Az ország, melyet Iránként ismerünk, alapjában véve egy minden oldalról magas hegyek által határolt óriási fennsík, közepén egy nagy kiterjedésű sós sivataggal. Nyugaton a Tigris síksága, keleten az Indus völgye, északon a Kaszpi-tenger és a Turáni síkság, délen pedig a Perzsa (Arab)-öböl és az Indiai-óceán határolja. Ahhoz, hogy pontosan megértsük a körülményeket, melyek között a bahá'í hit született, fontos tudni, hogy a 19. század elején az egész közel- és közép-keleti térség a politikai, gazdasági és társadalmi hanyatlás állapotában volt. Irán népe, mely a korábbi évszázadokban nagy civilizációkat teremtett, az 1800 körüli időre legyengült, és elszigetelődött a világ fejlődésének fő áramlataitól. Az uralkodó szűk csoport fényűzésben élt, míg számtalan ember sínylődött szegénységben, szenvedett betegségektől és élt tudatlanságban. A reformtörekvéseket akadályozta a kiterjedt korrupció, a megvesztegetés és a kormányzat hanyagsága.

Irán lakosságának nagy része muzulmán volt, de éltek itt zoroasztriánusok, keresztények és zsidók is. A különböző vallások követői között elterjedt a kölcsönös gyűlölködés és türelmetlenség. Iránnak, vagy „Perzsiá'-nak, ahogy akkor nevezték, mind a muzulmánok, mind a keresztények között megvolt a jelentősége, mert mind a két csoport szent könyvei több helyen is említést tesznek róla. A tudós H. Bonar tiszteletes, aki a 19. század elején a Biblia jövendöléseiről írt,elfogadta az Asszíriára, Elámra és Perzsiára vonatkozó helyeket, de bevallotta, hogy nem tudja megmagyarázni, miért lesznek olyan áldottak ezek a helyek az "utolsó napokban".

A 18. század végén egy tudós és szentéletű muzulmán, Shaykh Ahmad (ejtsd: Sájh Áhmád) útnak indult otthonából, mely a Perzsa (Arab)-öböl egyik szigetén feküdt. Attól a meggyőződéstől vezéreltetve hagyta el szűkebb szülőföldjét, hogy az iszlám szent könyveiben említett "Megígért" hamarosan megjelenik a földön.

Shaykh Ahmad úgy tartotta, hogy Istennek ez a nagyszerű hírnöke, kinek eljövetelét megjövendölték, a világ nagy tanítója, kire a föld minden népe vár, és eljövetele új korszak kezdetét jelenti az emberiség történetében, mikoron a vallások egyesülnek, és minden ember békében élhet majd. Shaykh Ahmad először Najafba (ejtsd: Nádzsáf), majd Karbilába (ejtsd: Kárbela), a muzulmánok egyik szent városába utazott, ahol Husszein imám, Mohamed próféta unokája vértanúságot szenvedett. Itt kezdett prédikálni és tanítani, de később Iránba költözött. Egy fiatalember, Siyyid Kázim (ejtsd: Szejed Kazem) (a 'siyyid' egy rang, mely azt jelöli, hogy viselője Mohamed leszármazottja.), hallott a tudós tanításairól, és átutazott az országon, hogy találkozhasson vele.

Shaykh Ahmad örömmel fogadta új tanítványát. Tudta, hogy olyasvalakire bukkant, akivel megoszthatja minden tudását és szíve minden vágyódását a Megígért után. Együtt kutattak és imádkoztak, utaztak és tanítottak.

Shaykh Ahmad Siyyid Kázimot jelölte utódjául. Mestere halála után a Siyyid Karbilában maradt, s ott tanított. Egyik tanítványa, a fiatal Mullá Husayn (ejtsd: Molá Hoszein), tisztaszívű ember volt, aki szenvedélyesen kutatta az igazságot, s kitűnt nagy tudásával. Siyyid Kázim tudta, hogy tökéletesen megbízhat benne; nagyon bízott a fiatalember képességeiben, és különleges megbízatással Iránba küldte.

Az idő multával Siyyid Kázim egyre inkább tudatára ébredt, hogy milyen közel van az új Kinyilatkoztatás hajnala, és megpróbálta fellebbenteni a fátylakat, melyek megakadályozhatják tanítványait abban, hogy felismerjék Isten Kincsesházát, mikor Az kinyilváníttatik. Így írta le Őt:

Siyyid Kázim arra ösztönözte tanítványait, hogy a szélrózsa minden irányában elindulva keressék a Megígértet, áldozzák fel e célért pályájukat, anyagi javaikat, sőt, ha kell, még életüket is.

Mullá Husayn Iránból hazatérve tudta meg, hogy tanítómestere meghalt. Negyven napot töltött imába merülve és meditálva, hogy felkészítse szívét a kutatásra. Példáján fellelkesülve más tanítványok is hasonlóképp cselekedtek. A negyven nap leteltével Mullá Husayn két fiatal, alig húszéves útitárs, öccse és unokaöccse társaságában útra kelt.

A három fiatalember úgy hagyta el Karbilát, hogy nem tudták pontosan, hol is kezdjék a kutatást. Buzgón imádkoztak Istenhez vezérletért, és Mullá Husayn úgy érezte, valami mágnesként vonzza a dél-iráni Shíráz (ejtsd: Siraz) városába. Shíráz egy szép város, híres költőiről, virágoskertjeiről és fülemüléiről.

Mullá Husayn és társai egy késő délután érkeztek a városkapuhoz. Porosak voltak, fáradtak és éhesek. Mullá Husayn társait beküldte a városba, maga pedig a kapu előtt maradva tűnődött azon, mit talál majd Shírázban, ami elvezetheti őt a Megígérthez.

Amint a kapu előtt álldogált, egy ragyogó arcú zöld turbános fiatalember lépett hozzá (zöld turbánt csak Mohamed leszármazottjai viselhettek). Az idegen elmosolyodott, és úgy üdvözölte a megfáradt keresőt, mintha rég nem látott barátja lenne. Szellemi kisugárzása, derűs nyugalma, lelki tisztasága, udvariassága és méltóságteljes magaviselete nagy benyomást gyakorolt az utazástól törődött Mullá Husaynra, akit öröm töltött el az idegen társaságában. A fiatalember meginvitálta az utazót, hogy lépjen be a városba, és pihenjen meg házában. Mullá Husayn ehnondta, hogy előreküldte a társait, és azok várni fogják. "Hagyd őket Isten oltalmára. Ő bizonyosan megvédi őket és figyel majd rájuk" - mondta az idegen, és bekísérte Mullá Husaynt Shíráz városába.

A fiatalembert, aki Mullá Husaynnal találkozott, Siyyid Alí-Muhammadnak (ejtsd: Szejed Áli-Mohamed) hívták. Mindkét ágon a Próféta leszármazottja volt. 1819. október 20-án született; édesapja fiatalon hunyt el, és őt egyik nagybátyja nevelte. Mikor először iskolába küldték, a tanár hazabocsátotta a gyermeket, mondván, semi nincsen, amit ennek a fiúnak taníthatna, mert az már mindent tud. Alí-Muhammad vele született különleges tudással rendelkezett, melyet nem könyvekből vagy tanároktól tanult. Ennek segítségével képes volt válaszolni a legnehezebb kérdésekre is, melyek még tanárai ismereteit is meghaladták.

Eljött a muzulmánok számára kötelező esti ima ideje. A két ember imához térdelt, és Mullá Husayn buzgón imádkozott, hogy furcsa találkozása valahogyan segítse őt tovább keresésében. Ima után beszélgettek. Házigazdája kedvességétől, méltóságától és udvariasságától meghatva Mullá Husayn kiöntötte neki szíve minden vágyódását a Megígért után. Mesélt utazásáról és kereséséről. Alí-Muhammad figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte, vajon Siyyid Kázim adott-e neki útmutatást arra nézve, hogy követői miről fogják megismerni azt, Akit keresnek. Mullá Husayn elismételte a tanítómestere által adott leírást:

A szobában rövid csend támadt. Aztán megszólalt Siyyid Alí-Muhammad, csendesen, de mégis az erő és hatalom hangján:

Mullá Husayn nagyon meglepődött. Tiltakozni kezdett, mondván, hogy az, Akit ő keres, a legszentebb ember, és az Ügy, amit ki kell nyilatkoztatnia, óriási erővel rendelkezik, de már miközben beszélt, tisztelet ébredt benne, és lelkifurdalás kerítette hatalmába. Nem tiltakozott tovább. Izgatottan előkereste egyik dolgozatát, melyet néhány évvel ezelőtt írt, s melyben megpróbálta megmagyarázni Shaykh Ahmad és Siyyid Kázim néhány különösen nehéz tanítását. Megkérte házigazdáját, hogy nézze át. A siyyid gyorsan elolvasta a dolgozatot, majd egyszerűen és világosan megmagyarázta azokat a problémákat, melyekkel Mullá Husayn a dolgozat megírásakor szembesült. Majd pedig, miközben a vendég megdöbbenve s örömmel hallgatta, így szólt: "Ideje, hogy felfedjük előtted József szúrájának igazi jelentését."

József szúrája a Korán egyik fejezete (a "szúra" sző fejezetet jelent). Mullá Husayn egyszer megkérte Siyyid Kázimot, írjon egy kommentárt, magyarázatot a fejezethez.

"Meghaladja ez az én képességeimet" - válaszolt a mester. "Az fogja ezt neked kérés nélkül kinyilatkoztatni, Aki utánam jön."

Miközben Mullá Husayn visszaidézte magában ezeket a szavakat, vendéglátója tollat ragadott és írni kezdett. Írás közben dallamos hangon kántálta a szavakat. (Az iszlám országokban az imákat, ill. a Koránt nem mondják, hanem sajátos dallamokkal éneklik.) És meg nem szűnt írni és kántálni, míg egy egész fejezet, a Mulk szúrája el nem készült. Mullá Husaynt megigézte a hang kedvessége és a kiejtett szavak ereje.

A kijelentés, mely szerint valóban Ő a Megígért, 1844. május 22-én két órával és tizenegy perccel napnyugta után hangzott el a fiatal shirázi kereskedő szájából. Olyan időpont ez, melyet a bahá'iok az emberi történelem új korszakának kezdeteként tisztelnek.

"Ó, te, ki első vagy, aki hisz Bennem!" - voltak pontosan a szavak, melyeket Mullá Husaynhoz intézett - "Bizony mondom néked, Én vagyok a Báb, azaz a Kapu, mely Istenhez vezet."

A Báb szó kaput jelent, és a Báb azt mondta, hogy Ő a Kapu, melyen keresztül a béke és az egyetemes testvériség új korszakába juthatunk. Az (Ő hivatása az, hogy megjövendölje egy sokkal nagyobb hatalmú Hírnök eljövetelét, aki nem sokkal utána jelenik majd meg. Ezt a nagy Küldöttet annak nevezte, "Akit Isten ki fog nyilvánítani", és úgy beszélt róla, hogy Ő lesz az, aki egyesíti az összes embert és igazságos és tartós békét teremt a földön.

Az időről és a rá váró társairól elfeledkezvén, Mullá Husayn számára azon az éjszakán csak a Báb szavai léteztek. És míg a város aludt körülöttük, a Báb figyelmeztette, hogy senkinek, még a társainak sem szabad elmondania, amit hallott vagy látott.

Mullá Husayn akkor hagyta el a Báb házát, mikor a müezzinek Shíráz minaretjeiből reggeli imára szólították a hívőket. Öröm, csodálat, izgatottság és tisztelet töltötte el a szívét.

Negyven nap telt el, mielőtt a Báb más tanítványai kezdték felismerni Őt. Fokozatosan, önszántukból és egymástól teljesen függetlenül, egyesek böjtölés és ima közben, mások álomban és látomásban ismerték fel a fiatal shírázi kereskedő valódi mivoltát. Mindannyian Siyyid Kázim tanítványai voltak, és ugyanazon erő vonzotta őket ebbe a városba, mint Mullá Husaynt. A porosan és törődötten utolsónak érkező Quddús (ejtsd: Kudusz) volt az, aki amikor meglátta Mullá Husaynt az utcán, izgatottan kezdte kérdezni kutatásának eredményéről. Mullá Husayn megpróbálta lecsillapítani, de eredménytelenül, mert Quddús már előzőleg látta a Bábot az utcán sétálva.

A Báb összehívta azokat a tanítványokat, akik eljutottak Shírázba, és meghagyta nekik, hogy szóródjanak szét Irán különböző vidékein, terjesszék tanításait, és készítsék fel az emberek szívét annak eljövetelére, "Akit Isten ki fog nyilvánítani". Hangsúlyozta, milyen nagy a felelősségük, óvatosságra és mértékletességre intette őket, és figyelmeztetett, hogy erőfeszítéseik jutalma kínzatás és halál lesz.

"Egy hatalmas Nap eljövetelére készítelek fel titeket." - mondta nekik - "Tegyetek meg mindent, hogy az eljövendő világban Én, aki most tanítalak benneteket, Isten ítélőszéke előtt örvendezhessek tetteiteknek és büszkélkedhessek eredményeitekkel ...Szóródjatok szét az ország széltében és hosszában, biztos lábbal és megszentelt szívvel készítsétek elő az utat az Ő eljövetelére. Szegezzétek pillantástokat Az Úr, Istenetek, a Mindenható legyőzhetetlen erejére. Hiszen elmúlt korokban nem vitte Ő győzelemre Ábrahámot látszólagos tehetetlensége ellenére Nimród fölött? Nem tette-e képessé Mózest, Kinek egyetlen fegyvere és társa pálcája volt, arra, hogy eleméssze a fáraót és annak seregét? Nem magasztalta-e fel Jézust, aki szegény és alacsonyrendű volt a zsidó nép egész ereje ellenében? Nem vetette-e alá Arábia barbárés harcos törzseit Mohamed, az Ő prófétája szent és lélekformáló törvényének? Álljatok ki az Ő nevében, helyezzétek bizalmatokat teljességgel Őbelé, és legyetek biztosak a végső győzelemben."

A Báb tanítványai örömteli szívvel vágtak neki a feladatnak. Az üzenet, amit vittek, óriási izgalmat váltott ki Iránban. Az emberek tódultak, hogy hallhassák őket, és a Báb hírneve gyorsan nőtt. Gazdag és szegény, tudatlan és tudós, városi és falusi mind többet akart tudni Róla. A Báb követőjévé vált egy sor kiemelkedő tudású és nagyra becsült vallási vezető is. A hatóságok megriadtak, és gyorsan cselekedtek. Mikor Quddús és egy idősebb társa terjeszteni kezdték a Báb tanításait Shírázban, a város vezetői elfogatták őket, szakállukat leperzselték, orrukat átlyukasztották, abba kötelet húztak, és ennél a kötőféknél fogva vezették őket végig a városon. Aztán megverték őket, majd kidobták Shírázból, azzal fenyegetőzve, hogy amennyiben megpróbálnak visszatérni, keresztre feszítik őket.

Az országon végigsöprő, elszabadult indulatok által korbácsolt üldözési hullám során a Bábot is házi őrizetbe vették. A sah egyik legbizalmasabb tanácsadóját, a tanult, befolyásos és nagyra becsült Vahídot (ejtsd: Váhid) küldte Hozzá, hogy vizsgálja ki a zavargások okát. Három beszélgetés után Vahíd a Báb odaadó követőjévé lett, és nyomban terjeszteni kezdte tanításait.

A nagyvezír, a sah miniszterelnöke, megrettent. Attól tartott, hogy ha személyesen találkoznak, a sah a Báb befolyása alá kerül. Ezért börtönbe vettette az ország északi részében, Máh-Kú (ejtsd: Ma-Ku) erődjében.

Máh-Kú körül egyszerű parasztemberek laktak, akik nem tudták, mi történik a hegyeiken túl, és gyanakodva fogadtak minden idegent.

A börtönparancsnok először ellenségesen viselkedett, de hamar felismerte, hogy nem mindennapi személlyel áll szemben. Megszerette és tisztelni kezdte a Bábot. A parasztok is megérezték, hogy a börtön foglya hatással van rájuk. Elmentek a börtön ablaka alá, hogy hallhassák, amint imákat kántál. Áldását kérték mindennapi munkájukra, és az Ő nevével szólították fel egymást az igazmondásra. Látogatók sereglettek ide közel s távolról, a parancsnok beengedte őket a tömlöcbe - napról napra odaadóbb híve lett foglyának.

A nagyvezír ismét megrettent, és a Bábot továbbküldte egy távolabbi börtönbe, Chihríq-be (ejtsd: Cserik), melynek parancsnoka a sah tulajdon sógora volt, egy nyers és kiszámíthatatlan ember. Kezdetben nagyon kegyetlenül viselkedett, de később őt is magával ragadta a Báb személyéből áradó szellemi kisugárzás. A helyi lakosság itt is megkedvelte és tisztelni kezdte a foglyot. Újra látogatók áramlottak a börtönbe. Egyikük Indiából jött, és remetének öltözve jutott el Chihríq-be. Herceg volt a saját országában, de egy látomás során találkozott a Bábbal, és odahagyta vagyonát, rangját, hogy megkeresse. A Báb visszaküldte őt Indiába, hogy terjessze tanításait.

Amint terjedt a hit Iránban, úgy váltak dühödtebbé az üldözések is. A Báb első tanítványait és százakat azok közül, akik befogadták az általuk hirdetett tanokat, kegyetlen módon megkínoztak és kivégeztek. Ha megtagadják hitüket, élhettek volna. A Báb nagybátyját, aki nevelte és taníttatta, kivégezték, mert hitt unokaöccse küldetésében. A fogolynak a hírek nagy fájdalmat és szomorúságot okoztak. Míg Chihríq-ben tartózkodott, tanításainak nagy részét írásos formába öntötte. Tudta, hogy saját halála sincs távol.

Képtelennek bizonyulván a mozgalom terjedésének megállítására, a kormányzat 1850-ben úgy döntött, hogy halálos csapást mér az eretnekségre, és kivégezteti a Bábot. Három év viszonylagos szabadság és három börtönév után a Báb hatéves működése nagy iramban közeledett megdöbbentő végkifejlete felé.

A Bábot Tabrízba (ejtsd: Tábriz) vitték. Amint bevezették a városba, egy fiatalember a Báb lábai elé vetette magát, és könyörgött, hogy hadd haljon meg Vele együtt. Az ifjút letartóztatták, és arra ítélték, hogy osztozzon mestere sorsában.

Utolsó éjszakáján a Báb sugárzó és jókedvű volt. Tudta, hogy küldetését minden ellenállás dacára is betöltötte. Korán reggel, amint utolsó utasításait diktálta egy társának, félbeszakították. A Báb fogságát vigyázó katonák közül jöttek néhányan, és megpróbálták: elhurcolni, de Ő így szólt a parancsnokhoz:

Egy eseménysor keretében, mely feltűnően hasonlatos azokhoz, melyek 18 évszázaddal ezelőtt Jézussal megestek, akit szintúgy tisztességes tárgyalás nélkül ítéltek el, a Bábot három kiemelkedő vallási vezető házába vitték, hogy megkapják a szükséges kivégzési parancsot. Egyikük sem egyezett bele, hogy személyesen találkozzon a Bábbal; a dokumentumokat már előre megírták, aláírták és lepecsételték.

A Bábot végigvezették a zsúfolt utcákon, ahol mintegy tízezer, a kivégzés kedvéért Tabrízba sereglett ember szorongott. Annak az ezrednek a parancsnoka, amelyre a Báb kivégzését bízták, egy Sám Khán (ejtsd: Szám Hán) nevű keresztény volt, akire mély benyomást gyakorolt a Báb jósága és alázatossága, és akit nagyon felkavart az előtte álló feladat.

A Bábot és fiatal társát odakötözték a kaszárnya udvarának hátsó falához, Sám Khán ezredének 750 katonája felállt velük szemben, célzott és tüzelt. Mikor a lőporfüst felszállt, a tömeg megdöbbenten felmorajlott. A Báb eltűnt, fiatal társa pedig sértetlenül állt a fal mellett. Eszeveszett hajsza indult. A szobában találtak rá, ahól éppen befejezte a diktálást.

Sám Khán levezényelte ezredét a gyülekezőtérről, és megtagadta, hogy a továbbiakban részt vegyen a Báb kivégzésében. Más ezredet hívtak. Ez alkalommal a Bábot és társát darabokra szaggatták a golyók, de arcukat alig érte lövés.

Ugyanabban az órában hatalmas vihar csapott le a városrá. Tombolt a szél, a nappalt szürkületté változtatta a felkavart homok. Így szállt le az este. A Bábnak és társának maradványait kidobták a városkapu elé, és negyven katonát állítottak őrségbe, nehogy a Báb követői elvigyék a holttesteket. Mindennek ellenére mégis sikerült elszállítaniuk és biztonságos helyre rejteniük őket.

A Báb kinyilvánította, hogy Ő Istentől származó független kinyilatkoztatás hordozója, és egy nálánál nagyobb isteni hírnök előfutára Megváltoztatta az ima, a böjt, a házasság, a válás és az öröklét mohamedán szabályait és szertartásait. Írásainak visszatérő témája Annak eljövetele, "Akit Isten ki fog nyilvánítani". Dicsőíti a eljövendő hírnök nagyságát, és arra buzdítja követőit, hogy mikor megjelenik, siessenek hozzá, még ha hóban kell is kúszniuk odáig.

A Báb úgy gondolta, hogy Istennek ez a küldötte nem sokkal a halála után fog megjelenni. Két évvel a Báb kivégzése után két fiatal követője, akik beleőrültek a vezetőjük halála felett érzett bánatukba és elkeseredettségükben merényletet kíséreltek meg a sah ellen. A fegyver, amit választottak eleve alkalmatlan volt a célra, és a sah csak könnyű sérüléseke szenvedett. Cselekedetük az üldözések újabb hullámát váltotta ki. A hatóságok felkorbácsolták az emberek indulatait, és elhatározták hogy egyszer és mindenkorra megszabadulnak a bábíktól.

 

Férfiakat, nőket, gyerekeket öltek meg és kínoztak bestiális módon. Az Iránban élő külföldiek nem mertek kimenni az utcára hogy ne kelljen látniuk az ott zajló szörnyű jeleneteket. A Bál legkiemelkedőbb és legtiszteltebb követőjét, Bahá'u'lláh-t börtönbe vetették.

 

Forrás: Mary Perkins, Philip Hainsworth, A Bahá'í hit, Gondolat, 1992

www.bahai.hu