Az egyház és a szentségek

Feltámadása után Krisztus megjelent tanítványai elĂľtt, és ezt mondta: "Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket . Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bĂťneit, azé bocsánatot nyernek, akinek pedig megtartjátok, azé megmaradnak" (János 20, 21-23).

Az Újszövetségnek ezen a helyén és más szövegein (János 1~, 12; Máté 18, 18) alapszik az a nézet, hogy Krisztus az általa alapított gyülekezetet felhatalmazta: segítsen helyette az embereknek abban, hogy megszabaduljanak bĂťneiktĂľl, és elnyerjék az örök boldogságot. A Biblia számos helye kimondja, hogy a Krisztusba vetett hit az egyedüli lehetĂľség arra, hogy valaki elnyerje az üdvösséget. János 14, 6 szerint Krisztus ezt mondotta: "senki sem juthat az Atyához, csak én általam". "Aki (újjá) nem születik vízbĂľl és [Szent] LélekbĂľl [azaz keresztény keresztségbĂľl], nem mehet be az Isten országába" (János '3, 5). "Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, az elkárhozik" (Márk 16, 16; vö. Ap. Csel. 4, 12).

Ezt a hitet, azaz hogy a keresztény gyülekezet minden más közösségtĂľl alapvetĂľen különbözik, és az igazság egyedüli birtokosa, már a legĂľsibb korszak azon szigorú elĂľírásai is tükrözték, amelyek a gyülekezet tagjainak az eretnekektĂľl és hitetlenektĂľl való elkülönülését kívánták meg. "Aki elfordul Krisztus tanításától, és nem marad hozzá hĂť, nem mondhatja magáénak az Istent . . . Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben" (2 János 9 skk.).

A kereszténységben kezdettĂľl meghatározó volt az a nézet, hogy a hivĂľknek egy test, egy lélekké kell lenniük, hogy az "egy akolban Krisztus az "egy pásztor", és az is lesz (János 10, 16). A történeti fejlĂľdés azonban már korán oda vezetett, hogy az egyetlen közösség több, egymástól bizonyos részletekben eltérĂľ és részben egymással harcban álló közösségre oszlott. Ezek mindegyike igényt tartott arra, hogy kizárólag Ăľt tekintsék Krisztus valódi tanai ĂľrzĂľjének, és ezért az összes többi kizárásával Ăľ az a gyülekezet, azaz "egyház", amelyre Krisztus az egész teljhatalmat ráruházta.

Ilyen igénnyel elsĂľsorban a római katolikus egyház lép fel, önmagát tekinti az egyedüli igaz, Krisztustól létrehozott, az apostolok által alapított és a világ végéig fennmaradó (Máté 28, 20), a SzentlélektĂľl áthatott (János 14, 17), egyedül üdvözítĂľ kegyelmi intézménynek.

A keresztény egyház fogalmának ezzel az értelmezésével ellentétben a protestánsok azt az igényt juttatják érvényre, hogy "egyház"-on nem valamely látható szervezetet, külsejérĂľl felismerhetĂľ, történetileg kialakult testületet kell érteni, hanem a Krisztusban ténylegesen hivĂľk összességét. Ez a láthatatlan egyház, amely több látható részegyházban öltött testet, az igazi egyház, amelyet Krisztus létrehívott, és amelynek meghatározott elĂľjogokat adott.

Az egyház lényegérĂľl alkotott különbözĂľ felfogásoknak a papságról alkotott különbözĂľ értelmezések felelnek meg. Ha csak "láthatatlan" egyház van, akkor annak minden tagja egyenrangú, és gyakorolhatja a papi tisztséget. Ha mégis vannak papok, akik az isten igéjét hirdetik, és a szentségeket kiszolgáltatják, akkor ez csak a rend kedvéért történik, hiszen a papoknak a laikusokkal szemben nincsenek elĂľjogaik.

Katolikus nézet szerint viszont az egyházon belül két rend van, a laikusoké és a papságé. A papok a laikusok felett állnak, mivel a pappá szentelés révén eltörölhetetlen jegyet nyomnak rájuk. Nem szabad megházasodniuk, mivel ez szent voltukban kárt tenne azzal, hogy világi dolgokba vonná be Ăľket. Hatalmuk van arra, hogy:

1. a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé változtassák;
2. bemutassák a szentmiseáldozatot;
3. a fülbegyónással nekik megvallott bĂťnöket megítéljék, ill. feloldozást adjanak alóluk.

Az egyház feladata, hogy a keresztény vallás igazságait minden emberrel megismertesse, az erkölcsi elĂľírásokat megmagyarázza, gondoskodjék az istentisztelet és a vele kapcsolatos szent cselekmények végrehajtásáról, és ezzel a lehetĂľ legtöbb ember számára nyissa meg az örök boldogsághoz vezetĂľ utat.

Az ember imádattal tartozik az istennek, mert mint végtelen lénytĂľl, minden tĂľle függ, engedelmességgel, szeretettel és külsĂľ magatartással kell fenséges és magasztos voltát elismerni. Maga az istentisztelet a hit megvallásából, imádkozásból, valamint fogadalmak elvállalásából áll, vagyis önként az istennek tett ígéretekbĂľl arról, hogy a hivĂľ valami neki tetszĂľ dolgot tesz, továbbá az ünnepnapok, a böjtök elĂľírt idĂľpontokban való megtartásából, gyónásból (legalább egyszer egy évben), a húsvéti áldozás felvételébĂľl, és végül a rendes és rendkívüli istentiszteleteken, körmeneteken, zarándoklatokon stb. való részvételbĂľl.

Egyedül az isten méltó a végtelen tiszteletre. Ezért tehát egyedül Ăľ érdemel imádatot, "adoratió"-t, "latriá"-t, amint azt a teológiai szaknyelv nevezi. A legrégebbi egyház (az emberek és az angyalok kultusza ellen látszik. szólni Ap. Csel. 10, 25, skk. ; Kol. 2, 18 ; Jel. 19, 10; 22, 8) és a protestantizmus az istent a tisztelet egyedüli tárgyává teszi, a legtöbb keresztény hivĂľ azonban angyalokat (1. 296. sk.) és szenteket, vagyis elhunyt személyeket is tisztel, akiknek rendkívüli adottságaik voltak, és akikrĂľl feltételezik, hogy az istennel való közeli kapcsolatuk révén közbenjáróként szerepelhetnek nála. Ezt a tiszteletadást mint az isten közvetett tiszteletét fogják fel, és "veneratió"-nak vagy "cultus duliae"-nak hívják.

Valamennyi angyalnál és szentnél magasabban áll SzĂťz Mária mint istenanya, aki az eredeti bĂťn szeplĂľje nélkül fogantatott, a mennyben érdemeivel és dicsĂľségével az összes angyalt, szentet, boldogot megelĂľzi, és a legnagyobb közbenjárói hatalommal rendelkezik. Ezért neki "magas tisztelet" (cultus hyperduliae) jár. A Mária-kultusz keleten kezdĂľdött az 5-6. században, a 8. század közepén nyugaton is meghonosodott, és a 12. században uralkodó helyet foglalt el a középkori Nyugat-Európában, míg azután a protestantizmus idején ismét háttérbe szorult.

A mártírok és szentek növekvĂľ tiszteletével kapcsolatban kialakult az ereklyék kultusza, amit azzal okoltak meg, hogy csodás hatásuk van. Bár ezt a szokást sokan elvetették, általában érvényben volt, és csak a protestantizmussal gyengült meg ismét.

Az angyalokat és a szenteket, Krisztust, sĂľt még az Atyaistent is gyakran ábrázolták képeken. Annak helyessége, hogy képeket tiszteletben részesítsék, kultuszt teremtsenek, régebben és újabban egyaránt sok vitára adott okot. E kérdésre vonatkozóan a római egyház álláspontját a tridenti zsinat rögzítette le egyértelmĂťen, amikor kimondotta, hogy "Krisztus, az Istenanya és más szentek képeit illĂľ tiszteletben kell részesíteni, nem azért, mintha azt hinné valaki, hogy isteni erĂľ lakozik bennük, és ezért kell tisztelni Ăľket, vagy mintha kérni kellene tĂľlük valamit, vagy mintha valaki is a képekben bízna, mint hajdan a pogányok tették, akik bálványképekben hittek, hanem azért, mert a tisztelet, amelyben ezeket részesítik, azokat a példaképeket illeti, akiket ezek a képek ábrázolnak, ily módon a képek segítségével, amelyeket megcsókolunk, amelyek elĂľtt fedetlen fejjel jelenünk meg vagy letérdelünk, Krisztushoz könyörgünk, és a szenteket tiszteljük, akiket ábrázolnak" (Wilmers, 569. 1.).

A legfontosabb elĂľjog, amelyre a.különbözĂľ keresztény egyházak igényt tartanak, a szentségek, vagyis a kegyelem eszközeinek kiszolgáltatása, amelyek látható jelek alatt a láthatatlan kegyelmet adták meg. A keresztény egyházakban a szentségek lényegérĂľl és számáról vallott nézetek sokszor változtak.

Katolikus felfogás szerint a szentségek a kegyelmet "ex opere operato" eszközlik ki, vagyis a végzett cselekvés eredményeként, a bennük lakozó erĂľ következményeként. A rítus önmagában hatásos; nem függ sem annak hangulatától, akire irányul, sem annak kvalitásaitól, aki elvégzi. Bár mind a felvevĂľnek, mind a kiszolgáltatónak rendelkeznie kell bizonyos tulajdonságokkal, és eleget kell tennie bizonyos feltételeknek ahhoz, hogy a szentségeket érvényes és méltó módon vegyék fel, ill. szolgáltassák ki (ilyen például elsĂľsorban a szentség felvételének vagy kiszolgáltatásának szándéka), a szentségek Krisztus ereje által hatnak, ezért akár hitetlen vagy erkölcstelen pap is kiszolgáltathatja Ăľket. Ez az elképzelés teljesen azonos az indiaival, amely szerint egy bráhmana eredményesen végezheti el a vallásos rítusokat akkor is, ha érdemtelen és bĂťnös, mert - mint Manu mondja -: "Ăľ nagy isten, olyan, mint a tĂťz, mindegy az, vajon az oltáron áll-e, vagy pedig másutt található".

E felfogás szerint a szentségek maguktól hatnak, hacsak szándékosan nem szegül valaki ellen a bennük való részesülésnek; protestáns hit szerint azonban csak akkor hozzák meg a kegyelmet, ha töredelmes, bĂťnbánó és hivĂľ szívvel fogadják Ăľket. Luther szerint, noha a kegyelem a szentségekben objektíve bennük rejlik, mégis a felvevĂľ hite elĂľfeltétele annak, hogy a kegyelmet elnyerhesse. A reformátusok viszont vitatják, hogy a kegyelem hatása külsĂľ jelekbe volna belefoglalható, szerintük a szentség hatása szempontjából egyedül a hit az irányadó, ennek hiányában ui. csak valami teljesen külsĂľlegest, isteni tartalom nélkül valót kapnak a felvevĂľk.

A római és a görög egyház hét szentséget ismer, Luther eredetileg hármat (keresztség, úrvacsora, bĂťnbánat); ma az evangélikusok és reformátusok csak kettĂľt (keresztség, úrvacsora) fogadnak el. A szentségeket a szivárvány hét színével szokták jelképezni:

1. keresztség - fehér (tisztaság)
2. bérmálás - sárga (az olaj színe)
3. oltáriszentség, úrvacsora - zöld (remény és megifjodás)
4. bĂťnbánat  - vörös (vér)
5. egyházi rend - lila (papi szín)
6. házasság - kék (hĂťség)
7. utolsó kenet - fekete (gyász)

1. A keresztelés vízbe mártásból vagy vízzel meglocsolásból áll, és a legrégibb idĂľkben folyóban való teljes alámerítéssel történt (János így keresztelt a Jordánban, Márk 1, 5), ezt a szokást egyes szekták máig megĂľrizték; ma már azonban többnyire háromszori vízzel meghintéssel végzik, a következĂľ szavak kíséretében: "Megkeresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében."

A keresztelésnek számos hatása van. A katolikus felfogás szerint a keresztelés eltörli az eredeti bĂťnt, a protestánsok szerint csak az eredeti bĂťn kárhozatra vivĂľ vétkét, de a bĂťnre való hajlamot (concupiscentia) nem szünteti meg, ez megmarad az emberben. Általános keresztény nézet szerint a megkeresztelt új életre születik, és azzal, hogy Krisztust "magára ölti" (Gal. 3, 27), tagja lesz a gyülekezetnek, amely mintegy Krisztus testét jelképezi.

A legrégibb idĂľkben, amikor sok újonnan megtért vette fel a keresztséget, a megkeresztelendĂľk többsége felnĂľttekbĂľl állt; ma a keresztelést legtöbbször gyermekeken végzik (akik helyett a keresztszülĂľk válaszolnak); mivel a firenzei zsinat határozata szerint azok lelke, akik eredeti bĂťnben válnak meg az élettĂľl, azonnal a pokolra kerül, hogy elszenvedje a büntetést, a gyermekkeresztelés vallási szükségesség.

A kiskorú gyermekek megkeresztelését több régi és újabb szekta (újrakeresztelĂľk, baptisták) elvetette, mivel nem engedhetĂľ meg, hogy saját felelĂľsséggel nem rendelkezĂľ személyek egy rítus révén elkötelezettnek érezzék magukat. Sok protestáns tagadja a keresztség természetfeletti hatását; ezek csupán a keresztény valláshoz tartozás külsĂľ jelének tekintik ezt az aktust, amely nem képes arra, hogy mágikus módon üdvösséget adományozzon; az üdvözülés bizonyosságát ehelyett a lélek felébresztésével és a gondolkodás megváltoztatásával, mindenfajta rítustól függetlenül lehet elérni.

2. A bérmálás, vagyis "megerĂľsítés" (confirmatio) a hitben olyan szertartás, amellyel a felnĂľtt hivĂľket hitvallásukban megerĂľsítik, kísértések ellenében megszilárdítják, és részesévé teszik a kegyelem gyarapodásának. Katolikus tanítás szerint a bérmálást Krisztus tette szentséggé, de azt a bibliai helyet, amelyre hivatkoznak (Ap. Csel. 8, 14-17), nehéz egy ilyenfajta ifjúvá avatással összefüggésbe hozni, mivel ott csak a Szentlélek kézrátétellel való átvitelérĂľl van szó. Viszont több szerzĂľ állítása szerint ilyenfajta rítusok már az elsĂľ századokban szokásban voltak.

A katolikus egyházban a bérmálást csak püspök (csupán kivételes esetekben és külön felhatalmazás alapján pap) szolgáltathatja ki a megkeresztelteknek, a rítus megfelelĂľ imákkal és szavakkal kísért kézrátételbĂľl, valamint megszentelt, olívaolajból és balzsamból kevert krizmával történĂľ megkenésbĂľl áll.

A görög egyház is felveszi a bérmálást a szentségek közé, nála azonban minden pap kiszolgáltathatja, de kizárólag csak püspöknek van joga arra, hogy a felhasznált kenetolajat (mürhon) megszentelje.

A protestánsoknál is van hasonló rítus, az ún. "konfirmáció". Ez azonban nem számít szentségnek, és szentelt olaj felhasználása nélkül megy végbe.

3. Az oltáriszentség, úrvacsora. A keresztény egyház legfĂľbb szentsége a szentáldozás (oltáriszentség, úrvacsora), a katolikusok "eucharisztiá"-nak [jó ajándék], vagy röviden csak oltáriszentségnek is nevezik. Ezt Krisztus kínszenvedésének elĂľestéjén, tanítványai körében vezette be azzal, hogy megtörve a kenyeret, átadta a tanítványoknak, és így szólt: "Vegyétek, egyétek: Ez az én testem", ezután megáldotta a borral telt kelyhet, és ezt mondotta: "Igyatok ebbĂľl mindannyian. Mert ez az én vérem, [az új] szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bĂťnök bocsánatára" (Máté 26, 26-28). Az úrvacsora értelmezése körül heves viták folynak. Zwingli és sok más protestáns szerint ez csak Krisztus jelenlétének jelképe. Kálvin szerint Krisztust csak jelenlevĂľnek gondolják közben, és kizárólag csak hatása [ereje] szerint van jelen.

Kálvin "nem a szellemi és testi táplálás azonosságát, hanem azok szimultán voltát tanítja, azaz azt, hogy az érzéki táplálással egyidejĂťleg következik be a Szentlélek hatása, amelynek révén Krisztus teste a hivĂľ lélekkel egyesül". Luther viszont Krisztus testének objektív jelenlétét feltételezi a kenyérben és borban, úgyhogy mindenki, aki áldozik, akár méltó rá, akár méltatlan, Krisztus testét és vérét veszi magához.

Luther e tekintetben közel áll a katolikus egyház elméletéhez, amely a kenyérnek és a bornak Krisztus testével való azonosításáig jutott el; ez a tanítás, hosszas elĂľkészületek után, a negyedik lateráni zsinaton (1215-ben) nyerte el a végsĂľ szentesítést. Eszerint Krisztus a kenyérben és borban "igazán, valósággal és szubsztancia szerint" [lényegileg] (vere, realiter et substantialiter) jelen van. E nézet helyességének bizonyítékaként a szó szerinti értelemben vett szereztetési igéken (János, 6, 48-58; 1 Kor. 10, 16 skk.; 11, 20-29) kívül a régi egyházatyák kijelentéseit is idézik.

A kenyeret és bort a pap az általa kimondott "szavak erejével" (vi verborum) Krisztus testévé és vérévé változtatja. Ez az átváltozás páratlan, mert a kenyér és a bor összes integráns és alkotó része megmarad, ezért a különleges "transsubstantiatio" [átlényegülés] kifejezéssel jelölik. Krisztus (a kenyér és a bor) mindegyik alakjának (színének) bár-melyik részében teljes egészében jelen van, "úgyhogy az, akinek az ostya egy részét átnyújtják, mégis az egész Krisztust veszi magához". A kenyér és a bor egész szubsztanciája (tehát nem csupán egy negyede vagy egy harmada) átváltozik Krisztus testévé és vérévé, közben azonban a kenyér és a bor külsĂľ alakja megmarad.

Krisztus az állandó alakokban [színek alatt] állandóan jelen is van. Ezért lehet Krisztus testét utazásra is elvinni, beteghez eljuttatni stb. Krisztus valóságos jelenléte azonban csak az "alakokban" valósul meg; ha a kenyér és a bor tĂťz által vagy másképp elpusztul, akkor Krisztus jelenléte nem tart tovább, hanem "Isten mindenhatósága folytán helyreáll a korábban megszĂťnt természetes rend, és Krisztus testének helyébe az a szubsztancia lép, amellyé a kenyeret és a bort a tĂťz változtatta".

Az eucharisztia [eukharisztia] révéri megnövekszik a megszentelĂľ kegyelem, többféle kegyelem jön létre, és a bocsánatos bĂťnök elengedtetnek. Az eucharisztia megoltalmaz a halálos bĂťntĂľl, és az örök üdvösség záloga. A kegyelem állapotában és éhgyomorra méltó felvenni, vagyis éjfélt követĂľen ételtĂľl és italtól teljességgel tartózkodni kell.

Az Ăľsi egyház, akárcsak a görögök és a protestánsok, két alakban [két szín alatt] vette az úrvacsorát, a római katolikusoknál azonban az a szokás, hogy csak a pap iszik bort, a laikusok [világiak] pedig csupán kenyeret kapnak. Ezt azzal magyarázzák, hogy ily módon meggátolható a szent ital kiloccsanása.

A katolikus egyház, ellentétben a protestánsokkal, az eucharisztiának nemcsak szentségi jelleget tulajdonít, hanem áldozati jelleget is. Áldozaton ez esetben "látható adomány"-t értenek, "amelyet az istennek szabályszerĂťen bemutatnak, hogy annak teljes vagy részleges elpusztításával Ăľt mint a legfĂľbb urat tiszteljék, és imádják" (Wilmers 440. l.). Mivel az Ószövetség hitének követĂľi számos áldozatot mutattak be, amelyek mind az isten iránt érzett imádatuk kifejezésére szolgáltak, az Újszövetség hivĂľi sem maradhattak el mögöttük ebben a tekintetben. Az ótestamentumi állatáldozatok helyébe náluk a véres keresztáldozat vér nélküli megújításaként és folytatásaként a szentmiseáldozat lépett.

A miseáldozatot az istennek hódoló, engesztelĂľ, hálaadó és kérĂľ áldozatként mutatják be; az áldozat bemutatását pap végzi el Krisztus helyetteseként. Gyümölcsei egyrészt általában az egyház, az élĂľk és a tisztítótĂťzben levĂľ lelkek, másrészt a papok és a miseáldozat kiszolgáltatásában részt vevĂľ többi személy, valamint a misén részt vevĂľ hivĂľk javára szolgálnak (vö. 2 Mózes 24, 1-8, ahol Mózes az áldozati állat vérét részben az oltárra, részben a népre hinti).

A latin nyelven felolvasott mise középpontjában az átváltozás áll, amelynek során Krisztus a pap szavára az oltáron jelenvalóvá lesz. Ezt egy sor szertartás fogja körül.

A transsubstantiatiót a görög egyház is tanítja, és a szentséget áldozatnak tekinti. Az oltáriszentséget két alakban adják, de kovászos kenyeret használnak ( és nem kovásztalant, mint Rómában).

4. A bĂťnbánat. Krisztus nemcsak maga bocsátotta meg különbözĂľ alkalmakkor azoknak a különbözĂľ személyeknek a bĂťneit, akik hozzá fordultak (Máté 9, 2; Márk 2, 5; Lukács S, 20 skk.), hanem apostolait is felhatalmazta rá, hogy ezt megtegyék (Máté 16, 19; 18, 18; János 20, 23). Az apostolok jogutódjaiként a katolikus papok mint az isten titkainak gondnokai (vagy szétosztói) (1 Kor. 4, 1) igényt tartanak a bĂťnbocsánat hatalmának gyakorlására. Ezt a gyónáskor gyakorolják, amelynek során a megbocsátást kérĂľ, a megbánástól és attól a szándéktól hajtva, hogy többet nem vétkezik, Ăľszinte, nyílt és teljes vallomást tesz súlyos bĂťneirĂľl, azért hogy a gyóntatóatyától kiszabott büntetést magára vegye. A töredelem szentsége segítségével minden a keresztség után elkövetett bĂťn elengedhetĂľ, éppen úgy, mint a miattuk kiérdemelt örök büntetés.

Azoknak az idĂľben véges [ideigvaló, nem örök] büntetéseknek a bĂťnbánat szentségén kívül esĂľ elengedését, amely bĂťnökért a bĂťn megbocsátása után a földi életben vagy a tisztítótĂťzben vezekelni kell, búcsúnak hívják. Ezt az egyház, ill. a pápa különleges alkalmakkor engedélyezheti, azon az alapon, hogy Krisztus vagy a szentek jó cselekedeteinek kincsébĂľl használ fel erre, mivel ez a kincs, amelyet Ăľk a maguk számára nem vettek igénybe, az egyház rendelkezésére áll, hogy a közösség érdekében felhasználja.

A búcsúval tehát nem lehet a bĂťnt megbocsátani, hanem csak a büntetést lehet elengedni; ennek azonban nélkülözhetetlen elĂľfeltétele a bĂťnbocsánat. Csak azok a hivĂľk nyerhetnek búcsút, akik a kegyelem állapotában vannak.

Megkülönböztetnek teljes és részleges búcsút. A búcsú akkor teljes, ha az összes idĂľben véges [ideigvaló] büntetést elengedi (pl. jubileumi búcsú, halotti búcsú). Teljes búcsút nyer, aki mentes a súlyos és bocsánatos bĂťnöktĂľl, és az elĂľírt jó cselekedeteket pontosan végrehajtja.

A részleges búcsú elnyeréséhez szintén szükséges a kegyelem állapota, de nem feltétel a valamennyi bocsánatos bĂťntĂľl való mentesség.

Csaknem minden búcsú kiterjeszthetĂľ a purgatóriumban szenvedĂľ lelkekre is közbenjáró könyörgés formájában. A búcsúról szóló tanítás volt a lutheri reformáció külsĂľ kiváltója. A protestánsok harcoltak az ellen az elképzelés ellen, amely szerint a pap megbocsáthatja a neki meggyónt bĂťnöket, és a pápa rendelkezhet Krisztus vagy a szentek többletérdemeivel; a töredelmet teljességgel az ember lelkébe utalták.

5. Az egyházi rend [pappá szentelés] a katolikusoknál, a protestánsokkal ellentétben, külön szentségnek számít, mivel szerintük Krisztus, aki egyszerre volt próféta, király (Jel. 19, 16; Máté 28, 18; János 18, 37) és fĂľpap (Zsid. 5, 1; 9, 11) is, a papságot az apostolokra ruházta át. Ezt a papságot, amelynek a (mise)áldozat be-mutatása és ezzel a hívĂľk megszentelése, valamint a bĂťnbánat szentségének alkalmazásával az istennel való kiengesztelése a feladata, a papi rend szentségével (sacramentum ordinis) kell szaporítani. Ennek külsĂľ jele a kézrátétel (2 Tim. 1, 6) és az istentisztelet céljára szolgáló tárgyak átnyújtása megfelelĂľ szavak kíséretében.

A szentséggel a papok "eltörölhetetlen" (indelebilis) jelleget nyernek, amelyet sem elpártolással, sem kizárással nem lehet megszüntetni, ezért hitetlen vagy elmozdított pap is szentelhet, feloldozást ellenben csak akkor szabad adnia, ha ettĂľl az erre a célra szolgáló hatóság nem tiltotta el.

6. A házasság. A katolicizmus végül Krisztus által rendelt szentségnek tekinti a házasságot is. Évát az isten adta élettársként Ádámnak, és ezzel létrehozta a házasságot. KésĂľbb, hogy a választott nép gyors szaporodását elĂľsegítse, engedélyezte a poligámiát. Krisztus azután visszaállította az eredeti helyzetet oly módon, hogy az egy nĂľvel való házasságot jelentette ki egyedül jogosnak és felbonthatatlannak (Máté S, 31; 19, 3 skk. ; Márk 10, 2 skk. ; Lukács 16, 18 ; vö. 1 Kor. 7, 10 skk.).

Krisztus a házasságot az egyházzal való saját kapcsolata analógiájaként (Ephesz. 5, 24) szentségnek tekintette, ez kiderül Ephesz. 5, 32-bĂľl, ahol a házasságot Krisztus és az egyház nagy titkának nevezik. Római katolikus felfogás szerint a házasság felbonthatatlan, csak a halál bonthatja szét. A görög egyház házasságtörésért elválaszt (Máté 5, 32 alapján). Habár a protestánsok egyházilag megáldják a házasságot, mégsem tekintik szentségnek. Luther "külsĂľleges, testi dolog"-nak nevezi, "akárcsak a többi világi tevékenységet", amely világi törvénykezésnek van alárendelve.

7. Az utolsó kenet a súlyos betegségben szenvedĂľ, halálba készülĂľnek pap által szentelt olajjal való megkenése. Ennek következtében az illetĂľ bocsánatos bĂťnei, valamint ezek következményei eltöröltetnek, a beteg a haláltusára megerĂľsödik, és adott esetben eljut a gyógyuláshoz. E szentség isteni rendelése Jakab levelébĂľl (5, 14 skk.) következik, amelyben ez áll: "Beteg valamelyiktök? Hívassa el az egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a beteget a hitbĂľl fakadó ima megszabadítja, és az Úr talpra állítja. És ha bĂťnöket követett el, bocsánatot nyer" (Jak. 5, 14 skk.). Márk (6, 13) szintén beszél arról, hogy a betegeket olajjal kenik meg.

A római egyház az utolsó kenetet a haldoklónak, a gyónás és az áldozás után, a betegség során csak egy ízben szolgáltatja ki, a görög egyház ellenben az ún. "könyörgĂľkenetet" misztikus gyógyszernek tekinti, amelyet ismételten is ki lehet szolgáltatni.

A protestantizmus ezt a szentséget teljességgel elveti.

 

Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977