Az üdvösen etikus viselkedésnek nem feltétele a steril belsõ tisztaság és az életellenes önmegtartóztatás. Ellenkezõleg: csak aki «izzani képes», az hordozza magában azt a belsõ intenzitást, ami az önmagunkon túlemelõ szellemi fejlõdés lángját be tudja gyújtani.

A vallás és a morál közötti egyenlõségtétel az emberiség legvégzetesebb tévedése [volt], a «jó» és «rossz» dolgok közötti különbségtételnek pedig semmi köze sincs a valláshoz. Így a buddhista etika a mindenkire kötelezõen érvényes elõírásokat sem ismeri: minden egyes ember saját magáért felelõs annak mértékében, hogy a belátás és szellemi fejlõdés mely fokán áll. A múlt vallásai messzemenõkig megkövetelték a hívõktõl, hogy vakon elfogadják bizonyítatlan hittételeiket.

A Buddha ezzel szemben nem akarta, hogy a hívek vakon kövessék útmutatásait, anélkül, hogy belátnák azok okát és szükségességét. Számára nem az volt a fontos, hogy az emberi cselekedetek kifelé milyennek látszanak, hanem hogy azoknak mi a mozgatórugója, milyen tudati irányultságból és attitûdbõl fakadnak.

A legmagasabb felismerés felé vezetõ út kezdetén a valóság megismerésére való õszinte törekvés és az élet törvényeinek elfogulatlan elfogadása áll, már amennyire ezek a normális emberi tapasztalás körébe esnek. Ezt jelenti tulajdonképpen a szamjag dristi (valódi/tiszta szemlélet), a Nemes Nyolcrétû Ösvény elsõ lépése. A buddhista szellemi attitûd szempontjából döntõ jelentõségû, hogy ez a felismerést és a belátást tekinti a megvilágosodás felé vezetõ út elsõ lépésének, és nem pedig a tradíció vagy vallási elõírások által rögzített erkölcsi törvények követését. Egy buddhista számára az erkölcsösség az általa elért felismerési szint kifejezõdése. Hiszen ha csak azért tartana be bizonyos erkölcsi szabályokat, mert büntetéstõl tart, vagy mert jutalmat vár, akkor az ilyen úgynevezett morál minden erkölcsi értéket nélkülözne.

Amint belül, úgy kívül

Buddhista nézõpontból az erkölcsösség a szellemi attitûdünknek nem oka, hanem következménye. Eme attitûd és a cselekedeteink közötti összhang, vagyis saját belsõ hitelességünk a shíla igazi jelentése, ami szó szerint lefordítva «gyakorlatot» jelent. Emiatt aztán a szamádhi – a belsõ integráció és teljessé válás –  sem lehetséges shíla nélkül, mert nem valósítható meg az összeszedettség és az eggyéválás, ha hiányzik a belsõ harmónia. S ahogy a shílát a meggyõzõdéseink és cselekedeteink közötti összhang eredményének tekinthetjük, úgy a bölcsesség (pradzsnyá) a tudatunk és a valóság törvényei közötti harmóniából, a szamádhi pedig az érzéseink, a tudásunk és a szándékaink harmóniájából keletkezik. Utóbbi tehát az összes bennünk lévõ teremtõerõ összhangját feltételezi egy magasabb valóság átélésében.

Milyen belátás szükséges mármost ahhoz, hogy egy buddhista magára vállalhassa az öt shílát? Elsõsorban a felelõsség belátása, ami abból fakad, hogy minden érzõ lénnyel azonosul, vagy ahogyan ezt az írások megfogalmazzák, egyenlõvé teszi magát minden lénnyel. Fölismerte, hogy azokkal a cselekedetekkel, szavakkal és gondolatokkal, amelyek nem felelnek meg ezeknek a szabályoknak, szenvedést okoz más lényeknek. Ezáltal diszharmóniába kerül a környezetével, és ennek visszahatásaként õ maga is szenvedést fog tapasztalni, illetve gátakat emel saját fejlõdése útjába. Ezért az olyan cselekedeteket, amelyek a relákkal ellentétben állnak, nem-üdvösnek nevezzük, mert ezek nemcsak másoknak, hanem saját magunknak is nagy károkat okoznak.

Minden mindennel összefügg

Ahhoz, hogy a shílákat a megfelelõ módon gyakorolhassuk, be kell látnunk emberi létünk feltételekhez kötöttségét, és fel kell ismernünk, hogy e világban semmi sem létezik elszigetelten, hanem minden mindennel egymásba fonódik a kölcsönhatások végtelen játékában, ami a pratítjaszamutpádában (függõ, kondicionált keletkezésben) nyilvánul meg számunkra. A végtelen, egyetemes kölcsönhatásokba való beágyazottságunk e belátásából születik meg bennünk a szolidaritás érzése minden élõlény irányában, és fölismerjük, hogy mindannyiukért felelõsek vagyunk.

Olyan idõket élünk, amikor az emberek által teremtett tudomány magának az emberiségnek a megsemmisítésével fenyeget. Erre a pontra annak következtében jutottunk el, hogy olyan erõket szabadítottunk fel, amelyek egyre inkább kivonják magukat az ellenõrzésünk alól. Így az ember az intellektus uralma alatt – holott õ maga hozta létre ezt a tudást – részévé vált annak a mechanizmusnak, amely elpusztítja az individuumot, kioltva abban az «emberiesség» és az «isteniség» utolsó nyomait, vagyis éppen azt, ami emberré tesz bennünket.

Hiszen az emberlét köti össze az individuum egyszeriségét és egyedülállóságát egy olyan numinozitással, ami kiemeli õt elszigeteltségébõl, és egyszersmind lehetõvé teszi számára, hogy átélje, ahogyan az élete beleszövõdik a mindenség egészébe.

A Buddha tanítása szerint ez az önmagunk fölött álló «isteni» megvalósítható számunkra a négy úgynevezett mérhetetlen meditációs szemlélõdés (brahmavihára ) felébresztése által: a szeretet (maitré), az együttérzés és könyörület (karúna), az együttes öröm (muditá), valamint a minden létezõ felé való megkülönböztetés nélküli és határtalan odafordulás (upéksa ) gyakorlásával, mely utóbbiból az önmagunkat érintõ dolgokkal szembeni egykedvûség is fakad.

Az «isteni állapotban való idõzés» e négy módszere közül az elsõ, vagyis a maitré az a kulcs, amely megnyitja a szabadulás útját önzésünk börtönébõl, és egyidejûleg megnyitja számunkra a világtér végtelenségét.

Minden pszichológiai szõrszálhasogatás és tudálékos okoskodás ellenére a maitré többet jelent, mint a puszta «barátságosság», «jóindulat», «jóság», «kedvesség» vagy «segítõkészség». Csak egyetlen olyan megfelelõje van nyelvünkben, mely sokértelmûsége ellenére képes rátapintani a dolog lényegére: ez a legtisztább és legmagasabb értelemben vett odaadó szeretet.

Ami a világot legbelül összetartja

Az a tény, hogy a szeretetnek végtelen sok fokozata van és végtelenül sokféle kombinációban képes megjelenni, semmit sem változtat annak legbelsõ lényegén. A szeretet olyan, mint a láng, amely minden tisztátalan dolgot felemészt, s melegséggé és fénnyé változtatja azt át. Aki a Buddha által magasztalt maitrínek ezt a melegségét kétségbe vonja, az nem értette meg sem a buddhizmus, sem a melegség lényegét.

Inkább tisztában kellene lennünk azzal, hogy egy olyan ember, aki a személyes életében nem képes a szenvedélyes szeretetre, az egészen biztosan nem fog tudni a szellemi fejlõdés magasabb fokán sem igazi odaadást kibontakoztatni magában, s valódi önfeláldozásra sem lesz képes. Óvakodjunk ezért a «klinikai tisztaságot», steril morált és életellenes önmegtartóztatást képviselõ hamis prófétáktól, és adjuk szívünk egész melegét, sõt legmélyebb szeretetünk izzását embertársainknak – alkudozás és perlekedés nélkül, s anélkül, hogy ezért cserébe bármit is elvárnánk.

Tegyük mindezt annak a Nagy Szeretetnek a kibontakoztatása érdekében, amit a Magasztos „a szív és a szellem felszabadítójának“ nevezett, s amely a saját lényünkben lobogó legtisztább, minden önzést felégetõ tûz.

Így dicsõítette a Buddha kétezerötszáz évvel ezelõtt – 500 évvel Pál apostolnak a szeretetrõl szóló magasztos éneke (1 Kor. 13) elõtt – a szeretetet, mint azt a képességet, mely minden más nagyszerû és magasztos vallási és etikai tettnél sokkal inkább képes meglágyítani a megkeményedett énstruktúrát, illetve meglazítani az én rögeszméjét. "Ha valaki képes arra, hogy akárcsak egyetlen élõlényt is tiszta szívbõl szeressen, már ez is üdvére válik. A nemes ember azonban, aki minden lény iránt szeretetet ápol szívében, mérhetetlen szellemi érdemeket hoz létre"

[Láma Anagarika Govinda 1898. május 17-én született a szászországi Waldheimben. Filozófiát, pszichológiát és archeológiát tanult. Már fiatal korában a buddhista útra lépett. 1928-ban utazott elõször Ceylonba, hogy ott a páli buddhizmust tanulmányozza. Érdeklõdése késõbb a vadzsrajána felé fordult, s több expedíciót vezetett az az akkor még elzárt és ismeretlen Tibetbe, amelyek megnyitották a Nyugat számára az utat a gyémántút buddhizmus tanaihoz. 1933-ban Darjeelingben megalapította az Árya Maitreya Mandala rendet, melyhez 1956-ban a magyarországi Buddhista Misszió is csatlakozott. Láma Govindát tehát rendünk alapító mestereként tiszteljük. Önmagát közvetítõnek tekintette Kelet és Nyugat között, és ezt az utat követve tudósként, íróként és gyakorló misztikusként is kiemelkedõt nyújtott. Számtalan könyve közül „A fehér felhõk útja“ aratta a legnagyobb sikert, melyben tibeti expedícióiról számol be. Misztikus meditációs élményeit versekben és festményeken is megörökítette. 1985. január 14-én, a kaliforniai Mill Valley-ben ment át a Nagy Átváltozáson. A fenti cikk a Német Buddhista Szövetség folyóiratában jelent meg (Lotusblätter, 2002, 2, 28. o.). – A szerk.]

 

Fordította: Anojá