésévé igyekeztek átértelmezni.

Minthogy az isten abszolút szabad, ezért a világot nem belső és nem is külső kényszerből teremtette, hanem szabad elhatározásából, "végtelen tökéletességéből fakadó szeretetből, amelyet a teremtett lényekben kíván kifejezni" (Wihners 262. l.). Az isteni tevékenység végső célja tehát saját maga megtisztelése. "Isten mindent a maga kedvéért teremtett, az istentelent is, a harag napjára" ["Mindent teremtett az Úr az ő maga céljára; az istentelent is a büntetésnek napjára."] (Féld. 16, 4). Hiszen még az elkárhozott megbüntetése is az isten dicsőségét szolgálja azzal, hogy mindenhatóságát és tökéletességét juttatja kifejezésre.

Az isten a világot nemcsak teremtette, hanem fenn is tartja. Ellentétben a deistákkal, akik úgy képzelik, hogy az isten úgy áll szemben művével, mint művész a saját műalkotásával, a keresztény teisták azt tanítják, hogy. az isten szüntelen aktivitására van szükség ahhoz, hogy műve fennmaradjon. A teremtett dolgok létezésének oka nem bennük magukban rejlik, hanem teljes egészében az istentől függ.

A világot az isten kormányozza oly módon, hogy jóságával, bölcsességével és hatalmával a kitűzött cél felé irányítja. A keresztény theodicea fő feladata: megkísérli megmagyarázni, hogy az erkölcsi és fizikai rossz létezése, a szerencse és szerencsétlenség igazságtalan megoszlása gonoszak és jók között nem áll ellentétben az isteni gondviselésről alkotott elképzeléssel. Előszeretettel foglalkozik azzal a gondolattal, hogy a legnagyobb szerencsétlenség és a leggonoszabb vétek következménye is lehet valamiféle jó és üdvös dolog: végeredményben Ádám és Éva bűne volt az isten emberré válásának oka; a Missale Romapum nagyszombaton ezekkel a szavakkal fejezi ezt ki: "O felix culpa, quae talem ac tantum meruit habere redemptorem." "Ó, szerencsés vétek, mely érdemes vala ilyen és ekkora fölségű Megváltóra!"

Habár az isten az Ószövetségben gyakran emberi alakban jelenik meg, és az Apokalipszisben (l, 13 és 19, 11) emberhez hasonlónak van leírva, a Biblia más helyein viszont azt mondja magáról, hogy láthatatlan (Jób 36, 26 és 1 Tim. 6, 16), hogy csak a Fiú ismeri őt (János 1, 18), és csak az angyalok láthatják szemtől szembe (Máté 18, 10). János 4, 24 léleknek (szellemnek) mondja, ezért tehát láthatatlannak kell lennie. Ennek ellenére a keresztény művészet gyakran ábrázolja: a katakombákban Apollónra vagy Mercuriusra emlékeztető ifjúnak, általában hosszú szakállú férfinak vagy aggastyánnak, aki császári koronát vagy pápai tiarát visel a fején, és a földgolyót vagy a Sors Könyvét tartja kezében.

Az isten jelképeként szerepelnek a következők: a Jahve név héber írással egy háromszögben, amelyet napsugárkoszorú vesz körül, szem háromszögben, felhőből kinyúló kéz (Jes. 59, 1; 66, 2; Dán. 5, 23) stb.

A világ három részre oszlik: a szellemvilágra, a testi világra és az emberi világra. Az első tisztán szellemi (lelki), a második tisztán anyagi, a harmadik közbülső helyet foglal el az előbbi kettő között, mivel az emberek szellemiből és anyagiból vannak összetéve.

 

Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977