Jelen cikkem azzal a szándékkal íródott, hogy rávilágítson azokra a problémákra, amelyek az anya-lánygyermek kapcsolatnak egy nagyon kritikus idõszakában, az ifjúkor küszöbét elért, partnerválasztással, továbbtanulással és pályakezdéssel, családalapítással és otthonteremtéssel küszködõ lánygyermekek és a felnõttkor derekán járó, õk maguk is komoly magánéleti-munkahelyi változások, új lelki-szellemi kihívások elé nézõ édesanyák között felmerülhetnek. Olyan problémákról van szó, amelyekre számos pszichológus és magatartáskutató, családterapeuta, stb. keresett és talált már választ, ám némely kérdések mindmáig megválaszolatlanul maradtak. Ezeket a mindmáig megválaszolatlan kérdéseket szeretném ebben a cikkemben megvizsgálni a kauzális asztrológia segítségével, amely a családi viszonyrendszereket, konfliktusokat és a családtagok személyi fejlõdését az anyai ágon öröklõdõ élet- és gyermek-ellenes, család-ellenes romboló programok szemszögébõl vizsgálja és értelmezi. Cikkeim és írásaim által olyan szellemtudományt ismerhetnek meg az olvasók, amely az öröklõdés, a neveltetés, a családi körülmények által felerõsített, befolyásolt lelki-szellemi meghatározottságokat, tudattalan érzelmi-gondolati mintákat, az anya és nagymama által meg nem oldott, de a spirituális memória szintjén az utódoknak továbbadott életfeladatokat tárja fel, lehetõvé téve ez által a kreatív személyi kibontakozást, a saját életutunk megtalálását és megvalósítását.

 

A cikk megírására készülve, kezembe akadt egy könyv, amelyet nyomban el is olvastam, és néhány gondolat erejéig reagálni szeretnék rá az alábbiakban. A könyv címe: „Anyák és lányaik”, a szerzõk amerikai pszichológusok és felnõtt lánygyermekekkel rendelkezõ édesanyák, közzétették annak a kutatásnak az eredményeit a mûvükben, amelyet számos olyan élettörténetbõl, beszámolóból, naplórészletbõl, levélbõl, interjúból állítottak össze, amelyben a XX. századvégi amerikai középosztálybeli anyák és lányaik a saját életükben bekövetkezett változások kríziseirõl mesélnek. Ezek a beszámolók rávilágítanak arra, hogy az anyával való viszony generációkon ível át, és mintát ad – pozitív és negatív értelemben – a saját gyerekeinkhez való viszonyulásunkhoz. A könyv hiteles embermeséiben nyomon követhetjük azt az öntudatlan szabályszerûséget, hogy a felnõtt nõk szükségszerûen megismétlik ugyanazokat a viselkedési módokat, amelyeket nem vettek jó néven saját anyjuktól. Sok anya történetében elõfordul az, hogy az áldatlan anya-lánya kapcsolat a felnõtt nõbõl azt váltja ki, hogy tudatosan egész másképp neveli lányait, mint ahogyan õt nevelték.

 

Családi viszonyrendszerünk, de különösen az édesanyánkkal való viszonyunk feldolgozása fontos határkõ a személyi fejlõdésünkben, önismeretünkben és felnõttkori énképünk, személyi (leendõ családanyai) öntudatunk kialakításában. A nyílt konfrontáció, az õszinte beszélgetés és a múlt sérelmeinek, gondjainak az egyértelmû tisztázása kiindulópontja lehet egy új minõségû, felnõtt-felnõtt viszonynak, amelyre anya és felnõtt lánya között egy egészen másfajta kommunikáció és érintkezési forma lesz jellemzõ. Egy olyan átalakult kapcsolat, amely a kölcsönös tisztelet és barátság felé halad, és amelynek alapja az anyák részérõl az a felismerés, hogy a lányuk felnõtt, önálló döntéseket hozó, önálló élettel és sorssal rendelkezõ autonóm lény, és semmi joga nincs az anyának a lánya 21 éves kora után arra, hogy beleavatkozzon az életébe, és hogy a lányát irányítsa, kritizálja és befolyásolja, manipulálja az általa elképzelt boldogság-koncepciók szerint. Olyan felszínes, civilizációs polgári-fogyasztói (a szellemi tisztánlátást, bölcsességet: az egyetemes törvények és a két önálló individuum: anya és lánya átöröklött személyi életfeladatainak az ismeretét nélkülözõ) anyai ambíciók szerint, amelyek az egészen más temperamentummal, lelki-szellemi struktúrával, sorsprogrammal, életúttal rendelkezõ felnõtt lányra talán nem is találnak! A lánygyermeknek pedig meg kell tanulnia az önállóságot, az egyéni döntések kockázatának a felvállalását, és azt, hogy a neveltetése hiányosságait, amelybõl esetleg a leendõ anyaságával kapcsolatos ellenérzései erednek, illetve az anyjához való túlzott ragaszkodást (vagy bizonyos esetekben az anya személyének a teljes elutasítását!) átalakítsa éber szeretetté, amely aztán a késõbbiekben egy egészen új párkapcsolati - családi - hivatásbeli élet alapja lehet.

 

Egy érett középkorú anya el tudja engedni a felnõtt lányát. El tudja fogadni a visszavonulást, a tanácsadások, a kritikák, a „jóindulatú” támogatásnyújtások megszüntetését, valamint azt a tényt, hogy a lányuk életében már nem õk jelentik a legfontosabb kapcsolatot, hanem a férjük, a barátaik, a gyermekeik.  De mindenekelõtt az az ember, akit életük párjául választottak, akivel új családot alapítottak, azt hogy önmagukban és a partnerükben keresik és találják meg azt az érzelmi - erkölcsi - anyagi támaszt, amelyet addig a szülõ elõjoga volt nyújtani a gyermekének.

 

A társadalom, az elkövetkezendõ generációk szemszögébõl vizsgálva ezt a kérdést, komoly szociológiai-demográfiai és közegészségügyi problémákhoz jutunk el, amelyet nagyon sok kutató kezd el tanulmányozni napjainkban, hiszen „az anyai vonal”, az élet továbbörökítésének a lelkünkbe, szellemünkbe, tudattalanunk mélyébe beivódott õsmintája meghatározza az utódok testi-lelki épségét és leendõ családi életünk minõségét, boldogságát. Íme az alábbiakban néhány gondolat az Interneten talált, témába vágó írásokból:

 

„Fejlõdéspszichológiai tanulmányokból tudható, hogy az emberi élet elsõ 3 évében meghatározó tulajdonságok alakulnak ki személyiségében. A szakemberek egybehangzó megállapítása szerint ez az idõ, az intenzív anya-gyerek kapcsolat, vagyis a késõbbi társadalmi beilleszkedéshez nélkülözhetetlen érzelmi kötõdési minták kialakulási ideje (a kapcsolódási képesség, a stabilitás, tanulási készségek stb.,) amelyek késõbb nem, vagy csak részben pótolhatók. Akinek ezek hiányosak vagy sérültek, az csak igen költséges terápiával gyógyítható, ha egyáltalán gyógyítható, és késõbbi családi életét, életpályáját, sikerességét, boldogulását, vagyis a sorsát (szociológiai szempontból a nép sorsát, perspektíváit) meghatározza.”

 

A fenti gondolatra Benda József demográfus egyik Interneten közzétett írásában (Népességfogyás és szocializáció) bukkantam rá, amelyet a következõ összegzõ megállapítással indít a szerzõ:

 

„Összegezés: álláspontom szerint a népességfogyás okai a kisgyermekkori anya-gyerek kapcsolatok tömeges mértékû sérülésére vezethetõk vissza, amelyek fõként az 1950-1967-es idõszakban keletkeztek, de hatásuk még sokáig lesz érezhetõ. A népesség növekedési pályára állítása (vagy egyensúlyba hozása) hosszú távon, végsõ soron a családok belsõ kohéziójának a rehabilitációja útján történhet meg.”

 

Horváth Sándor: Urbanizáció és társadalmi integráció a hatvanas években c. Internetes írásából a következõ adatokat találtam még a fent említett demográfiai eszmefuttatással kapcsolatosan: „Az ötvenes évek elsõ felében született „Ratkó-gyerekek” mítosza abból az elképzelésbõl származik, hogy az állam szankcionáló vagy adminisztratív lépésekkel képes nagymértékben befolyásolni a gyermekszüléseket. Ezzel szemben számos demográfiai kutatásból kiderül, hogy a „Ratkó-törvénynek” alig volt hatása a gyermekszülések számának alakulására. Az állam azonban befolyásolni tudja az abortuszról szóló közbeszédet még akkor is, ha alkalmazkodik azokhoz a sztereotípiákhoz, amelyek a nõk és férfiak hierarchikus viszonyában az abortusz szerepét meghatározzák.

 

Az ötvenes évek végétõl bekövetkezõ életszínvonal-emelkedés nem a gyermekvállalási kedv növekedését, hanem a családok egyre urbanizáltabb életvitelét hozta (egyszerûsített és imbecillis megjelenési formája ennek a „kicsi vagy kocsi” vita). A nõk körében ezért sokkal elfogadottabbá vált az egy, illetve két gyermek vállalása. A nõi szerepkör szubjektív megítélésének változása miatt a születéskorlátozás intenzitása nagyrészt a meglévõ gyermekek számától függött. Magyarországon – különösen a vidéki városokban – a születésszabályozásban nem a fogamzásgátlás, hanem az abortusz szerzett elsõbbséget. Ezen csak fokozatosan változtatott az, hogy a fogamzásgátló tabletták a hatvanas évek végétõl hozzáférhetõvé váltak.

 

A szerzõ közzéteszi egy, a hatvanas évek elejérõl származó, 26 ezer nõre kiterjedõ kérdõíves vizsgálat eredményét is, amelybõl az derül ki, hogy a család jövedelmének csak korlátozott szerepe volt abban, hogy a szülõk hány gyermeket vállaltak. A vizsgálat egyik fõ megállapítása az volt, hogy a keresõ nõk általában kisebb családra törekedtek, mint az eltartottak. A jövedelem a felmérés adatai alapján nem befolyásolta az elsõ gyermek megszülését, ezzel szemben a második gyermek vállalása és a jövedelem nagysága között fordított összefüggés volt: minél alacsonyabb volt egy család jövedelme, annál valószínûbb volt, hogy második gyermeket is vállal. Az „átlagos életszínvonal” javulásától tehát önmagában nem nõtt a gyermekvállalási kedv. Ugyanígy nem mutatkozott lényeges eltérés a szülõ nõk lakáshelyzet alapján történõ csoportosításában: a fõbérletben élõ nõk gyermekvállalási kedve csak a második gyermeknél és csak árnyalatnyival volt magasabb a társbérletben vagy albérletben élõ nõkénél.

 

Egy, a fiatal nõk egészségi állapotát elemzõ kutatásból az is kiderül viszont, hogy: „ A magyar társadalom európai összehasonlításban az egyik leginkább családbarát, gyermekbarát társadalom, a gyermek fontosságának megítélése rendkívül pozitív. Tóth Olga nemzetközi összehasonlító elemzése szerint (Tóth, 1998: 80-93) a bolgárok után a magyarok tartják leginkább igaznak azt az állítást, hogy a házas emberek általában boldogabbak, mint a nem házasok. Ebben a tekintetben Lengyelország is utánunk következik, de gyakorlatilag valamennyi környezõ és nyugat-európai ország, az Egyesült Államok is. A nem házasokat boldogabbnak ítélik a svédek, norvégok, és a hollandok.

 

Valamennyi vizsgált ország közül a magyarok tartják a leginkább igaznak azt az állítást, hogy "Üres az élete azoknak, akiknek soha nem volt gyermekük." Ennek az állításnak a fordítottját tartják igaznak az Egyesült Államokban, Svédországban, Angliában és Hollandiában, ha a felmérések országos átlagát nézzük. A házasság és a gyermek megítélésének pozitivitása igen fontos tartaléka a magyar társadalomnak.

 

1995-ös felmérésünk eredményei szerint a 20-50 éves népesség körében a többváltozós elemzés változói közül a gyermekszám legszorosabb kapcsolatban azzal áll, hogy nehéz élethelyzetben számíthatnak házastársukra. Ez a megállapítás látszólag nyilvánvaló, azonban azt mutatja, hogy a tartós házastársi bizalom, a hosszú távú kapcsolat szubjektív megélése a gyermek vállalásának legfontosabb alapja.

 

Igen érdekes, hogy míg – elsõsorban a férfiak között – a depressziós tünetegyüttes fordított kapcsolatban van a gyermekszámmal, valamennyi alcsoportban a gyermekszámmal együtt emelkedik az ún. vitális kimerültség átlagértéke. Ez a mutató azt jelzi, hogy a mai magyar társadalomban, legalábbis statisztikailag, a gyermekvállalás krónikus stresszállapotot, folyamatos fizikai túlterheltséget jelent. Ez a teljesen méltánytalan állapot egészségügyi, pszichológiai oldalról bizonyítja mindazt, amit a demográfiai, szociológiai vizsgálatok régóta jeleznek, hogy a mai magyar társadalomban a gyermekvállalás aránytalan túlterheltséggel jár. A társadalomnak alapvetõ kötelessége, saját túlélése, pl. a nyugdíjkrízis megoldása szempontjából is, a gyermeket vállaló szülõk fizikai túlterheltségének egy részét, jelentõs hányadát átvállalni. Hiszen nem elfogadható az az állapot, hogy a társadalmi beállítottságuk, a jövõért felelõsséget vállalásuk miatt a gyermeket vállaló szülõk aránytalanul túlterhelt állapotban éljenek.” - állapítják meg a szerzõk: Kopp Mária, Csoboth Csilla és Purebl György.

 

Úgy néz ki, hogy nemcsak én vagyok ilyen internetes amatõr kutatói kedvemben, mert íme, a következõ eszmefuttatást olvashattam egyik, bevallása szerint kicsit képzett érdeklõdõ, Ágostonné Szõcs Anna cikkében, aki a jó házasság és az anya-gyermek kapcsolat közötti összefüggésekrõl a következõket írja: „Bármenynyire furcsa is, de nagyon gyakran az elhibázott anya-gyermek kapcsolat okozza a párkapcsolati nehézségeket, mert a helyes anyai gondoskodás formálná az embert olyanná, hogy képes legyen harmonikusan együtt élni másokkal. A jó házasságban a felek érett személyiségként viselkednek, akik adni akarnak, akik tudnak lemondani, néha megalázkodni, gyakran áldozatot hozni. Aki azonban azért köt házasságot - amire gyakran van példa - hogy boldog legyen, és nem azért, hogy boldoggá tegyen, az nem lesz boldog. Az önzõ ember a másik felet csak vágyai kielégítésének eszközeként fogja fel, mert szüntelenül csak kapni akar. Lehet, hogy jó barát, jó munkaerõ, kedves szomszéd, de a házasságában csapnivaló. Nem tudja átélni a másik fájdalmát, nem képes hordozni a közös terheket, néha a sajátját sem, szerepproblémái vannak, mert például nem kapcsolódott házastársához úgy, ahogy kellett volna.

 

Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus szavait is idézi az illetõ hölgy: „...századunk pszichológiai megfigyelései korábban nem is sejtett mértékben húzták alá az anyaság és az anya-gyermek kapcsolat jelentõségét... Kiderült: az anya-gyermek kapcsolat mindkét fél számára ösztönhelyzet. Az anya számára is genetikus program diktálja a tennivalókat, érzi: mit és hogyan kell csinálni, miközben élvezi gyermekét és „kielégülést” nyújt számára a babával való foglalkozás. Ha mindezt nem teszi meg, lelke mélyén kielégületlen marad, hiányérzet vagy lelkiismeret-furdalás gyötri. Nem ritkán a serdülõ, már „leválni” készülõ gyermekén igyekszik „bepótolni” a kicsinek meg nem adott törõdést és gondoskodást.”

De a gyermeknek is káros, ha a korai csecsemõkorban rendszeresen hagyják sírni anélkül, hogy odafigyelnének rá (a cumi nem jó megoldás!), mert akkor nem alakul ki benne a bizalomérzet, vagy gyakran túlzott érzelmi függõség fejlõdik ki benne szülei iránt. Ezek az emberek nem tudnak házastársukhoz kapcsolódni, mert még mindig szüleik szeretetére vágynak, döntéseikben nem a házastársuk vagy gyerekeik érdekei lesznek mérvadóak, hanem apjuk vagy anyjuk kedvét keresik, ami a válás felé sodorhatja a házasságot.

 

Láthattuk tehát, hogy milyen súlyos személyiségproblémákat, sõt, egészségi problémákat, családi nehézségeket, házastársi vitákat és szülõ-gyermek konfliktusokat okozhat egy rosszul megélt és rosszul lezárult (vagy éppenséggel, még a felnõtté vált gyermek családalapítása után még mindig lezáratlan) anya-gyermek – elsõsorban egy, az életadás, az anyaság megélésének a modelljét generációról generációra továbbörökítõ anya-lánygyermek viszony. Azért is ragaszkodtam a jelenlegi cikkem problémaköréhez, mert a saját példám késztetett a cikk megírására. Én ugyanis egy olyan édesanyától származom, aki 49 éves felnõtt, külön családban élõ, és egy késõbb született kisöcsémet nevelõ asszony létére, végzetesen beleragadt a már rég a felnõttkor küszöbét átlépett, már 8 éve saját családot alapított 27 éves „gyermekéért” élõ, a gyermekérõl gondoskodó, a gyermeke boldogságáért aggódó és küzdõ anya szerepébe. Olyannyira, hogy ez által már-már életveszélyes állapotba sodorja a saját családanyai-házastársi életemet, gyermekeim és férjem egészségét, jólétét, nyugalmát és boldogságát, illetve a saját testi-lelki-szellemi épségemet, az individuális személyiségem harmonikus fejlõdését, kiteljesedését. E tragikus helyzetnek köszönhetõen olyan szenvedéseken, érzelmi-lelki megpróbáltatásokon mentem keresztül, és a krízisbõl való kiút keresése közben olyan mély, egyetemes összefüggések, létigazságok felismerésére váltam képessé, amelyek közzé tétele talán hasznára válhat jó pár leendõ és már gyakorló fiatal édesanyának, akik boldogabb, kreatívabb, egészségesebb családi életet szeretnének élni, mint a szüleik, nagyszüleik.

 

A boldogság ugyanis nem egy elérendõ cél, hanem csupán következménye annak, hogy az illetõ ember a saját egyéni sorsrendeltetése, a személyi horoszkópjából is kiolvasható egyéni, csakis rá jellemzõ adottságai, képességei - és, ami még fontosabb, a tudatos fizikai - lelki - szellemi erõfeszítések által meghaladott egyéni gyengeségei, hiányosságai - segítségével éli meg az élete legfontosabb területeit, életfeladatait. Vagyis akkor lesz boldog az illetõ ember, ha a saját egyéni életútján halad az életben, és nem a környezetétõl, a nevelõitõl, a szüleitõl, a társadalomtól, a mûvészetbõl, stb. átvett, általános, a modern civilizációra jellemzõ polgári-fogyasztói boldogságreceptek szerint! Ez az az egyetemesen, civilizációtól függetlenül, jobban mondva a társadalmi-civilizációs konjunktúrák fölött álló, a mindenkori ember rendeltetésével, az egyetemes létezésben betöltendõ szerepével összefüggõ lét-igazság, amelynek meg nem értése következtében szenved ma az egész emberiség, a fentiekben idézett tanulmányokból is követhetõ módon: egészségileg, pszichikailag, az egész társadalom struktúráját, demográfiai helyzetét egyre tragikusabban érintõ módon. Ezt a létigazságot nehéz megérteni az anyáknak, amikor gyereket nevelnek, amikor el kellene eresszék a felnõtté vált gyermekük kezét, és amikor az életük derekán, a szülõi szerepkörük befejezése után, a saját lelki-szellemi nyugalmuk, lelki békéjük és szellemi fejlõdésük felé: a közelgõ nagy Halálküszöb átlépésének a próbatétele felé kellene fordítaniuk az érzelmi-gondolati világukat és egész személyi életvitelüket. Ezt a belsõ átalakulást, változást nehéz elfogadni, és nehéz lemondani a nagyanyai szerepkör során talán még bepótolható anyai érzések, gondoskodó ösztönök lehetõségérõl, arról a lehetõségrõl, hogy fontosnak érezhesse magát a felnõtt gyermekei életében, részt vehessen benne, és továbbra is küzdhessen azok boldogságáért, mintha az õ felelõssége lenne még mindig az, hogy boldoggá tegye azokat.

 

Amikor ilyen szomorú összetévesztések állnak fenn két, valójában már felnõtt, de valójában a szülõi illetve a gyermeki szerepkörébe beleragadt ember között, mindig annak a félnek kell kilépnie ebbõl a kölcsönös függõségi, egymás fejlõdését hátráltató viszonyból, amelyik félben hamarabb tudatosul a kapcsolatuk törvénytelen és egészségtelen, a testi-lelki-szellemi egészséget veszélyeztetõ, káros mivolta.

 

E tudatosság megszerzésére a mai világban inkább a fiataloknak, a felnõtt gyermekeknek van lehetõségük, amennyiben igyekeznek tanulni a szüleik tévedéseibõl, és megpróbálják jól megérteni azt, hogy miért, hogyan sikerült félre a szüleik élete olyannyira, hogy a felnõtt gyerekeikbe való kapaszkodással szeretnék tudattalanul kompenzálni a saját boldogtalanságukat, elégedetlenségüket. A kauzális asztrológia ehhez a belsõ tudatosodási-érlelõdési folyamathoz, személyi átalakuláshoz, egy egészen új, a polgári-fogyasztói boldogságkoncepciók fölött álló, egyetemes törvények, alapvetõ létigazságok megértésén alapuló, spirituális családi modell létrehozásához nyújthat segítséget.

 

Hogy tulajdonképpen mi az, amit másképp élhetnénk meg a saját családi életünkben, hogy mitõl lenne a kauzális asztrológia szemléletmódja szerint valóban harmonikus, kreatív a házastársi-családi életünk, errõl majd egy következõ alkalommal, egy újabb írásomban mesélek az olvasóknak.

 

Szerzõ: Kozma Emõke