Mikor Szugríva meglátta, hogy a két fegyveres vitéz
arrafelé közeledik, szörnyĂť ijedség fogta el.
Hevesen dobogó szívvel pillongatott maga körül,
és nem tudta, hová bújjon a majmok legbölcsebbike.
A két nagy erejĂť láttán lelke nyugalmat nem talált,
és rettegĂľ majom-szíve tanácstalanul dobogott.
Töprengett az igaz lelkĂť: mi lesz könnyĂť, mi lesz nehéz,
s izgalmában tanácskozni hívta majmait a király.
Rámát és Laksmanát nézve, az ugrándozó nép feje
nyugtalanul, felindultan beszélt minisztereihez:
"Úgy vélem, hogy a gaz Válin küldte ezt a kettĂľt ide,
hogy remetének álcázva átjussanak a dzsungelen."

Ezután a hegyoldalról egy magas csúcsra keltek át,
hogy szemügyre vegyék jobban a két páratlan nyíllövĂľt.
Ott a Válin cselét sejtĂľ, aggodalmában reszketĂľ
Szugrívát megvígasztalta a szóhoz értĂľ Hanumán:
"Ezzel a gyáva aggállyal hagyjatok fel mindannyian!
Ebben a hegyi rejtekben nem kell Válintól tartanunk.
Aki elĂľl zavart lelked menekül, majmok tigrise,
a zord ábrázatú Válint még nem láttam errefelé.
Gonosz, erĂľszakos bátyád, Válin, a rosszindulatú,
akitĂľl fél szelíd szíved, nincs itt; nem fenyeget veszély.
Kiütközik majom-voltod, fákon ugráló nép ura:
elméd folyton csapong, nem tudsz uralkodni önmagadon.
A jelekbĂľl következtess, okosság legyen fegyvered,
mert nem védheti meg népét okosság nélkül a király."

Szugríva végighallgatta Hanumán jótanácsait,
és értelmes beszédére értelmes szóval válaszolt:
"E két erĂľs, íjjal-karddal felfegyverzett, hosszú karú,
isten-szerĂť vitézt látva, kit ne fogna el félelem?
Válin bérenceit sejtem e két páratlan férfiben.
Király körül sok nép lebzsel; a gyanakvás ajánlatos.
Alattvalóik kezével gyilkolnak az uralkodók,
s Válin a cselfogásokból bĂľ tárházzal rendelkezik.
Te is alattvalómként menj, ismerd ki a két idegent
külsejükrĂľl, beszédükrĂľl, sĂľt mozdulataikról is.
Természetüket fürkészd ki, s ha látod, jószándékúak,
barátságos beszédeddel nyerd meg jóindulatukat.
Arcom elé vezesd Ăľket, s tudd meg, hogy a két idegen
mit keres itt az erdĂľben, íjjal-karddal fegyveresen."

A vitéz lelkĂť Szugríva parancsszavára Hanumán
indult, s egyetlen ugrással ott termett a két hĂľs elĂľtt.
Alakját elváltoztatta a Szélisten ravasz fia,
s kolduló szerzetessé vált a furfangos eszĂť majom.
A két testvér elé lépett, és illendĂľen meghajolt,
léleknek jólesĂľ, nyájas szóval mondott üdvözletet:
"Királyi bölcsekként fénylĂľ, vezeklésben tökéletes,
szent fogadalmú remeték, e tájra miért jöttetek?
ErĂľs izmú, aranyszínĂť, faháncs-köntösbe öltözött
vezeklĂľk, mért riasztjátok az erdĂľ békés vadjait?
Kapuretesz-kemény, vastag, hosszú, erĂľs karotokat
ékszer miért nem ékíti, ahogyan illenék reá?
Hegyes nyílvesszĂľk duzzasztják ékes díszĂť tegzeteket,
mint szörnyĂť, lángoló kígyók, halálos harapásúak.
- Szugrívát, az igazságos, vitéz lelkĂť majomkirályt
elĂťzte sanda testvére, s most szomorúan kóborol.
Õ küldött ide hozzátok, a majmok fĂľinek feje;
az Ăľ követeként jöttem; én Hanumán majom vagyok.
Barátságotokat kéri a törvénykedvelĂľ király;
én fĂľtanácsosa vagyok; a Szél istene volt atyám.
Kedvem szerinti alakot tudok magamra ölteni,
így most Szugríva kedvéért lettem kolduló szerzetes."

Hanumán szavait hallva, Laksmana vette át a szót,
és Ráma buzdítására Ăľ is elmondta sorsukat:
"Fényességes, igaz lelkĂť, nemes király Dasaratha;
az Ăľ elsĂľszülött sarját, Rámát látod magad elĂľtt.
Elvesztette királyságát, az ĂľserdĂľ lett lakhelye.
Én is követtem bátyámat, s neje, Szítá is jött vele.
A magára maradt Szítát elrabolta egy ráksasza;
a ráksaszát mi nem láttuk, mikor elvitte hitvesét.
Egy elvarázsolt szellemmel találkoztunk nemrégiben:
Szugrívához, a fán-járók bölcs urához utasított,
aki sokat tapasztalt, s az asszonyrablót is ismeri.
Így szól, valósághoz híven, kérdésedre a válaszom.
Én és Ráma segítségért Szugrívához folyamodunk."

Könny közt, megindító hangon így beszélt Szumitrá fia,
s Hanumán, a beszédében bölcs, ilyen szóval felelt neki:
"Eszes, érzékeik vágyát megfékezĂľ vitézeket
örömmel fogad Szugríva; javára válik jöttötök.
A Nap fia segítséget fog nyújtani kétségkivül
Szítá megkeresésében, s éppúgy bízhattok bennem is."

Így válaszolt a Szél sarja, a bölcs elméjĂť Hanumán,
s a két Raghu-fiat hívta, urához menjenek vele.
A vándor szerzetes külsĂľt majom-testre cserélte fel,
s Ăľket hátára ültetve, indult a majom-elefánt.

A Risjamúka hegycsúcsról a szomszéd hegyre ment velük,
és ott urának elmondta a két testvér történetét:
"Uralkodóm, ez itt Ráma, a nagy bölcsességĂť vitéz,
és aki vele együtt jött, az testvéröccse, Laksmana.
A Raghu-nemzetség sarja Ráma, Dasaratha fia.
Ráma a Törvényt tisztelve, atyja szavának engedett,
aki mindig igazsággal kormányozta országait,
de egy asszonyra hallgatva, végül számĂťzette fiát.
Remeteként az erdĂľben élt a királyfi. Itt nejét
Rávana orvul ellopta. Segítségedet kérni jött.
Barátságodat óhajtják a hĂľsök, Ráma s Laksmana.
Tisztelettel fogadd Ăľket; méltó reá e két vitéz."

Hanumán szavait hallva, Szugríva, a majomkirály
megnyugodott, és félelme rögtön örömre változott.
Emberi alakot vett fel a fákon élĂľ nép ura,
s méltóságteljes szépségben állt a két Raghu-sarj elé:
"Ráma, örömmel hallottam a Szél fiától, hogy ki vagy,
törvénytartó, igaz lelkĂť, mások üdvén munkálkodó.
Ezért nyereség számomra és megtiszteltetés, uram,
hogy velem majom létemre barátkozni szándékozol.
Ha elfogadsz barátodnak: nézd, jobbomat nyújtom feléd,
kössünk szilárd egyességet; fogd meg kezeddel kezemet!"

Ráma örvendve hallgatta Szugríva bölcs ajánlatát,
s erĂľsen megszorította kezét kezével boldogan.
Hanumán, aki elhagyta a szerzetesi alakot,
most már saját alakjában két fácskával tüzet csiholt.
A tĂťz fellobbanó lángját virágokkal tisztelte meg,
s a szerzĂľdést kötĂľ két fél közé helyezte a tüzet.
Jobbkéz felĂľl körüljárták a tüzet a szövetkezĂľk,
így fogadott barátságot Ráma és a majomkirály.
Ekkor vígasztaló szóval fordult Rámához a király:
"Szívbeli jóbarátom vagy, örömünk s bánatunk közös.
Bízz bennem! Nejed elvesztét nem kell sokáig sínylened;
mint az eltĂťnt igazságot, visszaszerzem neked megint.
Akár az Alvilág mélyén, akár fent a felhĂľk fölött
szenved rabságban hitvesed, érte megyek s visszahozom.
Tudom biztos jelekbĂľl, hogy a Vidéha-királyleányt
láttam, amint elhurcolja a könyörtelen ráksasza.
»Ráma, Ráma!« - sikoltozta, majd kiáltotta Laksmanát,
a szörny karjában vergĂľdve, mint kígyó a sas karma közt.
Mikor engem megpillantott négy társammal a hegytetĂľn,
elébem dobta kendĂľjét és csillogó ékszereit.
Mi felvettük a vállkendĂľt, és megĂľriztük gondosan;
idehozom, hogy ráismerj nejed ékességeire."

E szavakkal a hegy rejtett barlangjába futott hamar
Szugríva, hogy szívességet tegyen Ráma királyfinak.
Fogta a ledobott kendĂľt és a fényes ékszereket,
és odavitte Rámához, megmutatta: "Nézd ezeket!"
Ráma átvette a kendĂľt és neje ékességeit,
s könny fátyolozta el szemét, mint holdat a felhĂľgomoly.
Szítá emléke kínozta, és könnyek közt felzokogott:
"Jaj, kedvesem" - s fájdalmában földre roskadt erĂľtlenül.
Laksmanára tekintett, és miközben hulltak könnyei,
szívettépĂľ panaszszóval hívta tanúul a vitézt:
"Nézd, Laksmana, az elhurcolt királyleány vállát fedĂľ,
földre lehullott fátylát, és testérĂľl az ékszereket!"

Bánat-gyötörte bátyjának ilyen szavakkal válaszolt:
"Fülbevalóját nem láttam, karperecét nem ismerem,
csak boka-csatját, mert feljebb sosem tévedt tekintetem."

Majd Szugrívához intézte kérdĂľ szavát a Raghu-sarj:
"Mondd meg, Szugríva, hogy merre hurcolta el hitvesemet,
életem legnagyobb kincsét, a levegĂľben az a szörny?
Szívem megkeserítĂľje, a gaz ráksasza hol lakik,
aki e hitvány tettével haragomat idézte fel,
tágra tárta maga elĂľtt a Halál szörnyĂť kapuját,
és a ráksasza-nemzetre elhozta a végpusztulást?"

A kétségbeesett Ráma szavára a majomkirály
meghajolt, s összetett kézzel, könnyes szemmel így válaszolt:
"Nem tudom, merre ment, s hol van az a ráksasza-förtelem;
hatalmát, erejét, mocskos nemzetségét nem ismerem.
De igaz szóval ígérem, minden módon azon leszek,
hogy visszanyerjed Szítádat; ne bánkódj, ellenség-ölĂľ!
Lásd, én is elveszítettem nejemet, mégse csüggedek,
s e nagy csapástól görnyedve sem vesztem önuralmamat.
Van egy Válin nevĂť bátyám, akit nagyra becsült atyánk,
mint ellenség-lemészárlót, és régen én is ugyanúgy.
MidĂľn lejárt atyánk napja, a majom-nép legfĂľbbjei
mint idĂľsebbet, Ăľt tették királlyá, s hódoltak neki.
Atyánktól s Ăľsatyáinktól örökölt trónus uraként
tiszteltem mindíg bátyámat, szolgáltam alázatosan.
Egy Májávin nevĂť démon, Dundubhi szörnyeteg fia,
egy asszony miatt Válinnal nagy viszályba keveredett.
Kiskindhá kapujához jött egy éjjel, míg a nép aludt,
és bömbölt iszonyú hangon, Válint tusára hívta ki.
A rémítĂľ üvöltésre felébredtünk mindannyian.
Bátyám nem bírta fékezni indulatát, és kirohant.
Asszonyai tartóztatták, és én is, tisztelettudón,
de Ăľ lerázott bennünket, s kirontott a nagy erejĂť.
Testvéri együttérzésbĂľl én is mentem Válin után.
Mikor a szörny megpillantott kettĂľnket közelíteni,
rémület született benne, és szaporán elmenekült.
A rémülten menekülĂľt nyomon követtük szaporán.
A Hold is éppen akkor kelt, megvilágítva az utat.
Egy fĂť-benĂľtte nyílásban eltĂťnt a démon hirtelen.
Odaértünk a nyíláshoz, s megálltunk tanácstalanul.
Igen bosszankodott bátyám, hogy ellenfele megszökött,
és indulata lángjában így intézte hozzám szavát:
"Állj meg az üreg szájánál, és Ăľrködjél figyelmesen,
miközben én berontok, s bent lesújtom ellenségemet."

Én elleneztem szándékát, de Ăľ hajthatatlan maradt.
Megesketett lábaira, és a barlangba behatolt.
Egy teljes év lepergett már, amióta eltávozott,
s én közben a barlang száját pillanatra sem hagytam el.
Azt gondoltam, hogy elpusztult, és szívem megkeseredett.
Majd egy idĂľ elmúltával döbbenten vettem észre, hogy
sĂťrĂť, habos vér tódul ki a földnyílás torkolatán.
ÜvöltĂľ démonok hangja ütötte meg a fülemet,
s uralkodóm kiáltása, mint akit vész szorongatott.
E jelekbĂľl megértettem, hogy szegény bátyám ott veszett.
Eltorlaszoltam hegycsúcs-nagy sziklákkal a hegyüreget,
víz-áldozatot öntöttem, s Kiskindhába tértem haza.
Titkoltam az igazságot, de megsejtették fĂľbbjeim,
összegyĂťltek, s királyukká kentek köz-akarat szerint.
Igazsággal uralkodtam reám szállt birodalmamon,
de visszatért váratlanul Válin, a tusa gyĂľztese.
Tisztelettel fejet hajtva üdvözöltem testvéremet,
de bátyám vad haragjában rám támadt, durván leszidott.
Válin minisztereimet s összes alattvalóimat
összehívta, s a gyĂťlésben engem szitokkal illetett:
"Mindnyájan emlékeztek rá, hogy volt: azon az éjszakán
Májávin, az erĂľs démon, párviadalra szólított.
A démon kihívására kiléptem váram kapuján,
és utánam osont álnok, titkolt szándékkal az öcsém.
Másodmagammal meglátott Májávin, a nagy erejĂť;
megrettent, s elfutott gyáván. Nyomon követtük, én s öcsém.
Gyorsan futott a rút démon, s egy barlang szája nyelte el.
Mikor láttam, hogy elnyelte ellenfelemet az üreg,
utasítottam kétszínĂť, álnok szívĂť testvéremet:
»Nem térek meg a városba, amíg nem végeztem vele;
várj itt a barlang szájánál, amíg elpusztítom a gazt.«
Gondoltam, hogy öcsém megvár, és beléptem a szörny nyomán.
A szövevényes barlangban bolyongtam egy esztendeig,
amíg sikerült meglelnem rejtĂľzködĂľ ellenemet.
Megöltem, és kiirtottam egész rokonságát vele.
Bömbölt haláltusájában a föld mélyén a szörnyeteg,
s kiömlĂľ vére árjával színig megtelt a hegyüreg.
Elvégeztem teendĂľmet, halva volt hitvány ellenem,
indultam a kijárathoz, de szikla torlaszolta el.
Testvéremet kiáltottam: » Szugríva, jĂľjj! Szugríva, jĂľjj!«
Ám válasz a kiáltásra nem jött. Megdöbbentett a csend.
Sok rúgással ledöntöttem az üreg sziklatorlaszát,
elĂľjöttem a tört úton, s ismét városomban vagyok.
Szugríva, ez az arcátlan, elirígyelte trónomat,
s testvéri kötelességét feledve, az üregbe zárt."

Beszéde befejeztével Válin, a törvényt elvetĂľ,
kikergetett a városból, egy szál ruhával testemen.
SzámĂťzetésbe küldött, és elragadta hitvesemet.
Féltemben az egész földet, erdĂľket és tengereket
bekóboroltam, és végül a kies Risjamúka-hegy
lett menedékem. Itt Válin nem bánthat; hallgasd meg, miért.

11.

Volt egy szörnyĂť bivaly-démon, a hegynagyságú Dundubhi.
Testében egyesítette ezer elefánt erejét.
A nagy erĂľ a démon torz agyát dölyffel töltötte el,
s felkereste nagy testével az Óceánt, vizek urát.
Rugdosni kezdte lábával a gyöngyökben gazdag vizet,
és gĂľgĂľsen szólította viadalra: »MérkĂľzz velem!«
Ekkor kiszállt a mélységbĂľl a Víz hatalmas istene,
s a végzet-Ăťzte démonnak nyugodt hangon így válaszolt:
»Tusára vágyó, nincs rá mód, hogy tusára szálljak veled,
de megmondom, figyelj rám, hogy ki lesz méltó ellenfeled.
Siva nejének atyja a hegyek ura, Himalája;
völgyeiben folyók folynak, erdĂľk borítják oldalát,
jámbor vezeklĂľk népének nyújt oltalmat erdĂľiben -
ha akarsz, vele birkózz meg; Ăľ egyenlĂľ erĂľs veled.«
Azt gondolta a démon, hogy féltében szólt az Óceán,
s mint idegrĂľl a nyílvesszĂľ, röpült a nagy hegység felé.
Vezérelefánt nagyságú, fehérlĂľ sziklatömbjeit
öklelve szerteszét szórta vadul bömbölve Dunbudhi.
Testet öltött az istenség, s mint fehérlĂľ felhĂľgomoly,
saját csúcsára állt, s onnét megszólította Dundubhit:
»Tiszteld a törvényt, Dundubhi! Ne háborgasd hegységemet!
A csata távol áll tĂľlem; remetéknek nyújtok tanyát.«
A hegyek bölcs királyának csillapító szavaira
haragtól vérvörös szemmel fakadt ki a vad szörnyeteg:
»Ha gyáva vagy, ha tĂľlem félsz, vagy harcban nem vagy járatos,
magad helyett nevezz meg mást, aki birokra kel velem!«
Haragját elpalástolta a fenséges Himálaja,
s a hányaveti démonnak türelmes szóval válaszolt:
»A kincsözönben dúskáló Kiskindhá városban lakik
Indra isten fia, Válin, a majom-nép vitéz ura.
ErĂľs, csatához értĂľ, bölcs, s mindenkinél alkalmasabb,
hogy viadalra szólítsd, mint Indra Namucsi óriást.«
A Hegy Ura tanácsára felizzott Dundubhi dühe,
s indult száguldva, hogy Válint városában keresse fel,
rémítĂľ nagy bivaly-testben, hegyes szarvval, félelmesen,
mint égbolton a vízzel telt viharfelhĂľ esĂľ elĂľtt.
Kiskindhához megérkezve, a városkapuban megállt,
s földet-remegtetĂľ hangon elbĂľdült, mint a gongütés.
Fákat tördelt, patájával kapálta a földet vadul,
öklelĂľ elefánt módján döfölte szarva a kaput.
Válin háreme mélyében meghallotta a vad robajt,
s kisietett a szép nĂľkkel, mint csillagsereggel a Hold.
Világos, érthetĂľ szóval szólította a tombolót:
»Miért bömbölsz, szörny? Kiskindhá kapuját miért döngeted?
Ismerlek, durva Dundubhi. Védd életedet, ha tudod!«
Nyakából elhajította atyjától kapott ékszerét,
az arany koszorút Válin, s ellenfelére támadott.
Megragadta két szarvánál a hegynagyságú Dundubhit,
meglóbálta, üvöltött és földhöz csapta az óriást.
Élet-oltó csapásától összezúzódott Dundubhi.
A földön elterült nagy test öt elemére szétoszolt,
s áradt a leterítettnek orrán-fülén a vérpatak.
Válin a testet felkapta, meglengette feje fölött,
s nagy lendülettel mérföldre hajította a tetemet.
A messzire hajítottnak szájából vér permetezett,
s egy remete tanyájára szórta a szél a cseppeket.
Matanga, remeték bölcse, látta a hulló cseppeket,
haragra gerjedt, s töprengett magában: »Ki ez a gonosz,
aki sebek szennyes nedvét szórja reám váratlanul?«
Kisietett kunyhójából, s megpillantotta a kimúlt,
hegynagyságú bivaly-démon földön heverĂľ tetemét.
Vezeklése hatalmával meglátta a történteket,
és nagy átkot bocsátott az elhajító majom felé:
»Soha ide ne léphessen, és ha belép, pusztuljon el,
aki remete-erdĂľmet vér nedvével fertĂľzte meg,
s az idehajított testtel kitördelt fákat, bokrokat!
Ha remete-tanyám táján egy mérföldnyi kerületet
átlép a balgatag lelkĂť, percig se élhessen tovább!
És hogyha hívei közül éppen itt járnak némelyek,
távozzanak békességben; nem maradhatnak Ăľk sem itt,
mert megfogja erĂľs átkom mindegyiket, ha itt idĂľz,
gyümölcsöt-gyökeret tépve, pusztítva lombot és csírát
e békességes erdĂľben, melyet gyermekként óvok én.
Egy napot adok távozni; ha holnap majmot látok itt,
kĂľvé változik átkomtól sok-sok ezer esztendeig«
A majmok félve hallgatták a remete varázsszavát,
s eltávoztak az erdĂľbĂľl. Láttukra Válin így beszélt:
»Mi történt, hogy Matangától ide gyĂťltek mindannyian
az erdĂľben lakó majmok? Csapás zúdult a tájra tán?«
Ekkor a majmok elmondták Válinnak a történetet,
és Matanga nagy átkáról tudósították urukat.
Õ a nagy szent elé járult, s leborulva esedezett,
de nem vetett ügyet sem rá, és hajlékába távozott.
Az átok foganatjától retteg Válin azóta is,
s Risjamúka felé sem jön, látni sem meri a hegyet.
A tilalom folytán, Ráma, itt nem kell tĂľle tartanom,
és félelem nélkül járom az erdĂľt, s velem híveim.
Nézd, Raghu sarja, itt ezt a hegycsúcs nagyságú csontrakást:
szörnyĂť erĂľ röpítette idáig ezt a tetemet.
Megítélheted ebbĂľl is, Válin mily iszonyú erĂľs;
úgy gondolod, hogy képes vagy viadalban lebírni Ăľt?"

A vitéz lelkĂť Szugríva aggodalmas szavaira
Ráma csak elmosolyodott, majd nyugodtan így válaszolt:
"Szugríva, hogyha nem bízol erĂľmben, majom-nép ura,
bizonyítékkal szolgálok, hogy bízvást számíthass reám."
Így beszélt biztató szóval a majomhoz a Raghu-sarj,
majd egyetlen lábujjával felkapta a nagy csontrakást,
játékosan meglóbálta, és tíz mérföldre rúgta el.

Örömmel látta Szugríva, összekulcsolta két kezét,
s elismerĂľleg fĂľt hajtva hódolt Ráma vitéz elĂľtt:
"Óh, férfiak oroszlánja, Indrát s egész isten-hadát
könnyĂťszerrel legyĂľznéd te, nemhogy Válin majomkirályt.
Minden bánatom elszállott, végtelen boldogság fog el,
hogy ilyen pártfogót nyertem, földi Indrát és Varunát.
Azt a testvér alakjába öltözött ellenségemet
öld meg csatában érettem; ezért kulcsolom kezemet."

Õ magához szorította Szugrívát barátságosan,
mintha öccsét ölelné meg, és nyájas szóval válaszolt:
"Menjünk tehát Kiskindhába; indulj elĂľttem sebesen,
s ha megérkeztünk, hívd harcra Válint, álnok testvéredet!"

Tüstént mindnyájan indultak Válin székvárosa felé,
amely fákkal körülvéve, sĂťrĂť erdĂľ mélyén feküdt.
Szugríva rémítĂľ hangon üvöltötte Válin nevét,
s a viadalra készülve, szorosra húzta köntösét.
Öccse kiáltását hallva, a nagy Válin haragosan
elĂľjött, mint a Fény-adó a Felkelés hegyoldalán.
Gomolygó küzdelem támadt Szugríva és Válin között,
mintha egymásnak ütközne két nagy csillag az ég ívén.
A négy ököl mint négy mennykĂľ, mint négy villám a négy tenyér
cikázva sújtott egymásra az ĂľrjöngĂľ, szilaj tusán.
Ráma felajzott íjával figyelte a két küzködĂľt,
az egymáshoz ikerpárként hasonló két majomkirályt.
Mivel megkülönbözetni nem bírta a testvéreket,
halálos nyíl lövésére nem tudta elszánni magát.
Válin megtörte Szugrívát, és a majom elmenekült,
mert nem találta ott Rámát oltalmazóul oldalán.
ÜtésektĂľl legyengülve, saját vérétĂľl szennyesen,
nyomában üldözĂľjével, Risjamúka felé futott.
Mikor beért az erdĂľbe, Válin a fák elĂľtt megállt,
mert rettegett az átoktól, és szitkozódva távozott.
Ráma követte Szugrívát. Vele ment öccse, Laksmana.
Hanumán is velük tartott. Felkeresték a vert vitézt.
Amint Szugríva meglátta, hogy Ráma közeleg felé,
búsan, szégyenkezĂľ arccal, földre sütött szemmel beszélt:
"Rábeszéltél, hogy hívjam ki, s te erĂľdet megmutatod,
s most, hogy összeveszítettél, cserben hagyod védencedet.
Felbujtás helyett Ăľszintén be kellet volna vallanod,
hogy nem szállsz szembe Válinnal, s békén maradtam volna itt."

A vitéz lelkĂť Szugríva panaszkodó szavaira,
szemrehányó beszédére Ráma csitítva válaszolt:
"Kedves barátom, hallgass meg, s távolítsd el haragodat;
ne neheztelj; okom volt rá, hogy ne lĂľjem ki nyilamat.
Ékszerekkel, ruhátokkal, testben s járásotokban is
hasonlítotok egymáshoz, te és bátyád, mint két iker.
Megzavart e hasonlóság, majmok legnemesebbike,
ezért nem mertem ellĂľni élet-kioltó nyilamat,
féltemben, hogy barátomat ölöm meg segítség helyett.
Indulj tusára újólag, ne csüggedj el, majmok ura,
de elĂľbb ölts a testedre olyan ismertetĂľ jelet,
amelybĂľl felismerhetlek, ha párharcba bocsátkozol.
Laksmana, messzirĂľl látszó ismertetĂľ jelül szakíts
egy virágzó folyondárt, és fond Szugríva nyaka köré!"

Ekkor öccse kiválasztott egy virággal dúsan rakott
folyondárt, leszakította, nyakára fonta szorosan.
Nyakában a folyondárral úgy tündökölt a nagy majom,
akár darvak füzérével az alkonyati fellegek.
Újra erĂľben és büszkén, Rámát tudva az oldalán,
a Válin-védte városba indult elszántan a majom.

Itt a mézsárga Szugríva eget-repesztĂľt ordított,
hogy a hangtól fejvesztetten szétfutottak a nagy bikák,
mint csatában a sebzett ló, menekültek vadállatok,
madarak földre hulltak, mint mennybĂľl lebukó szellemek.
Meghallotta az ordítást a háremében mulató,
öccse megcsúfolásának örvendĂľ durva Válin is.
A minden élĂľ szívében félelmet keltĂľ bömbölés
elĂťzte mámorát tüstént, és szörnyĂť düh töltötte el.
A rettentĂľ üvöltésre talpára ugrott a majom,
és szinte meghasították a földet döngĂľ léptei.
Tárá királyné aggódó szeretettel ölelte meg,
s zavartan, remegĂľ hangon próbálta csillapítani:
"Fékezd haragod, mely rádtört, mind sodró, áradó folyó!
Várj reggelig! Ha megvirrad, majd megmérkĂľzhetel vele.
Elmondom, hogy mitĂľl tartok, miért kérlek, hogy ne siess.
Épp most verted le Szugrívát, és megsebesült súlyosan;
s ha visszatér ilyen gyorsan, és csatázni hív, ez gyanús.
Nem hiszem, hogy magától jött újra kiállni ellened;
nyilván erĂľs segítĂľre talált, azért büszkélkedik.
Kérlek, hallgass tanácsomra; hasznodra lesz, ha megteszed:
öcsédet, Szugrívát kend fel társuralkodóvá hamar.
Testvér marad a testvéred, akár távol, akár közel,
és a testvér a testvérnél hívebb barátot nem talál."

A csillagfényes orcájú Tárá üdvös tanácsait
a gĂľgös Válin fitymálta, és ingerülten válaszolt:
"Csatában sose hátráló, nem alázkodó harcosok
inkább meghalni hajlandók, mint tĂťrni sértés szégyenét.
Az alávaló Szugríva párviadalra szólító,
hitvány, dölyfös üvöltését nem viselheti el szívem.
Megyek és megküzdök vele; aggodalomra nincs okod.
Letöröm nagyravágyását, de megkímélem életét."

A nyájas szavú, szép Tárá Válint féltĂľn ölelte meg,
majd sírva, lassú léptekkel megkerülte jobbkéz felĂľl.
Áldó, gyĂľzelmet ígérĂľ jósigéket mondott reá,
s kétségbeesve támolygott háremébe hölgyeivel.
Válin, akár a nagy kígyó, haragjában lihegve fújt,
s villogó pillantásokkal ment keresni ellenfelét.
Akár a lobogó tĂťzláng, várt rá a sárga, nagy majom.,
Felövezte magát Válin, és Szugríva felé rohant,
magasra emelt öklével készülve földre sújtani.
Ökölbe szorított kézzel ugrott elé Szugríva is,
a vállas Válin vesztére vágyódva bosszúszomjasan.
Haragtól rézvörös szemmel állt a reá rontó elé
a szörnyĂť erejĂť Válin, és gúnnyal kiáltott felé:
"Ezt a kemény ujjú, súlyos, összeszorított öklömet
lendülettel feléd sújtom, és kitépem életedet."

E szavakra testvéröccse szintén visszaadta a szót:
"Fejedre zuhanó öklöm fojtsa beléd az életet!"

Rávetette magát Válin, rásújtott szörnyĂťségesen;
mint források hegyoldalból, patakzott testébĂľl a vér.
De mitsem bánta Szugríva. Kitépett egy nagy sála-fát,
s végigvágott Válin testén, mint a villám a hegytetĂľn.
A nagy szálfa csapásától imbolyogva megtántorult,
mint rakománya súlyától tengeren imbolygó hajó.
Mintha az égen egymásba csapódna a Hold és a Nap,
két keselyĂť egymást tépné, úgy marták egymást vad tusán.
Ágastul kicsavart fákkal, kemény sziklatömbökkel és
sziklakemény karommal, majd karokkal, térddel folyt a harc.
Végül Válin tovább bírta, s a harcban Ăľ maradt felül;
Szugríva lassan elgyengült, fogytán volt minden ereje.
Ráma látta, hogy elgyengül Szugríva, szövetségese,
s kétségbeesve, aggódva, mind gyakrabban tekint körül.
Szorult helyzete láttára Ráma látta, hogy itt a perc,
s ekkor nyilát elĂľvette, hogy Válinnal végezzenek.
Íjára helyezett egy nagy, kígyóméreg-tüzĂť nyilat,
s az íjat ívbe hajtotta, Halál dobókorongjaként.
Az ideg pendülésétĂľl felrebbent a madársereg,
s menekült minden négylábú, megrettenve, hogy itt a vég.
MennydörgĂľ zajjal elpattant a villám-villogású nyíl,
suhant, és Válin mellébe fúródott be szélsebesen.
A páratlan vitézségĂť Válin, a hĂľs majomkirály,
az ütés szörnyĂť súlyától hanyatt zuhanva elterült.

17-18.

Ám ereje és szépsége, bátorsága és élete
a vitéz lelkĂťt még földre zuhantában sem hagyta el.
A pompás drágakĂľ-nyaklánc, a nagy Indra ajándéka,
a halálra sebzett testben megtartotta az életet.
Nyakában az arany lánccal a haldokló úgy tündökölt,
mint a szélükön alkonyfény színében égĂľ fellegek.
Az elesett, lassan-lassan körültekintĂľ hĂľs iránt
tiszteletet tanusítva, mellé lépett a Raghu-sarj.
Nagy erejĂť legyĂľzĂľjét felismerte áldozata,
s a Törvény igazságával, kemény szóval feddette meg:
"A harcban másfelé nézĂľt nem dicsĂľség elejteni.
Hitvány orgyilkosom lettél, míg mással vívtam a tusát.
Ráma igaz, nemes lelkĂť, szavát tartó, becsületes,
könyörülĂľ, szelíd szívĂť, mindenkinek csak jót akar,
szilárd, nagy célokért küzdĂľ, segítĂľ, törvénytisztelĂľ -
egész világon így zengik dícséreted az emberek.
Most látom, hogy törvénytipró, gonosz lelkĂť, jellemtelen,
képmutató, olyan vagy, mint a fĂťvel benĂľtt kútgödör.
Városodban, országodban sohasem tettem semmi kárt,
nem illettelek rossz szóval - mért öltél meg ártatlanul,
miközben mással harcoltam, téged nem is bántottalak?
Gyümölcsön és gumón élĂľ, erdei állatok vagyunk,
egyszerĂťek szokásaink - te pedig ember vagy, király.
Föld, arany, kincsek és jószág szokták szülni a háborút;
téged ide mi csábított? ErdĂľim és gyümölcseim?
Megölted, aki nem vétett - e szégyenletes tett után
mit fogsz szólni tisztességes emberek közt, nagy Raghu-sarj?"

Törvényre és igazságra hivatkozva ekként beszélt
elakadó lélegzettel Válin, vádolva gyilkosát,
s mint a vizét vesztett felleg, fényét veszítĂľ Fény-adó,
kialudt tĂťz, feküdt némán az erejét vesztett vitéz.
Ráma a vádoló szóra ilyen beszéddel válaszolt:
"Balga vagy, nem ismersz törvényt, hasznot, szabályt, viselkedést,
s együgyüségedben szitkot mersz szórni rám illetlenül.
Tudd meg: a Raghu-nemzetség örök tulajdona a Föld,
Ăľk büntetnek s jutalmaznak embert, állatot egyaránt.
Most Bharata kormányozza igazsággal, törvényesen,
s parancsa végrehajtói vétket sosem követnek el.
Én is a törvényben járok az Ăľ akarata szerint,
s a helyes úttól eltérĂľt zabolázni feladatom.
Te eltértél a törvénytĂľl, tetted szégyent hozott reád,
mert vágyaidnak engedtél, királyokhoz méltatlanul.
Az idĂľsebb fiútestvért, az atyát és az oktatót,
e hármat tartsa atyjának, aki a törvényt tiszteli.
Jó erkölcsĂť tanítványát, testvéröccsét, édes fiát,
e hármat fiának tartsa, aki a törvényt követi.
Te a törvényt megsértetted, öcséd feleségével élsz;
ez volt az oka, tudd meg, hogy büntetésül megöltelek.
Mintha menyeddel vétkeznél bujaságodban, épp olyan,
hogy Szugríva életében magadévá tetted nejét.
Te letértél az ösvényrĂľl, s kéjednek engedtél, majom;
sógornĂľd meggyalázása hozta reád a büntetést.
Szugríva oly barátom lett, akár testvérem, Laksmana;
feleséghez, királysághoz egymást fogjuk segíteni.
S egy másik okom is volt rá, majom, hogy elejthesselek;
hallgass végig, és értsd meg, hogy neheztelésre nincs jogod.
Nem bántam meg, amit tettem, bár nem haragudtam reád.
Hurokkal, tĂľrrel, csapdával fogdossák el az emberek
a vadakat az erdĂľben, rejtekbĂľl is és nyíltan is.
Akár félénken elfutnak, akár megállnak jámborul,
elejtik Ăľket, elfogják a hússal élĂľ emberek,
s hogy orvul is vadászgatnak, azt véteknek nem nevezik.,
Te fatetĂľkön ugráló, nyilammal elejtettelek,
mert csak majom vagy, s mit bánom, hogy harcoltál vagy sem velem.
A törvényt a király szabja, övé az élet és vagyon,
Ăľ adja és Ăľ veszi el, vedd tudomásul, te majom.
Õt megölni, szidalmazni, megharagítani tilos,
mert emberi alakjában földreszállt isten a király.
Te a törvényt megsértetted, gyalázni mertél engemet,
a törvény felkent ĂľrzĂľjét atyáim s Ăľseim nyomán"

Ráma kemény beszédére Válint bĂťnbánat fogta el,
megértette a törvényt, s nem hibáztatta Rámát tovább.
Két kezét összekulcsolva, alázatosan válaszolt:
"Meggondolatlanságomban sértĂľ szót szóltam az imént.
Raghu-család nemes sarja, kérlek, ne ródd fel vétkemül.
Elszakadtam a törvénytĂľl, áthágtam a törvény szavát;
oltalmazz balgaságomban, törvény-ĂľrzĂľk legjobbika!"

Torkát fojtogató könnyel, akadozva suttogta még,
könyörgĂľ pillantással, mint mocsárba süppedt elefánt:
"Nem önmagamért bánkódom, nem Táráért és népemért:
Angadáért, fiacskámért, aki csak erényben öreg.
Féltettem, kényeztettem, s most, hogy elveszíti támaszát,
el fog senyvedni, sorvadni, mint kiapadt vizĂť folyó.
Gyermek és tanulatlan még egyetlen szeretett fiam;
vedd oltalmad alá, Ráma, Tárá erĂľtlen magzatát."
Így esedezett Rámához Válin, majd elakadt szava.
Ráma törvényt, igazságot, jóindulatot ismerĂľ,
bölcs szavakkal vígasztalta a könnyezĂľ majomkirályt:
"Távoztasd el a félelmet, a szívedet gyötrĂľ zavart!
A Végzet rendelésének senki nem mondhat ellene.
Ahogy te óvtad, gondoztad egyetlen fiad, Angadát,
úgy fogja óvni, gondozni Szugríva is, én is vele."

19.

Ráma vígasztalására már válaszolni nem tudott
a majmok mahárádzsája. A nyíl sebétĂľl haldokolt.
Kövek zúzták egész testét, fatörzs-csapások tagjait,
s a nyíltól, életet-oltótól, végsĂľ kábulat fonta be.
Megtudta neje, szép Tárá, hogy a fán-járók párducát
a Ráma-lĂľtte nyílvesszĂľ megsebezte halálosan.
Felfogva férje balsorsát, a szörnyĂť gyászhír hallatán
az ékes hegyi barlangból fiával együtt kirohant.
Az úrnĂľjük után indult, erĂľs majmok-bölényeit
az íját markoló Ráma láttán rémület fogta el.
Fejvesztve menekültek, mint a szarvas-csorda szertefut,
ha a vadász nyilától a vezérállat a földre hull.
A kétségbeesett Tárá a kétségbeesett hadat,
a gyáván megfutamlókat, próbálta csillapítani:
"Uralkodótok orcája elĂľtt kellene állnotok,
s csúfosan cserbenhagyjátok, hogy mentsétek irhátokat.
Irigyelte királyságát bátyjától gonosz öccse, és
meggyilkoltatta rejtekbĂľl lövĂľ Rámával álnokul."

Királynéjuk szavát hallva, a majmok bölcs vezérei
az idĂľhöz szabott szóval mondták ki véleményüket:
"Fordulj vissza! Fiad még él. Menekítsd fiad, Angadát!
A Halál Ráma testében megölte s viszi uradat.
Mint a villám, lesújtották Válint villámsebes nyilak,
s megvert hadként futott széjjel a majmok nemes nemzete.
Vonuljunk falaink közé, kenjük királlyá Angadát,
Válin fiát. Az ugrálók népe engedni fog neki.
S ha nem tartod tanácsosnak, hogy itt maradjunk e helyen,
rejtett hegyi barlangokba átköltözik minden majom."

A megfutamodó majmok gyáva beszéde hallatán
önmagát tükrözĂľ szóval szólalt meg a szép mosolyú:
"Nem érdekel királyságom, sem Angada, sem önmagam,
ha hallom, hogy halálán van férjem, a majom-nép ura.
A majmok oroszlánjának lábaihoz kell hullanom,
ha Ăľt földre terítette Ráma gyilkos nyílvesszeje."

Így beszélt, és eszét vesztve fájdalmától, sírva rohant,
kezével verve mellét és fejét, zokogva görcsösen.
Odatámolygott. Ott látta földre bukott, sebzett urát,
a csatában nem hátráló vitézeken gyĂľztes vitézt,
sziklatömböket zúdítót villámfegyveres Indraként,
viharszelek duzzasztotta fellegek hangján bömbölĂľt,
harcban csatakiáltással szíveket megremegtetĂľt,
akár éhes királytigris mancsától lesújtott vadat.
Ott látta földre támasztott íjával férje gyĂľztesét,
mellette férje öccsét, és harmadikul hĂľs Laksmanát.
Tovasietett mellettük, fekvĂľ férjéhez sietett,
meglátta, megtántorodott, és kábultan mellé rogyott.
Majd álomból ocsúdóként sikoltott: "Felséges uram!"
s a Halál kötelékébĂľl vergĂľdĂľt nézve, zokogott.

Fogyó lélegzettel, fogyó élettel pillantott körül
Válin, és hĂť nejét látta, akár víjjogó keselyĂťt,
mellette szeretett fiát. Fájdalom hasított belé.
ElĂľtte álló Szugrívát, öccsét, a majmok új urát
szólítva végsĂľ kéréssel, szeretĂľ szóval így beszélt:
"EngesztelĂľdj meg, Szugríva! Kérlek, ne vess meg vétkemért!
Könyörtelen Végzet vonszolt balgatag tetteim felé.
A Végzet rendelésébĂľl kettĂľnknek nem rendeltetett,
hogy igaz testvérként éljünk szeretetben és boldogan.
Másként fordult. Lépj hát most te helyembe királyságomon!
Látod, Halál országába vezet utam hamarosan.
Megválok életemtĂľl és birodalmam kincseitĂľl,
megválok gáncs-nem-illette, fényes dicsĂľségemtĂľl is.
Az életétĂľl búcsúzót szánd meg, és hallgasd meg szavát,
és még ha terhes is, tedd meg, amire utoljára kér.
Nézd e földre borult arcú, könnyekben úszó Angadát,
jólelkĂťt, jobbat érdemlĂľt, nem-gyerek-eszĂť gyermeket.
Mintha saját fiad volna, vedd oltalmadba fiamat;
bár atyját elveszítette, ne veszítse el mindenét.
Hidd meg, leghívebb híved lesz, segítĂľd lesz Tárá fia,
csatákban gyĂľzhetetlen hĂľs lesz majd az ifjú Angada.
S tudd hitvesemrĂľl, Táráról, hogy sok tudásban járatos:
a jövĂľ feltárásában, és nagy varázslatokban is.
Ha valamit javall, azt te bizton bízvást megteheted,
mert minden, amit Tárá mond, ne kételkedj, beteljesül.
S barátod, Ráma dolgában el kell majd járnod gondosan;
ha buzgalmadban ellanyhulsz, a Törvényt sérted meg vele."

Ezután Válin elnémult, szemének fénye megtörött,
s kifordult, félelmes foggal mozdulatlanná merevült.

23.

Az életbĂľl eltávozott Válin testére ráborult
Tárá, arcát megcsókolta, és halottjához így beszélt:
"Fekszel a szomorú földön, köveken és göröngyökön,
szívem szaggatod, hĂľs férjem. Nem fogadtad tanácsomat.
Majmok Indrája, kedvesebb neked a föld, mint én vagyok,
mert azt öleled fektedben, s nekem szómra nem válaszolsz.
Köréd gyĂťltek a medvék és majmok fĂľi, uruk köré;
gyötrelmes panaszuk hangját, zokogó gyermeked szavát,
s az én sírásomat hallva, miért nem eszmélsz, kedvesem?
Harcban elesve itt fekszel, vitézek méltó fekhelyén,
ahová eddig mindig te fektetted elleneidet.
Tiszta család nemes sarja, harc kedvelĂľje, kedvesem,
védelem nélkül itt hagytál, elmentél, oltalom-adóm.
Ne adja lányát harcoshoz, aki lányának jót akar;
lásson engem, az özvegyet, holt harcos halott hitvesét.
Büszkeségem, boldogságom, üdvösségem porrá omolt;
parttalan, feneketlen, mély bánat-tenger magába nyelt.
Azt kell hinnem, bizonyára kĂľbĂľl van kĂľkemény szivem,
hogy halott férjemet látva, nem reped rögtön százfelé.
Hitvesem volt, barátom volt, természettĂľl legkedvesebb
a hĂľs, akit az életbĂľl számĂťzött a vesztes csata.
A férjét vesztĂľ asszonynak hiába vannak fiai,
hiába van gazdagsága - nem más, csak özvegy; így igaz.
Tulajdon testedbĂľl ömlĂľ vér iszapjában úgy heversz,
mint régen bíbor szĂľnyeggel borított, puha nyoszolyán.
Porral és iszamós vérrel szennyezett, drága testedet
karom nem tudja, mint régen, most magamhoz szorítani.
Hosszú nyíl áll ki szívedbĂľl, s távol tart tĂľled, nem ereszt
hozzád símulni, csak nézlek, mint búcsúzó a távozót.
Ma meg lehet elégedve Szugríva: Ráma nagy nyila
messzire Ăťzte félelmét ezen az iszonyú csatán."

Tárá, Angada, Szugríva szenvedésében osztozott
Ráma, s hogy gyászuk enyhítse, vígasztalóan így beszélt:
"A gyász fájdalma nem használ annak, aki eltávozott;
egyetlen szertartás vár rá, azt kell még elvégeznetek."
Angada elszorult szívvel, s vele Szugríva szomorún,
máglyát rakott, s a máglyára helyezték Válin tetemét.
Szabály szerint tüzet téve a máglya alá, jobbfelĂľl
kábult szívvel körüljárta távozó atyját Angada.
Mikor a máglya elhamvadt, a majom-nép legfĂľbbjei
a folyóhoz vonultak le, víz-áldozatot önteni.
A hĂťs, tiszta folyó partján élükre állott Angada,
és tisztító vizet hintett magára mindegyik majom.
Szugríva szomorúságán elszomorodott Ráma is,
és velük együtt gyászolva, gyász-szertartást végeztetett.
Szugríván meg se száradt még a ruha, s szolgálattevĂľn
körülvették az ugráló nép fĂľfĂľ miniszterei.
Az ernyedetlen buzgalmú, hosszú karú Ráma elé
járultak összetett kézzel, mint Brahmához a mennylakók.
Ekkor a napkorong-fényĂť orcájú, aranyhegy-színĂť
Hanumán, a Szél gyermeke, összetett kézzel így beszélt:
"Kegyed folytán ma Szugríva elnyerte a hegyes fogú,
duzzadó erejĂť, bátor majmok atyáktól örökölt,
dicsĂľséges királyságát, a nem könnyen elérhetĂľt.
Még ma a fényes városba bevonul, ha megengeded,
s híveire támaszkodva átveszi az uralkodást.
Kenetekkel s varázsfĂťvel felkenik szertartás szerint,
s Ăľ neked gyöngyfüzérekkel fejezi ki hódolatát.
Keresd fel hegyi barlangját, fejedelmi, kies lakát,
és köss vele szövetséget most már uralkodó gyanánt."

Az ellenséges hĂľsöket leigázó, hĂľs Raghu-sarj
Hanumán bölcs beszédére okos szavakkal válaszolt:
"Hanumán, kedvesem, tudd meg, hogy tizennégy esztendeig
se faluba, se városba nem tehetem be lábamat.
A gazdag, égi szépségĂť barlangba menjen nélkülem
Szugríva, s tüstént kenjék fel szabály és szertartás szerint."

Majd a nemes Szugrívához intézte szavait a hĂľs:
"Angada eszes és bátor, illendĂľen viselkedik,
méltó rá, hogy magad mellé ifjú királlyá felkenesd.
ElsĂľszülött testvérednek Ăľ az elsĂľszülött fia,
atyja mása vitézségben, erĂľs lelkĂť, nem csüggedĂľ.
Ám éppen az esĂľs évszak elsĂľ hónapjában vagyunk,
s négy hónapig esĂľfelhĂľk zúdítják ránk özönüket.
Nem valódi harci tettekre ez az idĂľ. Te térj haza
szép palotádba; én addig ezen a hegyen maradok.
Kellemes, tág, szellĂľk-járta e barátságos hegyüreg,
bĂľvelkedik forrásokban, lótusz-lepte tavakban is.
Az elsĂľ Ăľszi hónapban Rávana ellen indulunk.
Most foglald el királyságod, hadd örüljenek híveid."

Szugríva, engedélyt nyerve a távozásra, bevonult
Válin volt birodalmába, Kiskindhá szép utcáira.
Tüstént körülözönlötték ugrálva-járók ezrei
a gazdag, ékes városba bevonuló majomkirályt.
Mikor körükben láthatták a fákon-lakók fĂľ urát,
földre borultak arcukkal alattvalói boldogan.
Szugríva megszólította és felemelte híveit,
s élükön bátyja tündöklĂľ palotájába bevonult.
A majom-nép oroszlánját királlyá kenték hívei,
mint az EzerszemĂť Indrát királyukká a mennylakók.
Feje fölé aranybojtos, hófehér napernyĂľ feszült,
két színarany fogantyújú jakfark legyezte kétfelĂľl,
testét fehér köntös fedte, és drágaköves ékszerek.
Õ bĂľkezĂť ajándékkal tisztelte meg a papokat,
akik varázsigéikkel, szent fĂťvel és szent vajjal is
megszentelték az oltáron lobogó áldozat-tüzet,
majd az aranyos padlójú, drága szĂľnyeggel letakart,
tarka virágfüzér-díszes, szellĂľ-járt palota-tetĂľn
pompás trónusra ültették, arcával napkelet felé,
s tiszta vizĂť folyókból, szent fürdĂľhelyekrĂľl, és a nagy
óceán minden partjáról merített vizet hoztak, és
arany korsókba töltötték a szent nedvet szabály szerint,
s a tiszta, csillogó vízzel a majom-nép legfĂľbbjei
a szent tanok elĂľírta, öröklött szertartás szerint
királlyá kenték Szugrívát, mint istenek az Ég Urát.
A majmok ura, Szugríva, megfogadta Ráma szavát,
magához hívta, és ifjú királlyá kente Angadát.
Elégedetten szemlélték nemes tettét a fán-lakók;
"jól van, jól van!" kiáltással magasztalták királyukat.
A két vitéz lelkĂť testvért, Rámát és vele Laksmanát
dícsérĂľ szóval éltette az ujjongó majomsereg.
Sok tarka zászló lengése, nyüzsgĂľ, víg, ünneplĂľ tömeg
ékesítette Kiskindhát, erdĂľlakók szép városát.

MidĂľn Szugrívát felkenték, és elfoglalta városát,
a Praszravana hegységbe vonult el Ráma s Laksmana.
A felhĂľkbĂľl alázúdult az EzerszemĂť zápora,
a földet felüdítette, érlelte a vetéseket.
DörgĂľ felhĂľk rohantak el az erdĂľk és hegyek fölött,
terhüket kibocsájtották, s megkönnyülve szálltak tova.
IdĂľ múltával elfáradt a tíz égtájat elfedĂľ,
megvadult elefánt-csordát utánzó felhĂľk rohama.
Elpihentek a vízterhes nagy felhĂľket terelgetĂľ,
nyíló virágok illatát kölcsönvevĂľ, nedves szelek.
Elhallgatott a felhĂľk és elefántok dörgĂľ szava,
pávák rekedt rikoltása, kiáradt folyók moraja.
Eltelt a négy esĂľs hónap, száz hosszú esztendĂľ gyanánt
Rámának, akinek szívét Szítáért perzselte a kín.
Látta a tiszta égboltot, melyrĂľl a felleg távozott,
csillagsereg sziporkázott, darvak krúgása zengte be,
s látta, hogy közben Szugríva, mihelyt vágya beteljesült,
törvényrĂľl s kötelességrĂľl hitványul megfeledkezett,
teendĂľitĂľl elfordult, éjjel-nappal mulatozott
visszanyert feleségével, és Tárával is nejeként.
Rámát az idĂľ múlása, a majomkirály közönye,
Szítá miatti fájdalma emésztette, és így beszélt:
"Laksmana, a gonosz lelkĂť Szugríva semmibe se vesz.
Célját elérte, s nem nézi, hogy közben múlik az idĂľ,
s Szítá megkeresésében segítséget ígért nekem.
Menj Kiskindhába, és mondd el a gyönyörökben elmerült,
hálátlan, balgatag lelkĂť majomnak üzenetemet:
Az, aki a segélykérĂľt reménnyel biztatja elĂľbb,
utána rútul elhagyja, a világon legaljasabb.
Az, aki a kimondott szót - akár könnyĂť, akár nehéz -
igaz lélekkel megtartja, a világon legnemesebb.
Akik céljukhoz érkezve cserben hagyják barátjukat,
háládatlan hullájukat nem eszi meg hiéna sem.
Vigyázz, nincs lezárva az út, amelyen Válin távozott;
maradj hĂť szerzĂľdésünkhöz, különben Válint követed.
Eddig nyilam a párharcban csak magát Válint ölte meg;
ha áthágsz az igazságon, családostul kiirtalak."

A testvére ügyéhez hĂť, szeretĂľ szívĂť Laksmana
felindultan elindult a majomkirály laka felé.
Indra szivárvány-íjaként fénylĂľ, hegycsúcsként meredĂľ,
Halál jogaraként szörnyĂť íját markolva úgy haladt,
mint lábrakelt hegy, tombolva, mintha az a tĂťz hajtaná,
mely kedvesét-vesztett bátyja lelkében bánattól lobog.
Fákat döntött ki útjában, bokrot-cserjét kiszaggatott,
sziklákat félregördített, hegycsúcsokat letaszított,
lábával köveket morzsolt, mint tomboló, vad elefánt.
Lábnyomot lábnyomtól messze hagyva, nagy léptekkel futott.
Hamar elérte Kiskindhát, Szugríva fényes városát,
majmok hadaitól nyüzsgĂľ nagy erĂľdjét a völgy ölén.
Félelmes erejĂť majmok Ăľrsége járt a vár körül.
Laksmana ajka megrándult, vad haragjáról adva jelt.
Felindultsága láttára megrettentek az Ăľrhadak,
és százfelé futottak szét, mint végromlás réme elĂľl.
Szugríva palotájába igyekeztek a rettegĂľk,
és uruknak jelentették az indulattal érkezĂľt.
Ám a majmok oroszlánja az enyelgésben elmerült,
és füle meg se hallotta Tárá karjai közt a hírt.
A végzet tüzeként izzó, kígyókirályként sziszegĂľ
Laksmana fogadására a rettegĂľ Angada ment.
Haragtól rézvörös szemmel parancsolt rá a Raghu-sarj:
"Eredj, fiam, jelentsd tüstént Szugrívának, hogy itt vagyok;
a bátyjával együttérzĂľ Laksmana áll ajtód elĂľtt.
Ha így válaszol a majom: »Megteszem Ráma óhaját«,
a válasszal siess vissza hozzám azonnal, gyermekem!"

A hĂľs üzenetét véve, Angada aggodalmasan
belépett Szugrívához, s szólt: "Szumitrá fia érkezett."

Ámde a bortól kábultan és szerelemtĂľl részegen
nem vette észbe Szugríva, hogy mit jelentett Angada.

33.

A válasz elmaradtával nem tétovázott Laksmana,
s Kiskindhába belépett, hogy megtegye bátyja óhaját.
Az erĂľs kapuĂľr-majmok, nagy testĂťek, félelmesek,
félelemmel hajoltak meg, összekulcsolva kezüket.
A hĂľs maga elĂľtt látta az ékességes, ékszeres,
drágaköves, virágerdĂľs, kies Kiskindhá városát.
Szugrívá palotájából édes dalok szálltak felé,
és karperecek csörgése, arany övek csengése szólt.
A csengĂľ-bongó hangokra harag töltötte el a hĂľst,
s megpendítette íjhúrját, hogy megzendült belé a föld.
A messze-harsanó hangról az ugrálva-járók ura
az érkezĂľre ráismert, és talpra ugrott rettegĂľn.
A nyájas arcú Tárához fordult tanácsért a király,
hebegve, dadogó szóval, félelemtĂľl magán kívül:
"Irtózatos haraggal jön Ráma testvére, Laksmana,
noha máskor szelíd, békés. MitĂľl változhatott meg így?
Hibátlan hölgy, talán sejted, haragjának mi az oka?
Mert jól tudom, hogy ok nélkül ily haraggal nem törne rám.
Ha bármit tudsz, amit tĂľlem zokon vett a két Raghu-sarj,
gondolkozz rajta, és mondd meg igaz szóval, ne késlekedj!
De meglehet, még jobb lesz az, ha te találkozol vele,
s engesztelĂľ beszédeddel csillapítod indulatát.
A tiszta lelkĂť láttodra nem fog neheztelni tovább,
mert asszonyokkal nem durvák az igaz vitézek soha.
Ha szavaidra megbékél, s derĂťs lesz szíve és esze,
utána én is üdvözlöm a nyílt-lótuszvirág-szemĂťt."

A hozzá forduló Tárá engesztelĂľ szavaira
a férfiak oroszlánja barátságosan válaszolt:
"Férjed javának örvendĂľ asszony! Nem veszed észre, hogy
férjed törvényt-igazságot feledve, kéjekbe merült?
Birodalmával nem gondol, nem érdekli a mi bajunk,
csak a szerelmet szolgálja Ăľ, és egész kísérete.
Négy hónapi halasztásban állapodott meg mivelünk,
és mámorában nem látja, hogy a négy hónap már letelt.
Ha hitvesed velünk így bánt, szólj, törvényt-hasznot ismerĂľ,
csúfos viselkedésére mi legyen a mi válaszunk?"

Igazságot s hasznot rejtĂľ, szelíd szavai hallatán
bizakodásra gerjedve, a királyasszony így beszélt:
"Már régen utasította majmait, hogy készüljenek
buzgó segítĂľtársakként sikerre vinni ügyetek.
GyülekezĂľben vannak már az alakjuk-változtató,
vitéz majmok ezerszámra a nagy hegyek odúiból.
ErĂľs karú, kövess engem! Nem szeged meg az illemet:
igaz barátság bĂťn nélkül tekintheti a más nejét."

Így Tárá engedelmével belépett az erĂľs karú
a táruló hárem-kapun; sarkallta ügybuzgó heve.
Ott drága, puha szĂľnyeggel letakart arany nyoszolyán
látta pihenni Szugrívát, tündöklĂľn, mint a Nap tüze,
csodaszép, ékes köntösben, drágakövekkel díszesen,
gyĂľzhetetlen dicsĂľségben, mint Indra, églakók ura.
A férfiak oroszlánja feltartóztathatatlanul
közeledett, és Szugríva egész testében reszketett.
A hĂľs haragosan támadt a majmok urára, aki
asszonyai között állt, mint a Hold a csillagok között.
"A származásához méltó, érzékein uralkodó,
hálás, ígéretéhez hĂť királyt mindenki tiszteli.
De aki a segítségért hálátlansággal válaszol,
adott szavához hĂťtlen lesz, annál nincs szégyenteljesebb.
A mindenség teremtĂľje, Brahmá nyilatkoztatta ki
hálátlan emberek láttán (gondold meg jól, majomkirály):
»Tehéngyilkosnak, részegnek, fogadalom-törĂľnek is
a bölcsek váltságot szabtak - hálátlannak váltsága nincs!«
Nemtelen, háládatlan vagy, hamis beszédĂť vagy, majom!
Ráma segélyét élvezted, s nem viszonzod szolgálatát.
Te gaz lelkĂť! A nagylelkĂť újra trónodra juttatott,
és hogyha hálát ismernél, Szítát keresnék majmaid.
Ha megfeledkeztél róla, Rámának mivel tartozol,
nyílvesszĂľim segélyével ma Válinnal találkozol.
Vigyázz, még nyitva áll az út, amelyen Válin távozott;
maradj hĂť szerzĂľdésünkhöz, különben Válint követed."

Laksmana szavait hallva, azonnal kijózanodott
Szugríva, és leszaggatta nyakáról a virágfüzért.
Alázatos szavakkal szólt a hatalmas majomkirály
a szörnyĂť erejĂť hĂľshöz, hogy megbékítse Laksmanát:
"Elvesztettem királyságom, hatalmamat, kincseimet,
s Ráma megkönyörült rajtam, visszaszerezte trónomat.
Jótéteményét méltóan visszafizetni nem tudom,
adósságomnak tört részét is nehezen törleszthetem.
Megölni Rávanát, s Szítát tĂľle kiszabadítani
saját erejével fogja; csak segítĂľje lehetek.
Követni fogom bátyádat hĂťséges kísérĂľjeként,
ha harcra kel, hogy megtörje Rávanát és egész hadát.
Ha bármiben is vétettem: túlzott barátság volt oka;
nézzétek el szolgátoknak; nincs, aki sose vétene."

A vitéz lelkĂť Szugríva jószándékú szavainak
Laksmana megörült, s vígan, barátságosan válaszolt:
"Majmok királya! Bátyámnak más támaszra szüksége nincs,
ha te segítĂľ szándékkal, barátsággal támogatod.
ErĂľd, hatalmad, Szugríva, és tisztalelkĂťséged is
méltóvá tesz, hogy élvezzed királyságod gyönyöreit.
Baráti szövetségedben az izzó vitézségĂť hĂľs
ellenfeleit szétzúzza a csatában, nem kétlem ezt.
Törvény s hála tudójához, csatában meg nem forduló
vitézhez illĂľ és méltó, ahogy szóltál, nemes király.
Most jĂľjj sietve, kísérj el, vigasztald meg barátodat,
akit nejének elveszte miatt a fájdalom gyötör.
Ráma gyászában osztozva, keményen szóltam az imént;
ne neheztelj reám érte; bocsásd meg durvaságomat!"

37.

Laksmana szavait hallva, Szugríva, a majomkirály,
azonnal utasította Hanumánt, fĂľ miniszterét:
"Akik a Vindhja, Kailásza, Mahéndra és Himálaja
hófedte csúcsain laknak, s a fehér sziklás Mandarán,
hajnalkor a kelĂľ Nap rĂľt fényében égĂľ hegyeken,
vagy a Nap nyugovásának hosszú árnyékú bércein,
a Lótusz-hegy vadonjában lakó majom-bölényeket,
koromfekete bundájú, elefánt-erejĂťeket,
és a Kormos-hegy lejtĂľin fákon lakó vitézeket,
a Nagysziklás-hegyen barlang mélyén tanyázók seregét,
a Méru és a Füstös-hegy lejtĂľin kóborlókat is,
a Nagy Sárga Hegy erdĂľit járó aranyszínĂťeket,
édes mézet nyalogatók, fán szökdösĂľk csapatait,
virágillatos erdĂľkben, erdĂľk derĂťs tisztásain,
jámbor remete-nép békés tanyáin élĂľ majmokat
a Föld minden vidékérĂľl gyĂťjtsd ide össze sebesen,
szép szóval, rábeszéléssel, ajándékkal, ahogy tudod.
Akiket eddig szétküldtem, hogy toborozzák népemet,
ösztökéljed sietségre szaporán hírvivĂľimet.
Akik gyönyörnek hódolva halogatják a jövetelt,
ha kell, erĂľszakkal hurcold ide a lomha majmokat.
Akik nem jönnek el tüstént - tíz nap határidĂľt szabok -,
halál rájuk, ha hitványul ócsárolják parancsomat!
Parancsomra ezerszer száz és tízszer millió majom
gyülekezzék az országból, amelyen én országolok.
FelhĂľ és hegycsúcs nagyságú, az ég boltját is elfedĂľ,
iszonyú erejĂť majmok serege érkezzék elém!
A sietni-tudó majmok sietséggel siessenek,
hogy birodalmamnak minden majma azonnal itt legyen!"

Fejedelme parancsára a Szél-isten erĂľs fia
a tíz égtáj irányába szerteküldte követeit.
Szelek s madarak ösvényén, az égi csillagok nyomán
azonnal útnak indultak a sebes léptĂť hírvivĂľk.
Tengereken és erdĂľkön, tavakon és hegységeken
átkelve, Ráma dolgában serkentették a majmokat.
A királyok királyának halál- és végzet-szigorú
parancsszavára rémülten sereglett a majomsereg.
Koromfekete bundájú majmokból harminc millió
indult nyomában Kiskindhá bérceirĂľl Ráma felé.
Az esti Nap lenyugvása hegységének sĂťrĂťibĂľl
száz millió aranysárga majom ugrott tüstént oda.
A szent Kailásza csúcsáról oroszlán-sörényes majom
tízszer ezernyi millió jött Rámának segíteni.
A Himálaja sziklái közt kóborló gyümölcs-evĂľk
milliószor tíz millió számban sereglettek oda.
A tamála-fa erdĂľben s a Tej-tenger partján lakók,
kókuszpálmákon ugrálók számát megtudni sem lehet.
A barlangokból, erdĂľkbĂľl, folyók mellĂľl gyülekezĂľ,
hatalmas szökdelĂľ hadnép szinte felitta a Napot:
akkora porfelhĂľt vert fel, hogy TĂťzforrón PerzselĂľ,
Ezersugarú fényét vak homállyal fedte el vele.
Éjbe borult a tíz égtáj a sĂťrĂť sötétség alatt,
megremegett a széles Föld hegyeivel-síkjaival.
A fejedelmi fenségĂť, nagy erejĂť, hegyes fogú
ugrálva-járók tömege ellepte a fél Föld szinét.
KelĂľ-nap-sárga szĂľrĂť és hold-fehér és lótusz-sötét,
felhĂľdörgés-üvöltésĂť majmok százmillióinak
hadai álltak hadrendbe néhány szempillantás alatt.

40-43.

Ekkor Szugríva Rámához sietett, és iparkodott
a sereg összegyĂťltérĂľl jelentést tenni szorgosan:
"Mind teljes birodalmamból megérkeztek a harcrakész,
messze-csatangoló majmok, Indra földi képmásai.
Férfi-tigris, ha úgy véled, hogy az idĂľ elérkezett,
parancsolj indulást ennek a hadseregnek, mint uruk."

Szugríva szavait hallva, Ráma, Dasaratha fia,
két karjába szorította a majomkirályt, s így beszélt:
"Arra kérlek, hogy fürkészd ki, Szítá életben van-e még,
és Rávana, a gaz rabló, a föld melyik táján lakik.
Én erre nem vagyok képes, s nem teheti Laksmana sem;
csak te lehetsz indítója az ügynek, majom-nép ura."

Szugríva körülpillantott Ráma s Laksmana oldalán,
és mennydörgés-üvöltésĂť, hatalmas, hegycsúcs-termetĂť
vezérmajmát szólította, Vinatát, a nagy erejĂťt:
"IdĂľt, helyet, teendĂľket jól ismerĂľ majom-vezér!
Százezer hold- és nap-színĂť majommal indulj sebesen
folyók és hegyek és erdĂľk tájaira kelet felé,
s hegyszorosokban és erdĂľk sĂťrĂťségében Rávana
lakóhelyét kutassátok, s a Vidéha-királyleányt.
Haladjatok egész addig, ahol a Felkelés Hegye
emelkedik, a fényesség kapuja a föld peremén.
Tovább már nem haladhattok, mert zárva van tovább az út,
nem jár a Nap s a Hold arra, vak sötétség uralkodik,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van.
Eddig haladj a majmokkal, fákon lakó nép tigrise.
Ha célotok elértétek, megtaláltátok Rávanát,
térjetek vissza. Egy hónap leteltével itt legyetek.
Ki elmarad egy hónapnál tovább, kezemtĂľl hal meg az!"

Ezután Délnek indított hatalmas majom-sereget
a majmok ura, Szugríva, a majom-nép bölényeit.
Hanumánt, az erĂľs majmot, s Nílát, a TĂťz-isten fiát,
s a teremtĂľ Brahmá sarját, a nagyerejĂť Dzsámbavánt,
és Sarárit Szuhótrával, és Saragulmát is velük,
Gadzsát, Gaváksát, Gavaját és Szusénát és Risabhát,
Maindát és Dvividát szintén, Vidzsaját, Gandhamádanát,
Ulkámukhát, Aszangát is, a TĂťz Urának két fiát,
Angadával vezérükként elbocsájtotta Dél felé,
és útba igazította az útnak induló hadat,
hogy milyen veszedelmekkel kell útjukban megküzdeni:
"Elébetek mered Délen a hatalmas, bika-zömök,
drágakövekben dúskáló, csillámló kövĂť Bika-hegy.
A hegy mögött, a Föld szélén, az egykor-éltek hona van.
Tovább ne menjetek Délre, holtak szörnyĂť hona felé;
az már Jama királysága, gonosz homályba zárt vidék.
Ha átkutattatok mindent, körülnézve figyelmesen,
s Szítá nyomára bukkantok, a hírrel visszatérjetek.
Aki elsĂľnek ér vissza, s »Láttam Szítát« - jelenti meg,
egy hónapon belül, azzal megosztom birodalmamat."

Mikor a déli égtájra útrakelt a majomsereg,
apósához Szusénához fordult a fán-lakók ura,
Tárá viharfelhĂľ-testĂť, legyĂľzhetetlen erejĂť
atyjához, és fejet hajtva, összetett kézzel így beszélt:
"Szítá felkutatására kétszázezer majmot vezess
arra, ahol az élĂľket homálytól megszabaditó
Nap, pályája végeztével, a Lenyugvás Hegyére száll.
A hegytĂľl térjetek vissza ti is egy hónapon belül."

A Nyugatot apósára bízva, a bölcs majomkirály
Satabalát, vitéz majmát szólította maga elé:
"A tehozzád hasonlókból induljon veled százezer,
s a Himálaja hegyláncát koronájául viselĂľ,
ékes északi égtájat járjátok be figyelmesen.
Ha a hegyet megmásztátok, mögötte felétek ragyog
a Hold-hegy színarany teste, a nagy folyamok kútfeje.
Fényével bevilágítja e naptalan vidékeket,
csillámlóan sziporkázik napsütés nélkül is a táj.
A Mindenség teremtĂľje, az istenek legfĂľbb ura,
a legszentebb, kegyes Brahmá ezt választotta lakhelyül.
Az istenek is csak félve közelítik meg a hegyet;
ha megpillantjátok, rögtön el- s vissza kell fordulnotok.
A Hold-hegyig haladhattok, majmok erĂľs bölényei,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van."

44.

Szugríva Hanumánt látta legtöbb jótanácsával el,
mert benne bízott legjobban, hogy sikerre viszi ügyét.
Barátságosan intézte kérĂľ-tanácsadó szavát
a Szél sarjához Szugríva, minden erdĂľlakó ura:
"Földön, vízben, s a légben fenn, s a mennyekben, felhĂľk fölött,
olyan akadályt nem látok, mely elzárhatná utadat.
Minden világot jól ismersz, tengereket és hegyeket,
istenek, szellemek, kígyók, démonok, emberek honát.
ErĂľddel, gyorsaságoddal, könnyedségeddel, nagy majom,
a szélvihart idézed fel - nemhiába vagy a fia.
Nem találni teremtett lényt, akit te ne múlnál felül;
így arra kérlek, légy rajta, hogy a királynét megtaláld.
ErĂľ, tudás és bátorság, hely és idĂľ ismerete
mind megvan, Hanumán, benned, viselkedésnek mestere!"

Ráma örömmel hallgatta, hogy Hanumán viszi ügyét,
s ismerve az okos majmot, magában így gondolkozott:
"Ha fontos dolga van, mindíg Hanumánt bízza meg vele
Szugríva, s Hanumán mindíg sikerre viszi az ügyet.
Ha ez a bölcs, sokat látott, urához hĂťséges majom
kel útra érettem, biztos, hogy gyümölcsbe érik ügyem"

A tettre-eltökélt majmot elnézve, Ráma úgy örült,
mint hogyha megvalósulva látta volna feladatát.
Neve jegyével ékített gyĂťrĂťjét bízón húzta le
ujjáról, és átnyújtotta biztos ismertetĂľ jelül:
"Ha felmutatod Szítának ezt az ismertetĂľ jelet,
elhiszi kétkedés nélkül, hogy tĂľlem viszel hírt neki.
Üdv néked! Eltökéltséged és vitézséggel telt erĂľd,
s hogy mellém állott Szugríva, mindez sikert ígér nekem."

Ráma gyĂťrĂťjét átvette Hanumán tisztelettudón,
illĂľn fejére helyezte, meghajolt és eltávozott.

45.

Még egyszer összehívatta a fán-lakók vezéreit
uruk, Szugríva, s lelkükre kötötte teendĂľjüket:
"Tartsátok eszetekben jól, amivel most megbíztalak!"

A szigorú parancsszónak nem mondott ellent senki sem,
s útnak indultak, ellepve sáskarajként a föld színét.
A nagy nyüzsgésben csak Ráma és Laksmana maradt nyugodt;
várták a hónap elteltét, míg Szítáról hír érkezik.
Észak kies vidékére, melyet a Nagy Havas lezár,
nagy sietséggel indult el a nagy Satabali majom.
Kelet felé majom-haddal útrakelt gyorsan Vinata.
Hanumán Dél felé tartott, hol a Halál hona terül,
s a Szél fiával együtt ment Angada, s Tára is vele.
Nyugat veszélyes tájára, hol a Vizek Ura honol,
seregével Szuséna ment, ugrálva-járók párduca.
A királyuk-serkentette vezérmajmok mindannyian
száguldva indultak, ki-ki saját világtája felé.
Kiáltoztak, üvöltöztek, bömböltek az erdĂľlakók,
rikongatva rikoltozta a rohanó majomsereg:
"Vissza fogjuk hozni Szítát, meg fogjuk ölni Rávanát!
Én egymagam legyĂťröm majd Rávanát, hogyha rálelek;
elejtem, s elhozom tĂľle Dzsanaka leányát hamar.
A megpróbáltatásokból megváltom; ti nem kelletek!
Elhozom a pokolból is egymagam a királyleányt!
A földet meghasogatom, meghasogatok hegyeket,
kiszaggatom az erdĂľket, az óceánt felkavarom!
Én mérföld-hosszú ugrással nyomára bukkanok hamar!

Én száz mérföldesett vígan ugrom, és többet is, ha kell!
A föld mélyén, a tengerben, vadonban, sziklabérceken,
a pokol közepén semmi sem akasztja meg utamat!"

Így dicsekedett nagy büszkén mindegyik magabiztosan,
búcsúzóban királyától, aztán sietve útrakelt.

47.

Így vágtak neki útjuknak a Szítát megkeresni jött,
elefánt-erejĂť majmok, megszívlelve uruk szavát.
Tavakat és folyók partját, városokat, a levegĂľt,
folyók-szegdelte, járatlan bozótokat kutattak át.
Gonddal fürkészve vizsgálták a hegyes-erdĂľs tájakat,
Szugríva utasítását követve, a majom-hadak.
Hajnaltól alkonyig Szítá nyomát keresték mindenütt,
majd összegyĂťltek éjjelre, hogy a földön pihenjenek.
Egy teljes hónapig járta a földet a majom-sereg,
majd csüggedten, reményt vesztve tértek meg Szugríva elé.
A keleti világtájat a nagy erejĂť Vinata
kutatta át, de nem látta Szítá nyomát, és visszatért.
A szép Észak egész földjét Satabali bolyongta be,
s eredménytelenül tért meg, restelkedve, a nagy majom.
A nyugatra esĂľ földrész Szuséna feladata volt,
de Ăľ sem boldogult jobban: egy hónap múlva visszatért.
Tisztelettel köszöntötte Szugrívát, s Rámát oldalán,
és így számolt be útjukról a hatalmas majomvezér:
"Átkutattuk a föld színét, ember-nem-járta sĂťrĂťket,
hegyeket, tengerek partját, sok mélybe-sietĂľ folyót,
átkutattuk folyondárral befont erdĂľk rengetegét,
sok szakadékot, barlangot, s ember-lakta vidékeket,
járhatatlan helyen jártunk, jártunk göröngyös tájakon,
felhajszoltunk s elejtettünk számlálhatatlan állatot
irdatlan mennyiségekben - de Szítát nem leltük sehol."

48, 53, 55.

Eközben Hanumán majom, s vele Tára és Angada
parancs szerint, kitartóan haladt elĂľre, Dél felé.
Átkutatták a Vindhja-hegy völgyeit-sĂťrĂťségeit,
s tovább haladtak zord tájon, láb-nem-taposta helyeken,
ahol a fák virág nélkül, lomb nélkül állnak, csupaszon,
száraz minden folyó ágya, alig sarjad fĂť és gyökér,
elefánt, Ăľz, bölény, tigris arra sosem vetĂľdik el,
ahol még a madár sem jár, sem bármely más erdĂľlakó,
nem csillognak kinyílt lótusz szirmaival ékes tavak,
illatozó virágokra nem száll dongó méhek raja.
Valaha egy vezeklésben gazdag, szilárd, igaz szavú,
böjtöktĂľl nagy hatalmú, szent, lobbanékony természetĂť
remete, Kandu élt ott. Ám egyszer tízéves kisfia
eltévedt és odaveszett. A nagy bölcs megharagudott,
s nagy átokkal megátkozta a fiát elnyelĂľ vadont.
Azóta nem nyújt hĂťs árnyat, elkerüli vad és madár.
Átkutatták a környéket, a pusztaságos tájakat,
homályos hegyüregeket és a folyók forrásait,
de mindhiába: nem lelték Szítá nyomát a keresĂľk,
és nem találták Szugríva parancsa szerint Rávanát.
Végül a végtelen tenger, Varuna isten lakhelye,
a bömbölĂľ, kavargó ár rekesztette el útjukat.
Amíg a déli tájékot vizsgálták át figyelmesen,
észre sem vették, hogy közben a kiszabott hónap lejárt.
A Vindhja-hegység lábánál, virágba borult fák alatt

pihenni telepedtek le, és számolgatták az idĂľt.
A lecsüggĂľ liánokkal és virágfürtökkel rakott
tavaszi fák láttán észbe kaptak, s megijedtek nagyon.
Döbbenten szóltak egymásnak: "Jaj, a tavasz megérkezett!"
s rémülten földre roskadtak, mert meddĂľn járt le az idĂľ.
Ekkor az érett értelmĂť, vastag-hosszú-erĂľs karú,
hímoroszlán vállú ifjú király, Angada így beszélt
az agg majomvezérekhez, az erdĂľ bölcs lakóihoz
nyájas szavakkal, és illĂľ tisztelettel hajolva meg:
"Uralkodónk parancsára keltünk útra mindannyian,
és emlékeznetek kell rá, hogy egy havi határt szabott.
Irgalmat és igazságot, jó szívet, könyörületet
ne várjatok Szugrívától; ingatag lelkĂť és gonosz.
Tisztelheti a Törvényt az, aki hĂťtlen testvér gyanánt
harcban tusázó bátyjára a barlang száját zárta rá?
Aki saját sógornĂľjét, meggyilkolt bátyja özvegyét,
törvény szerint saját anyját, gazul magáévá teszi?
Aki a kézfogásával megpecsételt eskü után
jóltevĂľjérĂľl, Rámáról, galádul megfeledkezik?
S ha becsületes volna is, engem, ellenfele fiát,
királyságban vetélytársát, életben hagyni úgyse fog.
Trónusát félti éntĂľlem, megkötöztet, börtönbe vet
a kétszínĂť, csalárd lelkĂť, kegyetlen, gaz majomkirály.
A megaláztatásnál jobb, ha éhen ölöm magamat.
Búcsúzzatok el mind tĂľlem, térjetek honotokba meg.
Én nem megyek a városba; elbocsátalak bennetek.
Itt maradok, az életbĂľl éhséggel békén távozom.
Tisztelettel köszöntsétek uram s ifjabb atyám gyanánt
az én nevemben Szugrívát, üdvkívánságot adva át.
Kívánjatok egészséget Rumának - Ăľ ifjabb anyám,
és édesanyámat, Tárát, vígasztalja meg szavatok.
EgyüttérzĂľ, szelíd lelkĂť, és szívbĂľl szereti fiát,
s ha meghallja, hogy itt vesztem, bizony elhagyja életét."

Ennyit mondott Angada, majd köszöntötte a véneket,
s bánatos arccal, könnyezve, kusa-fĂťre a földre ült.
Vele együtt szomorkodtak a fán-lakók bölényei,
és forró nedvet ejtettek szemükbĂľl uruk bánatán.
Majd Szugrívát szidalmazva és Válint emlegetve fel,
leültek Angada köré, hogy vele együtt haljanak.
Víz-áldozatot hintettek, s ültek, arccal kelet felé,
halálos böjtre elszánva, mint kinek más kiútja nincs.

56.

Míg a halálra szánt majmok hada ott ült a hegy tövén,
feltĂťnt a hegy magas csúcsán a nemes keselyĂťkirály,
nevén nevezve Szampáti, légben-járók legjobbika,
Dzsatájus édes testvére, felséges, hosszú életĂť.
A magas Vindhja-hegy zordon szirtüregébĂľl bújt elĂľ,
s az ott ülĂľ majomfalka láttán örömmel így beszélt:
"Lám, mindenkinek elrendelt jussát eljuttatja a Sors:
nekem is eledelt rendelt, amely magától jött elém.
Ahogy megdöglenek sorra, felfalom Ăľket, s jóllakom."

A falánk keselyĂť hangját, eledelre-mohó szavát
meghallva, keserĂťséggel szólt Hanumánhoz Angada:
"Nézd, büntetésül Szítáért Jama, a halál istene
jött el keselyĂť testében, hogy megölje a majmokat.
Mivel nem teljesítettük fejedelmünk akaratát,
Rámának nem segítettünk, most ránk zúdult ez a csapás.
Szítá oltalmazására Dzsatájus keselyĂťkirály
életét is feláldozta, hallottátok mindannyian.
Csatában elpusztította a hĂť madarat Rávana,
de égbe jutott, és nem kell büntetéstĂľl rettegnie.
Mi céltalanul fáradtunk, Szítának nem leltük nyomát."

Hallva Angada szájából a keserĂť panasz szavát,
így beszélt a hegyes csĂľrĂť, félelmes erejĂť madár:
"Ki az, aki felemlíti életemnél is kedvesebb
öcsém, Dzsatájus balsorsát, elfacsarva a szívemet?
Hol zajlott le a szörny és a madár között a küzdelem?
Hosszú ideje most hallom elĂľször testvérem nevét.
Nemes lelkĂť, igazságos, páratlan erejĂť öcsém
pusztulása miként történt, fákon-járók bölényei?
Dasaratha mahárádzsa öcsémnek jóbarátja volt,
s a törvénytisztelĂľ Ráma az Ăľ legidĂľsebbik fia.
Napsugarak-leperzselte szárnnyal nem tudok szállani;
segítsetek le errĂľl a hegyszirtrĂľl, ellenség-ölĂľk!"

Az éhhalálra szánt majmok látták ott fenn a keselyĂťt,
s keserĂť szívvel gondolták: "Most mindnyájunknak vége van!
Ám ha úgyis halált várunk, a madár célunkhoz segít;
ha felfal, hamarább érjük el a megváltás ösvényét."

Töprenkedve így döntöttek a majom-nép vezérei,
s a keselyĂťt a hegycsúcsról lesegítve, Angada szólt:
"Az egész világon híres erejĂť Válin volt atyám.
Dasaratha király fia a Dandaka-erdĂľbe ment,
mert atyja így parancsolta, s Ăľ a Törvénynek engedett.
Öccse, Laksmana és neje, a szép Szítá, követte Ăľt.
Elragadta erĂľszakkal Rámától nejét Rávana.
Dzsatájus keselyĂť Ráma atyjának jóbarátja volt,
s látta, hogy Szítát hurcolja a levegĂľben Rávana.
Megállította útjában, és összetörte kocsiját,
de agg ereje fogytával a küzdelemben elbukott.
KésĂľbb Ráma nagybátyámmal, Szugrívával találkozott,
és megölte atyámat, mint Szugríva szövetségese.
Királlyá kente Szugrívát Válin megölése után,
s Ăľ királyi parancsával útnak indított sokfelé.
Kerestük mindenütt Szítát, hiába, sikertelenül,
s ezalatt eltelt egy hónap, a kiszabott határidĂľ.
BüntetésétĂľl rettegve választottuk az éhhalált,
mert úgysem hagyna életben Ráma haragja, s az övé."

Az életrĂľl lemondók ily siralmas szava hallatán
elkeseredve, könnyezve válaszolta a nagy madár:
"Majmok, az én testvérem volt az a Dzsatájus, akirĂľl
mondtátok, hogy elejtette viadalban a ráksasza.
Vénen és tollamat vesztve csak gyászolok, mert nincs erĂľm,
hogy bosszút álljak testvérem nálam erĂľsebb gyilkosán."

Áldozatul vizet hintett és megfürdött a keselyĂť.
KérdĂľ beszéddel így fordult hozzá az eszes Angada:
"Ha bátyja vagy Dzsatájusnak, nevezd meg, hogyha ismered,
a ráksasza lakóhelyét, akirĂľl szóltam az imént.
Akár közel, akár távol lakik a hitvány Rávana,
a balgatag, rövidlátó, igazíts útba, bölcs madár!"

A Szítáról tudósítást esengĂľ majmok seregét
élet-visszaadó hírrel vígasztalta a keselyĂť:
"Hallgassátok meg, elmondom, merre lakik a ráksasza.
Visravasz volt a nemzĂľje, bátyja a Kincsek Istene,
és Lanká városát lakja Rávana ráksasza-király.
A tenger szigetén, innen teljes száz mérföld messzire
varázsolta elĂľ Lankát a menny építĂľmestere.
Hárembe zárva ott Ăľrzi Ráma nejét a ráksasza.
Halljátok meg, hogyan kaptam a rablásról hírt e helyen,
kitĂľl tudom, mi történt, és merre van a hosszú szemĂť.
Ennek az irdatlan hegynek járhatatlan szikláira
zuhantam egykor, itt fekszem öregen, tehetetlenül.
Mióta ez a balsors ért, úgy tengetem az életet,
hogy eledelt naponként hoz Szupársva, szeretĂľ fiam.
Történt egyszer, hogy éheztem, és vártam táplálékomat,
de este hús nélkül tért meg a Nappal felszálló fiam.
Korholtam gyámolítómat, mivel az éhség kínozott,
de Ăľ elmondta mentségét, fĂľhajtva, tisztelettudón:
"Húst szerezni ma felszálltam reggel, mint máskor is, atyám,
és a Mahéndra-hegy száját elállva, vártam csendesen.
LeshelyemrĂľl figyeltem, hogy elĂľtĂťnnek hamarosan
az itató felé tartó állatcsordák százezrei.
Egyszer csak megpillantottam egy fekete szurokgomolyt,
amely magával hurcolt egy nap-fényességĂť nĂľszemélyt,
aki sikoltozott folyton: »Ráma, Ráma!« és »Laksmana!«,
kibomlott hajjal, eldobva selyem fátylát és ékszerét.
A levegĂľ is örvénylett a vadul száguldó körül.
Döbbenten néztem, és közben letelt zsákmány-szerzĂľ idĂľm."
Ezt tudtam meg Szupársvától; de már tudtam régebben is,
hogy hallok egyszer Szítáról; hallgassátok meg, hogy miként.

60-63.

Rég történt, hogy e sziklákra, e fák közé zuhantam én,
mert tollamat leperzselte az izzó fényĂť Nap tüze.
Egy szent remete hajléka állt ekkortájt közel ide,
melyben az érdemekben dús, jámbor Nisákara lakott.
Amint a bölcs megpillantott, hozzám sietett, így beszélt:
»Kedvesem, így eltorzulva, ily csonkán rád sem ismerek.
TĂťz perzselte le két szárnyad, testedet sebhelyek fedik.
Két nagy keselyĂťt ismertem, gyors röptĂťeket, mint a szél,
kedve szerint alakváltó két testvér keselyĂťkirályt:
te vagy idĂľsebb, Szampáti, és Dzsatájus volt az öcséd.
Lábamnál ültetek gyakran, ember-alakot öltve fel.
Milyen szerencsétlenség ért? Tolladat hol vesztetted el?
E büntetés miért sújtott? Beszéld el sorra sorsodat!«
Ekkor a vakmerĂľn vállalt lehetetlent, a vad merényt:
a Napba-röpülés vágyát elmondtam, balga tettemet:
»Szentség, sebeim úgy égnek, s úgy gyötör a szégyenkezés,
hogy fáradt elmém nem tudja szépen fĂťzni szavaimat.
Dzsatájus és én önhitten, elbizakodva, dölyfösen
erĂľpróbára kívántunk a magas égbe szállni fel.
A Kailásza magas csúcsán fogadtunk remeték elĂľtt:
a Nap nyomába szállunk, míg a Lenyugvás Hegyéig ér.
Egymás mellett repültünk, és láttuk ott lenn, a Föld színén
a kocsikerék-nagyságú városok apró foltjait.
A sziklabércek úgy tĂťntek, mint kaviccsal beszórt talaj,
s mint a földet behálózó fonál, csillámlott sok folyó.

A Méru, a hatalmas hegy, a Vindhja és Himálaja
olyan volt csak, akár tóban álldogáló pár elefánt.
Ám ekkor heves izzadság és nagy fáradtság tört reánk,
kábultság, félelem, s szörnyĂť szédülés vett rajtunk erĂľt.
Tájékozódni sem tudtunk, merre van dél, észak, nyugat;
szemünkben a világ lángolt, mint a végpusztulás tüze.
VégsĂľ erĂľfeszítéssel pillantottam a Napra fel,
és oly hatalmasnak láttam, mint idelent a Földkorong.
Ekkor Dzsatájus búcsúszó nélkül a Föld felé zuhant.
Hogy oltalmazzam, sebesen utána vetettem magam.
Így szárnyaim beárnyazták, és nem égette el a Nap,
ám én megperzselt tollakkal fizettem balga dölyfömért.
A vad Dandaka-erdĂľbe zuhant Dzsatájus, úgy hiszem;
én bénán, tollamat vesztve buktam a Vindhja-hegyre le.
Elvesztettem királyságom, erĂľm, öcsémet, szárnyamat;
nem kívánok tovább élni, a mélybe vetem magamat.«

Így beszéltem a szent bölcshöz, s könnyekben tört ki bánatom.
Õ révületbe mélyedt, majd felém fordulva, így beszélt:
»Várd be idĂľd, kinĂľ újra szárnyad, kinĂľnek tollaid.
Vissza fog térni látásod, bátorságod, életerĂľd.
Mert ĂľsidĂľkbĂľl hallottam, hogyan szólt egy jövendölés,
hogy nagy dolgok következnek, s most révületben láttam ezt.
Majd egyszer majmok érkeznek, nyomozva Ráma hitvesét,
s akkor vezesd Ăľket nyomra, elmondva, hogy te láttad Ăľt.
Addig innét ne mozdulj el; hová mennél ily nyomorún?
Az idĂľ beteltét várd ki. Utána szárnyra kelsz megint.«
Ilyen jövendölésével vígasztalt meg a bölcs szavú,
azután búcsút vett tĂľlem, és hajlékába visszatért.
Olykor-olykor elĂľmásztam barlangomból keservesen,
s a Vindhja-hegyre felkúszva, lestem, jösztök-e végre már.
Eltelt száz kerek esztendĂľ, mióta várom az idĂľt,
hogy megérkeztek, úgy, mint azt a szent bölcs megígérte volt."

Alig hogy mindezt elmondta a fán-lakók hadainak,
a majmok szemeláttára újra kinĂľttek szárnyai.
MidĂľn érezte, hogy testét ismét aranyszín toll fedi,
végtelenül megörvendett, és a majmokhoz így beszélt:
"Jót tett velem a szentséges királyi bölcs, Nisákara:
kegye folytán nap-égette testemre tollam visszatért.
Ne csüggedjetek el: Szítát meglelitek bizonyosan;
szárnyam kinĂľtte zálog, hogy célotokat eléritek."

64.

Felugrottak az ugrálók a keselyĂť szavaira,
mind köréje sereglettek, s ujjongtak bátran, boldogan.
Szampátinak hitelt adtak, s halottnak látták Rávanát.
A tengerhez özönlöttek, hogy Szítára találjanak.
A víz partjára érkezve, ott látták lábaik elĂľtt
a széles Föld ellenképét, a mérhetetlen Óceánt,
néhol mint hogyha szunnyadna, máshol mint hogyha játszana,
máshol hegycsúcsot és sziklát mintázva hullámaival,
mintha lentrĂľl kavargatnák a pokolbeli démonok.
A borzadály-keltĂľ látvány megölte bátorságukat.
Nézték: nem bírnak átkelni rajta, akár a levegĂľn,
és mondogatták csüggedten: "Mit tehetünk? Mit tehetünk?"

A víztömeg látványától kétségbeesett sereget
Angada bátorította, majmok legkiválóbbika:
"Ne csüggedjetek el, majmok! A csüggetegség nagy hiba.
A csüggedés megöl férfit, mint nagy kígyó a gyermeket.
Ki lesz közületek képes átugorni az Óceánt?
Ki segíti ki Szugrívát, hogy beváltsa ígéretét?
Ki az, akinek ugrása száz mérföld hosszat áthidal?
Ki menti meg a szégyentĂľl a vitézlĂľ majom-hadat?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy büszkén hazatérhetünk,
és otthonunkba megtérve, családunkkal találkozunk?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy jó hírrel járulhatunk
a vitéz Ráma, Laksmana és Szugríva urunk elé?
Ha akad, aki át tudja ugrani a Folyók Urát,
megalázó kudarcunktól hĂľstettével megszabadít."

Angada szava elhangzott, de válasz nem hangzott reá;
csöndben, hallgatva, némán állt az egész majom-hadsereg.

66.

A sokszor százezer fĂľnyi majom-sereg döbbenetét
Dzsámbaván tĂťrni nem bírta, és Hanumánhoz így beszélt:
"Majom-nép legvitézebbje, tudás-tudók legjobbika,
te félrevonulsz és hallgatsz? Mért nem szólalsz meg, Hanumán?
Te a majmok királyának, Szugríva úrnak párja vagy
erĂľben és vitézségben, akár Ráma és Laksmana.
Tudom jól, volt egy tündérlány, a csodás Pundzsikaszthalá,
akit a földre számĂťzött egy vad átok igézete,
s itt született majom-testben, Kundzsa majom leányaként.
Egyszer leány-testet vett fel, és tündöklĂľ-fiatalon,
könnyĂť lenvászon leplekben, koszorúval, ékszeresen
a fellegek közé nyúló hegycsúcsokon sétálgatott.
A lány ékes, vörös rojtos, sáfrányszín, könnyĂť köntösét
a Szél félrelibbentette, míg a hegytetĂľn álldogált.
Két buja, duzzadó combját, s egymást szorító kebleit
és észtveszejtĂľn csábító arcát megnézte jól a Szél.
A minden tagjában formás, hosszú combú, csodálatos,
karcsú derekú nĂľ láttán szerelem Ăľrjítette meg.
Hajlékony, hosszú karjával átölelte a szép szemĂťt
beléje olvadó lelkĂť, szerelemmel telt testĂť Szél.
Megérezte az érintést, és megszólalt szemérmesen:
»Ki ért hozzám, beszennyezve hitvesi tisztaságomat?«
Az asszony szavait hallva, így válaszolt neki a Szél:
»Szép tomporú, ne aggódjál, nem sértem meg erényedet.
De mert lelkedet átjáró vágyammal megöleltelek,
fiat fogsz szülni, szépségem, bölcsességben gazdag vitézt.
Értelemmel, vitézséggel, erĂľvel áldott lesz fiad,
és gyors futásban, ugrásban reám fog ütni gyermeked.«

ÖrvendĂľ szívvel hallgatta a Szél szavát szülĂľanyád,
és a mély hegyi barlangban megszült téged, erĂľs karú.
Mint alig született gyermek, láttad a felkelĂľ Napot,
s gyümölcsnek nézve, ugrottál, hogy az égboltról leszakítsd.
Suhantál háromszáz mérföld magasra nyílként felfelé,
s bár taszított sugártĂťzzel, téged nem rémített a hĂľ.
Mindegyre közelebb értél a Fény-adóhoz sebesen.
Indra haragra gerjedt, és villámával sújtott le rád.
Egy hegycsúcsra zuhantál, és összezúztad állkapcsodat;
innen nyerted a Hanumán, 'Állkapcsos' nevet, nagy majom.
A Szél, az illatot-hordó, a lélegzetet-indító,
bukásodon megbántódva, a Három Világon megállt.
Ekkor az élet megbénult. Megrettentek az istenek,
és könyörögve járultak a haragvó Szél úr elé.
A Szél engesztelésére Brahmá kegyben részesített:
harcban sebezhetetlen vagy, fegyver nem üt rajtad sebet.
Indra csodálta: villáma csapása nem végzett veled,
s páratlan adományt nyertél az EzerszemĂť kegyeként:
akaratod szerint jĂľ el halálod ideje, uram.
ErĂľddel, fürgeségeddel a Madárkirály mása vagy.
MidĂľn a Három Nagy Lépést tette Visnu, nyomában én
a Földet hétszer jártam be, hegyeivel-erdĂľivel,
s az istenek parancsára szedtem a varázsfüveket
életvíz köpüléséhez. Akkor még volt bennem erĂľ.
Azóta már megvénültem. ErĂľm, hatalmam elhagyott.
Most már a te idĂľd jött el. MindĂľnk között elsĂľ te vagy.
Senki sem fogható hozzád. Mutasd meg vitézségedet!
HĂľstettedet vágyik látni az egész majom-hadsereg.
Kelj fel, majmok oroszlánja! Ugord át a nagy Óceánt!
Az egész világ üdvére fog szolgálni csodás utad.
A majmok nép fél, csügged. Vitéz, ne késlekedj tovább!
Lendülj utadra, mint egykor a nagy lépésre Visnu úr!"

 

Forrás: http://mek.oszk.hu