Jelen cikkem azzal a szándékkal íródott, hogy rávilágítson azokra a problémákra, amelyek az anya-lánygyermek kapcsolatnak egy nagyon kritikus idĂľszakában, az ifjúkor küszöbét elért, partnerválasztással, továbbtanulással és pályakezdéssel, családalapítással és otthonteremtéssel küszködĂľ lánygyermekek és a felnĂľttkor derekán járó, Ăľk maguk is komoly magánéleti-munkahelyi változások, új lelki-szellemi kihívások elé nézĂľ édesanyák között felmerülhetnek. Olyan problémákról van szó, amelyekre számos pszichológus és magatartáskutató, családterapeuta, stb. keresett és talált már választ, ám némely kérdések mindmáig megválaszolatlanul maradtak. Ezeket a mindmáig megválaszolatlan kérdéseket szeretném ebben a cikkemben megvizsgálni a kauzális asztrológia segítségével, amely a családi viszonyrendszereket, konfliktusokat és a családtagok személyi fejlĂľdését az anyai ágon öröklĂľdĂľ élet- és gyermek-ellenes, család-ellenes romboló programok szemszögébĂľl vizsgálja és értelmezi. Cikkeim és írásaim által olyan szellemtudományt ismerhetnek meg az olvasók, amely az öröklĂľdés, a neveltetés, a családi körülmények által felerĂľsített, befolyásolt lelki-szellemi meghatározottságokat, tudattalan érzelmi-gondolati mintákat, az anya és nagymama által meg nem oldott, de a spirituális memória szintjén az utódoknak továbbadott életfeladatokat tárja fel, lehetĂľvé téve ez által a kreatív személyi kibontakozást, a saját életutunk megtalálását és megvalósítását.

 

A cikk megírására készülve, kezembe akadt egy könyv, amelyet nyomban el is olvastam, és néhány gondolat erejéig reagálni szeretnék rá az alábbiakban. A könyv címe: „Anyák és lányaik”, a szerzĂľk amerikai pszichológusok és felnĂľtt lánygyermekekkel rendelkezĂľ édesanyák, közzétették annak a kutatásnak az eredményeit a mĂťvükben, amelyet számos olyan élettörténetbĂľl, beszámolóból, naplórészletbĂľl, levélbĂľl, interjúból állítottak össze, amelyben a XX. századvégi amerikai középosztálybeli anyák és lányaik a saját életükben bekövetkezett változások kríziseirĂľl mesélnek. Ezek a beszámolók rávilágítanak arra, hogy az anyával való viszony generációkon ível át, és mintát ad – pozitív és negatív értelemben – a saját gyerekeinkhez való viszonyulásunkhoz. A könyv hiteles embermeséiben nyomon követhetjük azt az öntudatlan szabályszerĂťséget, hogy a felnĂľtt nĂľk szükségszerĂťen megismétlik ugyanazokat a viselkedési módokat, amelyeket nem vettek jó néven saját anyjuktól. Sok anya történetében elĂľfordul az, hogy az áldatlan anya-lánya kapcsolat a felnĂľtt nĂľbĂľl azt váltja ki, hogy tudatosan egész másképp neveli lányait, mint ahogyan Ăľt nevelték.

 

Családi viszonyrendszerünk, de különösen az édesanyánkkal való viszonyunk feldolgozása fontos határkĂľ a személyi fejlĂľdésünkben, önismeretünkben és felnĂľttkori énképünk, személyi (leendĂľ családanyai) öntudatunk kialakításában. A nyílt konfrontáció, az Ăľszinte beszélgetés és a múlt sérelmeinek, gondjainak az egyértelmĂť tisztázása kiindulópontja lehet egy új minĂľségĂť, felnĂľtt-felnĂľtt viszonynak, amelyre anya és felnĂľtt lánya között egy egészen másfajta kommunikáció és érintkezési forma lesz jellemzĂľ. Egy olyan átalakult kapcsolat, amely a kölcsönös tisztelet és barátság felé halad, és amelynek alapja az anyák részérĂľl az a felismerés, hogy a lányuk felnĂľtt, önálló döntéseket hozó, önálló élettel és sorssal rendelkezĂľ autonóm lény, és semmi joga nincs az anyának a lánya 21 éves kora után arra, hogy beleavatkozzon az életébe, és hogy a lányát irányítsa, kritizálja és befolyásolja, manipulálja az általa elképzelt boldogság-koncepciók szerint. Olyan felszínes, civilizációs polgári-fogyasztói (a szellemi tisztánlátást, bölcsességet: az egyetemes törvények és a két önálló individuum: anya és lánya átöröklött személyi életfeladatainak az ismeretét nélkülözĂľ) anyai ambíciók szerint, amelyek az egészen más temperamentummal, lelki-szellemi struktúrával, sorsprogrammal, életúttal rendelkezĂľ felnĂľtt lányra talán nem is találnak! A lánygyermeknek pedig meg kell tanulnia az önállóságot, az egyéni döntések kockázatának a felvállalását, és azt, hogy a neveltetése hiányosságait, amelybĂľl esetleg a leendĂľ anyaságával kapcsolatos ellenérzései erednek, illetve az anyjához való túlzott ragaszkodást (vagy bizonyos esetekben az anya személyének a teljes elutasítását!) átalakítsa éber szeretetté, amely aztán a késĂľbbiekben egy egészen új párkapcsolati - családi - hivatásbeli élet alapja lehet.

 

Egy érett középkorú anya el tudja engedni a felnĂľtt lányát. El tudja fogadni a visszavonulást, a tanácsadások, a kritikák, a „jóindulatú” támogatásnyújtások megszüntetését, valamint azt a tényt, hogy a lányuk életében már nem Ăľk jelentik a legfontosabb kapcsolatot, hanem a férjük, a barátaik, a gyermekeik.  De mindenekelĂľtt az az ember, akit életük párjául választottak, akivel új családot alapítottak, azt hogy önmagukban és a partnerükben keresik és találják meg azt az érzelmi - erkölcsi - anyagi támaszt, amelyet addig a szülĂľ elĂľjoga volt nyújtani a gyermekének.

 

A társadalom, az elkövetkezendĂľ generációk szemszögébĂľl vizsgálva ezt a kérdést, komoly szociológiai-demográfiai és közegészségügyi problémákhoz jutunk el, amelyet nagyon sok kutató kezd el tanulmányozni napjainkban, hiszen „az anyai vonal”, az élet továbbörökítésének a lelkünkbe, szellemünkbe, tudattalanunk mélyébe beivódott Ăľsmintája meghatározza az utódok testi-lelki épségét és leendĂľ családi életünk minĂľségét, boldogságát. Íme az alábbiakban néhány gondolat az Interneten talált, témába vágó írásokból:

 

„FejlĂľdéspszichológiai tanulmányokból tudható, hogy az emberi élet elsĂľ 3 évében meghatározó tulajdonságok alakulnak ki személyiségében. A szakemberek egybehangzó megállapítása szerint ez az idĂľ, az intenzív anya-gyerek kapcsolat, vagyis a késĂľbbi társadalmi beilleszkedéshez nélkülözhetetlen érzelmi kötĂľdési minták kialakulási ideje (a kapcsolódási képesség, a stabilitás, tanulási készségek stb.,) amelyek késĂľbb nem, vagy csak részben pótolhatók. Akinek ezek hiányosak vagy sérültek, az csak igen költséges terápiával gyógyítható, ha egyáltalán gyógyítható, és késĂľbbi családi életét, életpályáját, sikerességét, boldogulását, vagyis a sorsát (szociológiai szempontból a nép sorsát, perspektíváit) meghatározza.”

 

A fenti gondolatra Benda József demográfus egyik Interneten közzétett írásában (Népességfogyás és szocializáció) bukkantam rá, amelyet a következĂľ összegzĂľ megállapítással indít a szerzĂľ:

 

„Összegezés: álláspontom szerint a népességfogyás okai a kisgyermekkori anya-gyerek kapcsolatok tömeges mértékĂť sérülésére vezethetĂľk vissza, amelyek fĂľként az 1950-1967-es idĂľszakban keletkeztek, de hatásuk még sokáig lesz érezhetĂľ. A népesség növekedési pályára állítása (vagy egyensúlyba hozása) hosszú távon, végsĂľ soron a családok belsĂľ kohéziójának a rehabilitációja útján történhet meg.”

 

Horváth Sándor: Urbanizáció és társadalmi integráció a hatvanas években c. Internetes írásából a következĂľ adatokat találtam még a fent említett demográfiai eszmefuttatással kapcsolatosan: „Az ötvenes évek elsĂľ felében született „Ratkó-gyerekek” mítosza abból az elképzelésbĂľl származik, hogy az állam szankcionáló vagy adminisztratív lépésekkel képes nagymértékben befolyásolni a gyermekszüléseket. Ezzel szemben számos demográfiai kutatásból kiderül, hogy a „Ratkó-törvénynek” alig volt hatása a gyermekszülések számának alakulására. Az állam azonban befolyásolni tudja az abortuszról szóló közbeszédet még akkor is, ha alkalmazkodik azokhoz a sztereotípiákhoz, amelyek a nĂľk és férfiak hierarchikus viszonyában az abortusz szerepét meghatározzák.

 

Az ötvenes évek végétĂľl bekövetkezĂľ életszínvonal-emelkedés nem a gyermekvállalási kedv növekedését, hanem a családok egyre urbanizáltabb életvitelét hozta (egyszerĂťsített és imbecillis megjelenési formája ennek a „kicsi vagy kocsi” vita). A nĂľk körében ezért sokkal elfogadottabbá vált az egy, illetve két gyermek vállalása. A nĂľi szerepkör szubjektív megítélésének változása miatt a születéskorlátozás intenzitása nagyrészt a meglévĂľ gyermekek számától függött. Magyarországon – különösen a vidéki városokban – a születésszabályozásban nem a fogamzásgátlás, hanem az abortusz szerzett elsĂľbbséget. Ezen csak fokozatosan változtatott az, hogy a fogamzásgátló tabletták a hatvanas évek végétĂľl hozzáférhetĂľvé váltak.

 

A szerzĂľ közzéteszi egy, a hatvanas évek elejérĂľl származó, 26 ezer nĂľre kiterjedĂľ kérdĂľíves vizsgálat eredményét is, amelybĂľl az derül ki, hogy a család jövedelmének csak korlátozott szerepe volt abban, hogy a szülĂľk hány gyermeket vállaltak. A vizsgálat egyik fĂľ megállapítása az volt, hogy a keresĂľ nĂľk általában kisebb családra törekedtek, mint az eltartottak. A jövedelem a felmérés adatai alapján nem befolyásolta az elsĂľ gyermek megszülését, ezzel szemben a második gyermek vállalása és a jövedelem nagysága között fordított összefüggés volt: minél alacsonyabb volt egy család jövedelme, annál valószínĂťbb volt, hogy második gyermeket is vállal. Az „átlagos életszínvonal” javulásától tehát önmagában nem nĂľtt a gyermekvállalási kedv. Ugyanígy nem mutatkozott lényeges eltérés a szülĂľ nĂľk lakáshelyzet alapján történĂľ csoportosításában: a fĂľbérletben élĂľ nĂľk gyermekvállalási kedve csak a második gyermeknél és csak árnyalatnyival volt magasabb a társbérletben vagy albérletben élĂľ nĂľkénél.

 

Egy, a fiatal nĂľk egészségi állapotát elemzĂľ kutatásból az is kiderül viszont, hogy: „ A magyar társadalom európai összehasonlításban az egyik leginkább családbarát, gyermekbarát társadalom, a gyermek fontosságának megítélése rendkívül pozitív. Tóth Olga nemzetközi összehasonlító elemzése szerint (Tóth, 1998: 80-93) a bolgárok után a magyarok tartják leginkább igaznak azt az állítást, hogy a házas emberek általában boldogabbak, mint a nem házasok. Ebben a tekintetben Lengyelország is utánunk következik, de gyakorlatilag valamennyi környezĂľ és nyugat-európai ország, az Egyesült Államok is. A nem házasokat boldogabbnak ítélik a svédek, norvégok, és a hollandok.

 

Valamennyi vizsgált ország közül a magyarok tartják a leginkább igaznak azt az állítást, hogy "Üres az élete azoknak, akiknek soha nem volt gyermekük." Ennek az állításnak a fordítottját tartják igaznak az Egyesült Államokban, Svédországban, Angliában és Hollandiában, ha a felmérések országos átlagát nézzük. A házasság és a gyermek megítélésének pozitivitása igen fontos tartaléka a magyar társadalomnak.

 

1995-ös felmérésünk eredményei szerint a 20-50 éves népesség körében a többváltozós elemzés változói közül a gyermekszám legszorosabb kapcsolatban azzal áll, hogy nehéz élethelyzetben számíthatnak házastársukra. Ez a megállapítás látszólag nyilvánvaló, azonban azt mutatja, hogy a tartós házastársi bizalom, a hosszú távú kapcsolat szubjektív megélése a gyermek vállalásának legfontosabb alapja.

 

Igen érdekes, hogy míg – elsĂľsorban a férfiak között – a depressziós tünetegyüttes fordított kapcsolatban van a gyermekszámmal, valamennyi alcsoportban a gyermekszámmal együtt emelkedik az ún. vitális kimerültség átlagértéke. Ez a mutató azt jelzi, hogy a mai magyar társadalomban, legalábbis statisztikailag, a gyermekvállalás krónikus stresszállapotot, folyamatos fizikai túlterheltséget jelent. Ez a teljesen méltánytalan állapot egészségügyi, pszichológiai oldalról bizonyítja mindazt, amit a demográfiai, szociológiai vizsgálatok régóta jeleznek, hogy a mai magyar társadalomban a gyermekvállalás aránytalan túlterheltséggel jár. A társadalomnak alapvetĂľ kötelessége, saját túlélése, pl. a nyugdíjkrízis megoldása szempontjából is, a gyermeket vállaló szülĂľk fizikai túlterheltségének egy részét, jelentĂľs hányadát átvállalni. Hiszen nem elfogadható az az állapot, hogy a társadalmi beállítottságuk, a jövĂľért felelĂľsséget vállalásuk miatt a gyermeket vállaló szülĂľk aránytalanul túlterhelt állapotban éljenek.” - állapítják meg a szerzĂľk: Kopp Mária, Csoboth Csilla és Purebl György.

 

Úgy néz ki, hogy nemcsak én vagyok ilyen internetes amatĂľr kutatói kedvemben, mert íme, a következĂľ eszmefuttatást olvashattam egyik, bevallása szerint kicsit képzett érdeklĂľdĂľ, Ágostonné SzĂľcs Anna cikkében, aki a jó házasság és az anya-gyermek kapcsolat közötti összefüggésekrĂľl a következĂľket írja: „Bármenynyire furcsa is, de nagyon gyakran az elhibázott anya-gyermek kapcsolat okozza a párkapcsolati nehézségeket, mert a helyes anyai gondoskodás formálná az embert olyanná, hogy képes legyen harmonikusan együtt élni másokkal. A jó házasságban a felek érett személyiségként viselkednek, akik adni akarnak, akik tudnak lemondani, néha megalázkodni, gyakran áldozatot hozni. Aki azonban azért köt házasságot - amire gyakran van példa - hogy boldog legyen, és nem azért, hogy boldoggá tegyen, az nem lesz boldog. Az önzĂľ ember a másik felet csak vágyai kielégítésének eszközeként fogja fel, mert szüntelenül csak kapni akar. Lehet, hogy jó barát, jó munkaerĂľ, kedves szomszéd, de a házasságában csapnivaló. Nem tudja átélni a másik fájdalmát, nem képes hordozni a közös terheket, néha a sajátját sem, szerepproblémái vannak, mert például nem kapcsolódott házastársához úgy, ahogy kellett volna.

 

Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus szavait is idézi az illetĂľ hölgy: „...századunk pszichológiai megfigyelései korábban nem is sejtett mértékben húzták alá az anyaság és az anya-gyermek kapcsolat jelentĂľségét... Kiderült: az anya-gyermek kapcsolat mindkét fél számára ösztönhelyzet. Az anya számára is genetikus program diktálja a tennivalókat, érzi: mit és hogyan kell csinálni, miközben élvezi gyermekét és „kielégülést” nyújt számára a babával való foglalkozás. Ha mindezt nem teszi meg, lelke mélyén kielégületlen marad, hiányérzet vagy lelkiismeret-furdalás gyötri. Nem ritkán a serdülĂľ, már „leválni” készülĂľ gyermekén igyekszik „bepótolni” a kicsinek meg nem adott törĂľdést és gondoskodást.”

De a gyermeknek is káros, ha a korai csecsemĂľkorban rendszeresen hagyják sírni anélkül, hogy odafigyelnének rá (a cumi nem jó megoldás!), mert akkor nem alakul ki benne a bizalomérzet, vagy gyakran túlzott érzelmi függĂľség fejlĂľdik ki benne szülei iránt. Ezek az emberek nem tudnak házastársukhoz kapcsolódni, mert még mindig szüleik szeretetére vágynak, döntéseikben nem a házastársuk vagy gyerekeik érdekei lesznek mérvadóak, hanem apjuk vagy anyjuk kedvét keresik, ami a válás felé sodorhatja a házasságot.

 

Láthattuk tehát, hogy milyen súlyos személyiségproblémákat, sĂľt, egészségi problémákat, családi nehézségeket, házastársi vitákat és szülĂľ-gyermek konfliktusokat okozhat egy rosszul megélt és rosszul lezárult (vagy éppenséggel, még a felnĂľtté vált gyermek családalapítása után még mindig lezáratlan) anya-gyermek – elsĂľsorban egy, az életadás, az anyaság megélésének a modelljét generációról generációra továbbörökítĂľ anya-lánygyermek viszony. Azért is ragaszkodtam a jelenlegi cikkem problémaköréhez, mert a saját példám késztetett a cikk megírására. Én ugyanis egy olyan édesanyától származom, aki 49 éves felnĂľtt, külön családban élĂľ, és egy késĂľbb született kisöcsémet nevelĂľ asszony létére, végzetesen beleragadt a már rég a felnĂľttkor küszöbét átlépett, már 8 éve saját családot alapított 27 éves „gyermekéért” élĂľ, a gyermekérĂľl gondoskodó, a gyermeke boldogságáért aggódó és küzdĂľ anya szerepébe. Olyannyira, hogy ez által már-már életveszélyes állapotba sodorja a saját családanyai-házastársi életemet, gyermekeim és férjem egészségét, jólétét, nyugalmát és boldogságát, illetve a saját testi-lelki-szellemi épségemet, az individuális személyiségem harmonikus fejlĂľdését, kiteljesedését. E tragikus helyzetnek köszönhetĂľen olyan szenvedéseken, érzelmi-lelki megpróbáltatásokon mentem keresztül, és a krízisbĂľl való kiút keresése közben olyan mély, egyetemes összefüggések, létigazságok felismerésére váltam képessé, amelyek közzé tétele talán hasznára válhat jó pár leendĂľ és már gyakorló fiatal édesanyának, akik boldogabb, kreatívabb, egészségesebb családi életet szeretnének élni, mint a szüleik, nagyszüleik.

 

A boldogság ugyanis nem egy elérendĂľ cél, hanem csupán következménye annak, hogy az illetĂľ ember a saját egyéni sorsrendeltetése, a személyi horoszkópjából is kiolvasható egyéni, csakis rá jellemzĂľ adottságai, képességei - és, ami még fontosabb, a tudatos fizikai - lelki - szellemi erĂľfeszítések által meghaladott egyéni gyengeségei, hiányosságai - segítségével éli meg az élete legfontosabb területeit, életfeladatait. Vagyis akkor lesz boldog az illetĂľ ember, ha a saját egyéni életútján halad az életben, és nem a környezetétĂľl, a nevelĂľitĂľl, a szüleitĂľl, a társadalomtól, a mĂťvészetbĂľl, stb. átvett, általános, a modern civilizációra jellemzĂľ polgári-fogyasztói boldogságreceptek szerint! Ez az az egyetemesen, civilizációtól függetlenül, jobban mondva a társadalmi-civilizációs konjunktúrák fölött álló, a mindenkori ember rendeltetésével, az egyetemes létezésben betöltendĂľ szerepével összefüggĂľ lét-igazság, amelynek meg nem értése következtében szenved ma az egész emberiség, a fentiekben idézett tanulmányokból is követhetĂľ módon: egészségileg, pszichikailag, az egész társadalom struktúráját, demográfiai helyzetét egyre tragikusabban érintĂľ módon. Ezt a létigazságot nehéz megérteni az anyáknak, amikor gyereket nevelnek, amikor el kellene eresszék a felnĂľtté vált gyermekük kezét, és amikor az életük derekán, a szülĂľi szerepkörük befejezése után, a saját lelki-szellemi nyugalmuk, lelki békéjük és szellemi fejlĂľdésük felé: a közelgĂľ nagy Halálküszöb átlépésének a próbatétele felé kellene fordítaniuk az érzelmi-gondolati világukat és egész személyi életvitelüket. Ezt a belsĂľ átalakulást, változást nehéz elfogadni, és nehéz lemondani a nagyanyai szerepkör során talán még bepótolható anyai érzések, gondoskodó ösztönök lehetĂľségérĂľl, arról a lehetĂľségrĂľl, hogy fontosnak érezhesse magát a felnĂľtt gyermekei életében, részt vehessen benne, és továbbra is küzdhessen azok boldogságáért, mintha az Ăľ felelĂľssége lenne még mindig az, hogy boldoggá tegye azokat.

 

Amikor ilyen szomorú összetévesztések állnak fenn két, valójában már felnĂľtt, de valójában a szülĂľi illetve a gyermeki szerepkörébe beleragadt ember között, mindig annak a félnek kell kilépnie ebbĂľl a kölcsönös függĂľségi, egymás fejlĂľdését hátráltató viszonyból, amelyik félben hamarabb tudatosul a kapcsolatuk törvénytelen és egészségtelen, a testi-lelki-szellemi egészséget veszélyeztetĂľ, káros mivolta.

 

E tudatosság megszerzésére a mai világban inkább a fiataloknak, a felnĂľtt gyermekeknek van lehetĂľségük, amennyiben igyekeznek tanulni a szüleik tévedéseibĂľl, és megpróbálják jól megérteni azt, hogy miért, hogyan sikerült félre a szüleik élete olyannyira, hogy a felnĂľtt gyerekeikbe való kapaszkodással szeretnék tudattalanul kompenzálni a saját boldogtalanságukat, elégedetlenségüket. A kauzális asztrológia ehhez a belsĂľ tudatosodási-érlelĂľdési folyamathoz, személyi átalakuláshoz, egy egészen új, a polgári-fogyasztói boldogságkoncepciók fölött álló, egyetemes törvények, alapvetĂľ létigazságok megértésén alapuló, spirituális családi modell létrehozásához nyújthat segítséget.

 

Hogy tulajdonképpen mi az, amit másképp élhetnénk meg a saját családi életünkben, hogy mitĂľl lenne a kauzális asztrológia szemléletmódja szerint valóban harmonikus, kreatív a házastársi-családi életünk, errĂľl majd egy következĂľ alkalommal, egy újabb írásomban mesélek az olvasóknak.

 

SzerzĂľ: Kozma EmĂľke