"Hari! Hari!" Zengett sok ezer ajkon Isten neve Bengálban, Navadvíp városában 1486 februárjának teliholdas napján. A ritka esemény kora este történt, miután a nap már lenyugodott. A város apraja-nagyja a Bhagirathi Gangesz vizében állt, fohászkodtak, imádkoztak, és szent szanszkrt verseket szavaltak. Egy ním-fa alatti kis bambuszkunyhóban ekkor született meg Csaitanja Maháprabhu, akit sok millió indiai mind a mai napig Isten legutóbbi inkarnációjaként imád.

Apja, Dzsagannáth Misra tudós bráhmana volt. Anyja, Sacsi, előzőleg már nyolc leánygyermeknek adott életet, de azok röviddel születésük után mind meghaltak. A kilencedik gyermek fiú lett, akit Visvarúpának neveztek el a boldog szülők. Örömük azonban nem tartott sokáig, mert fiuk már kamasz korában elhagyta a szülői házat, hogy belépjen a szannjász (szerzetesi) rendbe, majd rövid idő múltán ő is meghalt. Csaitanja tehát, bár tizedik gyermekként született, egyedüli sarja volt a családnak. Érthető, hogy szülei rajongó szeretettel nevelték, s nagy gonddal óvták mindenféle veszélytől. Először Visvambharának nevezték el, de aranyhoz hasonló testszíne miatt mindenki csak Gaurának ("Aranyló") vagy Gaurángának szólította. Hívták Nimájnak is, mert egy ním-fa alatt született. A Krsna Csaitanja vagy röviden csak Csaitanja nevet tulajdonképpen jóval később, mint szannjászí (szerzetes) kapta.

Nílámbara Csakravartí, a híres asztrológus nagyapa már a gyermek születése előtt kiszámította Nimáj horoszkópját. Eszerint a Vénusz és az Asviní a Kos csillagképben, a Kétu bolygó (melynek létezéséről nem tud a nyugati asztrológia) és az Uttaraphalguní az Oroszlánban, a Hold a tizenegyedik házban, a Szaturnusz és a Dzsjesthá a Skorpióban, a Jupiter és a Púrvásádhá a Nyilasban, a Mars és Sravaná a Bakban, a Nap a Vízöntőben, a Ráhu a Púrvabhádrapádában, míg a Merkúr és az Uttarabhádrapáda a Halakban volt. A születés napja nagyon kedvezőnek ígérkezett, ezt a védikus asztrológia nyelvén szinhalagna néven ismerik.

A védikus csillagászatról a Dzsjótir Véda ír. E mű szerint nagyon előnyös a bolygók konstellációja, ha az oroszlán a zodiákusban és a születés pillanatában is egyszerre jelen van. Ez az övezet az úgynevezett sad-varga és az asta-varga hatása alatt áll, ami mind nagyon szerencsés pillanatra utal.

Ezen az emlékezetes napon tehát éppen telehold, illetve holdfogyatkozás volt. A Csaitanja-csaritámrta így ír erről: Mi szükség a foltokkal csúfított teliholdra, mikor feltűnt a szeplőtlen, vakítóan tündöklő Áldó Hold – Csaitanja Maháprabhu? Ezért Ráhu, a misztikus fekete bolygó elfedte a teliholdat, mire szerte a három világban felhangzott a szent név: "Krisna, Krisna, Hari!" Az emberek félelmükben, illetve a hagyományokat követve ismételgették Krisna szent neveit, miközben ámulva figyelték a holdfogyatkozást.

Azt, hogy személyében nem közönséges halandó fog megszületni, csak kevesen tudták. Advaita Ácsárja és Haridász Thákur, a kor két híres szentje sokat imádkozott, kérvén Krisnát, szálljon alá a Földre, hogy a sötét kali-korszak szerencsétlen emberei esélyt kaphassanak a lelki életre, az igazi boldogságra. Ők ketten jól ismerték a védikus Írásokat, ezért amikor közeledett Csaitanja születésének órája, táncra perdültek örömükben. Környezetük azonban nem tudta mire vélni határtalan boldogságukat.

Minden hindu tudja, hogy Isten meghatározott időközönként valamilyen formában alászáll a Földre, vagy egy tiszta lelket hatalmaz fel prófétai szerepre. A Legfelsőbb inkarnációiról a Védák, India szent könyvei írnak. E művekből megtudhatjuk, milyen inkarnációk jártak a Földön millió évekkel ezelőtt, de arra is fény derül, hogy a jövőben ki várható. Ez tulajdonképpen nagyon csodálatos és hasznos információ, hiszen így könnyen eldönthető, ki Isten inkarnációja, s ki nem (erre nagy szükség van, hiszen Indiában még napjainkban is sokan tetszelegnek az avatár szerepében; majd minden falunak megvan a maga Visnuja, Sivája stb. – ám a Védákban jártas embereket mindez nem tévesztheti meg). A több ezer éves védikus irodalomban például utalást találhatunk arra, hogy jönni fog egy Buddha nevezetű felhatalmazott inkarnáció is, aki majd az ahimszáról, az erőszak-nélküliségről fog tanítani. Ez, mint tudjuk, valóban így lett.

Indiában a Legfelsőbbet Trijuga néven is ismerik, ami utal arra, hogy Ő a négy korszak (szatja, trétá, dvápara és kali) közül az első háromban személyesen is alászáll. Ennek ismeretében joggal kérdezheti valaki: akkor miért tisztelik a kali-jugában született Csaitanját Isten inkarnációjaként?

E kérdés megválaszolásához már alaposabban kell ismerni a védikus irodalmat. A Puránák és az Upanisadok néhány verse említést tesz Csaitanjáról, Isten úgynevezett "rejtett-avatárjá"-ról, aki – a dvápara-juga végén megjelenő Krisnához hasonlóan – Brahmá napjában mindössze egyszer, a kali-korszakban száll alá a Földre. Társaival együtt a szent neveket zengve osztogatja majd az istenszeretet nektárját boldog-boldogtalannak. A titkos tudásban jártas bölcsek kifejtik, hogy Isten ilyenkor az Őt legodaadóbban imádó híve érzelmeivel jelenik meg, csakhogy megízlelhesse azt a rajongó és mélységes szeretetet, amely tiszta bhaktáira jellemző.

Világi hasonlattal élve olyan ez, mint mikor a népszerű uralkodó álruhában járva tapasztalja alattvalói szeretetét. Amikor tehát a Legfelsőbb hívőként születik meg, "inkognitóban" szeretne maradni. Ezért Csaitanja születésekor csak néhány kivételesen nagy lélek tudta, ki is Ő valójában. Csodálatos élete és tettei azonban egyre több embert meggyőztek isteni volta felől. Soha nem írt könyvet, de erre nem is volt szükség: életének minden mozzanata oly határtalan, eksztatikus istenszeretetről tanúskodott, hogy pusztán személyének láttán megtértek az emberek.

Már csecsemőkorában a Legfelsőbb dicsőítésére oktatta környezetét: sokszor sírt, s mindaddig nem hagyta abba, amíg a körülötte lévők nem kezdték mondani vagy énekelni Isten szent neveit (Krisna, Ráma, Hari stb.). Amikor már felcseperedett valamelyest, kedvenc időtöltése a Hari bol! Hari bol! ("Mondd: Hari! Mondd: Hari!") szöveg énekléséből és táncból állt. Mindez annak a belső isteni gyönyörnek a spontán megnyilvánulása volt, amely teljesen elárasztotta szívét, s irányította minden mozdulatát. Égnek emelt karral, felfelé fordult szemmel, egyfajta szent őrülettel táncolt, minek láttán a nézők is táncra perdültek – akár akaratukon kívül is.

Nimáj gyermekkora – Krisnáéhoz hasonlóan – csodákkal teli. Egyszer például, amikor meglátott egy kobrát az udvaron, megragadta azt, majd mosolyogva játszadozott a teste köré csavarodó mérgeskígyóval. Mint minden gyereknek, neki is voltak szép számmal csínytevései. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezekkel is mások lelki javát szolgálta. A védikus rituálék útvesztőjében eltévedt bráhmanák figyelmét például úgy hívta fel Isten odaadó szolgálatára, hogy a víz alá bukva megcsavarta lábuk ujját, miközben azok a Gangeszban állva számtalan szertartásaik valamelyikét végezték.

Bráhmana családban született, így őt is iskolába küldték, ahol a kor szokásainak megfelelően többek között szanszkrit nyelvtant, logikát, filozófiát és irodalmat tanult. Navadvíp India szerte híres volt jó iskoláiról; az ott tanító mesterek főleg a logika tudományában jártak elöl. Nem csoda hát, hogy a fiatal Nimáj sokszor úgy játszott osztálytársaival, hogy egy rövid és magvas védikus szútrát idézett, amihez magyarázatot fűzött, majd arra kérte barátait, találjanak hibát fejtegetésében. Azok, bárhogy is törték a fejüket, képtelenek voltak a feladatra, mire Nimáj maga mutatott rá a hibákra, újabb magyarázattal állt elő, de csak azért, hogy azt is megcáfolva az első magyarázata helyességét bizonyítsa. Hihetetlen emlékezőtehetsége, éles logikája, valamint ellenállhatatlan érvelése már fiatalon korának leghíresebb tudósává (panditjává) tette.

Nimáj még tanuló volt, mikor édesapja, Dzsagannáth Misra hirtelen elhalálozott. Mint egyetlen fiúgyermekre, a család fenntartása reá hárult. Ezért anyja kérésére elvette Laksmipriját, Vallabha Ácsárja lányát, és saját nyelvtaniskolát nyitott.

Híres tudósok között Indiában mind a mai napig szokás a sportszerű "megvívás", amit kissé tréfásan lehetne észbajnokságnak is nevezni. Ilyenkor a kihívó összeméri tudását a kihívottal, majd a színvonalas „mérkőzés” után a vesztes elismeri hiányosságait, s a nálánál többet tudó tanítványává válik. Akkoriban az egyik leghíresebb "észbajnok" a kasmíri származású Késava Pandit volt, akit Digvidzsají ("Világbajnok") néven is ismertek. Egész Indiát bejárta, győzelmet győzelemre halmozott, míg el nem jutott Navadvípba. Látogatásának hírére az összes ismert tudós fontos elintézni való ügyekre, halaszthatatlan rokonlátogatásokra hivatkozva eltűnt a környékről, hátrahagyva az üzenetet, hogy a kasmíri tudós mérkőzzék meg Nimáj Pandittal. Gondolták, vereség esetén hivatkozhatnak arra, hogy Késava Pandit mindössze egy tapasztalatlan fiút győzött le, ellenkező esetben viszont büszkén vallhatják: lám, Navadvípban még a legfiatalabb tudós is képes legyőzni az országos bajnokot.

Csaitanja és Késava Pandit a Gangesz partján találkozott. A fiú előbb magasztalta a kasmíri tudós érdemeit, majd megkérte, költsön fejből olyan szanszkrit verseket, melyek a Gangesz anyát dicsőítik. A Pandit azonnal száz gyönyörű verset alkotott és szavalt el, majd kevélyen várta a fiú hozzászólását. Nagy megdöbbenésére Nimáj az egyik verset fejből idézte, majd részletesen elemezte a szép költői fogásokat, de az olyan hibákat is, mint a felesleges szóismétlés, szórendi hiba, illetve az ebből adódó fogalomzavar. A hosszas, részletes és tudományos fejtegetés hallatán Késava Pandit megdöbbenve vette tudomásul, hogy a fiatal navadvípi tanár többet tud nála. Elkeseredetten tért vissza szálláshelyére, ám másnapra megnyugodott, mert álmában megjelent előtte Szaraszvatí, a tudás istennője, felfedvén neki, hogy Nimáj nem más, mint maga a Legfelsőbb. Nagyon megrendült, alázatossá vált, s azonnal meghódolt Csaitanja előtt.

Huszonkét éves korában Nimáj Kelet-Bengálba látogatott, ahol kora híres iskoláit, illetve rokonait kereste fel. Útja során megismerkedett Purusóttamával, egy kiváló bhaktával, aki a későbbiek során Szvarúpa Dámódara néven egyik legmeghittebb követőjévé és társává vált. Hazatérve lesújtó hír fogadta: felesége, Laksmiprijá elhunyt, kígyómarás végzett vele. Röviddel ezután anyja kérésére újra nősült, ezúttal Visnupriját, Navadvíp egyik híres panditjának, Szanátan Misrának a lányát vette el.

Egy évvel később, 1508-ban Nimáj számos tanítványa kíséretében Gajába zarándokolt, hogy az ősi védikus szokásoknak megfelelően elhunyt apja lelki üdvössége érdekében elvégezze az úgynevezett sráddha ceremóniát. A rituáció elvégzése után meglátogatta a Gadádhar nevŰ templomot, hogy megtekintse az ott ereklyeként őrzött Visnu lábnyomot. Miközben áhítattal szemlélte a kőben látható lábnyomot, a bráhmanák gyönyörű himnuszokat énekelve dicsőítették Visnut. Nimáj először földbegyökerezett lábbal, szobor módjára állt ott, majd hirtelen szokatlan jelek mutatkoztak rajta: haja égnek meredt, szeméből patakzottak a könnyek, egész testét furcsa reszketés járta át. Ami most első ízben fordult elő vele, később egész életére jellemző lett.

A Sors úgy hozta, hogy ebben az időpontban érkezett a templomhoz Ísvara Puri is, a Madhva tanítványi lánc híres guruja. Nimáj ott helyben felavatást kért a mestertől, s meg is kapta tőle a tíz szótagú Krisna mantrát. A magvas jelentést hordozó mantrák, azaz magyarul szent szavakból álló versecskék meditálásra valók. Ezeket teljes koncentrációval mondogatva, ismételgetve lelki megtapasztaláshoz juthat a komoly tanítvány. A mantrákhoz természetesen bárki hozzájuthat, ám a védikus hagyományok szerint a mantrának csak akkor van "ereje", ha azt egy hiteles tanítványi láncba tartozó, tiszta lelkű gurutól, felavatás révén kapta az ember.

A Védák a felavatást sokszor második születésnek hívják. Nimájról minden bizonnyal elmondható, hogy ezek után valóban egészen új élete lett, teljesen megváltozott. Nem érdekelte már az iskola vagy az intellektuális viták, szívében már csak Krisna lakozott. Mindenhol Őt látta, szavait Őhozzá intézte, a reggeli ködben, az esti szürkület homályában az Ő alakját vélte kirajzolódni, a szél süvítésében az Ő fuvoláját hallotta...

Navadvípban a legtöbb ember nem tudta mire vélni a tudós fiatalemberben hirtelen végbement teljes átváltozást. Sok szülő panaszt emelt, hogy az iskolában nyelvtan helyett csak Krisnáról hallanak a gyerekek. A békés polgárok megdöbbenve tárgyalták Nimáj furcsa viselkedését. Hol azt látták, hogy Krsna neveit emlegetve, zokogva hempereg a földön, hol pedig azt, hogy szinte lázasan fut egy láthatatlan valaki után. Egyik nap Nimáj így szólt tanítványaihoz: "Mindig a sötétes bőrű, gyönyörű szépségű pásztorfiút (Krisnát) látom magam elott, amint elbűvölő mosollyal fuvoláján játszik. Másra nem tudok gondolni, másról nem tudok beszélni. Ezért úgy döntöttem, mától fogva nem tanítok többet. Szabadok vagytok mind, keressetek más iskolát, más tanárt!" Nimáj meglepetésére a tanulók mind elébe járultak, s áldásáért esedeztek. S ekkor kezdetét vette az úgynevezett szankírtan mozgalom, amely mind a mai napig él Indiában – Nimáj és a tanítványok kórusban énekelték Isten neveit: "Harajé namah krisna jádavája namah, jádavája mádhavája késavája namah…" Ettől a naptól kezdve a környék vaisnavái vezetőjüknek fogadták el Nimájt, s a szankírtan mindennapossá vált. Az eksztatikus jelek, melyek Nimájon szüntelenül mutatkoztak, hatásosabbak voltak minden prédikációnál; még Navadvíp hírhedt bűnözői is jámbor vaisnavákká váltak.

Nimáj közvetlen követői és társai – Nitjánanda, Advaita Ácsárja, Gadádhara és Srívásza – tudták, hogy az Ő személyében maga Krisna szállt alá ismét a Földre. Ő viszont, Isten tiszta hívének szerepében, végtelenül szerény és alázatos volt, s mindig tagadta, hogy a Legfelsőbb inkarnációja lett volna.

Akkoriban India legnagyobb része mohamedán fennhatóság alatt állt. A hódítók minden eszközt igénybe vettek, hogy a lakosságot, akár erőszakkal is, a Próféta hitére térítsék. A környék helytartója, Szirázuddina Khán éppen ezért nem jó szemmel nézte a hindu szellemi megújhodást. Egy darabig tűrte Nimáj szankírtanjait, de amikor a követők száma több ezerre nőtt, betiltotta a csoportosulást, az agyagdobokat pedig összetörette. S ekkor, több száz évvel Mahátmá Gandhi előtt, Nimáj megszervezte az első erőszak nélküli polgári ellenállási mozgalmat. Több százezres tömeg gyűlt össze fáklyákkal, dobokkal és cintányérokkal. A szent neveket énekelve körülfogták a helytartó palotáját, aki azonnal jobb belátásra tért, s párbeszédre hívta Csaitanját, kinek tiszta személyisége, ritka vallásos érzelmei, ugyanakkor ésszerű és világos érvelése olyannyira meggyőzték, hogy maga is vaisnava lett.

Indiában a szannjászík nagy tiszteletnek örvendenek még napjainkban is. A legtöbb indus őszintén fejet hajt az olyan ember előtt, aki a legnemesebb eszmény, Isten szolgálata érdekében önként lemond minden földi jóról, még a családi élet örömeiről is, csakhogy több ideje és alkalma legyen megosztani embertársaival azt a csodálatos szellemi kincset, amit ő maga már felfedezett, sőt meg is ízlelt. A szannjászí az úgynevezett lemondott rend tagja, nyugati értelemben szerzetes. Jövedelme nincs, nem is lehet, így adót sem fizet. Semmilyen kötelezettsége nincs sem a rokonság, a közösség, sot az állam irányában sem; egyszóval, olyan, mintha már nem is élne.

A szannjászík állandóan járják az országot, vagy pedig valamilyen szent helyen, esetleg egy ásramban élnek. A hagyományok szerint a környék lakosai kötelességtudóan ellátják oket a megfelelő vegetáriánus élelemmel, és azzal a néhány szükségszerű dologgal, amire szerény életmódjuk mellett is igény van. A legfrissebb becslések szerint még a modern, egyre inkább elnyugatosított Indiában is mintegy húszmillió (!) ilyen szent ember (szannjászí vagy szádhu) él. Hozzá kell tenni, szükség van rájuk, mert sehol az egész világon nincs az embereknek olyan nagy igényük a lelki életre, lelki tudásra, mint Indiában. És ezt az igényt a szannjászík elégítik ki. Természetesen sok bráhmana is van, aki jártas a lelki bölcseletben, de ilyen kérdésekben az emberek szívesebben fordulnak a szannjászíkhoz, sőt, a legtöbb esetben elvárják, hogy a mester (guru) szerzetesként éljen.

Nimáj természetesen tisztában volt mindezzel, ezért úgy döntött, fiatal kora ellenére szannjászí lesz. Tudta, így jobban, többet segíthet az embereken. Nagy műveltségű, híres ember volt, felesége angyali szépségű és természetű, édesanyja gyöngéd és törődő. És végül, de nem utolsó sorban, Nimáj nagyon szép, megragadó külsejű fiatalelember volt. Mindezek ellenére 1510-ben, huszonnégy éves korában Katvában egy Késava Bháratí nevű szerzetes felavatása révén belépett a szannjászí rendbe, s ezentúl Krisna Csaitanja volt a neve (követői számára csak Maháprabhu; ez utóbbi név tulajdonképpen inkább a legmagasabb fajtájú cím, lelki rang). A jelentése magyarra lefordítva Krisna tudat vagy Krisna tudatú. Nevének választásával egyben utalt arra is, hogy a lelki életben nem szabad, hogy a tudatosság helyett a formaságokra, a rituálékra vagy más külsőségekre terelődjék a hangsúly. Nem arról van szó, melyik egyház vagy felekezet tagjai legyünk, hanem, hogy elérjük a legmagasabb tudatsíkot, amikor az ember teljesen, állandóan tudatos Istenről, s életének minden cselekménye, idejének minden perce az Ő szeretetteljes szolgálatáért van.

Ilyenkor az a szokás, hogy az új szannjászí messzire költözik volt lakóhelyétől, egyrészt, mert – mint mondják – senki sem lehet próféta a saját hazájában, másrészt pedig azért, hogy nemes céljaiban ne akadályozza a környezethez való ragaszkodás. Csaitanja Vrndávanban, Krsna falujában szeretett volna élni, de anyja kérésére inkább a közelebbi szent városba, Puríba költözött. E város nagyon híres ősi, hatalmas méretű templomáról, az abban imádott, különleges formájú három istenségről (ezek Dzsagannáth, azaz Krisna, valamint bátyja, Baladév, illetve húga, Szubhadrá), és a számukra minden nyáron megrendezett szekérünnepségről.

Csaitanja megérkezése után rögtön meglátogatta a Dzsagannáth templomot. Krisnát megpillantva a legnagyobb fokú lelki eksztázis jelei mutatkoztak rajta, majd eszméletét vesztve a padlóra zuhant. Szárvabhauma Bhattácsárja, kora leghíresebb logika tudósa vitte haza otthonába, hogy gondozásába vegye. Ismeretlenül is nagyon rokonszenvesnek találta Csaitanját. Kötelességének tartotta, hogy a Védánta-szútra magyarázásával segítsen a fiatal szannjászín. Úgy vélte, a fiatal szerzetesek egyedül a védánta filozófiában való elmélyülés által maradhatnak hűek fogadalmukhoz. Hét napon keresztül magyarázta a Védánta tömör, magukban szinte összefüggéstelen és érthetetlen szútráit, amikor feltűnt neki, hogy Csaitanja sohasem szól semmit, még kérdéseket sem tesz fel.

Tudakozódására Csaitanja azt felelte, hogy Vjásza, a Védánta-szútra szerzője is írt kommentárt nehezen érthető művéhez, s ez nem más, mint a Bhágavata-purána. Ha a Bhágavatát tanulmányozzuk, világossá válnak számunkra a Védánta tömör aforizmái. Majd így folytatta: "A Védánta-szútra olyan, akár a Nap, az ön magyarázatai ellenben akár a Napot eltakaró felhők. Mindez azért, mert oly görcsösen ragaszkodik Sankara advaita (teljes monizmust valló) filozófiájához és közvetett magyarázó módszeréhez." Csaitanja egyszerű szavakkal, de mélyrehatóan ismertette a védikus hagyományokhoz hű, közvetlen magyarázatot, amelyből egyértelműen kiviláglik a lelki élet legfelsőbb célja, a spontán és dinamikus bhakti (Isten iránti szeretetteljes odaadás). Bölcs és józan érvelése, hamisítatlan lelki érzelmei, valamint mély hite végül is teljesen meggyőzték Szárvabhaumát, aki idős kora ellenére a fiatal szannjászí tanítványává és hű követőjévé vált.

Csaitanja rövid idő múltán elhagyta Purít, s hat éven át szinte állandó jelleggel vándorolt. Először a keleti partvidék mentén Dél-Indiába zarándokolt, ahol az összes fontos templomot és szent helyet meglátogatta.

Útban Dél-India felé, a Gódávarí folyó partján találkozott Rámánanda Rájjal, Vidjánagar kormányzójával, aki a lelki életben igen fejlett Krisna-hívő volt. Amirol akkor kettőjük között több napon át folyt a szó, az – tudós vaisnava mesterek véleménye szerint – a transzcendentális bölcselet legtitkosabb, legmeghittebb részét képezi.

Kifejtették, hogy a Legfelsőbbet minden elvárás vagy ellenszolgáltatás nélkül, vegyítetlen rajongással imádó gópík (Vrndávan fejőslányai) rendelkeznek a legmagasabb préma-bhaktival (istenszeretettel). A gópíkat dicsőítve Csaitanja kijelentette, hogy a valóság középpontja nem Isten, hanem a szeplőtlen szeretet (préma). A szeretet nemcsak a hívő (bhakta), hanem maga a Legfelsőbb számára is a középpontot jelenti. Ebből következik, hogy mindkettőjüket a szeretet uralja és irányítja. Habár Isten a szeretet megtestesítője, maga is örökké növekvő vággyal óhajtja azt. A szeretetet olyan gravitációs erőhöz lehetne hasonlítani, amely a bhaktát Istenhez, Istent pedig a bhaktához vonzza.

Csaitanja a visszafelé vezető úton a nyugati partvidéken haladt fölfelé. Trivandrum közelében, az Ádikésava templomban rábukkant a Védák egy már régóta elveszettnek hitt művére, a Brahma-szanhitá ötödik fejezetére. Udupiban, a Madhva iskola székhelyén emlékezetes teológiai eszmecserét folytatott e vaisnava tanítványi lánc vezetőivel. Később a Krisna és Vénvá (Bhímá) folyók között, Sólápurtól nyugatra sikerült másolatot szereznie Bilvamangala Krsinakarnámrta című könyvéről. A bhakti tudomány e páratlan költői tehetséggel megírt művét nagyon nagy kincsnek tartotta, olvasásából élete végéig örömöt merített.

Nem sokkal azután, hogy Csaitanja visszatért Puríba, Rámánanda Ráj is megérkezett, s három fivérével, valamint apjával egyetemben mindnyájan teljesen mesterük szolgálatába ajánlották életüket. A legfontosabb eseményt viszont maga a király, Pratáparudra megtérése jelentette. Pratáparudra tehetséges politikus, ugyanakkor bátor hadvezér és erőskezű uralkodó volt, aki sikeres csatákban biztosította Orissza függetlenségét a túlerőben lévő, területéhes mohamedán csapatokkal szemben. Pratáparudra már sokszor kérte a legközelebbi tanítványokat, mutassák be Csaitanjának, de az minden alkalommal elutasította őt, mondván: nem kíván kapcsolatot teremteni olyan gazdag, befolyásos emberrel, mint a király, mert ez összeegyeztethetetlen a minden anyagiról – pénzről, hatalomról, karrierrol stb. – lemondott szannjászí életmódjával és elveivel.

Egy nap azonban Pratáparudra álruhában belopódzott abba a kertbe, ahol Csaitanja transzban feküdt a gyepen. Legmeghittebb tanítványai vették körül, s feldúlt lelki állapotát – amit a Krisna iránti olthatatlan szeretet, és a Tőle való távollét gyötrő érzése okozott – megfelelő szanszkrt versekkel, idézetekkel igyekeztek enyhíteni. A király Csaitanja lábaihoz borult, s könnyes szemekkel kérte, fogadja el őt is alázatos, szerény szolgájává. Maháprabhut meghatotta a király szerénysége, és a lelki élet iránti hő vágya, ezért teljesítette kívánságát.

Röviddel késobb Advaita Ácsárja vezetésével körülbelül kétszáz bengáli tanítvány zarándokolt Puríba, hogy Csaitanja társaságában részt vehessenek a szekérfesztiválon. A város történelmében először fordult elő, hogy bhakták nagy csoportjai a hatalmas szekerek előtt táncoltak, énekeltek a dobok, cintányérok és gongok ütemére. Az ősi hagyományoknak megfelelően a több napos ünnepség azért van, hogy e forró nyári időszakban a templomi istenségeket, Dzsagannáthot (Krisnát), Baladévát és Szubhadrát, külön, hívők vontatta szekereken a néhány kilométerre lévő Gundicsá templomba vigyék, hogy ott az árnyas parkok kellemesebb környezetében hűsölhessenek. A bengáliak négy teljes hónapig maradtak Puríban, szeretett Maháprabhujuk társaságában. Napjaik szankírtannal, teológiai, filozófiai eszmecserékkel teltek, s emellett rendszeresen lejártak a tengerpartra fürödni. Ilyenkor gyermeki önfeledtséggel játszadoztak a habokban.

A bengáli vaisnavák számára a későbbi évek folyamán bevett szokássá vált a szekérfesztivál alkalmából Puríba zarándokolni.

Csaitanja Maháprabhu nem maradt sokáig Puríban. 1514-ben újra útrakelt, hogy Vrndávanba látogasson. Még a szannjász rendbe való belépése idején arra kérte egyik kiemelkedő tanítványát, Lókanáth Ácsárját, menjen Krisna gyermekkori falujába, Vrndávanába, s derítse fel annak szent helyeit, melyek a hosszú évszázadok során feledésbe merültek, illetve a helyükön időközben elburjánzott dzsungelbe vesztek. Lókanáth missziója sikeressé vált, s ez mérföldkövet jelentett az észak-indiai vaisnava hit újraélesztésében.

Útja során Maháprabhut emberek tömegei keresték fel, mindenki látni akarta, ha csak egy pillanatra is a közben legendás hírűvé vált szentet, isteni inkarnációt. Olykor oly nagy volt az emberáradat, hogy Csaitanját társai szinte elmenekítették a környékről. Újra ellátogatott Navadvípba, ahol a máig is sokat emlegetett Bhágavata tanítását magyarázó beszédeit tartotta. Innen Rámakélibe tért, s itt megnyerte a mohamedán uralkodó, Husszein Sah két miniszterét Isten feltételek nélküli, odaadó szolgálatának, a bhaktinak. Ettől kezdve Rúpa és Szanátan lett a nevük. Unokatestvérükkel, Dzsívával ők váltak később a Krisna-bhakti három főpillérévé, miután számos könyvben tudományosan részletezve lefektették a vaisnava hit teológiai alapjait.

A hagyomány úgy tartja, hogy Csaitanja Rúpa és Szanátan kérésére elállt korábbi szándékától, és visszatért Puríba. A fivérek azzal érveltek, hogy Vrndávanba nem ajánlatos követők tömegével menni, mert ez akadályozná a bensőséges lelki érzelmekben való elmélyülést.

Csaitanja 1515 őszén ismét útra kelt. Ezúttal csak két kísérővel, a lakott területeket gondosan elkerülve, őserdők csapásain, úttalan utakon igyekezett végső célja, Vrndávan felé. A Dzsárikhanda dzsungelen áthaladva Maháprabhu isteni lényének hatására még a vadállatok – elefántok, tigrisek, őzek stb. – is táncra perdültek, és Krisna neveit zengték.

Csaitanja Váránaszí és Prajág (Allahabad) érintésével, a Jamuná folyó mentén jutott el Vrndávanba. Itt Krisna iránti rajongó szeretete sokszorosan intenzívebbé vált. A környék erdeiben bolyongva mindenben Őt, és az Ő isteni kedvteléseit látta, ezért szüntelenül transzban volt. Ottani tartózkodása ideje alatt maga is felfedezett néhány szent helyet, mint például a Rádhá-kunda és Sjáma-kunda nevű tavacskákat.

A Csaitanja-csaritámrtában Krisnadász részletes és költői leírást közöl erről az időszakról. Mint írja, Maháprabhu minden növényben, minden fűszálban Krisna isteni kedvteléseinek (líláinak) lelki hatását látta. Az állatokat, madarakat barátjaiként üdvözölte, hol sírt, hol táncolt, olykor pedig eszméletlen állapotban zuhant a földre. Az eksztatikus istenszeretet mind a nyolc ismertetőjele állandó jelleggel díszítette gyönyörű testét. Személyét annyira áthatotta az istenszeretet, hogy csupán láttára lelki eksztázist tapasztaltak az emberek, s önkéntelenül is zengeni kezdték a Legfelsőbb neveit és dicsőségét. Mágikus személyisége hatására még a környék mohamedán katonái is Krisna-hívőkké váltak. Vezetőiknek Csaitanja kifejtette, hogy végsősoron a Korán is ugyanazt tanítja, mint a Védák.

Visszafelé vezető útján Maháprabhu megállt Allahabadban a Kumbha mélá ünnepségek idejére. Itt több jelentős személyiséggel is találkozott, köztük Vallabha Ácsárjával, a Rudra tanítványi lánc híres vezetőjével, valamint Rúpával és annak öccsével, Anupamával. Ez utóbbiakat tíz napon keresztül tanította a bhakti tudományára, majd elküldte őket Vrndávanába. Rúpát arra kérte, áldozza életét a bhakti irodalom gyarapítására. Váránaszíban pedig Rúpa bátyjával, Szanátannal találkozott, akit előzőleg a mohamedán uralkodó börtönbe csukatott, nem helyeselvén alattvalója újkeletű vallásos buzgalmát, s miniszteri kötelességeinek ezzel járó elhanyagolását. Szanátan fogságából csak cseles és kalandos szökéssel menekült. Álruhában, álnévvel jutott Váránaszíba, hogy végre teljesen átadhassa magát mesterének. Csaitanja őelotte is részletesen feltárta a lelki bölcseletet, majd bátyja után küldte azzal a feladattal, fedje fel Vrndávan feledésbe merült szent helyeit, építtessen ott templomokat, valamint alkosson színvonalas irodalmi műveket.

Váránaszíban a legfontosabb esemény a Sankara irányzat szannjászíjai felett aratott teológiai győzelem volt. E tanítványi lánc szerzetesei a gjána (a tudás művelése) folyamatát követték, ezért a bhaktit érzelgős, komolytalan útnak tartották. A színvonalas vita azzal végződött, hogy a szannjászíknak és vezetőjüknek, Prakásánanda Szaraszvatínak rideg tudástól megkövült szívét megolvasztotta a Csaitanjából oly meggyőzően sugárzó istenszeretet melege, és így maguk is meggyőződéses vaisnavákká váltak.

Maháprabhu hozzávetőleg 1516-ban tért vissza Puríba. Ez azt jelenti, hogy huszonnégy éves kora, a szannjász felvétele után hat éven át utazott és tanított. India-szerte elhintette a bhakti magvait, melyek gyorsan megfogantak, és szépen fejlődtek. Úgy vélte, eljött az ideje, hogy feladatát képzett és odaadó követőire bízza, hogy ily módon alkalma nyíljon visszavonulni a külvilágtól. Élete hátralévő tizennyolc évét magányosan, csupán két-három követője társaságában töltötte, Kási Misra házában és udvarában. Napjai a Legfelsőbbel való meghitt egységben teltek, amit csak néha szakított meg a tanítványaival folytatott, magas szintű lelki eszmecsere.

Csaitanja Maháprabhu feltehetőleg 1534 februárjában távozott e világból, még misztikusabb módon, mint ahogy negyvennyolc évvel előtte született: a Bhakti-ratnákar leírja, hogy a Tótá Gópínáth templomban egy kírtan közepette hirtelen az oltáron álló istenség szobrához rohant, s nyomában azonnal magától becsukódott az ajtó. Így tűnt el nyomtalanul, azaz valami nyom mégis maradt utána: azóta egy repedés látható az istenség márvány lábán…

Forrás: Kagylókürt folyóirat
www.kagylokurt.hu