Zazen: zen ülést jelent. Ez a zen meditáció, mely három fokon át vezethet a megvilágosodáshoz. A megvilágosodást japánul szatori-nak, azaz megértésnek, vagy kensó-nak lényeglátásnak nevezik. A megvilágosodás belsõ tapasztalat, amely szavakkal vagy fogalmakkal nem fejezhetõ ki egyértelmûen. A zazen által megkövetelt szellemi magatartás: le kell állítani a gondolkodást, de nem lehet elbambulni. Ennek elérése nem könnyû, ezért a kezdõk 1-tõl 10-ig számolnak magukban /majd kezdik elölrõl/, vagy egy koanra összpontosítanak. A koan egy olyan rövid történet, amely paradox formában mély bölcsességet hordoz. A koan rejtvény, amelynek logikus gondolkodással nincs megoldása. Itt a gondolkodást meghaladó intuícióra van szükség. Ismerünk egy olyan koan gyûjteményt, amelynek jellemzõ módon A kapujanincs átjáró címet adták.

A helyes lelki magatartás érdekében meg kell szûnnie minden gondolatnak, kívánságnak és tervnek, legyen az jó vagy rossz, továbbá minden nagyravágyásnak, irigységnek vagy félelemnek.

"A kis-énnek meg kell halnia. Aki egészen meghal, egészen feltámad majd. Aki csak félig hal meg, csak félig fog feltámadni. Olyasvalami, mint egyéni én, egyáltalán nem is létezik."

Minden dolog, még a legkisebb vízcsepp, vagy az idõ legrövidebb pillanata is azonos a mindenséggel. Mindezt azonban csak elméletben tudjuk. A megvilágosodásban azonban át is éljük ezt az igazságot. Az élmény pedig nagy biztonságot és nem sejtett boldogságot ad. A nem megvilágosodott ember saját /empirikus/ énjének rabja. De ez az én, amelyet õ igazi önmagának tekint, csak idõleges. Nem ez az õ tulajdonképpeni lényege. Igazi énjét vagy önmagát még nem pillantotta meg. Ki kell lépnie vélt énjébõl, én-tudatából. Csak ekkor tudja felfogni igazi önmagát, lényegét és érheti el az igazi valóságot.

Hogy ide eljussunk, szellemünknek üressé kell válnia. A szellem üressége nem révület és nem nyitott szemmel való alvás. Hiába való azon bosszankodni, hogy a gondolatoktól nem tudunk megszabadulni, mert így hozzátapadunk a bosszúságunkhoz, ami még károsabb. Mindenképpen el kell hagynunk a dialektikus gondolatmeneteket és a logikus következtetéseket. A megvilágosodás útjának ezek a legnagyobb akadályai.

A megvilágosodást nem lehet intellektuális erõfeszítéssel elérni, csupán intuícióval!

Az elõírt testtartás szerepe az, hogy megkönnyítse a lelki ráhangolódást. A tartás úgy befolyásolja a vérkeringést, hogy serkenti az akarattól független idegek mûködését. A keleti vallásokra igen jellemzõ, hogy képesek ügyesen használni a testet a szellem befolyásolására

Elsõ fok:
A megfelelõ ülésmód, miközben az ember az értelem és az akarat segítségével a szellem kiüresítésére törekszik. - szellemi megújulás. Ezek a gyakorlatok fõleg morálisan és aszkétikusan hatnak jól, mert mindig magukba foglalják a törekvést, hogy megszabaduljunk szenvedélyeinktõl.

A keresztény lelkigyakorlatok célja is a rossz hajlamok kiirtása. De ott ez másképpen történik. A hitigazságokon elmélkednek, és ennek követésében elhatározásokat tesznek. Ezután megindul a harc az elhatározások végrehajtását gátló akadályok ellen.

Ezzel ellentétben a zazennél az ember nem elmélkedik, hanem kiüresíti szellemét. Bizonyos értelemben szétzúzza az akadályokat, a bennünk levõ rendetlenséget. A zazen már az elsõ fokon is bizonyos belsõ felszabadulást nyújt.

Második fok:
Az elsõ fokon nem érhetõ el a megvilágosodás. Még azt sem tudjuk, mi az. Bár a második fokon sem érjük el, de úgyszólván a nyomára akadunk. A megvilágosodás felé vezetõ útról van egy képi ábrázolás: tíz képbõl álló sorozat egy parasztról szól, aki elveszett ökrét keresi. Az elsõ képen a paraszt minden megfontolás nélkül, céltalanul bolyongva keresi ökrét. Ez az elsõ fok. Az ember még csak nem is sejti, hogy mi tulajdonképpen a megvilágosodás. Minden róla alkotott elképzelésünk nyilvánvalóan hamis, és gátolja az elérését.

A lelki erõk a második fokon még passzívabbak, mint az elsõn. Aki a zazen elsõ fokát hosszabb ideig gyakorolja, annak elõbb-utóbb olyan belsõ élményekben lesz része, amelyeket eddig még nem élt át.

Az ember például nyitott szemmel alakokat lát, pl. szentek vonulnak el elõtte. Felléphetnek más jelenségek is. Például vadállatok, amelyek fenyegetõen szembenéznek velünk. Megesik, hogy az ember hangokat hall, vagy rámeredõ szemeket lát, esetleg árnyakat.

Mivel a zazennél értelmünk szokásos tevékenységét kikapcsoljuk, tudatalattink felszabadul. A látomások onnan bukkannak fel. Mindezeket a jelenségeket makijó-nak, szellemek világának nevezik. Valójában szó sincs szellemekrõl, épp ellenkezõleg: mindenkor figyelmeztetik az embert, ne lépjen kapcsolatba ezekkel a jelenségekkel. Aki belemerül látomásaiba, nem jut el a megvilágosodáshoz, míg csak meg nem szabadul tõlük. Különben mindezek a jelenségek, ahogyan maguktól jöttek, úgy maguktól el is tûnnek, ha az ember nem foglalkozik velük, hanem továbbra is arra törekszik, hogy ne gondoljon semmire.

Gyakran vannak olyan pszichikai állapotok, amelyeket nem látunk, hanem érzünk. Nehéz ezeket leírni. Ez az állapot mindenesetre különbözik az elsõ fokétól. Ez már nem csupán az értelem és az akarat aktivitása, hanem inkább passzív tapasztalás. Ezt az állapotot pszichológiai extázisnak is nevezik. Amennyiben a látomások erõteljesen jelentkeznek, a kifejezés tökéletesen helytálló. Megfelelõbb inkább mély szellemi koncentrációnak vagy elmélyülésnek nevezni.

Ehhez járulhat még, hogy idõnként különös vágyat érezhet az ember valami iránt, amit nem ismer – valami iránt, ami nem tudatos. Mondhatnánk úgy is, arra vágyódik, hogy kilépjen önmagából. Mennél jobban elõrehalad a nem-gondolkodás belsõ magatartásának útján, annál erõsebb lesz ez a vágya.

Ez a második képe az említett képsorozatnak: a paraszt rátalál az ökör nyomára.

A második fokon amit az ember elér a zazen után is megmarad. Éspedig nem úgy, hogy ezáltal az értelem és akarat megbénulna. Épp ellenkezõleg, teljes egészében rendelkezünk velük, nem akadályozzák hivatásunk gyakorlását, hanem inkább segítik. Ezen felül lelkünkben olyan békét érzünk, amint egy jól végzett imádságos gyakorlat után, és az ember függetlenebbé válik mindattól, amirõl azelõtt úgy vélekedett, hogy számára fontos. Az ember bensejében szabaddá vált. Nehézségek és sorscsapások már nem hozzák ki egykönnyen a sodrából. Embertársaink már alig, vagy egyáltalán nincsenek terhünkre, és mi is kellemesebbekké válunk számukra. Nem fortyanunk fel többé, nem kerít hatalmába a szeszély, melankólia vagy más érzelem, amivel embertársaink terhére szoktunk lenni. Kiegyensúlyozottabbakká és hozzáférhetõbbekké válunk.

A zazen másik hatása: az ember jobban tud valamely tárgyra összpontosítani.

Röviden: a második fokon a szellem elkezd uralkodni a testen és az érzéki benyomásokon. De ezt nem a felismerések és az akarati elhatározások kerülõ útján értük el, hanem egyenesen és közvetlenül. Természetesen az utóhatás annál tovább tart, minél mélyebben és hosszabb ideig maradt valaki az elmélyülés állapotában.

Meg kell említeni egy másik hatást is: ezen a fokon egyesülünk a kozmikus erõkkel. Ez által az ember képessé válik rá, hogy emberfeletti dolgokat vigyen véghez. E jelenségeket jól ismerjük az indiai jógából.

Ezek csak akkor következnek be, ha magunk is akarjuk. Régebben gyakrabban éltek ezekkel az eszközökkel, ma azonban a zen elutasítja a természetfeletti képességek alkalmazását, szerintük a zazen csak a megvilágosodás útja lehet.

A harmadik fok: a megvilágosodás.
A jelenség leírása: A megvilágosodás állapota olyan, mintha magasabb szintre ragadnák el az embert. Eltûnik a tárgy, amellyel elõzõleg egynek éreztük magunkat. Tökéletes az egység, a nyugalom és a béke. Mintha megszûnne a tudat megszokott árama. "Testem és lelkem kihullott belõlem."

Váratlanul jutunk ebbe az állapotba, és közben kiver bennünket a verejték. Úgy érezzük, hogy minden ellentét megszûnt. Nincs már többet különbség igen és nem között.

Az állapotot úgy jellemezhetjük, mint valami ürességbe taszítottságot. Megszûnik a dialektikus gondolkozás és a fogalmak taglalása, kilépés az érzékek és a rájuk épülõ fogalmak világából.

Thomas Merton: "E pillanatban úgy hullik le rólunk hamis mindennapi életünk tudata, mint egy piszkos, szennyezett víztõl átitatott, elnehezült ruha. Kiszabadul a mélyebb én, amely a megfontolás és az elmélyedés számára túl mélyen rejtõzik, és elmerül az isteni szabadság és az isteni béke mélységében. Túl mélyre távolodunk attól a felszíntõl, ahol gondolkodunk."

Japánban az élményt természetesen nem annyira a lelkiállapot leírásával, mint inkább versekkel, festményekkel, magával a zen mûvészettel fejezik ki.

A szerzetesek a "mi is a megvilágosodás?" kérdésre fõként paradoxonnal válaszolnak, mint pl. "Hallod, hogy szól egy tenyér, ha csattan?".

Pszichológiai értelmezés: Már nem arról van szó, hogy le akarnánk hatolni szubjektivitásunk legmélyebb rétegeibe. Épp ellenkezõleg, túl akarunk jutni a szubjektivitásként megélt létbõl az abszolút felé, amelynek maga a szubjektivitásunk is jele. A betekintés az önmagát megtapasztaló kis énbe, az inspekció éppen olyan normális emberi ismeret, mint a külsõ világ szemlélése.

De amikor a nagy Én radikálisan önmaga felé fordul, épp ellenkezõ irányban halad, mint az emberi megismerés szokásos módja. Ez a folyamat csak a pszichológiailag és mentálisan érzékelt tudatállapotokon túl kezdõdik. A nagy Én útkeresõinek véleménye szerint… Ez az út csak akkor kezdõdik, amikor már túlhaladtak a tapasztalati /kis/ én megszokott aktusain, és maguk mögött hagyták azt.

A megvilágosodást joggal nevezhetjük misztikus tapasztalatnak. Ha helyesen értelmezzük, az is nyilvánvaló, hogy minden szokásos értelemben vett ismeretrõl le kell mondanunk. A megismerõ-képességének egyetlen aktusa saját mûködésének megsemmisítése kell legyen, hiszen a tiszta lét megtapasztalásáról van szó. Ez pedig minden megismerési aktus elõtt, vagy azon túl van. Az énnek túl kell lépnie önmagán. El kell jutnia létének forrásához. Ezért mondják a zenben, hogy a megvilágosodásban az ember eredeti lénye jelenik meg. Ezért nevezik lényeglátásnak.

Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ebben az aktusban a szellem önállósítja magát a testtõl, és az igazságot mintegy tiszta szellem módjára szemléli.

Ebben az értelemben mondja Aquinói szt. Tamás a belénk költözött szemlélõdésrõl, hogy ebben az esetben az ember angyalok módjára tevékenykedik.

"Kihullott belõlem a test és a lélek." Test és lélek, vagyis mindaz, ami az embert alkotja. Ebben az élményben nagyon világosan és meggyõzõ erõvel mutatkozik meg az emberi szellem létezése és magasabb rendû volta.

Fogalmi magyarázat: A megvilágosodás tartalmáról voltaképpen egyáltalán nem lehet beszélni. Akárhogyan jellemezzük is ezt a tartalmat, máris körülhatároltuk. Ez pedig hamis, mivel a megvilágosodás lényege szerint határtalan: az abszolút és a határtalan átélése. Ezért nem beszélhetünk tartalmi, csupán fogalmi magyarázatról.

Hogyan lehet tehát a megvilágosodást fogalmilag megközelíteni?

Amikor ezt a szót kimondjuk, általában azt gondoljuk: az ember valamit nagyon világosan felismert. "Fény gyúlt benne" – mint mondjuk. Minden evilági mulandóságát például olyan világosan látjuk, mint elõtte soha. Olyan erõteljes, hogy szinte új életet akarunk kezdeni, amely már csak az örök életet tartja szem elõtt.

A buddhizmus azt tanítja: az ember ebben az állapotban a lét hiánytalan egységét, az énnek a mindenséggel és a természettel való azonosságát éli át.

Egy monoteista is átélheti ugyanezt, de õ nem a természettel való egység élményeként fogja fel. Esetleg úgy véli, Istent látja.

A szatorit mindenki saját világnézete fogalmaival próbálja értelmezni, hacsak nem nyugszik bele, hogy le kell mondania minden magyarázatról. Ha mint a lét – pontosabban, mint az Én maga, és a hozzá tartozó valamennyi létezõ – élményeként fogjuk fel, e tapasztalat mindenképpen az istenélmény felé vezet bennünket, hiszen Isten minden teremtett lét végsõ alapja. E végsõ alapot pedig valamiképpen minden létélménynek magába kell foglalnia.

A megvilágosodás olyan szellemi erõ birtokba vétele, amely önmagában véve minden emberben meg van, de elrejtve, azaz korábban el nem érhetõ formában. Az így felfedezett erõ azonban nem a pszichológiai tudatosság síkján, hanem azon túl helyezkedik el.

Mindenki ugyanazt az egyetlen szellemi erõt veszi birtokába, és ugyanazzal az erõvel mélyíti el és erõsíti meg saját világnézetét. Amit addig csak elméletben, csak értelmileg vagy vallásos hite által tudott, azt most át is éli, és ezáltal értelmi vagy hitbeli tudását egészen új megvilágításban látja. - Új szellemi szemmel kezd el látni. Ugyanakkor ez az erõ érzéki benyomásai fölé emeli, és kiszabadítja érzéki ösztöneinek rabságából.

A megvilágosodás intuíció, és pedig nem az egyes dolgoké, hanem a lét teljességét átfogó össz-szemlélet értelmében az.

Carlos Maria Staehlin jezsuita atya azt mondja: "...az emberi lélek széles táj, amely égbõl és tengerbõl áll. Középen a horizont nagyon finom vonala ezt két végtelen térségre osztja, fent a levegõ és lent a víz birodalmára. E lélektájban a pszichikai tudat a horizont. E nagyon finom csík fölött nagy, ismeretlen magasság helyezkedik el: a tudatfölötti, alatta pedig nagy, ismeretlen mélység: a tudatalatti. Tudatunk csak a magasság alsó határát és a mélyég felsõ határát érinti."

A tudatfölöttibe való behatolás – és nem csupán közeledés ehhez a zárt kerthez – erõs élményt jelent, amit megvilágosodásnak nevezhetünk. Ezt a vallásos tapasztalatot valódi felkészülés elõzi meg, amelynek fõ indítóoka, az Isten megtalálásának égõ vágya.

Az a benyomása, mintha levennének róla egy fátylat, és egy új látóhatár tárulna fel elõtte. Nem a részletek pontos felismerésérõl van itt szó, hanem az egész kozmikus rend megnyílik. Érzi a Teremtõt a teremtményekben. Egyetlen pillanat alatt felfogja mindazt, amit azelõtt hosszan tanulmányozott, de még soha nem értett meg. Ez a villámcsapás korántsem szûnik meg hirtelen. Idõt hagy arra, hogy szellemi tapasztalatunkat annak eleven megvalósulásában elemezzük. A lélek saját középpontjában érzi magát. Az övé lett az amire vágyott.

A kezdõk megtérnek, megváltozik az egész életrendjük és stílusuk…

A felsõ térségbõl érkezõ erõs impulzus … visszhangra talál az alsó rétegben …, éspedig általában látható képek formájában … vagy akusztikus jelek kíséretében …, de tudunk olyan esetekrõl is, ahol ez a visszhang a lélek alsó rétegeiben nyilvánvalóan nem következik be.

Thomas Merton: "A lét és a jó egyetlen metafizikai intuíciójában szellemileg megízlelhetjük és élvezhetjük az egész valóságot, minden létezõnek és jónak az okát. Ekkor egyetlen világos intuícióval felfogjuk a létet és a jóságot, amelyben minden egyedi létezõ részesedik, és ezáltal egész szellemünket világosság és derû árasztja el. Ez a természetes extázis egy neme, amelyben saját életünk felfedezi önmagában a transzcendentális rokonságot minden más létezõvel, miközben kilép önmagából, hogy az egész létet birtokba vegye, majd pedig visszatér önmagába, hogy itt minden létet megtaláljon."

E tapasztalatnak az az alapja, hogy intuitív módon meglátjuk szellemi lényegünk értékét. Saját valóságunk mély metafizikai észlelésérõl van szó. A megvilágosodás pillanatában a lélek megízlel valamit veleszületett szabadságából, amely õt, mint szellemi lényt megilleti.

Eljuthat innét akár az abszolút lény intuíciójához is, amely végtelenül felülmúlja a létrõl és a szellemrõl való legmagasabb-rendû fogalmainkat is. A lét e metafizikai intuíciója által az értelem még nem jut el a végtelen lény közvetlen víziójához. Felfogjuk Istent, de még mindig csak a teremtett lét közvetítésével. Tükörképként ismerjük Õt fel saját szellemünk élõ mélységeiben, amelynek Õ a teremtõje, és amely tükörként az Õ képét hordozza.

Ennek ellenére a lét és transzcendentális tulajdonságainak metafizikai intuíciója megrendítõ élmény. Bizonyos fokú erkölcsi tisztaság nélkül nem érhetõ el.

Ennek az intuíciónak természetes hatása erõsíti a lelket, és elõsegíti a veszélyes kötöttségektõl való megszabadulást.

Ezen az intuíción túl van még egy másik is: Isten abszolút létének intuitív megragadása. Ez az intuíció nem csak spekulatív, hanem kvalitatív és affektív is, és az analógia fényének segítségével kisugározza a Teremtõ ideáját, éspedig azzal az intenzív életerõvel és örömmel, amelyet az emberi szellem, mint Isten teremtménye önmagában felismer.

Ez az öröm, ez az intellektuális beteljesülés, amely részben válasz az emberi szellem lényének legmélyebb igényére, a lényeglátásra, természetes módon elérhetõ.
A megvilágosodás sodrás minden esetben hosszantartó felkészülés elõzi meg. A megvilágosodásnak érnie kell.

A megvilágosodás értéke

A meditáció befejezése után az eksztázis megszûnik, viszont az ember sajátos nyugalma megmarad. Könnyebben túlteszi magát nehézségein, és nem kötõdik annyira az érzékelhetõhöz. Szelleme jobban felül tud kerekedni érzéki benyomásain.

A megvilágosodás nem öncél, hanem a tökéletesedés eszköze, mind morális, mind vallási szempontból. Morális szempontból azért, mert az ember a megvilágosodás által erkölcsileg tökéletesedik.

Ami a zent illeti, lényegét az elõzõekben említett tíz kép segítségével érthetjük meg:

1. A paraszt tanácstalanul keresi ökre nyomait.
2. Boldogan megtalálja a nyomokat.
3. Megtalálja magát az ökröt, azaz saját énjét.
4. A paraszt megragadja a gyeplõt, de ez nagy fáradtságába kerül. Ez arra utal, hogy még a lényeglátás elérése után sem nyugodott meg az ember valamennyi rendezetlen ösztöne. Valójában még nem ura énjének. Szelleme még nem szabad.
5. A paraszt gyeplõn vezeti ökrét: lassan az ember megszerzi az uralmat önmaga fölött. Ez azonban még mindig fáradtságos.
6. A paraszt az ökör hátán lovagol, miközben vígan furulyázik. Most már simán megy minden, nem kell erõlködni. Ekkor vált az ember igazán megvilágosodottá.
7. Már nem látható az ökör, a paraszt egyedül van, teljes megelégedettséggel ül a háza elõtt: Az ember nemcsak összhangba kerül énjével, hanem egyé is válik vele.
8. Sem a paraszt, sem az ökör nem látszik. Csak egy kört látunk, melynek közepe üres: minden ellentét megszûnt. Már a megvilágosodáshoz sem ragaszkodik. Olyan ellentétek, mint megvilágosodás és nem-megvilágosodás, már nem léteznek számára. A két utolsó kép a megvilágosodás teljes hatását ábrázolja:
9. Tájat lázunk virágokkal, ez azt jelenti: a megvilágosodott személyen kívül semmi sem változott. Most mindenben béke van. Mindaz, amitõl nagy igyekezettel meg akart szabadulni, megdicsõülve tér vissza hozzá.
10. A paraszt a városba megy: a megvilágosodott az emberek közé vegyül, hogy mindnyájukat az igazi szabadsághoz és megvilágosodáshoz vezesse. A megvilágosodott most már minden erejét embertársainak szolgálatába állítja.

A megvilágosodás tehát nemcsak saját javunkat, hanem mindenekelõtt az ember tökéletesedését kell szolgálja. A zen tulajdonképpeni célja mindig ez, és nem valamiféle rajongás vagy miszticizmus.

A megvilágosodással az embernek új életet kell kezdenie. A zazen gyakorlása, fõképpen pedig a megvilágosodás visszavonja a külsõ érzékeket, és a szellem uralma alá helyezi az embert.

Egy angol bencés misztikus, Augustin Baker 1575-1641 azt írja: "Aki lelki ember akar lenni, annak a külsõ érzékeit befelé kell vonnia, majd pedig ezeket a belsõ érzékeket a magasabb, vagyis az intellektuális lélek képességeinek körébe kell felemelnie, és ott el kell veszítenie, vagy meg kell semmisítenie. Ezután a magasabb-rendû lélek ezen képességeinek egyesülniük kell, mert ez az egység a kezdet és a forrás, ahonnan a képességek származnak és kiáradnak. Ennek az egységnek, amely egyedül alkalmas az Istennel való tökéletes egyesülésre, Istenre kell irányulnia.

És most azt kérdezem magamtól, hogy amit tanítványunk /Baker itt magára gondol/ mondott nektek amaz állandó igyekezetérõl, hogy minden tevékenységét testének bensejébe vonja, az vajon nem ugyanaz-e, mint amirõl a misztikusok beszélnek…

Nem kétséges elõttem, hogy tanítványunk, de bárki más számára is az a legjobb ima és a legjobb aktív szemlélõdés, ha lelkét minden testi dologtól tökéletesen megszabadítja. Úgy tetszik nekem, hogy tanítványunk akarat-gyakorlata felfelé irányult, és ennek következtében mindent, ami alant volt, maga után felfelé von. Véleményem szerint így õ egyre inkább lelki emberré válik, és mintha a lélek a test nélkül mûködne.”

Ezt a folyamatot, vagy tevékenységet tisztulásnak is lehet nevezni. Genusz Vatanabe mester: "Az ember hasonlatos a vízhez, amely áttetszõen és tisztán fakad a forrásból, de minél messzebbre folyik, annál piszkosabbá válik. Eredetileg az ember tiszta ugyan, de élete folyamán sok rendetlenség és bûn alakul ki benne. A zazen gyakorlása által lassanként vissza kell térnie eredeti tisztaságához."

Ilyen értelemben a zen vagy a megvilágosodás az erkölcsi tökéletesedés eszköze. A megvilágosodás rendkívül fogékonnyá teszi az embert a vallásos hitre. A megvilágosodásban eltûnik a kétkedés és a félelem, az irigység és a gyûlölet, és minden vallással ellentétes érzelem. Mert a megvilágosodás egységélmény, ezek az érzelmek viszont elválasztanak. Ezért már a megvilágosodás felé vezetõ út elején arra kell törekednünk, hogy megszabaduljunk az érzelmektõl. A megvilágosodás állapotában ezek eltûnnek. Az ember megszabadul érzéki-szellemi világától, és énjének legbelsejébe lép. Ide semmilyen érzelem nem jut be. Mintegy az ajtón kívül maradnak, de ott persze lesben állnak. Mihelyt kijövünk, megpróbálnak bennünket ismét birtokba venni. De azáltal, hogy Énünk legbelsejébe lépünk, képessé válunk rá, hogy egyre gyakrabban és egyre gyökeresebben megszabaduljunk tõlük, és így egyre szabadabbakká váljunk kívül is.

Ezen túlmenõen a megvilágosodás segít, vagy legalábbis segíthet a vallási igazságok elmélyítésében is. Elõzõleg megállapítottuk, hogy értelmünk saját megsemmisítésének aktusát kell véghez vigye ahhoz, hogy eljussunk a megvilágosodásig. Ez mintha azt jelentené, hogy az értelmet – legalábbis a zazen alatt – tökéletesen ki kell kapcsolnunk. De ez valójában még sincs így, amint egyébként semelyik más misztikában sem szabad az értelmet teljesen kikapcsolni. Ha ugyanis elértünk egy magasabb szintet, ott értelmünknek is mûködnie kell – de intuitív módon.

Hogy ez miképpen megy végbe, az ember szabad akaratától függ. A monoteista, mint Baker, értelmét Istenre irányítja, az abszolút és felfoghatatlan Istenre. Egy keresztény viszont Krisztus, az Istenember, vagy bármely más kinyilatkoztatott igazság felé fordítja figyelmét. Ez azonban mindig intuitív tevékenység.

Ha azt mondjuk, hogy a meditációban tekintetünket Istenre vagy más vallási igazságra irányítjuk, úgy itt mindenekelõtt természetes képességeinkre gondolunk. Nem mintha a kegyelmi közremûködést ezzel kizárnánk! Másként kifejezve, ha ezúttal még nem is beszélhetünk szigorú értelemben vett misztikus kegyelemrõl, de így is, a segítõ kegyelemnek ezen a fokán is megtapasztalhatjuk majd, hogy nagyon könnyû egyszerûen Istenre gondolni, bizonyos értelemben Istent szemlélni. Sõt nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy ebben az állapotban az ember egyszerûen és szeretettel Istenre tekint. Hasonlóképpen tapasztalhatjuk azt is, hogy ebben az állapotban, könnyû szemlélõdésünket az Evangélium titkaira, különösképpen a szenvedésre irányítanunk.

E megállapítások már a második fok mély összeszedettségére is érvényesek. /Civilizációs ártalom: korunk embere a mértéktelen aktivitások és elfoglaltságok súlya alatt görnyed. Idegei felõrlõdnek. Szellemileg túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy komoly dolgokkal foglalkozzunk. Ugyanakkor túl könnyen elérhetõk az olcsó szórakozás eszközei./

Ha valakinek erõs vallásos hite van, az bizonyos fokig képessé teszi az embert a belsõ összeszedettségre.

Korunk emberének egészséges passzivitással kellene ellensúlyoznia túlzott aktivitását. A megvilágosodás passzivitás, éspedig megszerzett passzivitás, de nem a lustaság tétlensége vagy olyan állapot, amelyben az ember az ösztöneitõl hagyja magát vezeti, ezek uralma alá süllyed, és méltatlanná válik önmagához.

A megvilágosodás sokkal inkább olyan passzivitás, amely az embert ösztönei fölé emeli. Ez pedig hõsies küzdelmet tételez fel bármely alantas indulat ellen. A megvilágosodáskor énünk képessé válik rá, hogy önmagát tiszta létében megtapasztalja.

A megvilágosodás további hatása egyfajta természetes öröm és megelégedettség. Ez az öröm a test és a szellem közötti harmónia következménye. Annál intenzívebbé és tartósabbá válik, minél tovább jutottunk a zazenben.

A keresztény aszkézis és misztika szolgálatában

A kereszténység világosan megkülönbözteti az aszketikus gyakorlatokat a misztikától. Az aszkézis mindenki számára megközelíthetõ, és rendes körülmények között a tulajdonképpeni misztika elõfeltétele. E két terület nem választható el teljesen, és gyakran egybe is fonódik. Az intenzív belsõ életre való törekvés mindig kockázatos, de e nélkül még senki sem vált szentté.

Ha megfelelõ bevezetést kapunk az aszkézisbe, fõleg pedig az imaéletbe, és ha tapasztalt lelki vezetõ áll mellettünk, úgy nem érhet bennünket kudarc.

Az elmélkedõ imádság egyik legfõbb nehézsége, hogy a modern élet zajában túl nehéz összeszedetten élnünk. A másik nehézség a lelki kiszáradás. Ennek különbözõ okai lehetnek: fáradtság, vagy az elõkészület hiánya. De azon is múlhat, hogy valaki már túl jól ismeri elmélkedése tárgyát. Az elmélkedés mûvészetében rendszerint minden kezdõ képes a fejlõdésre, ha kellõképpen igyekvõ. Az elmélkedésbe való bevezetésnek különbözõ módszerei vannak, de mindegyik megkívánja a lelki képességek – emlékezet, akarat, értelem – erõteljes mûködését. Sokszor szétszóródik a figyelmünk, mert az ima nem kötõdik sem valamely gondolathoz, sem valamely érzelemhez. Csak Isten különös kegyelme lenne képes áthidalni ezt az elakadást, ilyen segítségre azonban jobb, ha nem számítunk. Ugyanis az Istennek az ember ne írja elõ, mikor segítsen. Ha viszont nem küldi kegyelmét, az elmélkedés nehézkessé válik, akár fellép a szétszórtság, akár nem.

A zazen módszere nagy segítséget nyújthat e nehézségek leküzdéséhez. Elõször is kiváló eszköze annak, hogyan szabaduljunk meg mindennapi gondolatainktól, és hogyan érjünk el egy belsõ összeszedettséget.

A keleti vallások jobban felhasználják az ember természetes adottságait, mint a kereszténység. A keresztény felfogás szerint csak egy dolog szükséges feltétlenül, éspedig hogy az ember elérje végsõ célját, még ha ez esetleg csak annak a hosszú, fájdalmas folyamatnak az árán történik is, amelyben megtisztul minden tökéletlenségtõl, fõként minden bûntõl, amely halála pillanatáig hozzá tapad.

Egy nem-kereszténynél, legalábbis Japánban a sorrend pont fordított. Neki elõször természetes adottságaival kell megszabadulnia a bûntõl és a rossz hajlamoktól, és így kell lassanként erkölcsileg jó és bensõjében szabad emberré válnia. Mivel nem ismer személyes Istent, akinek segítségét kérhetné, teljesen rá kell hagyatkoznia természetes adottságaira, és ezekkel kell elérnie annyit, amennyit csak lehet. Véleményük szerint a megváltás épp abban áll, hogy az ember minden rossz hajlamától képes megszabadulni.

A zen aszkézisbõl hiányoznak lényeges elemek, különösen Krisztus követése, mint út és közvetlen cél, amelyek túlmennek a természetes erényeken, továbbá hiányzik a végsõ cél is: a tudatos törekvés Isten szeretetére.

A kereszténység lényegében kegyelmi ajándéknak tekinti mindazt, ami a misztikában történik. A buddhizmus viszont a megvilágosodást, elsõsorban sõt kizárólag saját emberi fáradozásának gyümölcseként értelmezi.

A keresztény álláspont alapján hozzá kell fûznünk, hogy mint minden ember a buddhista is részesül kegyelemben, hiszen erre neki is nélkülözhetetlen szüksége van.

A misztika Isten közvetlen mûködése a lélekben, tartalma szerint pedig a kegyelmi élet megélése ráébredés arra, hogy részesülünk az isteni természetben. A misztikus élményben közvetlenül megtapasztalhatjuk azt, amit eddig csak közvetve, hitünk által tudunk. Míg például valaki általában csak hite segítségével tudja, hogy az igazak lelkében Isten lakozik, az Istennel való misztikus egyesülésben erre közvetlenül is ráébred.

Ezért amit eddig csak a hit homályosságával látott, e pillanatban kétségtelen ténnyé válik számára. És mivel e pillanatban Isten közvetlenül érint meg bennünket, ez mindig nagy örömmel és lelki-békével jár együtt. A keresztény misztika csúcspontja a "belénk költözött szemlélõdés".

Ezt úgy határozzák meg: az ember egyszerû, szeretõ pillantást vet Istenre, miközben az Isten iránt lelkében csodálat és szeretet gyullad. Tapasztalhatóan felismeri Õt, mélyen megbékél, és mintegy ízelítõt kap az örök üdvösségbõl.

A buddhista hasonlóan ahhoz, amit az imént a keresztény misztikusról mondtunk, a megvilágosodást úgy jellemzi, mint a Buddha-természetben való részesedést. Természetesen ezúttal nem a történelmi Buddha egyszeri természetére gondolnak, hanem a nem személyes abszolútumra, amellyel végsõ soron az Én azonos. Ezt kezdetben a buddhista is csak tanai alapján hiszi, egészen addig, amíg a megvilágosodásban élményévé válik.

Ha most megpróbálunk elvonatkoztatni minden teológiai és világnézeti struktúrától, úgy közös nevezõre hozhatjuk a két megállapítást, és azt mondhatjuk: Mind a buddhista megvilágosodásban, mint a keresztény misztikában az egy és abszolút lét megtapasztalásáról van szó, de ez a tapasztalat az elsõ esetben az abszolútumnak /Istennek/ személytelen, míg a második esetben személyes formájában történik. Ennek a megállapításnak az a fontos következménye, hogy a megvilágosodás, bár valódi intuíció, nem vezet szükségképpen a személyes Isten megismeréséhez, vagy a keresztény misztikához. Tehát a megvilágosodás és a keresztény misztika viszonyát vizsgálva csak az a kérdés, hogy ez az élmény csupán különleges elõkészület-e a misztikus kegyelemre, vagy pedig különleges módon létre is hozza a léleknek azt a kedvezõ diszpozícióját, amely képessé teszi rá, hogy elnyerje Istentõl a misztika ingyenes kegyelmét.

Az iszlám misztikusok nem állnak meg az énben nyugvó Énnél, hanem tovább mennek az Istenben levõ ÉN-hez és végül az énben levõ Istenhez.

Augustin Baker: "A magasabb rendû lélek ezen képességeinek összegzõdniük kell abban, amit a lélek egységének neveznek…, és ezt az egységet, amely egyedül képes arra, hogy tökéletes egységet alkosson Istennel, Istenhez kell rendelni, és egyedül Õrá kell irányítani."

Ezt az egységet a misztikusok "a lélek csúcsának" vagy a "lélek mélységének" nevezik. Pontosabban azt mondják, hogy az Istennel való misztikus egyesülés a lélek csúcsán, illetõleg a lélek mélyén megy végbe.

A keresztény misztika azt mondja: az összeszedett imádkozás a bejárat, vagyis az elsõ fok a misztikus ima felé. Ez az összeszedettség azt jelenti, hogy valamennyi lelki erõ befelé fordul. A misztikusok tanulsága szerint, az összeszedett imádkozás a kegyelem hatására történik, miközben a lélek magatartása passzív. Sõt a lélek ekkor az elmélkedés szokásos módján ténylegesen nem is tevékenykedhet, hiszen az elmélkedés aktivitása maga ellentétes a passzív összeszedettséggel. Az elmélkedés mindig megkülönböztet, összehasonlít stb., míg az összeszedettség egyesít.

Azoknak a lelkeknek, akik egyszer Istentõl passzív módon megkapták az összeszedettség képességét, önmaguktól, aktív módon is hozzá kell járulniuk ehhez.

Aki keresztény létére a zen módszerét alkalmazza, annak indítéka is mindig keresztény. Õt éppen az Isten utáni szeretõ vágyakozás jellemzi. A megvilágosodás éppen az érzéki észlelés és a fogalmi gondolkodás szempontjából létre tudja hozni bennünk azt a diszpozíciót, amely Keresztes szt. János szerint a misztikus egyesüléshez szükséges.

Gyakorlati útmutatások a zazenhez

Ha valaki egyéni módszerrel próbálkozna, valószínûleg késõbb érne célhoz, mintha a zen vagy a jóga módszerét választaná. Ezekhez a módszerekhez viszont hozzátartozik az is, hogy az ember megfelelõ tornával, légzési gyakorlatokkal vagy egy bizonyos ülésmóddal a testi erejét is az ügy szolgálatába állítsa.

Merevebb izületû embereknek a japán szuvári, amit általában sarokülésnek fordítanak, lehet jó kezdõ pozíció.

Az ember letérdel a szõnyegre, leereszkedik, és a bokáira ül. Ennél az ülésmódnál a bokák külsõ oldalának laposan a földön kell nyugodniuk, és a nagy ujjaknak érinteniük kell egymást vagy egymáson kell feküdniük úgy, hogy lábfejeink mélyedést képezzenek. Mivel az alsó lábszárak laposan a földön fekszenek, és az egész test ebben a helyzetben teljesen ellazulhat.

Kezdetben mindenkinek fájdalmas kissé, mert az inakat szokatlan módon megfeszíti és a vérkeringést gázolja. Mindenesetre tanácsos a tényleges zazent megtanulni, mivel ez vezet a legbiztosabban célhoz. Mindenki megtanulhatja, aki valamennyire egészséges és nem túl idõs.

Elõször elégedjünk meg a hankával /fél lótuszülés/. Helyezzük jobb lábunkat a bal combunkra, de ne tegyük ugyanakkor a bal lábunkat a jobb combunkra. A hankát lehet cserélni is, ha egy idõ múlva elfárad a lábunk. Ha valaki ezt elsajátította, megpróbálhatja a kekkát /teljes lótuszülés/, tehát a jobb lábat a bal combra és a bal lábat a jobb combra felhelyezni vagy fordítva.

Sokkal fontosabb, hogy inkább rövid ideig, de rendszeresen gyakoroljunk, mint rendszertelenül és hosszan. Ajánlatos a zazent kora reggel gyakorolni, mielõtt az utcai zajok elkezdõdnek, vagy este, amikor ismét elcsendesednek. A felsõtest legyen egyenes, mint a gyertya és a súlypontunk az altestre, a köldök alá helyezzük. Vállunkat tartsuk lazán.

Fejünket emeljük fel és állunkat húzzuk be. Kezünket a test elõtt lazán kapcsoljuk össze. A tradicionális tartás szerint nyitott bal kezünket helyezzük a jobb kézre, mégpedig kézfejjel lefelé. Hüvelykujjainkat kissé emeljük fel úgy, hogy az ujjhegyek érintsék egymást. A kezünket persze máshogyan is összekapcsolhatjuk. Az altest kivételével sehol sem szabad erõt kifejtenünk. A zazen alatt gondosan ügyeljünk arra, hogy a hátunk észrevétlenül be ne görbüljön, mert ez a zazen hatását nagymértékben akadályozná. Ez a külsõ testtartás belsõ nyugalmat biztosít.

Szemünket nyitva kell tartani. Nézzünk a padlón kb. 1 m távolságra egy pontot, vagy a függõleges falon. A nyitott szem a zazenben éppen olyan fontos, mint az egyenes tartás.

Míg az ember az elmélkedésnél ösztönzésül maga elé tehet egy képet vagy valami mást, ez a zazenben nem megengedhetõ, mert gátolja a szellem kiüresedését.

Lélegezzünk mélyen, alkalmazzunk hasi légzést. Különösen a meditáció kezdetére a következõ légzésgyakorlatot ajánljuk: mihelyt helyes testtartásban ülünk, orrunkon keresztül mélyen belélegzünk, a levegõt benyomjuk a testbe és egy ideig ott tartjuk. Utána keskeny résnyire nyitott szájon keresztül lassan kiengedjük a levegõt, amíg a tüdõ egészen ki nem ürül.

Télen ez a gyakorlat kellemes meleget kölcsönöz az egész testnek. Elég, ha ezt a gyakorlatot a zazen kezdetén egyszer-kétszer megismételjük. Ez után a légzésgyakorlat után hajlítsuk felsõtestünket jobbról balra és vissza, ezt folytassuk egy ideig, elsõször szélesebb, majd kisebb mozdulatokkal és végül az eredeti tartásban. A zazen alatt rendszerint az orron keresztül lélegzünk mélyen be és hosszan ki.

A belsõ magatartásról

A lélegzést számoljuk magunkban egytõl tízig, majd kezdjük elölrõl. A be és kilégzést külön számoljuk /be egy, ki kettõ/. Japánul ezt szuszukolásnak hívják. Teljesen a számolásra kell összpontosítanunk, és semmi sem terelheti el ettõl a figyelmünket.

A számolás célja, hogy tárgyat nyújtson a szellemi tevékenységnek, de anélkül, hogy ezen elmélyülten gondolkodnunk kellene.

Az álmosság ellen azt tanácsolják, hogy csak a kilégzést számoljuk. Ezt is egytõl tízig, szükség esetén megismételjük.

A következõ lépcsõ a zuzikolás: már nem számoljuk a be és a kilégzést, hanem csak figyelünk rá. De a belégzésnél csak a belégzésre, a kilégzésnél csak a kilégzésre koncentrálunk. Bizonyos értelemben a be – és kilégzésnek eggyé kell válnia szellemünkkel.

Ezt követõen térhetünk át az un. Sikantazára, azaz a "csak ülés"-re, ami annyit jelent, hogy teljes egészében feloldódunk a zazenben.
- Az egyetlen, amin a zazen alatt gondolkodhatunk, a koan.
- Zazent csak étkezés után legalább egy órával kezdjük.
- Egy-egy ülés ne tartson tovább 30-40 percnél, helyes minden ülés után 10-20 percre felállni és körben járni, de figyelmünk ez alatt sem kalandozhat el.

A buddhisták szerint tudatunknak kilenc fajtája van. Az elsõ hat magába foglalja az összes érzéki és szellemi tudatállapotot, vagyis a közönséges értelemben vett tudatot. Azért éppen hat, mert öt érzékszervünk van, amelyhez hozzászámítjuk az értelmünket is.

Ez alatt a komplexum alatt találjuk meg a hetediket, a tudatalattit. Alatta van a nyolcadik, ahol tároljuk mindazt, amit valamilyen módon megéltünk. Legmélyebben található a kilencedik tudat, amelyet az abszolút világmindenség tudatának nevezhetünk.

El kell jutnunk egészen odáig, és hogy ezt megvalósítsuk, át kell hatolnunk a tudat minden más fajtáján, vagy meg kell azokat semmisítenünk. Csak ekkor következik be a megvilágosodás, de ekkor valóban be is következik. Nehéz áttörnünk a tudat különféle fokozatait. Különösen makacs a nyolcadik tudatszint áttörése. Mindig csak a semmit kell egyre lejjebb nyomni. Mihelyt megérintjük a mélyebb tudatot, fellobban a szikra- és ez a megvilágosodás.

Az elsõ út az, hogy az ember felhasználja a zazenben szerzett jártasságát az imaélete számára. Amint valamelyest eléri az összeszedettség állapotát, elmélkedést végez, éspedig a szemlélõdés értelmében. De ennek az elmélkedésnek nem a fejben, hanem a szívben kell történnie. Egy új kapu tárul fel számunkra a belsõ imához. Nevezhetjük ezt az "összeszedettség imájának", vagy "szerzett szemlélõdésnek". Talán még könnyebben megy, ha egyszerû imaformulát, röpimát mondunk, pl. "Jézus Krisztus könyörülj rajtam". A már régebbrõl ismert röpimák, ha a lélek mélyébõl fakadnak, új erõvel egyesítenek Istennel.

Az is elõfordulhat, hogy a lélek olyan mélységeibe jutunk, ahol még ezek az imaformulák is zavaróak, és csak belsõséges csendet érezzük lelkiállapotunkhoz illõnek.

A gyakorlat néhány hatása:
- A belsõ nyugalom és az önuralom megõrzése az élet minden viszontagsága közepedte.
- Egyre inkább eltûnnek a nyomasztó kételyek, a depresszió, a félelem és más kellemetlen érzések.
- A belsõ harmónia és öröm. Amely állandó elégedettséggel tölt el, és azzal a következménnyel jár, hogy úgyszólván teljes lényünkkel élvezni tudunk minden jót és szépet.
- A legnagyobb értéke az Istennel való egyre bensõségesebb kapcsolat, ami az imaéletbõl fakad.

A második út: az ember bizonyos értelemben tovább böjtöl, tehát nem használja fel az összeszedettségét a szemlélõdésre, hanem tovább gyakorol a "semmi"-vel, hogy elérje a teljes megvilágosodást. Nem hagyja abba, amíg csak el nem jut e páratlan fényességre.

Az elsõvel ellentétben a második utat nem ajánlhatom minden fenntartás nélkül bárkinek, akinek a világnézete keresztény. Elvileg mindenki eljuthat ide. Sok embernél mégis igen kétséges, hogy konkrét életkörülményei és munkája megengedi e számára az elmélyüléshez szükséges gyakorlást, és fõleg kétes, hogy megvan e benne a szükséges kitartás.

Nem zárható ki, hogy valaki zen gyakorlatok nélkül is eljusson a megvilágosodásra, de ez így sokkal nehezebb.

Járhatjuk a középutat is, amennyiben kezdetben az elsõ utat választjuk, és adott alkalommal áttérünk a másodikra. A másodikkal kapcsolatban még két dologra kell ügyelnünk:
- Meglehet, hogy valaki úgy véli, már eljutott a megvilágosodásra, holott ez nem igaz. Ezért bármit is élünk át, maradjunk alázatosak és szerények.
- Fennáll annak a veszélye, hogy az ember a megvilágosodás után, vagy talán még elõtte is, megelégszik az Énben lévõ én állapotával. Célunk nem az én az Énben, hanem az én Istenben.

A hívõ keresztény aggálya alaptalan, mert a zennél nem valamely hittételrõl van szó, mindössze a természetes lelki képességek felhasználásáról.

 

Szerzõ: Hugo M. Enomiya Lasalle S.J. - jezsuita szerzetes