Meghallva Hanumán bölcsen elĂľadott jó híreit,
Ráma örömmel eltelve felelte ékes válaszát:
"Csodálatos, sosem hallott tettet vitt végbe Hanumán,
amire gondolatban sem gondolhat más a föld szinén.
Nincs senki, aki átkelne a végtelen víztömegen,
kivéve a Madárkirályt, a Szelet és a Szél fiát.
Tündérek, szellemek, kígyók, istenek és a démonok
a Rávana-védelmezte Lankába nem juthatnak el.
Ha valaki megpróbálná, életével fizetne rá:
a ráksaszák nagyon védett városából nem térne meg,
csak az, aki vitézségben Hanumánunkkal érne fel.
Szítá felkeresésével életemet mentette meg,
és velem Laksmanáét is, a törvény-ismerĂľ majom.
Ám csüggedt lelkemet mégis búsítja az aggodalom:
az óceánra gondolva, elernyed lelkem ereje.
Az áthatolhatatlan víz túlpartjára hogyan jut el
a harcra egybegyült majmok csatára készülĂľ hada?
Félek, hiába tudtam meg, hogy hova került hitvesem;
az óceán legyĂťrését a majmoktól nem várhatom."

Az aggodalom-béklyózta Dasaratha-királyfihoz
aggodalmat oldó szóval szólt Szugríva, a bölcs király:
"KislelkĂť emberek módján miért gyötröd balgán magad?
Mint hálátlan a jótettet, felejtsd a gyáva bánatot!
Aggodalomra nem látok semmi okot, Raghuk üke.
A titkot felderítettük, tudjuk az ellen rejtekét.
Cápáktól, vízi hüllĂľktĂľl nyüzsgĂľ tengeren átkelünk,
betörünk Lanká várába, megöljük ellenségedet.
Nézd, itt van ez a mindenhez értĂľ, ügyes majomsereg:
kedvedért bátran, vidáman rontanának a tĂťzbe is.
Ne csüggedj! Rajta kell lenned, hogy visszaszerezd hitvesed,
és porba sújtsd elrablóját, a gonosz mĂťvĂť Rávanát.
Nekünk most az a dolgunk, hogy hidat verjünk a tengeren,
s meglátogassuk annak a ráksaszának a városát.
Ha a Trikúta-hegy csúcsán Lanká szemünk elé kerül,
úgy vedd, mintha halott volna csatában elhullt ellened.
Ha nem övezzük át híddal Varuna széles lakhelyét,
nem ronthatja le Lankát a mennylakók hadserege sem.
Ám te, tudással fegyverzett nagy bölcsek legbölcsebbike,
velem, segítĂľ társaddal, legyĂľzheted a TízfejĂťt.
Mert a Három Világon sem ismerek senkit, Raghu-sarj,
aki felajzott íjaddal szemben meg tudna állani.
Bízd ügyedet a majmokra: nem fog aláhanyatlani.
Meglátod nemsoká Szítát, átkelünk az örök vizen.
Ne tápláld bánatod, Ráma! Tápláld inkább haragodat!
Béna a csüggedĂľ harcos, a haragvó félelmetes.
Éles elméddel azt fontold inkább, hogy a Folyók Urán
mi úton-módon kelhetsz át. SegítĂľkként számolj velünk!
Amikor seregünk átkelt, kezedben van a gyĂľzelem,
mert ezek a vitéz majmok, alakjukat változtatók,
fatörzs- és szikla-záporral szétmorzsolják Lanká hadát."

Szugríva okkal és érvvel megtámasztott, megindokolt,
célhoz szabott beszédére a Raghu-sarj így válaszolt:
"Ha kell, hidat verek, vagy nagy vezekléssel teszek csodát,
s ha nincs más mód, kiszárítom a mérhetetlen óceánt.
Ebben a percben készüljünk indulásra, csatára fel!
Nézd, gyĂľzelmet jövendölve áll pályája csúcsán a Nap!
Ha Szítá jöttömet hallja, élet-reménye visszatér,

mint ha élet vizét issza az élettĂľl váló beteg.
ElĂľörsünk legyen Níla, fürkéssze ki az utakat,
százezer fürge járású majom legyen kísérete.
Níla, gyümölcsökben gazdag, hĂťs vizĂť erdĂľk útjain,
mézet csorgató fák mentén vezesd végig a sereget.
Megronthatják az erdĂľkben ráksaszák a patak vizét,
fák gyökerét, gyümölcsét is; Ăľrködj ellenük éberen!
Sziklák közt, szakadékokban, barlangokban, bokrok mögött
szétszéledve kutassátok a leskelĂľdĂľ kémeket!
Aki úgy érzi, hogy gyenge, az most inkább maradjon itt;
erĂľt, elszántságot kíván félelmetes feladatunk.
A tengerárként hömpölygĂľ, fenyegetĂľ elĂľhadat
erĂľs majom-oroszlánok vezessék, sok száz és ezer.
A nagy Gaváksa, Gavaja, s a hegycsúcs-termetĂť Gadzsa
járjon az élen, mint tehén-csordában a büszke bika.
A majomsereg jobb szárnyát fedezze Risabha majom,
erdĂľlakók oroszlánja, ugrálva járó nép feje.
A majomsereg bal szárnyán haladjon Gandhamádana,
megközelíthetetlen, mint megvadult elefántbika.
A sereg közepén majd én buzdítom a derékhadat;
mint harci elefánt Indrát, vigyen a hátán Hanumán!
Üljön Angada hátára a halál-osztó Laksmana,
mint Világelefánt hátán KincsĂľrzĂľ Szellemek Ura.
Vezesse az utóvédet Dzsámbaván, medvék bajnoka.
Szuséna Végadarsinnal fedezetül menjen vele."

Ráma rendelkezésére Szugríva, a majomkirály,
fĂľvezérként állt élükre, s az indulásra jelt adott.
A jeladásra felpattant az irdatlan majomsereg.
Barlangból, sziklacsúcsokról hömpölygött a vad áradat.
IllĂľn tisztelgett Rámának Szugríva, s vele Laksmana,
és a hadsereg útra kelt a déli világtáj felé.
Elefánt nagyságú majmok százai és százezrei,
milliók és százmilliók vették a nagy Rámát körül.
Rámát a fán-lakók teljes népe követte lelkesen;
örvendezett és ujjongott a Szugríva-vezette had.
Vígan ugrálva, szökdösve tolongott a majomsereg,
vakogott, kurrogott, bömbölt, rikoltozott, kiáltozott.
Útközben illatos mézet ettek, s édes gyümölcsöket;
bimbozó és virágfürtös gallyakat lengetett kezük.
Felkapta s lehajította egy a mását játékosan;
felszökött társa vállára, vagy társát földre nyomta le.
"Megöljük Rávanát, és a sötétben kószálók hadát
kiirtjuk egy szálig!" - hangzott kiáltásuk Ráma felé.
Az elöl haladó Níla, vele Risabha, Kumuda,
a sok majom-kézzel fürgén megtisztította az utat.
Középen a nemes Ráma, Szugríva, s a hĂľs Laksmana,
az ellenség-ölĂľk jártak sok hatalmas majom között.
Satabalit, a nagy majmot, száz millió vette körül,
csapata biztosította a nagy majom-fĂľsereget.
Ezer millió majmával Késarin, Gadzsa, Panasza,
és vitézeivel Arka védte a sereg oldalát.
Szugríva mögött nagy medvék tömegeivel Dzsámbaván
és Szuséna oltalmazta a vonuló sereg farát.
Pradzsangha és Valímukha, Dzsambha és Rabhasza majom
körbejártak és nógatták, ha itt-ott lemaradt egy-egy.
Ráma parancsba adta, hogy kerüljék a városokat,
és minden emberek-lakta tájat, s Ăľk hallgattak reá.
Mint a hullámverĂľ tenger, hömpölygött a majomsereg,
félelmes zúgással, mint a dagálykor áradó özön.
Köztük a két majom hátán a két férfi úgy tündökölt,
mint a Sötét Szörny szájában a HĂťsfényĂť s a Fény-adó.
Elborítva a föld színét, haladt az óriás sereg,
karom- s fog-fegyveres hĂľsök, medve- és majom-tigrisek.
A négykézláb futók lába és keze porfelhĂľt kavart,
s ijesztĂľ félhomály támadt, a napfény elsötétedett.
Vonultak éjjel és nappal, nem tartott pihenĂľt a had,
fĂťtötte harci láz mindet, sietve törtek cél felé,
Szítá kiszabadítása tettre sarkallta lelküket.
A Mahéndra-hegy lábához megérkeztek hamarosan,
s a kék-lótusz-szemĂť Ráma felmászott széttekinteni.
Az erdĂľborított csúcsról megpillantotta a király
a nagy halaktól, kígyóktól hemzsegĂľ, végtelen vizet.
A sereg is átkelt közben a közbeesĂľ hegyeken,
és a morajló víz partján sorjában felsorakozott.
Ráma és vele Szugríva, és harmadikul Laksmana
leszállt a hegytetĂľrĂľl, és a víz partjára lépkedett.
A zord vízparti sziklákat az örvénylĂľ víztömegek
kavargó árja csapdosta. Ráma elnézte, s így beszélt:
"Szugríva, hát megérkeztünk Varuna lakhelye elé,
s most ugyanaz a gond vár ránk, amely már eddig is gyötört.
E határon túl nincs több föld, csak a parttalan óceán;
ki kell valamit gondolnunk, hogy átkelhessünk habjain.
Nos, tartsunk pihenĂľt itt most. Hallgassunk meg tanácsokat,
hogy keljen át a túlpartra az egybegyĂťlt majomsereg."

Ekkor Ráma parancsára a hadsereg tábort ütött.
A Szítá vesztén bánkódó, erĂľs karú hĂľs így beszélt:
"A tengerparti erdĂľben verjen tábort minden csapat;
utána megtanácskozzuk, hogy keljünk át a tengeren.
Csapatától ne kószáljon most el senki ide-oda;
tudhatjátok, veszély les ránk. Járjanak Ăľrök fel s alá!"

Letanyázott a fás parton parancs szerint a hadsereg,
s úgy csillogott a víz partján a pihenĂľ majom-tömeg,
mint a tenger tükörképe, méz-sárga, hullámzó özön,
s a nyüzsgĂľ sokaság harsány zsivaja olyan zajt csapott,
hogy elfojtotta zúgása a habok örök moraját.

Rávana látta, hogy Lankát tönkregyalázta Hanumán,
s a hátborzongató, szörnyĂť pusztítást látva, így beszélt
szégyenében elfordított arccal tanácsosaihoz:
"Az a hitvány majom Lanká bevehetetlen városát
meggyalázta és feldúlta, s Szítával is találkozott.
A palotát beszennyezte, lemészárolt sok ráksaszát,
s fenekestül felforgatta az egész várost Hanumán.
Mondjátok, mit tanácsoltok? Mi vezet célhoz? Mit tegyek?
Mit gondoltok, mi lesz hasznos, amit ha teszek, jól teszem?
Mert úgy mondják, a gyĂľzelem gyökere a helyes tanács;
így tanácsotokat kérem Ráma ellen, tanácsosok.
A fáradalmakat tĂťrĂľ majmok iszonyatos hadát
vezeti Lanká ellen, hogy vészt, pusztulást hozzon reánk.
Nem kétlem, hogy könnyĂťszerrel át fog kelni a tengeren
öccse kiséretében, s a sereg követi szaporán.
SzörnyĂť majom-csapás zúdul most városunkra, ráksaszák;
álljon elĂľ hát mindenki tanáccsal, hogy hárítsuk el?"

Mint dalmahodó nagy felleg, a szénfekete ráksasza,
Prahaszta fĂľvezér szólalt meg elsĂľnek hetvenkedĂľn:
"Te minden szellemet, démont, isteneket és szörnyeket
csatában letiporsz könnyen; két ember-fajzat mit neked!
Eddig gyanútlanok voltunk, így játszhatott ki Hanumán;
ha még ide merészkedne, másodjára nem éli túl.
Az óceán-határolta, hegyek-fák fedte föld szinét
megtisztítom a majmoktól. Adj erre parancsot nekem!"

Dühös Durmukha átvette a szót tĂľle, s így lázított:
"Nem tĂťrhetjük e sérelmet, amely mindannyiunkat ért:
a hárem meggyalázását, a város tönkretételét,
a ráksasza-mahárádzsát lefitymáló kigúnyolást.
Megyek, megfutamítom most tüstént e söpredék-hadat,
ha levegĂľbe, tengerbe vagy föld mélyébe bújnak is."

Folytatta Vadzsradanstra, a villám-agyarú ráksasza,
húscafatok s vér szennyezte dorongját rázva mérgesen:
"Nyomorult Hanumánokkal bajmolódnunk nem érdemes,
amig Ráma és Szugríva áll utunkban, és Laksmana.
Megyek Rámát és Szugrívát, és velük együtt Laksmanát
lesújtani dorongommal, szétmorzsolni a majmokat.
Még egy tanácsomat halld meg, király, ha jónak gondolod,
mert az kerekedik felül, aki fortélyban járatos.
Alakjukat változtatni tudó ráksaszáid közül
válassz ki sok ezer szörnyĂť, iszonyú erejĂť vitézt,
ember alakba rejtĂľzve induljanak Ráma elé,
s valójukat jól leplezve, ámítsák el ellenfeled:
»Öcséd, Bharata küldött, hogy jelezze, oldaladra áll.
Maga is nemsoká itt lesz, most toborozza seregét.«
Ezután a gyanútlanra váratlanul reátörünk,
karddal, szigonnyal és nyárssal, buzogánnyal fegyveresen.
A levegĂľben állunk meg, fentrĂľl irtjuk a majmokat,
kövek-dárdák esĂľjétĂľl Jama lakába hullanak.
Beleesik a csapdába Ráma és vele Laksmana,
és a botor hiszékenység pusztulásuk forrása lesz."

Végül a hegymagasságú, villám-nyelvĂť Vadzsrahanu
szája szélét nyalogatva hosszú nyelvével, így beszélt:
"Mulasson ki-ki kedvére, ne törĂľdjetek semmivel;
ezt az egész majomcsordát én egymagamban felfalom."

A fegyvercsörtetĂľ hordát félretolta Vibhísana;
megvárta, míg leülnek, majd összetett kézzel így beszélt:
"Bátyám, mióta elhoztad a Vidéha-királyleányt,
baljóslatú jelek tĂťnnek fel földünkön egymásután.
Nem kap lángra az oltártĂťz, bár serkentik varázsigék,
füstölgĂľ-szennyesen gyullad, sziporkát szór és sistereg.
Házi tĂťzhelyen, oltáron, szentélyek szobrai elĂľtt
hangyák lepik be és férgek az áldozati eledelt.
Elapad tehenek tĂľgye, roskadozik az elefánt,
lovak nyerítenek búsan, s legelnek egyre éhesen,
könny hull szamár szemébĂľl, és szĂľrét hullatja a teve,
s hiába minden orvosszer, nem gyógyulnak a betegek.
Fekete varjak felhĂľi gomolyognak az ég ívén,
s a paloták terraszait sĂťrĂť rajokban ellepik.
Vijjogó keselyĂť-falkák lebegnek a város fölött,
szürkület lesz a hajnalfény, és bajt hoz enyhülés helyett.
Csapatba gyĂťlve kószálnak ragadozó vadállatok,
és elnyújtott üvöltésük hangzik a várkapuk elĂľtt.
Engesztelésre van szükség, ha feltĂťnnek e vészjelek:
javallom, rögtön add vissza Rámának a királyleányt."

Így szólt testvér a testvérhez: Rávanához Vibhísana,
legjobb tanáccsal szolgálva az összes tanácsos közül.

Ám a vágytól eszét vesztett, Szítába szerelmes király
a bölcs tanácsot fitymálta, s feltett szándékánál maradt.
Aranyháló-borította, gyönggyel-korallal kirakott,
szélvész-lábú lovak húzta nagy kocsijához sietett.
ViharfelhĂľ dübörgésĂť, páratlan kocsijára szállt
a szörnyek tízfejĂť feje, és hadaihoz hajtatott.
A vértbe öltözött, kardos, minden fegyverrel felszerelt
ráksasza-harcosok sorban elvonultak színe elĂľtt.
Sokféle hímes öltönyben, minden ékszerrel ékesen
sereglettek köré oldalt, és gyĂťltek szaporán mögé.
A felsorakozott népen végigtekintett Rávana,
és híveihez így szólott a kényét keresĂľ király:
"Segélyetekkel gyĂľztem le egykor a mennylakók hadát;
így gyĂľzzétek le vélem most Szugrívát és a majmokat.
Az óceán túlsó partján, a két királyfi oldalán,
Szítá nyomára bukkantak, s a tengerhez jutottak el.
Haditervet kovácsoljunk, eszeljetek ki ötletet,
hogy megtarthassam Szítát, és vesszenek a királyfiak.
Három Világon nincs senki, kire úgy vágyom, mint reá,
ámde nem akar ágyamba szállni a ringó léptĂť nĂľ.
Egy évi haladékot kért a szép lótuszbimbó-szemĂť,
addig várja, hogy eljĂľjjön szabadítóul hitvese.
Könyörgésének engedtem, s ígéretet tettem neki,
bár vágyam úgy elernyesztett, mint hosszú út a gyors lovat.
El kell mondanom egy dolgot, amely régen történt velem,
s eddig magamba rejtettem, lelkem emésztĂľ titkaként.
Egykor megpillantottam a szépséges Pundzsikaszthalát;
a levegĂľben, mint tĂťzláng, Brahmá laka felé repült.
ErĂľszakot tettem rajta, s letéptem róla köntösét.
Mint leszakított lótusz-szár, borult az Alkotó elé.
Az Önmagától LétezĂľ haraggal így fordult felém:
»Ha még egyszer erĂľszakkal közelítesz asszony felé,
abban a szempillantásban százfelé hasad a fejed!«
Így szólt az Alkotó átka, s ettĂľl rettegve nem merem
erĂľvel vonni ágyamba a Vidéha-királyleányt."

Az éjszakában-repülĂľk királya
vad vágya szülte szava hallatára
Vibhísanának, a király öccsének
óvó tanácsa csititotta bátyját:

"Miért öleltél kebeledre kígyót
Szítá alakban, iszonyú halálként,
mosoly-méreggel, csevegés-fulánkkal,
öt kobra-fejként meredĂľ öt ujjal?

Amíg a szörnyĂť erejĂť majomhad
dühödten meg nem rohamozza Lankát,
foggal-körömmel nekiesve bĂľszen -
add vissza Rámának egyetlen hitvesét!

Amíg nem fosztja meg a ráksaszákat
fejüktĂľl Ráma nyila záporával,
villám-ütésĂť, suhanó özönnel -
add vissza Rámának egyetlen hitvesét!

RejtĂľzz a Nap háta mögé, a Szélbe,
Indra keblére, a Halál ölébe,
felhĂľk közé, vagy a pokol-sötétbe -
Ráma bosszúja utolér akárhol!"

Ám Rávanát a zord Végzet megfosztotta eszétĂľl, és
Vibhísana okos, hasznos szavára durván válaszolt:
"Vetélytárs házában, mérges kígyó fészkében lakni jobb,
mint az ellenséghez szító, hamis barátok oldalán.
A rokonról nem ok nélkül hirdeti az egész világ:
titokban azon örvendez, ha baj éri a rokonát.
Papban örök a jámborság, tehénben örök a haszon,
csapodárság az asszonyban, a rokonban a gyĂťlölet.
Ha bárki más beszélt volna úgy, mint te, házam szégyene,
tovább percig sem élt volna; megvetésem sújtson terád!"

Így támadt korholó szóval Vibhísanára Rávana;
Ăľ a méltatlan sértésre felpattant, s még négyen vele.
Kezében buzogányával a levegĂľbe felrepült,
szörnyĂť haragra gerjedve, király-bátyjához így beszélt:
"Király, szememben elbuktál. Nem érdekel, bármit beszélsz.
A Törvényt megtiportad, s mint bátyát, nem illet tisztelet.
Hiába van a jószándék, a hasznos, célszerĂť tanács,
az önfejĂť nem hallgat rá, mert elbódítja végzete.
A minden élĂľt elvivĂľ Halál pányvája megkötött,
s nem akarok bukásodnak tanúja lenni, TízfejĂť.
Nem akarom itt várni be, míg Ráma aranyveretĂť,
izzó hegyĂť nyílvesszĂľi a földre leterítenek.
Védd ráksaszáiddal Lankát, s védd magadat, ahogy tudod;
én eltávozom. Üdv néked, király! Boldogulj nélkülem!"

Így beszélt ingerült szóval Rávanához Vibhísana,
s azonnal indult, hogy Rámát táborában keresse fel.
A Méru-hegycsúcs nagyságút, villámszalagként csillogót
a levegĂľben meglátta a földrĂľl a majomsereg.
Négy, ékszerekkel ékítetett, vérttel-fegyverrel felszerelt,
félelmetes vitézségĂť kísérĂľje röpült vele.
Mikor a hegycsúcs nagyságú, sötét viharfelhĂľ színĂť,
Indra villámaként sújtó, szemkápráztató ékszerĂť
Szugríva megpillantotta a magasban közeledĂľt,
gyanút fogott a bölcs, s némi töprengés után így beszélt:
"Errefelé tart, nézzétek, ez az öt felfegyverezett
ráksasza gyilkos szándékkal; rám pályáznak bizonyosan."

Szugríva szavait hallva, a vitéz majmok sebesen
fatörzseket és sziklákat ragadtak fel harciasan:
"Uralkodónk, parancsold meg, hogy üssük le a gazokat,
hadd hulljon mind az öt holtan a magasból a földre le!"

Amíg Ăľk így tanácskoztak, négy társával Vibhísana
a part szélére érkezve, a levegĂľben ott megállt.
Nem közelítve, távolról odakiáltott hangosan
Szugrívának s a majmoknak a nagy eszĂť Vibhísana:
"A ráksaszák gonosz lelkĂť uralkodója Rávana.
Rávana ifjabb testvére vagyok, nevem Vibhísana.
Õ volt Szítá elrablója s az agg Dzsatájus gyilkosa;
ráksaszík Ăľrzik fogságban a csüggedt szívĂť, gyenge nĂľt.
Megkíséreltem érvekkel és okokkal meggyĂľzni Ăľt,
hogy adja vissza Rámának feleségét, ha jót akar.
Ám végzet-elkábította eszével nem fogadta el
javára szolgáló szómat, mint orvosságot a bolond.
Semmibe vett, és mint holmi rabszolgával, úgy bánt velem.
Én családomat otthagyva, ide jöttem oltalomért.
Arra kérlek, jelentsétek Rámának, az egész világ
oltalmazójának: hozzá menekül most Vibhísana."

Vibhísana szavát hallva, Szugríva, a gyors erejĂť,
mérgesen értesítette Rámát és vele Laksmanát:
"Váratlan ellenség készül táborunkba hatolni be;
beférkĂľzne, legyilkolna, mint varjúfészket a bagoly.
Öt fondorlatos elméjĂť, cselekhez értĂľ ráksasza
színlelt baráti szándékkal érkezett; nehogy higgy nekik!
A ráksaszák királyának kémei ezek. Célja az,
hogy meghasonlást támasszon becsempészett erĂľivel.
Oltalmat kérni jött hozzád négy ráksasza, és élükön
Lanká uralkodójának testvéröccse, Vibhísana.
Hidd meg, Rávana küldötte ez az álnok Vibhísana.
Légy résen vele szemben, és fogasd el, ezt tanácsolom.
Titkos utasítással jött a görbe elméjĂť ide,
hogy bizalmadba férközve, majd reánk törjön álnokul.
Büntetésül ölesd meg mind az ötöt irgalmatlanul;
galád Rávana öccsétĂľl nem várhatsz jóindulatot."

Az indulattal ejtett szó hallatára a Raghu-sarj
Hanumánhoz s a mellette álló majmokhoz így beszélt:
"Amit Rávana öccsérĂľl mondott a majmok bölcs ura,
megszívlelésre méltó szó; hallottátok tanácsait.
Kétes ügyekben úgy illĂľ, hogy a jószándékú barát
eszes elgondolásokkal segítse meg barátait."

Ekkor az okos Hanumán, miniszterek legjobbika,
könnyed, édes, találó, bölcs tanáccsal így fordult felé:
"Bár legváratlanabb helyrĂľl áll most mellénk Vibhísana,
én mégsem gondolok rosszra; hallgasd meg véleményemet.
E váratlan idĂľ és hely éppen a legalkalmasabb,
hogy férfit férfival, s vétket erénnyel összevessenek.
Látta Rávana gazságát és a te vitézségedet,
érthetĂľ hát, hogy így döntött, bölcsen felmérve a valót.
Noha kifaggathatnád fürkészĂľ kérdésekkel is,
ezt mégsem vélném helyesnek; ellenzésére van okom.
A faggatásra kétsége támadna szándékod felĂľl,
és így a bizalmatlanság barátságot taszítna el.
Mindabból, amit elmondott, nem látszik sanda lelkület,
s nézz rá: derĂťs, nyugodt arca Ăľszinteséget árul el.
Nagy készületedet látta, s Rávana rossz erkölcseit,
Válin halálát hallotta, és Szugríva diadalát.
Õ is királyságot kíván, ezért jött segedelmedért.
Tudásomhoz képest szóltam; a döntés joga a tiéd."

A Szél fia tanácsára a nyájas lelkĂť Raghu-sarj,
a szent tanokban jártas bölcs, kimondta gondolatait:
"Aki barátként jön hozzám, nem fordulok el senkitĂľl,
ha vétke volna, akkor sem; nem érhet gáncs, ha így teszek.
Aki egyszer hozzám fordult, s kérlelt: »Hatalmadban vagyok«,
oltalmamba fogom venni; ezt fogadtam, és így teszek.
Vezesd elébem, Szugríva! Én védelmembe fogadom,
ha Rávana öccse, vagy ha maga Rávana volna is."

Ráma igéretét nyerve, az igaz lelkĂť ráksasza
a levegĂľbĂľl örvendve leszállt hĂť kísérĂľivel.
Boldogan Ráma lábához borult a tisztelettudó,
és alázattal intézte hozzá szavát Vibhísana:
"Megalázott saját bátyám, a rossz erkölcsĂť Rávana.
Minden élĂľlény védĂľje, védelmedhez menekülök.
Elhagytam házamat, Lankát, barátaimat, kincsemet;
te maradtál birodalmam, boldogságom és életem."

E szavak hallatán Ráma megölelte Vibhísanát,
s megkérte Laksmanát tüstént: "Meríts a tengerbĂľl vizet,
és kend fel a tengervízzel az érdemes Vibhísanát
a ráksaszák királyává színem és mindnyájunk elĂľtt!"

Testvérbátyja parancsára Szumitrá hĂľs lelkĂť fia
uralkodóvá felkente a majmok közt Vibhísanát.
A majmok üdvrivalgással üdvözölték a felkenést,
s "Nemes, nemes tett!" - harsogták, magasztalva Ráma kegyét.
Majd Hanumán és Szugríva megkérdezte Vibhísanát:
"A rendíthetetlen tenger vizén, Varuna lakhelyén,
az ugrándozva-járó nép hadserege hogy keljen át?"

Kérdésükre igaz lelkĂť Vibhísana így válaszolt:
"Az Óceánhoz forduljon oltalomért a Raghu-sarj!
Hiszen a Raghu-nemzetség fiai ásták egykoron
a mérhetetlen víz medrét, s rokonként fog segíteni."

Közben a fán-lakó népség táborozó hadseregét
megpillantotta Sárdúla, egy arra járó ráksasza.
A pihenĂľ sereg láttán visszafordult a kémkedĂľ,
Lankába száguldott, s rögtön jelentést tett a trón elĂľtt:
"Hatalmas majmok és medvék tömkelege közeledik,
mint feneketlen mélységĂť, határtalan, nagy óceán.
Két testvér Dasaratha-fi, vitéz Ráma és Laksmana,
két felülmúlhatatlan hĂľs, Szítá nyomát követve jön.
Elérkeztek a tengerhez, és a túlparton megpihent
tíz mérföld hosszan elnyúló, levegĂľt ellepĂľ haduk.
Hírhozóid, mahárádzsa, fürkésszék ki, mi lesz a jobb:
a meghasonlás-keltés, vagy megvesztegetés? békülés?"

Sárdúla szavait hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a helyzetet latolgatta, és hívatta, gondok között,
Suka nevĂť ügyes kémjét, s utasította, mit tegyen:
"Indulj sietve! Szugrívát, a hatalmas majomkirályt,
nevemben üdvözöld nyájas szóval, s mondd, üzenem neki:
»Ha elragadtam Rámától, a bölcs királyfitól, nejét,
neked mi dolgod ezzel? Jobb, ha Kiskindhába visszatérsz.
Hiszen a majmok Lankába úgysem juthatnak el soha;
nem hogy emberek és majmok, de istenek sem érik el.«

A ráksaszák királyának parancsára az éji rém
madárrá változott, s gyorsan a levegĂľbe felrepült.
Hosszú utat hagyott hátra magasan a tenger fölött,
és Szugrívához intézte a levegĂľbĂľl szavait.
Ahogy Rávana megbízta, átadta az üzenetet.
Mikor a majmok hallották, mind felpattantak hevesen,
és sebesen rárontottak, markukkal marcangolni szét.
A levegĂľbe felszökkent az ugrálva-járó tömeg,
megragadták, lerántották föld színére a ráksaszát.
A majmoktól szorongatva ijedten kiáltott Suka:
"Fékezd meg majmaid, Ráma! Nem ölhetĂľ meg a követ!
Csak aki ura szándékát elhallgatja önkényesen,
és nem ura szavával szól, az érdemli meg a halált.
Letépik szárnyamat durván, kiszúrják a két szememet!
Megszületésem éjétĂľl kiszenvedésem éjeig
ami gonoszat mĂťveltem, az mind háruljon tereád,
ha most eltĂťröd, hogy rútul elveszítsem életemet!"

Suka panasz-szavát hallva, a mészárlásra készülĂľ
majmokat visszatartotta Ráma. Szólt: "Engedjétek el!"

21-22.

Ekkor a partszegélyt Ráma kusa-fĂťvel hintette be,
a nagy víz elĂľtt fĂľt hajtott, s a fĂťre leheveredett.
A földre hintett fĂť-ágyon fekvĂľ hĂľs Raghu-sarj fölött
ernyedetlen vezeklésben, imák közt telt el három éj.
A törvény-kedvelĂľ Ráma virrasztott három éjen át,
buzgó fohásszal kérlelve az Óceánt, folyók urát.
De nem mutatkozott testben a mozdulatlan víztömeg,
hiába kérte illendĂľ hódolattal a Raghu-sarj.
Ekkor az Óceán ellen Ráma szörnyĂť haragra gyúlt,
s vörösen lángoló szemmel megszólította Laksmanát:
"Nem hajlandó mutatkozni dölyfében ez az Óceán.
De még ma meglátod, hogy a halak lakhelyének vizét
nyilamtól átfúrt hal-hullák tömkelege borítja el.
Kagylók-cápák-cetek-lakta, hínár-befonta mélyeit
sosem látott csatában most fenekéig kiszárítom.
Hozd íjamat, s kígyóméreg tüzĂť, nagy nyílvesszĂľimet!
Az Óceánt kiszárítom! Keljen át lábon a sereg!"

Ráolvasta a vesszĂľre a nagy Brahmá-varázsigét,
és Brahmá jogarához vált hasonlóvá a szörnyĂť nyíl.
Amikor íját meghúzta a nyíllal a nagy erejĂť,
a nagy hegyek megrendültek, ég és föld szinte meghasadt.
Nem látszottak az égtájak, a földre vak homály borult,
kavargón csaptak egymásnak tavak, patakok és folyók,
és félresiklott útjáról a Nap, a Hold, a csillagok.
A vak sötéten úgy tört át a tompa fényĂť napsugár,
mintha száz üszök izzása töltené be a levegĂľt.
DörgĂľ robajjal zúdult le az égbĂľl a vad szélroham,
Ăľrült irammal száguldott a vészes viharfergeteg,
nagy fákat kettéroppantva, felkapva a fellegeket,
sziklacsúcsokat szétzúzva, ledöntve hegyek ormait.
Sikoltott minden élĂľlény, süvöltve, mint a szélvihar,
és hátborzongatón nyögtek a láthatatlan szellemek.
A vizek tároló háza, halaival-kígyóival,
fenékig fortyogott, áradt, örök medrébĂľl kicsapott,
és mérföldekre túllépte partja szabott határait.
Ekkor a tenger mélyérĂľl kikelt maga az Óceán,
mint a Világosság-gyújtó kel fel a Felkelés Hegyén.
TĂťz-szájú vízikígyó-had siklott az Óceán mögött,
gyöngykagylói díszítették, lazúr fényében csillogott,
fénylĂľ szirmú virágokból viselt koszorút a fején,
a Gangá, Szindhu és minden nagy folyam körülötte állt.
A nyilát markoló Ráma elé vonult az Óceán,
barátsággal köszöntötte, s összetett kézzel így beszélt:
"A Föld, a LevegĂľ és Szél, a Vizek és a Csillagok
örök pályájukon járnak, megĂľrzik ön-törvényüket.
Az én örök törvényem az, hogy átgázolni nem lehet,
átúszni nem lehet rajtam; gázlót ezért nem nyithatok.
Sem gyĂťlöletbĂľl, sem vágyból, sem félelembĂľl nem nyitom
ketté vizeim árját; ez ön-lényemtĂľl fosztana meg.
Ám mégis megteszem most, hogy a túlpartra átjussatok.
Békés leszek, mint szárazföld, megtartóztatom magamat
a vizek összes szörnyével, amíg átkel a hadsereg."

Ráma így válaszolt néki: "Hallgass meg, Varuna laka!
E nyílvesszĂľ hová hulljon? Ok nélkül ki nem húzhatom."

Meghallva Ráma kérdését, s látva a rémítĂľ nyilat,
minden víz fenséges méhe így felelt a királyfinak:
"Nem messze tĂľlem északra van egy szentelt földĂť vidék,
Drumakulja nevén ismert, s neve híres, mint a tiéd.
Ámde ezen a szép földön gonosz erkölcsĂť nép lakik,
ocsmány kinézetĂť, hitvány bĂťnösök isszák vizemet.
Nem akarom tovább tĂťrni, hogy e gazok érintsenek;
soraikban találjon célt magának páratlan nyilad!"

Ráma a fenséges lelkĂť Óceán szava hallatán
a láthatáron túl, messze ellĂľtte iszonyú nyilát.
Ahol a tüzes mennykĂľként izzó nyílvesszĂľ földre hullt,
a nyíl fullánkja kínozta, kincses méhĂť föld felnyögött.
A nyíl-ütött seb szájából víz fakadt fel a föld alól,
s a forrás Vrana 'Seb' néven ismeretes azóta is.
A vesszĂľ becsapódása táján minden víz elapadt,
és Sivatag-erdĂľ nevet kapott a kiszáradt vidék.
Ám amint kiszárította a tájékot a Raghu-sarj,
kegyben is részesítette a pusztaságot a vitéz.
BĂľvelkedik a jószágban, betegségben szĂťkölködik,
tejet s olajat ad dúsan, sokféle fĂťtĂľl illatos,
ízes gyümölcs s gumó sarjad földjében, útjai simák
ezzel a sok ajándékkal áldotta meg dús völgyeit.
Miután így felégette a tájékot a Raghu-sarj,
az Óceán, folyók atyja, ilyen tanáccsal látta el:
"Kedvesem, itt áll melletted Nala, Visvakarman fia;
az égi építĂľmester volt atyja, s keggyel látta el:
ért mindenhez. Ügyes kézzel építsen rajtam át hidat;
ezt magamon megtĂťröm, mert mint atyját, tisztelem Nalát."

Így szólt az Óceán, s eltĂťnt. Ekkor Nala mester felállt,
és szóval fordult Rámához a legügyesebbik majom:
"A nagy hidat megépítem a halak lakhelye fölött
atyámtól nyert tudásommal. Jól mondotta az Óceán.
A hálátlanokkal szemben legjobb eszköz a büntetés;
a türelem, ajándék és a békítĂľ szó mitsem ér.
Lám, a vizek nagy tárháza csak azért engedett utat
az átkelésre Rámának, mert büntetéstĂľl rettegett."

Ekkor Ráma parancsára a nagy majmok százezrei
felugrottak, s az erdĂľség felé száguldottak vigan.
Az ágakon lakó népség fatörzs-karú vitézei
fatörzseket téptek-törtek, s hurcoltak a tenger felé.
Sok sálát, asvakarnát és dhvanát, vansát és ardzsunát,
kutadzsát, tilakát, pálmát, szaptaparnát és tinisát,
asókát, bilvakát, mangót, virágzó karnikára-fát
szaggattak ki, hogy feltöltsék törzsükkel a Folyók Urát.
Gyökerestül, gyökér nélkül csavarták ki a törzseket,
és cipelték lengetve, mint Indra szivárvány-zászlaját.
Vezérelefánt nagyságú, irdatlan sziklatömböket
s hegycsúcsokat döntöttek le, s húzták gúzzsal a víz felé.
A széles óceán rengett, döngette a kĂľ-görgeteg.
A belézúduló sziklák kiszorították nagy vizét,
az felcsapott a felhĂľkig, s függönyként hullt alá megint.
Kötelékeket font sok más, a töltést erĂľsíteni.
Száz mérföld hosszú, nagy gátat épített Nala a vizen.
A szorgalmas kezĂť majmok rakták a hidat szaporán.
Egyik mérĂľvesszĂľvel mért, léptékkel lépett másikuk.
FĂťhalmot, fahasáb-halmot, mint felhĂľt vagy magas hegyet
halmozott fel ezerszámra a sok serénykedĂľ majom.
A hegynagyságú sziklákkal száguldó majmok csapata
félelmetes látványt nyújtott, mint sötétlĂľ démon-hadak.
A hengergetett szirt-tömbök s a hajított kövek nyomán
zĂťrzavaros kavargással zúgott, forrt a nagy óceán.
Tizennégy teljes mérföldet készített el elsĂľ napon
a fáradatlan, ujjongó, elefánt-nagy majmok hada.
Tovább folytatták másodnap az ugrálók munkájukat,
és húsz mérföldnyi készült el a töltésbĂľl kezük nyomán.
Dolgoztak egyre gyorsabban a majmok, s harmadik napon
huszonegy mérföld hosszában emelkedett tovább a gát.
MĂťvük sebes irammal folyt, és szorgalmuk gyümölcseként
huszonkét mérföldes szakasz lett készen negyedik napon.
Végül serényen dolgozva, a fürge fán-lakó sereg
új huszonhárom mérfölddel a víz túlsó partjára ért.
A páratlan majom-tigris, Visvakarman dicsĂľ fia,
atyja méltó hasonmása, így vert hidat a tengeren.
A nagy halak hazájában végigvonuló híd-csoda
úgy tündökölt, úgy pompázott, mint a Tejút az ég ívén.
Az istenek, a tündérek, égi bölcsek és szellemek
odagyĂťltek, s a légbĂľl fent csodálták ezt a tüneményt.
Tíz mérföldes volt széltében, hosszában száz mérföldnyi volt
e képzelet-felülmúló mestermĂť, Nala remeke.
Amikor a híd elkészült, a hídfĂľnél seregbe gyĂťlt
tízezer millió fürge, óriási, erĂľs majom.
Melléjük állt négy társával buzogányos Vibhísana
az ellen ellen indulni a széles óceánon át.
Ekkor Ráma felé fordult Szugríva, a majomkirály:
"Ülj fel Hanumán hátára, Angadáéra Laksmana,
mert ezen a halak-lakta, nagy vízen át hosszú az út,
s a levegĂľben szállít majd benneteket e két majom."

A hadsereg elĂľtt indult Ráma, mellette Laksmana.
Szugríva híven kísérte a törvény-tisztelĂľ vitézt.
Némely majom középen ment, másik a gát szélén haladt,
egyesek vízbe ugráltak, másik az úton lépkedett,
levegĂľbe szökött sok más, röpködve, mint a madarak.
A töltést csapdosó hullám félelmes, zúgó moraját
túlharsogta rivalgással az átkelĂľ, nagy hadsereg.
A fákon-ugrálók népe a hosszú gáton áthaladt,
és megpihent a túlparton, gyümölcsös Lanká szigetén.

A Szugríva-vezényelte gyülekezet úgy tündökölt,
mint a telihold fényében úszó, csillagos éjszaka.
Ráma a lobogódíszes Lanká városfala elĂľtt
tankönyvek-szabta hadrendbe állította a sereget.
Elrendelte: "Derékhadban a gyĂľzhetetlen Angada
s Níla gyĂťjtsék maguk mellé a majom-erĂľk legjavát.
A sereg jobb szárnyán gyĂťljön össze sĂťrĂť majom-tömeg,
és szilárd sorfaluk zárja körül Risabhát, mint vezért.
Tomboló elefánt hévvel támadó Gandhamádana
a majom-sereg bal szárnyát vezesse alvezér gyanánt.
A sereg élén én állok, helyettesem lesz Laksmana.
Dzsámbaván Végadarsinnal és Szusénával oldalán
a medvéket vezérelje a sereg hátsó részeként.
Fedezze a sereg hátát Szugríva, a majomkirály,
mint a nyugati égtájat védi Varuna ereje."

Ezután a dicsĂľ Ráma Szugrívához ekképp beszélt:
"Hadunk hadrendbe állott fel; bocsássuk szabadon Sukát!"

Amikor a megtépázott Suka végre kiszabadult,
rémületében reszketve röpült a hírt jelenteni.
A megcsúfolt Sukát látva, kacajra fakadt Rávana:
"Úgy látom, szállni sem bírsz már. Talán levágták szárnyadat?
Hatalmukba kerítettek a csapongó-elméjĂťek?"

A király biztatására összeszedte magát Suka,
s beszámolt küldetésérĂľl, átélve félelmét megint:
"Hiánytalanul elmondtam odaát üzenetedet,
ahogyan megparancsoltad, s kérleltem Ăľket nyájasan.
De azok a dühös majmok felugrottak válasz helyett,
megragadtak, marcangoltak és ütöttek kegyetlenül.
Megegyezés ezekkel nincs, beszélni sem lehet velük;
a düh természetükben van, ostobák, durvák, mérgesek.
Ráma király, Virádha és Khara, Kabandha gyilkosa,
Szugrívával szövetségben felesége nyomára lelt.
A tengeren hidat vertek, és átkeltek a sós vizen,
s felajzott íjjal áll itt most, elfújni készül népedet.
Míg kapudhoz nem érkeznek, válassz gyorsan, hogy mit teszel:
vagy visszaadod Szítát, vagy nagy harcra készülsz, Rávana!"

Sukától ezt a hírt hallva, haragra gerjedt a király,
s tekintetével perzselve, szikrázó szemmel válaszolt:
"Ha démon, szellem, isten-had kelne is harcra ellenem,
én Szítát nem adom vissza, pusztuljon bár el a világ!
Amikor majd nyílvesszĂľim Raghu sarját úgy ellepik,
mint tavasszal virágzó fát a dongó, sĂťrĂť méhrajok,
amikor vérmocskos testét az íjamról kiröppenĂľ,
tüzes nyílvesszĂľk perzselik, mint erdĂľtĂťz a vadakat,
akkor nagyobb erĂľmmel majd elfojtom hitvány erejét,
mint éji csillagok fényét virradatkor a Fény-adó.
ErĂľm mint óceán sodra, sebességem fergetegé
az a Ráma nem ismer még, hogy harcba szállni mer velem!"

Ezután elbocsájtotta minisztereit Rávana,
és Vidjutdzsihvát hívatta, a villám-nyelvĂť ráksaszát,
varázslatok nagy mesterét, és feladattal bízta meg:
"Tévesszük meg varázslattal Szítát, a Dzsanaka-leányt!
Formáld meg megtévesztésül a Ráma fejét, ráksasza,
és másold le nagy íját is, nyílvesszĂľkkel, s hozd el nekem!"

Az éjszakában-kóborló igent mondott, és alkotott,
s megmutatta királyának a sikerült káprázatot.
Dúsan megajándékozta az elégedett Rávana,
fogta a fejet, és indult az asóka-lugas felé,
mert vágyódott Szítát látni a hazugság gonosz ura.
A földön ült lecsüggesztett fejjel a búban elmerült,
síró, jobb sorsot érdemlĂľ, balsors-gyötörte karcsú hölgy.
Odalépett a síróhoz, és álhírt hozva álnokul,
szemérmetlen hazugsággal akarta elámítani:
"Szépségem, akiért eddig epedĂľ kérlelésemet
elutasítottad, férjed, Ráma, csatában elesett.
Kitartó gĂľgöd megtörtem, ledöntve tartó támaszod;
rákényszerít özvegységed, Szítá, hogy végre nĂľm legyél.
Balgán ne gondolj többé rá! Halottal mitévĂľ lehetsz?
Hárememben te lész úrnĂľ minden feleségem fölött.
Hallgasd meg, asszony, hogy férjed mint pusztult nyomorultul el.
Leverésemre készült és a tengerpartra érkezett,
és nagy segélyhadat hozva jött vele a majomkirály.
Az óceánon átkeltek, s mikor lenyugodott a Nap,
a partvidéket ellepve lepihent a nagy hadsereg.
Kémeimmel kikémleltem a tábort, s éjfél idején
csöndes álmában megleptem az úttól kimerült hadat.
Prahaszta vezetésével a nagy ráksasza-hadsereg
lemészárolta egy szálig a majmokat Ráma körül.
A mélyen alvó Rámának Prahaszta, a kard mestere,
egyetlen kardsuhintással leszelte törzsérĂľl fejét.
Vibhísana repült volna, de elfogták vitézeim.
Az életben maradtakkal Laksmana messze menekült.
Szugrívának kitépték a sörényét, csupaszon maradt;
szétzúzták Hanumán állát és megölték a ráksaszák.
Angadát is körülfogták, testét nyílzápor járta át,
vért okádva zuhant földre, lehulltak karperecei.
Futottak fejüket vesztve az öldöklésbĂľl egyesek:
üldözĂľik utólérték, mint párduc a futó vadat.
Sokan tengerbe fulladtak, sok más repülve menekült,
a medvék fákra másztak fel, s tolongott sok majom velük.
A hegyeken, az erdĂľkben, a tengerparti síkokon
tömérdek sárga szĂľrĂťvel végzett a ráksaszák nyila.
Leölte Ráma hadnépét seregem, és Ăľt is velük,
és vérben ázó, porlepte fejét, nézd, elhozták ide."

Ekkor az éji kóborlók legyĂľzhetetlen zsarnoka
hangosan, hogy Szítá hallja, megszólított egy ráksaszít:
"Hívasd elém Vidjutdzsihvát, a szörnyĂť mĂťvĂť ráksaszát,
mert Ăľ volt, aki elhozta a csatából Ráma fejét."

Vidjutdzsihva elĂľvette az ál-fejet s az ál-nyilat,
és Rávana elé lépve, fĂľt hajtott, s szótlanul megállt.
A ráksasza-maháradzsa az elĂľtte várakozó,
villámsugár-hosszú nyelvĂť Vidjutdzsihvához így beszélt:
"A Dasaratha-fi fejét tedd azonnal Szítá elé,
hadd láthassa gyönyörködve, hogy férje milyen véget ért."

A varázsló Vidjutdzsihva a szépséges arcú fejet
Szítá elé hajította, s láthatatlanná változott.
Rávana is mellé dobta a nagy íjat, a csillogót,
Három Világon nagyhírĂťt: "Ez volt a Ráma fegyvere,
egykori férjed kézíve, rajta a felajzott ideg.
Prahaszta hozta el tĂľle, mikor megölte éjszaka."

Amikor Szítá meglátta az íjat és a Ráma-fĂľt,
férje jól ismert arcszínét, szemét, ajakát és haját,
a fényes drágakĂľ-pántot haja alatt a homlokán,
a fájdalom elöntötte, s panaszban tört ki bánata.
Sikoltott Kaikéjí ellen, mint a keselyĂť-víjjogás:
"Elérted vágyad, Kaikéjí; a nemzetség dísze halott.
Végpusztulásba döntötted családodat, bajkeverĂľ.
ErĂľs karú, vitéz férjem, én is meghaltam teveled;
nyomorúságos özveggyé lettem, nem élet életem.
Király, miért nem nézel rám? Miért nem válaszolsz nekem?
Ifjúként mint leányt nyertél veled-járó hitves gyanánt,
s kezem megfogva ígérted, hogy mindenkor velem maradsz.
Ígéretedre emlékezz! Vigyél magaddal, szenvedĂľt!
Támasz nélkül miért hagytál, menedék-adók elseje,
másik világba távozva e világból énnélkülem?
Légy irgalmas utoljára, s küldj férjem után, Rávana!
Fektess mellé a máglyára, küldd férje után asszonyát.
Testemet tedd a testéhez, helyezd fejéhez fejemet,
hogy végsĂľ jótetted révén kövessem útján uramat!"

Ám látva Szítá fájdalmát, egyik ráksaszí, Szaramá,
mint hĂť barátnĂľ, vígasszal nyugtatgatta a szenvedĂľt:
"Rávana unszolását és elutasító válaszod
kihallgattam, elrejtĂľzve a bozótban mögöttetek,
s mikor haragra gerjedve elsietett a ráksasza,
nyomon követtem, s megtudtam fondorlatos, gonosz cselét.
Ne hidd, hogy meg lehet lepni álom-nyĂťgözte férjedet.
Nem éri el a gyilkos tett azt, aki éberen vigyáz,
s nincs erĂľ lemészárolni a kĂľvel-fával harcoló
majomhadat, mert Ăľ védi, mint Indra az égieket.
A gonosz szándékú-tettĂť, minden lénynek gáncsot vetĂľ,
káprázatokhoz értĂľ szörny eszelte ki e cselvetést.
Múlik szerencsétlenséged, üdvöd órája közeleg,
véd a Szerencse-istennĂľ; örömhírt mondok; halld szavam!
A fákon-ugráló haddal átkelt Ráma a tengeren,
s a déli partra érkezve, tábort ütött a nagy sereg.
Láttam saját szememmel, hogy Rámát és vele Laksmanát
a tenger innensĂľ partján óvja a majmok gyĂťrüje.
A Rávana-kiküldötte, sebes iramú ráksaszák
hírül hozták királyuknak, hogy a hadsereg partot ért.
A ráksasza-mahárádzsa a kémek híre hallatán
tanácskozik szünet nélkül híveivel, hogy mit tegyen."

Miközben így beszélt Szítá vígaszául a ráksaszí,
dörgĂľ csatakiáltások hangzottak fel mindenfelĂľl.
A dobverĂľk ütésétĂľl puffanó üstdobok zaja
hirdette, hogy valót mondott az édes szavú Szaramá.
"Fegyverkezésre szólít a dobpergés döngĂľ robaja.
Figyeld, az üstdobok hangja dübörög, mint fellegmoraj.
Tomboló elefántokra raknak hámot, húznak kocsit,
kezükben íjjal-dárdával pattannak lóra harcosok.
Itt is, ott is ezerszámra gyülekeznek a csapatok.
Fegyveres katonák népe árasztja el az utakat,
mint kavargó, morajló, vad hullámok a nagy óceánt.
Csillogó kardok és pajzsok, fényes vértek, hegyes nyilak,
a királyuk nyomán járó elefántok, lovak, kocsik,
sietĂľ, kapkodó, nyüzsgĂľ, tolongó ráksasza-tömeg
villózó, tarka színekkel kápráztatja el a szemet.
A páratlan vitézségĂť, ékes lótuszlevél-szemĂť
Ráma szétszórja Ăľket, mint Indra a démonok hadát,
megöli Rávanát, s érted jön férjed, és kiszabadít."

Eközben Ráma felhágott a két mérföld kerületĂť,
magas Szuvéla hegycsúcsra. Majom-nyáj tódult lábnyomán.
Ott fenn megállt, körülnézett a tíz égtáj felé, s a szép,
magas Trikúta-hegy csúcsán a legjobb helyre helyezett,
bölcs égi mester tervezte Lankát szemlélte hosszasan.
Ott állt a kapu bástyáján a ráksaszák fĂľfĂľ ura,
feje fölött fehér ernyĂľ, oldalt két jakfark-legyezĂľ,
rĂľt ékszerek parázslottak rĂľt-szantál-hintett termetén,
állatvér színĂť rĂľt köntös borult sötét tagjaira,
mint vérvörös alkony-bíbor az ég komor felhĂľire.
Felingerelte Szugrívát a büszkén álló ráksasza,
és Ráma szemeláttára a majom-vezérek közül
felugrott a magas csúcsról, és összeszedve erejét,
egyetlen óriás ívben a kapubástyára szökött.
Megállt szilárdan, és félszet nem ismerve, a ráksaszát
fĂťszálnál többre nem nézve, kemény szóval támadt reá:
"A föld urának, Rámának barátját látod, ráksasza!
Haragjától s hatalmától s kezemtĂľl most nem menekülsz!"

E szókkal újra felpattant, rávetette magát vadul,
koronáját lerántotta és földhöz csapta hevesen.
A hirtelen-jött ellenhez így szólt a ráksaszák ura:
"Szugríva, 'Szép-sörényĂť' volt neved; légy most 'Sörénytelen'!"
Karjába kapta, felkapta és földhöz vágta ellenét,
de az mint labda ugrott fel, Ăľt kapta el és vágta le.
Majd egymásba akaszkodtak, cibálta-tépte egy a mást,
mint két civakodó macska, ha ételért egymásra fúj.
Egymás ellen kipróbáltak minden cselt és minden fogást,
sokféle kerülĂľ állást, összecsapást, visszacsapást,
oldalról hozzáférkĂľzést, marhavizelet-vonalat,
félrehajlást és elhajlást, kikerülést, legörbedést,
nekifutást és ráugrást, hátralépést, körbefutást,
csapást-mérĂľ lendületet, félreugrást és elfutást,
öklelést vállal és fejjel, átkarolást és ellökést,
ahogy a harci mesterség tapasztalata ismeri.
Végül varázslathoz készült folyamodni a rémkirály,
de észrevette szándékát az erdĂľlakó nép ura,
a levegĂľbe ugrott fel fürgén és diadalmasan,
Rávanát faképnél hagyta, kicselezte a cselvetĂľt.

Ráma meglátta Szugríva testén a tusa nyomait.
Megölelte barátját, és tettét korholta szeliden:
"Kockázatos lépést léptél, s nem tanácskoztad meg velem.
Királynak vakmerĂľ tettĂľl tartózkodnia illenék.
Ha rajtavesztettél volna, eltökéltem, nagyerejĂť,
hogy Rávanát családjával, hadaival, lovaival
kiirtom, Lanká trónjára felkenetem Vibhísanát,
s Bharatát trónra ültetve, az élettĂľl búcsút veszek."

A jóbaráti feddésre a majomkirály így felelt:
"Mikor a sanda nĂľrabló a szemeim elé került,
nem volt elég erĂľ bennem fékezni indulatomat."

Köszönetével illette Ráma a nemes lelkĂť hĂľst,
majd Laksmana felé fordult, s az ügyben így rendelkezett:
"Most a gyümölcsös erdĂľket, kristály patakok partjait
ellepĂľ seregünk népét állítsd hadrendbe, Laksmana!
Körülvesszük a majmokkal Rávana ékes városát,
s akkor a büszke vár ellen kezdĂľdhetik a támadás."

Így beszélt testvéröccséhez a diadalmas Raghu-sarj,
s lesietett a hegycsúcsról a hadhoz a nagy erejĂť.
Fegyverbe övezetten várt vezérére a nagy sereg,
s az idĂľt ismerĂľ Ráma az ütközetre jelt adott.
Élükre állt nagy íjával kezében az erĂľs karú,
s csatára felvonult Lanká falaihoz a hadgomoly.
Vibhísana és Szugríva, Hanumán, Dzsámbaván, Nala,
és Níla, az erĂľs medve, és Laksmana haladt velük.
Vezéreik nyomán mentek a medvék és a fán-lakók;
a földet elborította a számlálhatatlan tömeg.
Mentek, s rövid idĂľ múltán elérte Lanká városát
Ráma királyfi és öccse, a két ellenség-fékezĂľ.
A páratlan erĂľdítményt, istenekkel is dacolót,
harciasan körülzárta az erdĂľlakók gyĂťrüje.
A nagy majom-oroszlánok, mint hosszú fogú tigrisek,
fatörzseket és sziklákat markolva vártak csatajelt.
Mind felmeredĂľ farkúak, mind fog- s köröm-fegyveresek,
mind félelmes pofájúak, mind duzzadó izomzatú.
Tíz-elefánt-erĂľs majmok, száz elefánt erejĂťek,
sĂľt ezer elefántnál is erĂľsebb némelyik majom.
Sejtelmes, vad morajlással zsibongott a majom-tömeg,
ahogy a parti sziklákon bömböl a megtört tengerár.
A nem szĂťnĂľ morajlástól falaival-kapuival
megremegett egész Lanká, rengtek az erdĂľk és hegyek.
A testvérpár és Szugríva oltalmazta hadseregen
erĂľt nem vehetett volna az égiek hatalma sem.
A ráksaszákra rámenni készülĂľ Ráma, a vezér,
megfontoltan latolgatta a hadsereg fĂľbbjeivel,
hogy mit javall a bölcsesség, s meghallgatva Vibhísanát
a királyok törvényérĂľl, magához hívta Angadát:
"Eredj, kedvesem, és add át Rávanának parancsomat:
- Tömérdek gonoszat tettél az istenek, a szellemek,
az égi szentek, tündérek, kígyók, királyok ellen is,
visszaélve a Brahmától nyert keggyel, balgán, dölyfösen.
Most mindezért lakolnod kell; letöröm büszkeségedet.
Büntetésedet elhoztam. Itt állok várkapud elĂľtt,
szeretett nĂľm után jöttem, kit eloroztál, TízfejĂť.
Hiába vagy erĂľs harcban, most Jama országába fogsz
minden halandó ösvényén megtérni menthetetlenül.
ErĂľdet, ráksaszák szennye, amellyel Szítát egykoron
fortélyos csellel elloptad, most fitogtassad ellenem!
Megtisztítják a föld színét a ráksaszáktól nyilaim,
ha nem borulsz elém, Szítát magaddal hozva, Rávana.
Tudd meg, csatlakozott hozzám a legnemesebb ráksasza:
Vibhísana, és én Lanká uralmát rá ruháztam át."

Ezt az üzenetet küldte Angadával a Raghu-sarj,
s Ăľ felszökött, suhant, mint a testet öltött tĂťzlobogás.
Rávana palotájáig elzúgott pillanat alatt.
Tanácsosai közt ott ült gondba merülten a király.
Néhány lépésnyi távolban leugrott a majom-bölény,
és áldozat-nyelĂľ tĂťzként ragyogva, szembe állt vele.
ElĂľször megismertette magát velük Válin fia,
majd hiba nélkül átadta Ráma súlyos üzenetét:
"Kósala-föld királyának, Rámának követe vagyok,
Angada néven ismernek, ha füledhez jutott e név.
E szóval szól hozzád Ráma, Dasaratha vitéz fia:
- Légy férfi, férfiak mocska! Párviadalra állj elém!
Megöllek téged és minden rokonodat, barátodat.
Békességet fog élvezni veszteddel a Három Világ.
Lanká Vibhísanáé lesz, és te a másvilágra térsz,
hacsak bocsánatért esdve, Szítát tüstént át nem adod."

Így szónokolt kemény szóval az erĂľs lelkĂť hírvivĂľ,
s méregre gyúlt beszédétĂľl az éjben járók tigrise.
Indulatában tombolva üvöltött kísérĂľinek:
"Fogjátok el, öljétek meg a vakmerĂľt, az ostobát!"

A TízfejĂť parancsára négy förtelmes, rút ráksasza
megragadta a nagy majmot, mint fénnyel lángoló tüzet.
Angada, az erĂľs szívĂť, maga fogatta el magát,
hogy az éjszaka népével megcsodáltassa erejét.
Magával rántva karjába csimpaszkodó négy ellenét,
a hegynagyságú palota tetejére ugrott velük.
A lendületes ugrással lerázta a négy támadót,
s tört taggal földre hullottak a TízfejĂť orra elĂľtt.
A király palotájának sziklabércként magasodó
tornyára mászott fel Válin vitézi erejĂť fia.
Meghasadt lépte súlyától és összeomlott a torony,
villámcsapástól szétmálló Himálaja-szirtfok gyanánt.
Az omladékról elrúgta magát, magasra felszökött,
és diadalordítással harsogta a saját nevét.
A ráksaszákat bĂľszítve, örvendeztetve híveit,
a majom-hadba Rámához sértetlenül megérkezett.

42.

Ezután ráksaszák jöttek Rávanának jelenteni,
hogy Lankát bekerítette a hatalmas majomsereg.
A bekerítés hírére haragra gerjedt Rávana,
megkettĂľzte az Ăľrséget, és felment széttekinteni
palotája tetĂľjérĂľl. Látta, hogy fényes városát
mindenfelĂľl körülvették a harcrakész majomhadak.
RĂľt színbe öltözött tĂľlük a föld színe köröskörül.
Láttukra gond emésztette: "Hogyan pusztítsam Ăľket el?"
Az erdĂľk népét szemlélve, így tépelĂľdött hosszasan,
bátorságot erĂľltetve magára, Lanká fĂľ ura.
Eközben Ráma vidáman ügetett ugrálóival
a szilárdan erĂľdített, védett ráksasza-vár felé.
A tarka lobogós-zászlós Lanká mind közelebb került,
s egyre Szítá felé szálltak emésztĂľ, gyötrĂľ gondjai:
"Itt sínylĂľdik reám várva a karcsú, Ăľzgida-szemĂť,
fájdalom parazsán égĂľ, bĂľjtölĂľ Dzsanaka-leány!"
Hitvese szenvedésének gondolata szivébe mart,
és parancsot adott: döntsék le a gonoszok városát!
Szavát örvendve hallgatta az ugrálók egész hada,
s zúgó csatakiáltásuk betöltötte a levegĂľt:
"Sziklatömbök esĂľjével, vagy puszta öklünkkel, ha kell,
morzsoljuk ezt a Lankát szét!" buzgólkodott minden majom.
Egész hegycsúcsokat tartva, lóbálva sziklatömböket,
lengetve kicsavart fákat, tódult a támadó sereg.
Ráma igaz ügyét védve, a ráksaszák szeme elĂľtt
csoportosan hömpölygött fel Lanká lankáin a tömeg.
Feltöltötték a várárkot, a védĂľ medencék övét
homokkal, fahasábokkal, sziklákkal, sással, fĂťvel is.
Hogy ez megvolt, ezer fĂľs és százezer, millió tagú
csapattestekkel megmászta a várfalat a hadsereg.
Bezúzták az erĂľs majmok az arany városkapukat,
összetörték a Kailásza-hegycsúcs-erĂľs reteszeket,
és ugrottak, üvöltöttek, szöktek, rohantak vészesen,
ostromolták vadul Lankát az elefánt-termetĂťek.
"GyĂľzelem a nagy Rámának, és Laksmanának gyĂľzelem,
és gyĂľzelem a Rámáért tusázó Szugrívának is!"

Így bömböltek, süvöltöttek, ordítottak félelmesen,
miközben bĂľszen döngették Lanká magasló várfalát.
A méreg elborította az éjben-kószálók urát,
s dühében kitörést rendelt seregeinek sebesen.
A Rávana-kiejtette szó hallatán a ráksaszák
tüstént szörnyĂť üvöltéssel üvöltöttek fel rémesen.
Színarany dobverĂľjükkel megütötték mindenfelé
a holdkorong-fehérségĂť, bĂľrrel bevont sok üstdobot,
s megzendült százezer búgó csigakürt harsogó szava,
a ráksaszák beléjük fújt dühét hirdetve hangosan.
Sötét papagájkék testĂť, kürtöt fúvó sok szörnyeteg
sejtelmesen homálylott, mint villámló viharfellegek.
Rávana buzdítására kirontottak a harcosok,
mint dagály jöttekor tenger elĂľtörĂľ hullámai.
DörgĂľ csatakiáltással fogadta a majomsereg;
a messzi tengerentúli hegyekrĂľl visszhangzott a zaj.
Kürtök zengtek, dobok döngtek, ordítottak a rohanók,
harci mének nyerítettek, sok nagy elefánt trombitált,
kocsikerekek csattogtak, ráksaszák lába dobogott,
és vízen, egen és földön végigzúgott a harci zaj.
Irtózatos vérontásban csaptak össze a ráksaszák
a majmokkal, akár egykor az istenek s a démonok.
Csépelték buzogányokkal és bárdokkal a majmokat,
döfölték hosszú nyársakkal, és zengték diadalmukat.
A nagytestĂť, dühödt majmok fákat és sziklatömböket
zúdítottak a szörnyekre, s fog és köröm volt fegyverük.
A várfalra kiállt sok szörny, markában lándzsa és szigony,
és onnét szúrta-szaggatta a földre ugró majmokat.

A felbĂľszült majom-hĂľsök a levegĂľbe szöktek, és
hosszú karral lerántották a falról elleneiket.
RémítĂľ, sohasem látott vérontással folyt a tusa,
húscafatok iszapjától volt iszamós a föld színe.

Miközben irtották egymást a majmok és a ráksaszák,
lement a nap, s eláradt az élet-emésztĂľ éjszaka.
A gyĂľzelemre vágyódó, harag-hajtott, könyörtelen
majom-nép a sötétségben is folytatta az ostromot.
"Ráksasza vagy!" - üvöltötték. "Majom vagy! - bömbölték azok, és egymást ölte, gyilkolta az öldöklésre kész tömeg. "Öld meg!" "Szakítsd szét!" "Üzd, hajszold!" "Menekülj tĂľlem, hogyha tudsz!"

Kavargó, kusza zaj harsant a csatatéren mindenütt.
A sĂťrĂť, vak sötétségben a dühtĂľl részeg ráksaszák
cikázva szerte röpködtek, és felfalták a majmokat.
A majmok is felugráltak, éles foguk a lovakat
s a tarka bĂľrĂť kígyókként lengĂľ zászlókat marta szét.
Kobraméreg tüzĂť nyíllal irtotta Ráma s Laksmana
a láthatatlanul szálló éji szörnyetegek hadát.
Angada is csatát kezdett. Indradzsitot szemelte ki.
Lovait földre sújtotta, ízekre zúzta kocsiját.
A megszorult Rávana-fi menekülésre kényszerült.
"Jól van, jól van!" kiáltással ujjongott a majomsereg
az ellen vereségének, és Vibhísana is velük.
Ám Indradzsit, akit Válin hĂľs sarja megfutamitott,
a szégyentĂľl eszét vesztve, irtózatos haragra gyúlt.
Varázzsal láthatatlanná bĂťvölte kínjában magát
a sebektĂľl gyötört testĂť, és Brahmá szörnyĂť fegyverét,
kígyóból bĂťvölt nyílvesszĂľt, mint pusztító
mennykĂľcsapást lĂľtt rejtekébĂľl Rámára és Laksmanára álnokul, tehetetlen haragjában így sebezve meg ellenét.
Az orvul harcoló rémség szemeknek láthatatlanul,
varázslattal kábította el Dasaratha két fiát.
A varázsnyíl akár békó kötözte meg a két vitézt.
A nyíl nyĂťgétĂľl nyĂťgözve, látásuk elhomályosult,
rövid szempillantás múlva megereszkedtek tagjaik,
meginogtak, s sebek sajgó tüzének kínjától gyötört,
nyilak tüskéivel tĂťzdelt testtel rogyott a földre le
a föld két nemes ĂľrzĂľje, a két erĂľs ifjú vitéz,
mint Indra támaszát vesztĂľ, fényes szivárvány-zászlaja.

Égre-földre tekintgettek a megrémült erdĂľlakók,
s látták a nyíl-lenyĂťgözte testvérpárt, Rámát s Laksmanát.
Mint távozó viharfelhĂľ, eltávozott a ráksasza.
Ekkor Hanumán, Szugríva, s velük együtt Vibhísana
odasietett Rámához, és siratta a két vitézt.
A mozdulatlanul fekvĂľ, lihegĂľ, ernyedt erejĂť,
vérpatak-csíkozott testĂť, nyílvesszĂľ-ágyon pihenĂľ
testvérpár veszte láttán a hadat rémület fogta el.
A levegĂľben és földön keresték leverĂľjüket,
de a varázslat-burkolta Indradzsitot nem látta szem.
A bĂťverĂľbe rejtĂľzĂľt, gonosz bátyja gonosz fiát
bĂťvereje segélyével Vibhísana láthatta csak.
Indradzsit dölyfösen nézte tettét, a két kiszenvedĂľt,
s a ráksaszák egész népét megvidámítva, így beszélt:
"A két nagy erejĂť testvért, Rámát és Laksmanát vele,
Dúsana, Khara gyilkosát leigázták nyílvesszeim.
A nyíl-varázs alól fel nem szabadíthatja testüket
istenek, démonok, szentek mennybéli segedelme sem.
Aki miatt atyám teste nem érinthette nyughelyét,
s gondokban, éberen tölti a csillag-tarka éjszakát,
és felkavarodott Lanká, mint áradáskor a folyó,
végre lecsillapítottam azt a mindent-felforgatót!
Rámának s a majomhadnak erĂľlködése hasztalan;
szétfoszlott, mint esĂľs évszak múltán az oszló fellegek."

Indradzsit szavait hallva, az összes lesbĂľl-harcoló
túláradó csodálattal magasztalta a nagy csodát.
SzörnyĂť zajjal kiáltoztak, mint a bömbölĂľ zivatar,
és Ráma veszte hírére ujjongott, tombolt a sereg.
Indradzsit, a csatán gyĂľztes, látta, hogy mozdulatlanul,
lélegzet nélkül ott fekszik a földön Ráma s Laksmana.
Öröm töltötte el. Holtnak gondolta áldozatait,
és bevonult a városba büszkén, diadalittasan.
Itt Rávana elé járult, összetett kézzel meghajolt,
s a két testvér elestérĂľl tudatta atyjával a hírt.
Felugrott erre vidáman a ráksaszák közt Rávana.
Ellenfelei vesztének örömhírét hozó fiát
megölelte, megcsókolta, s ujjongva kérdezĂľsködött.
Atyja érdeklĂľdésére beszámolt róla Indradzsit,
hogy Rámát mozdulatlanná dermesztette a nyíl-varázs.

Ekkor a harcoló hadnak "Állj!"-t parancsolt Vibhísana,
s kezében buzogányával a haldoklókhoz sietett.
FelhĂľgomoly-sötét testét látva feléjük tartani,
azt hitték, Indradzsit jött, és szétfutott a majom-csapat.
A felbolydult sereg láttán Szugríva elcsodálkozott:
"Miért ingott meg a sereg, mint szélviharban a hajó?"

Szugríva szavait hallva, Válin fia így válaszolt:
"Nem látod, hogy vitéz Ráma és nagy-kocsijú Laksmana,
nyíl-háló elborította két hĂľs, Dasaratha fia,
vérben ázva hever földön, nyíl-ágyon, élettelenül?"

Angada válaszát hallva, a majom-király így beszélt:
"E fejvesztett ijedtségnek, úgy gondolom, más oka van.
Rémülten tágranyílt szemmel, elhajítva fegyverüket,
menekül rettegĂľ arccal minden majom, amerre lát.
Futnak, hátra se pillantva, nem restellik futásukat,
az elbukókon átszöknek, egymást taszigálják vadul."

E percben odaért hozzá buzogányos Vibhísana,
és gyĂľzelem-kívánással köszöntötte a két vitézt.
Látta Szugríva, hogy tĂľle ijedt meg a majomsereg;
a medvék fejedelméhez fordult, és így rendelkezett:
"Nézd, Vibhísana tart erre, de a majmok bölényei
remegve menekülnek, mert azt hiszik, Rávana fia.
Add tudtukra, hogy Ăľ jött el, s bírd megállásra sebesen
a tíz égtáj felé szörnyĂť félelemben futó hadat!"

A fĂľvezér parancsának eleget téve, Dzsámbaván
a majmokat megnyugtatta, leállította a futást.
Dzsámbaván szavait hallva, s felismerve Vibhísanát,
a majmok visszafordultak, megnyugodott a hadsereg.
Nyilakkal megtĂťzdelt testtel látta Rámát és Laksmanát
Vibhísina, s együttérzĂľ lelkét mély bánat fogta el.
Ujjait vízbe mártotta, megérintette szemüket
halotti áldozatként, és elsiratta barátait:
"E két bátor, igaz lelkĂť, harckedvelĂľ, nemes vitézt
a lesbĂľl harcoló szörnyek ármánya pusztította el.
Az egyenes vitézségĂť harcosokat alattomos,
görbe ráksasza-elmével rászedte bátyám rossz fia.
Nyilak özöne átfúrta, vér beszennyezte testüket;
mint sündisznóból tüskéi, merednek belĂľlük nyilak.
Az Ăľ erejükben bíztam, hogy visszanyerem jussomat,
s most megsegítĂľim végsĂľ álomra szenderültek el.
Elevenen elért végem; szétfoszlottak reményeim,
míg Rávana, az ellenség, elérte célját, óhaját."

Szugríva megölelte a könnyes szemĂť Vibhísanát,
és bölcs szavú ígérettel vígasztalta a gyászolót:
"Megsegítlek, ne kételkedj! Lanká uralmát elnyered.
Nem fogja vágyát élvezni Rávana és gonosz fia."

Majd miután így biztatta, nyugtatgatta a ráksaszát,
apósához, Szusénához fordult az ugrálók ura:
"Úgy hiszem, hogy magához fog térni a két ájult vitéz;
erĂľs majom-csapattal vidd Kiskindhába; gyógyuljanak!
Én Rávanát s gonosz népét csatában lemészárolom,
s kiszabadítom Lankából a Vidéha-királyleányt."

Eközben szélvihar támadt, villámlott és dörgött az ég,
a tenger vize feltorlott, megrendültek a nagy hegyek,
a part melletti erdĂľben növĂľ sok szálfa-óriás
gyökerestül kifordult és tört ágakkal a vízbe dĂľlt,
a sós vízben tekergĂľzĂľ kígyók testét roppantva szét,
s a vízfenékre rejtĂľzött minden megrémült vízi lény.
Pár pillanat elmúltával Garuda, a madárkirály
tĂťnt fel a magas égbolton, mint lángoló tĂťzlobogás.
Közeledése láttára szétfutott a kígyósereg,
amely nyilakká változva bĂťvölte meg a két vitézt.
Garuda a két kábultra bĂťv-igékkel ráolvasott,
és szárnyával legyezgette holdvilág-fényĂť arcukat.
A madár érintésétĂľl begyógyult minden sebhelyük,
és testük tĂťzben izzított arany fényével tündökölt.
Bátorságuk, vitézségük, ügyességük és erejük,
szépségük és okosságuk kétszeresre növekedett.
Garuda felsegítette az Indra-fényĂť hĂľsöket,
és átölelte szárnyával. Ráma megszólalt boldogan:
"A TízfejĂť gonosz sarja rontását bámulatosan
lebírtuk segedelmeddel, és régi erĂľnk visszatért.
Mint Adzsa nagyatyám láttán, vagy ha látom nemzĂľ atyám,
láttadon is oly boldogság önti el szívem, jótevĂľm.
Ki vagy te, égi szépségĂť, égi ékszerrel csillogó,
égi virágfüzért hordó, portalan köntöst viselĂľ?"

A nagy hatalmú, fenséges, ékes tollú madárkirály
örömtĂľl csillogó szemmel, szeretĂľ szóval válaszolt:
"Barátod vagyok, Raghu-sarj, testen kívüli életed,
Garuda vagyok. Eljöttem, hogy a bajból kimentselek.
Nagy erejĂť majom-hĂľsök és nagy hatalmú démonok,
a száz-áldozatú Indra, az istenek és szellemek
együttesen se bírnák ezt a nyíl-békót megoldani,
amelyet nagy varázslattal bĂťvölt reátok Indradzsit.
Hegyes fogú, parázs-mérgĂť, démon-kígyók gonosz hadát
bĂťvölte Indradzsit nyíllá, és lĂľtte rátok álnokul.
Lefoszlott testetekrĂľl most a kárhozatos bódulat;
ezentúl legyetek résen, és éberen vigyázzatok.
Fondorlatosság, álnokság a ráksaszák természete,
míg ti az egyenességhez szoktatok a csaták során.
Ráksaszáknak a harctéren nem szabad soha hinnetek,
mert megtapasztalhattátok, hogy aljas, kétszínĂť e nép.
Most útra kelek, búcsúzom. Légy gyĂľzedelmes, Raghu-sarj!
Lankát gyermekek és aggok lakává teszik nyilaid,
Rávanát levered harcban, és visszaszerzed nejedet."

Így buzdította Rámát a sebes hatalmú, nagy madár,
jobbkéz felĂľl körüljárta, megölelte barátian,
majd a magasba felröppent, s tovasuhant, akár a szél.
A majom-had felujjongott, hogy újra ép a két vitéz.
Oroszlánként üvöltöttek, és csóválták a farkukat.
Zúgó csatakiáltásuk megremegtette a leget.
Harcvágytól égve rontottak ismét Lanká fala felé.

51.

A harcra lendülĂľ majmok lármás kiáltozásai
s a ráksaszák üvöltése elérték Rávana fülét.
Hallva a mélyen hömpölygĂľ, eláradó, zúgó morajt,
tanácsosaihoz fordult kérdésével a TízfejĂť:
"Különös öröm érhette az ugrálva-járók hadát,
mert diadal-kiáltásuk a tengert is megrengeti.
Hegyes nyilak bilincsében hever Ráma és Laksmana,
és mégis ujjongás hangzik; gyanús nekem ez a dolog.
Derítsétek ki sürgĂľsen, hogy az erdĂľk lakóinak
örömét mi okozhatta, mikor bánatra van okuk?"

Megzavarodva felhágtak a bástyákra a ráksaszák,
és meglátták a Szugríva-vezette, támadó hadat,
s a nyíl-varázs bilincsébĂľl feloldott Raghu-sarjakat
újult erĂľvel éledve. Megrémültek a ráksaszák.
Leszálltak remegĂľ szívvel a bástyákról mindannyian,
és sápadtan siettek, hogy uruknak megvigyék a hírt.
Félve, akadozó nyelvvel számoltak be a hírhozók
királyuknak a vészhírrĂľl, hogy mi tárult szemük elé:
"Rámát és Laksmanát harcban megbénította Indradzsit
a bĂťvös nyíl varázsával, szívdobogásuk is megállt,
s most mégis újra itt látjuk feléledve a harcmezĂľn
a két vitézt, mint két, békót eltépĂľ elefántbikát."

A hírhozók beszédére haragra gerjedt Rávana;
aggodalom is elfogta, és arca elhalványodott:
"BĂťverejĂť, kígyómérgĂť, iszonyatos, halált hozó
nyilakkal verte békóba Ăľket a harcban Indradzsit,
s ha most mégis lehullt róluk a Brahmá-nyíl igézete,
egész hadseregem sorsa újólag veszélyben forog."

Mint a felingerelt kígyó, haragjában sziszegve szólt;
Dhúmráksához, vezéréhez intézte új parancsszavát:
"Azonnal végy magad mellé félelmetes hadsereget,
menj gyorsan, öld meg Rámát és mészárold le a majmokat!"

A ráksaszák királyának parancsát vette a vezér,
és felszerelte sokféle fegyverrel az erĂľs hadat.
Örömükben üvöltözve sereglettek sĂťrĂťn köré
a fegyvereiken csörgĂľt csörömpöltetĂľ ráksaszák.
Markukban buzogányt, nyársat szorítottak a harcosok,
bárdokat és szekercéket, pányvákat és dorongokat,
és zúgva, mint viharfelhĂľ, áradt ki a sötét sereg.

Mikor az éji kószálók hada a városból kitört,
harcvágyó, víg üvöltésben törtek ki az erdĂľlakók.
A majmok és a szörnyek közt szörnyĂť, gomolygó küzdelem
tört ki, szigonnyal, lándzsával, és ágbogas szálfákkal is.
A ráksaszák szúrták, vágták, szabdalták támadóikat,
azok a földbe döngölték fatörzsekkel a szörnyeket.
A rémek egyenes röptĂť, kócsagtollas, hosszú, hegyes
nyilakkal elborították messzirĂľl a majomhadat.
A ráksasza-nyilak tépte, nagy erejĂť erdĂľlakók
düh-szülte vakmerĂľséggel keltek rohamra ellenük.
RettentĂľ tusa, vérontás támadt a két sereg között.
Az erdĂľ népe sziklákkal, fatörzsekkel fegyverkezett.
A félszet elvetĂľ majmok szétmorzsoltak sok ráksaszát.
Sok véres húst faló száj most saját vérét okádta ki,
sokan halomra hullottak a fák csapásai alatt,
sokat szikla lapított szét, sokat szaggattak szét fogak,
sok kéz kardját elejtette, sok kézbĂľl hullt ki zászlaja,
sok lebukott kocsijáról és vonaglott a föld szinén.
Széthullott seregét látta Dhúmráksa ráksasza-bika,
s bosszúálló haragjában szörnyĂť vérfürdĂľt rendezett.
Sok majmot lándzsaszúrástól borított el a vérözön,
sok buzogány csapásától támolygott eszméletlenül,
sok vérben ázva hullt földre a fán-lakók népe közül,
sok a gerely döfésétĂľl átszúrt szívvel oldalra dĂľlt,
soknak karddal, szigonyheggyel fordította ki a belét,
sokan futottak észtvesztve a messzi tíz égtáj felé,
hogy elkerüljék Dhúmráksa hegyes nyilai záporát.
A hadsereg megingása felingerelte Hanumánt;
egy sziklát felkapott, s szörnyĂť dühvel arrafelé rohant.
Haragtól vérvörös szemmel, s erĂľvel, atyja másaként,
hajította a kĂľsziklát Dhúmráksa kocsija felé.
A rája zúdúló sziklát a ráksasza nem várta be:
leugrott kocsijáról, és gyalogszerrel küzdött tovább.
A szikla szétlapította a kocsi rúdját, tengelyét,
kerekét, zászlaját, törzsét, hogy elporlott a föld szinén.
A Szél gyermeke otthagyta a széttört kocsi roncsait,
és ágbogas nagy szálfákkal csépelte a szörnyek hadát.
Törött tagokkal, kettényílt koponyával, vérmocskosan,
fatörzsektĂľl szétmorzsolva hulltak földre a ráksaszák.
Mikor megfutamította a támadókat Hanumán,
letörte egy nagy hegy csúcsát, és Dhúmráksa felé futott.
Az buzogányát lengetve, nem várta be a támadást:
vérfagyasztó üvöltéssel Ăľ is szembe futott vele.
Irtózatos suhintással homlokon csapta ellenét
sok bogú buzogányával a tomboló, vad ráksasza.
A szörnyĂť erejĂť fegyvert fĂťszálnak vette Hanumán,
s csak érintésnek nézve a fejére zúduló csapást,
Dhúmráksa feje búbjára zúdította a nagy követ.
A kĂľszikla csapásától földre terült a ráksasza,
és mint a porrá omló hegy, úgy freccsent teste szerteszét.
E csúfos pusztulás láttán az életben maradt sereg
rettegve menekült vissza, s öldökölték az üldözĂľk.

FĂľvezére halálhírét meghallotta a TízfejĂť,
s lihegve a haragtól, mint felingerelt kígyó sziszeg,
pompázatos arany trónján ülve, Ăľrjöngve így beszélt
a ráksasza-vezérekhez, végignézve soraikon:
"A várfalakra Ăľrséget! Torlaszt a várkapuk elé!
Kumbhakarnát ájult, kábult álmából felserkenteni!
Brahmá átka alatt alszik egyfolytában hat hónapot,
egy napra ébred fel, s most csak kilenc napja, hogy elaludt.
Csatában Ăľ a legszörnyĂťbb az összes ráksasza között;
kiirtja a majom-népet, s a két királyfit is velük."

Fejedelmük parancsára a tétovázó ráksaszák
erĂľs bizonytalanságban mentek a rém laka felé.
Vittek tömérdek élelmet, illatozó keneteket,
tarka szirmú virágokból font koszorúk nyalábjait.
Amint beléptek mérföldnyi széles hajléka kapuján,
horkolásának szele mint a pelyhet fújta Ăľket el.
ErĂľsen megkapaszkodtak, úgy másztak barlangjába be.
Nagy nehezen bevergĂľdtek az álnokság tigrisei
az arany-ezüst padlójú barlangba. Ágyán ott feküdt
szertevetett tagokkal, bĂťzt árasztva száján s orrlikán,
arany pántok borította karral, fejékkel ékesen,
a pokol-széles arcú, rút, visszataszító szörnyeteg.
Ekkor a vitéz lelkĂťek Kumbhakarna orra elĂľtt
ínycsiklandó rakást raktak húsból hegymagasságnyira,
mellé vérrel színig töltött edényeket ital gyanánt,
és rakásokba halmozták leölt vadak tetemeit.
Szantálporral behintették álom-nyĂťgözte tagjait,
illatozó virágokkal üdítették rút orrlikát,
és füstölĂľszerek füstjét fújták a horkoló felé,
miközben mint viharfelhĂľ bömbölt, üvöltött a csapat.
Majd szorosan körülvették Kumbhakarnát zenészeik,
és agyagdobokat, kürtöt, sípot, csigát és harsonát
harsogtatott szünet nélkül tízezer ráksasza-vitéz.
Ám e pokoli zajjal sem sikerült felébreszteni.
Ekkor fokozni próbálták az ébresztĂľ, szörnyĂť zsivajt.
Tevéket, lovakat vertek, ösztököltek öszvéreket,
és megszakadásig fújták a kürtöt, verték a dobot.
Ütötték fahasábokkal egész testét mindenfelĂľl,
csépelték csatabárdokkal, összeszedve erejüket.
Egész Lankát betöltötte a fület repesztĂľ zsivaj,
zúgott hegyekben, erdĂľkben, de Ăľ nem ébredt tĂľle fel.
Ekkor nekiveselkedtek a nekidühödt ráksaszák,
s erĂľsebb eszközhöz nyúltak, hogy ellibbentsék szenderét.
FekvĂľ testére hajszoltak ezer vad elefántbikát.
Megérezte az érintést Kumbhakarna, és felneszelt.
Irtózatosat ásított. Oly rĂľt fénnyel villant elĂľ
pokolszáj mélységĂť torka, mint a lenyugvó Nap tüze.
Ásításra tárt torkából úgy tört elĂľ lehellete,
mint a magasló hegycsúcsról lezúduló vihar szele.
Talpára állt, és nyújtozott. Teste úgy izzott, villogott,
mint a Végpusztulás mindent elemésztĂľ világtüze.
Két nagy, sziporkázó csillag fényével égett két szeme,
mint égĂľ máglya rĂľt lángja, mint cikázó villámsugár.
Megmutatták, milyen gazdag étket halmoztak fel neki,
s vadkanokat, bölényeket felhabzsolt pillanat alatt.
A húst éhesen felfalta, a vért szürcsölte szomjasan,
kiivott sok boroskancsót, zsírosbödönöket befalt.
Az éjszakában-kószálók látták, hogy végre jóllakott,
s ekkor közel merészkedtek, s hajtott fĂľvel állták körül.
Rájuk emelte álomtól hunyorgó, pislogó szemét,
és zavaros tekintettel fordult a ráksaszák felé:
"Miért szakítottátok meg erĂľszakkal alvásomat?
A király üdve sértetlen? Nem fenyegeti-e veszély?
Vagy talán másokat támad félelmetes veszedelem,
azért jöttetek álmomból váratlanul felkelteni?
Akárki merte támadni, én eltiprom a vakmerĂľt;
ha kell, széttépem Indrát, vagy jéggé dermesztem a Tüzet."

Az ellenség-letipró szörny haragját tovább szítani,
Júpáksa, a király híve, összetett kézzel így beszélt:
"Tudod, nem fenyeget minket istenektĂľl jövĂľ veszély;
nekünk csak ember árthat, s most e nem-várt csapás tört reánk.
Lankát körülkerítette hegynagyságú majmok hada;
a Szítáért bosszút álló Rámától rettegünk nagyon.
Felperzselte a szép várost egy gonosz szándékú majom,
és teljes hadi népével Aksa királyfi is halott.
Nem sérthették királyunkat az istenek, a démonok,
a szellemek, s Rámától kell e sértést elszenvednie."

Bátyja szégyene hírére Kumbhakarna haragra gyúlt,
s irtózatos dühtĂľl forgó szemmel közölte válaszát:
"Csatában még ma szétzúzom a majom-nép egész hadát,
megölöm Rámát és öccsét, bátyámhoz azután megyek.
Majom-hússal, majom-vérrel lakjék jól minden ráksasza;
Ráma s Laksmana vérével majd én oltom a szomjamat."

Bátyja vára felé indult Kumbhakarna, a szörnyeteg;
léptei dobbanásától megremegett a föld színe.

Három Világot átlépĂľ Visnu lépett úgy egykoron,
ahogy a hegymagasságú, nagy ráksasza közeledett.
VíztĂľl terhes viharfelhĂľk gomolyához hasonlatos
termete láttán rémülten szétfutott az egész sereg.
Ráma nézte csodálkozva a növekvĂľ közeledĂľt,
s látta, hogy a majom-had fut. Megkérdezte Vibhísanát:
"Ki ott az a hegynagyságú, sárga-vörös szemĂť vitéz,
aki felénk tart Lankából, mint villám-csíkos vízadó?
Akár a Föld zászlórúdja, úgy nyúlik a magasba fel,
s e szörnyĂť jelenéstĂľl a majom-nép megfutamodik.
Ráksasza? Vagy talán démon? Mondd meg, ki ez az óriás?
Ilyen irtózatos szörnyet nem láttam életemben én."

Az ernyedetlen erejĂť Ráma kérdĂľ szavaira
így felelt Raghu sarjának a nagy eszĂť Vibhísana:
"Visravasz nagynevĂť sarja, Kumbhakarna ez a vitéz,
aki egykor magát Indrát s Jamát tusában gyĂľzte le.
Nem ismer ez a kincses Föld hozzá hasonló óriást.
Fél tĂľle, mint a VégzettĂľl, a harminchárom églakó;
vad erejĂť, szigonyt tartó kezét még Ăľk is rettegik.
Mert szörnyĂť Kumbhakarnával az erĂľ vele született;
erejét Brahmától nyerte az összes többi ráksasza.
Amint megszületett, rögtön nagyétkĂť volt a csecsemĂľ,
és sok-sok ezer embert falt fel egy szempillantás alatt.
A szörnyeteg falánksága minden élĂľt megrémített,
és esdekeltek Indrához oltalomért az emberek.

Indra haragra gerjedt, és villámát zúdította rá.
Az ütéstĂľl megingott és felüvöltött irtóztatón.
Kumbhakarna üvöltése a rémült emberek hadát
élet reményét elvesztĂľ félelemmel töltötte el.
A ráksasza haragjában kitépte az istenkirály
elefántjának agyarát, s mellbe döfte Indrát vele.
Kumbhakarna döfésére a nagy Indra megtántorult.
Az összes istent és szentet dermedt ijedség fogta el,
s oltalomért keresték fel az Önmagától LétezĂľt.
Az Alkotónak elmondták Kumbhakarna rémtetteit,
emberevĂľ mohóságát, asszonyok elrablásait,
a békés remete-tanyák feldúlását, vad erejét.
»Ha így fogja tovább falni falánkan az embereket,
nem is kell sok idĂľ hozzá, elnéptelenül a világ.
A LétezĂľk TeremtĂľje végighallgatta a panaszt;
a ráksaszákat hívatta; köztük volt Kumbhakarna is«.
Megrázkódott az undortól maga a Teremtés Ura,
majd visszatért nyugodtsága, és kimondta ítéletét:
»A földi lét romlására nemzett atyád, Pulasztja-sarj!
Mától fogva halottként fogsz feküdni mozdulatlanul.«

Brahmá átka lesújtott rá, és elterült a trón elĂľtt.
Méltatlankodva szólalt meg az ítéletre Rávana:
»Kivágod az arany fát, ha megnĂľtt és gyümölcsöt terem?
Unokádat elátkoznod nem illĂľ, Teremtés Ura.
Szavad nem vonható vissza, aludni fog kétségtelen,
de szabj határt az alvásnak, s adj idĂľt ébrenlétre is!«

Határozatát így mondta az Önmagától LétezĂľ:
»Hat hónapig egyfolytában alszik, ébren lesz egy napig,
és éhesen fog kószálni a föld színén az óriás.
Mint a lángra kapó tĂťzvész, fog falni mindent egy napig.«

E rémítĂľ jelenségnek íme, ez a története.
Most végsĂľ veszedelmében felébresztette Rávana.
Odujából elĂľbújt a lebírhatatlan szörnyeteg,
dühödten szanaszét futkos, hogy felfalja a majmokat.
Meglátta Kumbhakarnát és szétszaladt a majomsereg;
ilyen rémség hatalmával nem szállhat szembe a majom.
Félelmüket csitítsd azzal, hogy ez csak mozgó gépezet;
ha szavadnak hitelt adnak, megnyugszik a futók hada."

Vibhísana idĂľhöz-mért, üdvös tanácsa hallatán
szóval fordult vezéréhez, Nílához, Raghu hĂľs üke:
"Azonnal bírd megállásra a menekülĂľ sereget!
Vegyétek körbe Lankát, és álljatok el minden utat!
Halmozzatok fel fegyverként sziklákat és fatörzseket;
követ szorítson markában vagy szálfát mindegyik majom!"

Ráma parancsszavát vette a sereg fĂľparancsnoka,
és szoros ostromgyĂťrĂťt vont a majmokkal a vár körül.

62.

A ráksaszák oroszlánja az álomtól kótyagosan
lépdelt rettentĂľ léptekkel a város pompás útjain.
Ráksasza-hĂľsök ezrével követték a nagy erejĂťt,
virágesĂľt hintettek rá a házakról, amerre ment.
A ráksaszák királyának színarany hálóval befont,
napként tündöklĂľ, tág termĂť palotájához ért hamar.
Belépett bátyja házába Kumbhakarna s kísérete;
mint földrengéskor, úgy ingott léptei alatt a talaj.
A TízfejĂť megörvendett, hogy testvére megérkezett;
elébe sietett tüstént, s trónjához Ăľ vezette el.
A trónus vánkosán ülĂľ bátyja lábaihoz hajolt
fejével Kumbhakarna, és megkérdezte: "Mondd, mit tegyek?"
Rávana újra felkelt, és örvendezve ölelte meg.
Testvére ölelésére, illendĂľ üdvözlet után
leült mellé csodás, égi trónusára a ráksasza.
MidĂľn helyét elfoglalta bátyja mellett a trónuson,
haragtól lángoló szemmel szólította meg Rávanát:
"Mi történt, hogy erĂľszakkal felébresztettél, Rávana?
Mondd meg, kitĂľl rémültél meg? Ki vágyik a holtak közé?"

Haraggal érkezĂľ öccsét, Kumbhakarnát, a TízfejĂť
harag-sötét tekintettel így világosította fel:
"Alvásod idejét töltöd hat hónapig, nagy erejĂť,
s nem tudod szenderedben, hogy Rámától ránk zúdult a vész.
Szövetkezett Szugrívával Dasaratha erĂľs fia,
s az óceánon átkelt, hogy nemzetségünket irtsa ki.
A majmok elpusztították a ráksaszák legjobbjait,
de nem látom, hogy harc közben hullanának a majmok is.
E felénk áradó romlást tartóztasd fel, erĂľs karú!
Azért keltettelek fel, hogy egy szálig pusztítsd Ăľket el!"

A ráksasza-mahárádzsa kétségbeeste hallatán
Kumbhakarna felkacagott, s magabiztosan így beszélt:
"Kioltom a sötét lelkĂť Ráma életét, és vele
kioltom szíved aggályát; élvezd ismét nyugalmadat!
Harcvágytól égve rárontok az ellenségre gyĂľztesen,
s a bávatag vezéreknek gyávaságát jóvá teszem."

Megölelte testvérbátyját, megkerülte jobbkéz felĂľl,
tisztelettel fejet hajtott, s indult, hogy kezdje a tusát.
Lovakkal, elefántokkal, dübörgĂľ szekerekkel is
követték kocsihajtók a kocsihajtók legjobbikát.
A várfalon csak átlépett a hegycsúcs-lábú óriás,
és óriási léptekkel indult a csapatok felé.
Miközben szaporán lépdelt, hogy célhoz érjen mielĂľbb,
fenyegetĂľ, baljós jelek villantak fel mindenfelĂľl.
Szamár-szürke viharfelhĂľk villám-ostora csattogott,
a föld alól moraj hangzott, inogtak erdĂľk, tengerek,
tĂťzparazsat faló szájjal sakál-falka üvöltözött,
tömérdek surrogó szárnyas mind balkéz felĂľl körözött,
dögkeselyĂť vágódott le a dárdájára hirtelen,
bal szeme rángatózott, és meg- megrándult a bal keze,
tüzes üszök csapott földre, és sistergett félelmesen,
elsötétült a Nap fénye, nyomasztón állt a sĂťrü lég.
Ám Ăľ szóra se méltatta e vészes tüneményeket,
s ment, mert a Végzet hajtotta a biztos pusztulás felé.
Amint a várfalon túlra lépett az óriási láb,
elĂľtte állt a felhĂľként gomolygó, nagy majom-sereg.
A rémítĂľ szemĂť láttán, akit sem Indra, sem Jama
elpusztítani nem bírna, menekült, aki csak tudott.
Hanyatt-homlok futó népét fékezte volna Angada:
"Megállni, visszafordulni, csatázni, ugróléptĂťek!
A gyáván megfutóknak nincs menedékük a föld szinén!
Folytassátok a küzdelmet! Mért féltitek az életet?
Ha fegyvertelenül, gyáván lopakodtok titkon haza,
feleségetek is megvet, s a gúny rosszabb, mint a halál.
Induláskor vetélkedve fogadkoztatok hencegĂľn,
s hetvenkedésetekbĂľl most mi lett? Meghalt, vagy elinalt?
DicsĂľség lesz csatánk bére, ha mi kerekedünk felül;
s ha elesünk, a hĂľsökre vár Indra fényes csarnoka."

Arany-ékszeres Angada buzdítására a futók
vitézhez méltatlan szóval kiáltották feleletül:
"Fertelmes pusztulás vár ránk, ha utolér a ráksasza;
megállásra idĂľ most nincs; futunk, mert kedves életünk."

Fejvesztve menekültek mind a világ tíz tája felé
a rút tekintetĂť rémség láttára a majom-bikák.
Angada érvelt, buzdított. Végül a biztatás hatott:
rábírta a megállásra a ráncos-képĂť sereget.
Felgyúlt a harci kedv bennük, visszafordultak a futók,
s új támadásra vártak jelt a fán-lakók vezérei.

Újra nagy kedvvel indultak, halálra szánva testüket,
s szörnyĂť élet-halál harcra lendültek önfeláldozón.
Fatörzseket csavartak ki a nagy testĂť erdĂľlakók,
és sziklákat ragadtak fel, s megrohanták az óriást.
Mint meredek hegyoldalra mászott-ugrott rá sok majom,
és tépte, marta, szaggatta bĂľszült erĂľvel mindegyik.
Fogát, karmát belévájta a sok belécsimpaszkodó,
csépelte karral, öklözte az ugróléptĂťek hada.
Markával összemarkolta a ráksasza a majmokat,
és felfalta haragjában, mint kígyókat a keselyĂť.
Kumbhakarna pokol-mélyĂť szájában tĂťnt el sok majom,
s két orrlikán s fülén bújt ki fürge siklással némelyik.
Hússal-vérrel beszennyezte az iszamóssá vált talajt,
s úgy tombolt fel s alá, mint a végromlás tébolyult tüze.
Mint tĂťzvész nyári hĂľségben falja a száraz bokrokat,
Kumbhakarna mohón falta seregestül a majmokat.
Pusztító erején megtört a majom-nép lendülete.
Angada látta; szélvészként száguldott, hogy segélyt vigyen.
Eget rázó üvöltéssel egy nagy hegycsúcsot lengetett.
Iramát látva, megtorpant Kumbhakarna kísérete.
MennykĂľcsapásként zúdult a szörny fejére a sziklaszál.
A kĂľszikla csapására a nagy Indra ellenfelét
irtózatos harag lángja öntötte el, mint áradat.
Válin vitézi sarjára vetette bĂľszülten magát,
s bömbölt, hogy megremegtette a legerĂľsebb majmot is.
Megcsóválva hajította szigonyát Angada felé.
A felé repülĂľ fegyvert a harc útjait ismerĂľ
majom-hĂľs könnyĂť ugrással kikerülte sértetlenül,
majd felszökkenve, öklével mellen sújtotta ellenét.
Egy pillanatra elkábult a hegynagyságú óriás,
de nemsoká magához tért, elkapta Angada kezét,
s nagy ívben elhajította. Ájultan földre hullt a hĂľs.
Amikor vele így végzett, szigonyát kapta újra fel,
és sújtásra emelt karral Szugrívára rohant vele.
A bölcs majomkirály látta, hogy rá pályázik most a szörny.
Nem várta be, amíg hozzá érkezik; Ăľ is támadott.
Felragadott egy hegycsúcsot, meglengette feje fölött,
és nagy irammal száguldott, szemben fogadni ellenét.
A szörnyeteget meglepte a nemvárt ellentámadás,
és görcsbe ránduló testtel megtorpant a majom elĂľtt.
Foga közt majmokat rágott, majomvér folyt le mellkasán.
A majmok mahárádzsája Kumbhakarnára rárivallt:
"Hadnépemet legyilkoltad, szétszórtad hadsoraimat,
seregemet behabzsoltad, növelted szörnyü híredet.
Elég a közrendĂť majmok mészárlásából, ráksasza!
Velem szállj szembe, és álld ki e hegycsúcstól a támadást!"

Meglendítette a hatalmas sziklát,
és Kumbharnakára vetette hévvel.
Mellen találta vele Kumbhakarnát;
mennykĂľcsapásként lecsapott a kĂľszál.

A széles mellen a tömör, kemény kĂľ
kettĂľbe mállott puha sárgöröngyként.
Dermedve nézték az ugorva-járók,
örömrivalgással az éji rémek.

Felingerelte az ütés a szörnyet,
a fájdalomtól iszonyút üvöltött.
Nap-csillogású gerelyét ragadta,
s közelgĂľ ellene felé kidobta.

Repült erĂľvel az aranyfogantyús,
hegyes gerely, ámde elébe ugrott
a Szél-isten fia, a levegĂľben
röptében elkapta, szilánkra törte.

A nagy majom vitéz tettét megcsodálták a fán-lakók,
s gyĂľztes csatakiáltással ujjongott az egész sereg.

Haragra gerjedt a homályban-élĂľk
királya, látva, hogy a fegyver eltört.
Letörte Lanká hegye sziklacsúcsát,
s két kézre fogva, a majomra sújtott.

A szörnyĂť súlyú, iszonyú ütéstĂľl
Szugríva kábulva rogyott a földre.
Az éji rémek hada kárörömmel
rikoltott, látva a vezér elestét.

GyĂľztesen lépett oda Kumbhakarna
porba lesújtott ellenfele mellé,
felkapta, s vitte a hatalmas testet,
mint tomboló szél elefántnyi felhĂľt.

Vonszolta vergĂľdve, sután vonagló
zsákmányát Lanká fele Kumbhakarna.
VirágesĂľ hullt a fejére házak
ablakaiból, palota-tetĂľkrĂľl.

A rizsszem- és virág-zápor, az illatos vízpermeteg,
s a szellĂľs, széles út hĂťse felélesztette a vitézt.

Mikor feléledt a vadul szorító
karok bilincsében a foglyul ejtett,
körültekintett a királyi úton,
s tervet kovácsolt a csatához-értĂľ:

"Fogságba ejtett ez a Kumbhakarna;
most mit tehetnék ilyen állapotban?
Azon kell lennem, hogy alattvalóim
üdvére váljék, amit így cselekszem!"

Nekiesett bĂľszen a szörnyetegnek!
Kemény tíz karma a fülét letépte,
hegyes fogával leharapta orrát,
lábával csíkot a hasán hasított.

Elveszítette a fülét s az orrát,
sebek tátongtak valamennyi tagján,
vérpatak ömlött le a lába szárán;
lecsapta kínjában a földre foglyát.

A földhözvágottra reárohantak
a ráksaszák, és dühösen püfölték.
De mint a labda, levegĂľbe ugrott,
s Rámánál toppant le a földre tüstént.

Az orrát és fülét vesztett, sebgödrök-fedte óriás
úgy csillogott ön-vérében, mint patakok-csíkozta hegy,
mint villámszalagos felhĂľk gomolya a mennybolt ívén.
De új csatára készült fel a hegynagyságú szörnyeteg.

Vélt martalékát menekedni látva,
haraggal rontott a csatába újra.
Körülnézett fegyver után a rémség,
és óriási buzogányt kapott fel.

Lanká falán át sebesen kilépett,
s ugorva-járók seregébe ugrott.
Úgy falta, nyelte a csatában Ăľket,
mint a világvég elemésztĂľ lángja.

Éhezve húsra, szomjazva a vérre,
száguldott szerte a majom-seregben,
és azt se nézte, ki került elébe:
majomként falta fel a ráksaszákat.

KettĂľt, hármat, s akár többet a majmok s ráksaszák közül
fél kézzel összemarkolt és szájába dobta szaporán.
VértĂľl, velĂľtĂľl és zsírtól csöpögött szája szöglete,
és közben meg sem érezte a sziklatömbök záporát.
Az erdĂľlakók Rámához menekültek oltalomért:
"Jaj, Kumbhakarna tombolva felfalja mind a majmokat!"

Felkapta kígyó alakú, nagy íját,
felajzva rajta a kemény, feszes húrt,
vállára fĂťzte tegezét nyilakkal,
s tusára szállt ki Raghu hĂľsi sarja.

ErĂľs majom-oroszlánok csapatai vették körül
a harcba induló Rámát, és Laksmana ment oldalán.
A síkon messzirĂľl látta a véres testĂť, rĂľt szemĂť,
fej-ékes Kumbhakarnát, a ráksaszák legnagyobbikát.
Megcélozta az erdĂľtĂťz lángjaként izzó óriást,
és meghúzta erĂľs íját Dasaratha vitéz fia.
A megfeszülĂľ íj hangja felbĂľszítette ellenét,
s a veszedelmet fitymálva, a zaj irányába rohant.

Ráma nyilának suhogó esĂľjét
beitta teste, mint a por a záport,
s nagy buzogányát fenyegetve rázva,
futásra késztette a fán-lakókat.

Ekkor a Szélvészt megidézte Ráma,
s nyíllá varázsolta varázsigével.
TĂľbĂľl leszelte az a nyíl a karját,
s buzogányostul leesett a földre.

Az óriás ráksasza szörnyü karja,
melyet lemetszett az a Fergeteg-nyíl,
a hadseregre lezuhant magasról,
s majom-falkákat lapított laposra.

Mint óriás kard lemetélte hegycsúcs,
meredt a csonkult karú Kumbhakarna.
Félkézzel egy fát kicsavart a földbĂľl,
s Rámára rontott iszonyú haraggal.

Mint támadásra felemelt fejĂť, nagy
kígyó, nyúlt égre keze a fatörzzsel.
Ráma Indra-adományozta nyíllal
levágta ellenfele bal kezét is.

Mint földcsuszamláskor a hegy gerince,
gördült a földre Kumbhakarna karja,
és ott csapkodva, vonagolva görcsben,
fát, medvét, majmot, hegyeket ledöntött.

Két karját vesztve, iszonyún üvöltve
rohant tovább Ráma felé a rémség.
Ráma két félhold-hegyü nyílvesszĂľvel
levágta lábát is a ráksaszának.

A föld megrendült, amikor ledĂľlt a
két láb, mennydörgés-szerü puffanással.
A döndülés átzúgott vízen, erdĂľn,
s visszhangzott messze a hegyüregekben.

Levágott karral, lemetélt lábakkal
kúszott tovább Ráma felé a testcsonk,
mint Hold felé a démon-fej az égen,
s üvöltĂľ száját tátotta falásra.

Pokol szádája tüzĂť, szörnyü torkát
megszórta Ráma sĂťrĂť nyíl-özönnel.
Torkára fojtotta a szót a fegyver,
s csak búgott kínjában, eszét veszítve.

Most Ráma a Fény-adó ragyogását,
Brahmá jogarát, a Halál dorongját
s Indra villámát igézte nyilába,
s íjára helyezte a szörnyü vesszĂľt.

Szél-suhanású, hegyes, ékes tollú,
a déli napfény sugarával égĂľ,
mennykĂľcsapásként iszonyú ütésĂť
nyilát a ráksasza nyakára lĂľtte.

A hegynagyságú, diadémmal ékes,
agyarak szálfa-sorával vicsorgó
fejet úgy szelte le a nyíl ütése,
mint Indra villáma a Vritra-szörnyet.

Az óceánba bezuhant a nagy test,
az óriás ráksasza csonka törzse.
Halat, kígyókat, sok ezernyi szörnyet
összelapított, s a fenékre süllyedt.

Amikor Kumbhakarnával végzett Ráma nyílvesszeje,
a TízfejĂťnek megvitték a gyászos hírt a ráksaszák:
"Király, testvéred úgy tombolt, mint a testet öltött Halál;
mint a vad Végzet, úgy falta a menekülĂľ majmokat.
Ám Ráma keze súlyától összeroppant diadala.
Csonkult törzse a hullámzó óceán fenekén pihen,
hiányzik füle és orra, vérébĂľl vérpatak fakadt,
keze és lába torlaszként zárja el Lanká kapuit,
hegycsúcs-nagy teste eltorzult, mint erdĂľtĂťz perzselte fa.
A Raghu-sarj nyilának lett áldozata vitéz öcséd."

Kumbhakarna halálhíre villámként érte Rávanát.
A fájdalomtól elkábult és elzuhant a TízfejĂť.
Lassan-lassan magához tért a ráksasza-uralkodó,
s kétségbeesve gyászolta, siratta öccse végzetét:
"Óh, ellenségeid gĂľgjét letörĂľ, páratlan vitéz!
Jama lakába távoztál, elszakított tĂľlem a Sors.
Semmi vagyok nálad nélkül, jobb karomat vesztettem el.
Nem féltem istent és démont, míg te álltál oldalamon.
Mi dolgom a királysággal? Mit ér most már Szítá nekem?
Mit várhatok az élettĂľl, ha Kumbhakarna elveszett?
Ha öcsém gyilkosát, Rámát, csatában meg nem gyilkolom,
inkább a halált választom, mint ezt a hitvány életet,
és Jama birodalmába megyek még ma öcsém után,
mert hogyha hĂťtlenné válok hozzá, tovább nem élhetek."

Így jajveszékelt kínjában a gonosz lelkĂť Rávana.
Bánatban elmerült atyját megszólította Indradzsit:
"Atyám, középsĂľ testvéred, a nagy vitézségĂť, halott;
ámde erĂľs lelkĂť férfi nem síránkozik így, király!
Nem vagy-e a Három Világ ura legyĂľzhetetlenül?
Miért merülsz így bánatba, mint közönséges rendĂť lény?
Brahmá adott ajándékul dárdát, páncélt, íjat, nyilat,
adott ezer szamár húzta, felhĂľdübörgésĂť kocsit.
Kardoddal széthasítottál sok istent, démont, szellemet;
öltözz fegyverbe és indulj, sújtsd le a Dasaratha-fit!
Vagy inkább várj, mahárádzsa, hadd induljak csatába én;
kiirtom ellenségedet, mint kígyókat a saskirály."

Rávana megölelte és ékszerekkel halmozta el,
s a harcba elbocsájtotta; közben áldást mondott reá.
Ekkor a nagy fenségĂť hĂľs nagy harci kocsijára szállt,
és vágtatott a harctérre, ahol még dúlt az ütközet.
Tódult utána vídáman sok nagy erejĂť ráksasza;
harcvágyban égve, ujjongva lóbáltak íjat és nyilat.
A csatatérre érkezve, az Indrán-gyĂľztes hadvezér
leszállt a kocsiról, s készült áldozatot mutatni be.
A ráksaszák köré gyĂťltek, fellobbantották a tüzet,
s szörnyĂť varázsigét mormolt az áldozathoz Indradzsit.
Pörkölt rizs-szemeket hintett, füstölĂľszert s virágokat
az áldozat-nyelĂľ lángba, bĂľségesen, szabály szerint.
Majd dárdákkal s nyílvesszĂľkkel táplálta az oltár tüzét,
és egy fekete bakkecskét fojtott meg és dobott reá.
A tĂťz füst nélkül égett, és lángja magasra felcsapott,
s fényes gyĂľzelmet ígértek a biztató elĂľjelek:
a lángnyelv jobb felé hajlott, olvadt aranyként tündökölt,
s elégedett, kegyes kézként nyúlt ki tápláléka után.
A Brahmá-adományozta dárdát ragadta fel a hĂľs,
s varázsigékkel bĂťvölte láthatatlanná kocsiját.
A zászló- s lobogódíszes kocsik s lovak tömkelege
vágtatva harcba indult, és csatakiáltás harsogott.
Kemény hegyĂť nyílvesszĂľkkel, számtalan ékes, csillogó
gerellyel, nyárssal öldösték a majmokat a ráksaszák.
Vérszomjasan buzdította az öldöklĂľket Indradzsit:
"Rajta, szúrjátok, üssétek, irtsátok ki a majmokat!"

Kivált a sorból, levegĂľbe tĂťnt el,
az erdĂľk népe serege fölé szállt,
és a magasból nyilait esĂľzte,
mint sĂťrĂť záport a fekete felleg.

A láthatatlan nyilazó nyilától
átfúrt tagokkal, kilehelve lelkük,
hörögve roskadtak a földre sorra,
mint Indra harcán a hegy-óriások.

Csupán azt látták, hogy a nyíl-esĂľ hull,
de a varázslat köde fedte szörnyet,
az Ég Urának konok ellenségét,
nem látta senki a majom-seregbĂľl.

Testüket teletüskézték a lángoló, hegyes nyilak,
mint kifeslĂľ virágkelyhet a sárga porzók szálai.
Soknak, míg felfelé nézett, a szemébe csapott a nyíl,
és egymásba kapaszkodva, tapogatózva buktak el.
Hanumánt, aztán Szugrívát, Angadát, Gandhamádanát,
Szusénát, Végadarsint és az erĂľs Dzsámbavánt velük
sorra bénává sebzette a gonosz ráksasza-vezér,
varázsigékkel megbĂťvölt dárdáival, nyilaival.

Elhulltak sorra a majom-vezérek
mennykĂľcsapásként zuhogó nyilától.
Most Laksmanát és Rámát vette célba
aranyfonálként suhanó nyilakkal.

Mint nyári zápor kopogó esĂľjét
rázta testérĂľl le a hĂľs királyfi
a sok hulló nyíl buzogány-ütését.
Fürkészve nézett a magasba, s így szólt:

Laksmana, látod, ez a szörnyĂť démon
varázserĂľvel jön az ütközetbe.
Megsemmisült hadseregünk a harcban,
s minket szorongat ez a nyíl-esĂľ most.

Az Alkotótól szigorú vezeklés
jutalmaként nyerte varázshatalmát:
nem látja ember szeme, rejtve támad;
hogyan gyĂľzhetnénk le a láthatatlant?

Az Önmagát Létrehozó, Magasztos
Brahmá kegyét el ne vitassa senki!
Alázattal vessük alá magunkat
e nyíl-özönnek, a varázserĂľnek.

EsĂľfüggönyként zuhogó nyilával
borítson el most ez a démon-Indra!
Látod, a majmok hadi népe úgyis
fényét veszítve, szomorún kiritkult.

Ha látja, hogy mi is a földre hulltunk,
harcunk feladva, haragot feledve,
Lankába megtér, hogy a hírt jelentse,
mámorban úszva, diadalra büszkén."

Mint sĂťrĂť háló, zuhogott a sok nyíl,
a két királyfit beborítva sebbel.
A földre rogytak, erejük veszítve.
Ujjongott, ezt látva, a Láthatatlan.

MidĂľn a majmok seregét leverte,
s legyĂľzte Rámát, vele Laksmanát is,
eltávozott rögtön a harcmezĂľrĂľl,
Rávana várába sietve indult.

Nagy üdvrivalgás közepette gĂľggel
beszámolt atyjának a gyĂľzelemrĂľl.

MidĂľn a két hĂľs is a földre roskadt
Szugríva, Níla és Angada mellé,
s eszméletét vesztve hevert a porban,
a megmaradt had a reményt feladta.

A nagy tudású, okosan beszélĂľ
Vibhísana látta, hogy a majom-had
kétségbeesve menekülni készül,
s bölcs szóval biztatta a csüggedĂľket:

"Ne féljetek! Nincs ok a csüggedésre!
Elkábult, nem halt meg a két királyfi.
Önként engedtek a nagy Alkotónak,
alávetették magukat nyilának."

Ezt hallva, Hanumán hódolt a nagy Brahmá-fegyver elĂľtt,
amellyel Indradzsit gyĂľzött, s a fán-lakókhoz így beszélt:
"Minden megsebesült majmot, akiben élet-szikra van,
meg kell próbálni életre kelteni e dúlt harcmezĂľn!"

Ekkor a Szél vitéz sarja és a legbölcsebb ráksasza
az éjben fáklya fényénél végigjárta a harcteret.
Mint hamvadó zsarátnokra, találtak az agg Dzsámbaván
nyilakkal tĂťzdelt testére; kialvóban volt élete.
A haldokló mellé lépett, és kérdezte Vibhísana:
"Hagytak még életet benned a nyílvesszĂľk, nemes vitéz?"

Vibhísana szavát hallva, a medve-nép vitéz ura
a fájdalomtól megcsukló, elhaló hangon így felelt:
"Rád ismerek a hangodról, bölcs ráksasza-fejedelem,
de már szememre ködfátyolt borított a nyilak sebe.
Mondd, életben van Hanumán, majomvezérek tigrise?"

Agg Dzsámbaván kérdésére Vibhísana így válaszolt:
"Miért a Szél fiát kérded, és nem Rámát és Laksmanát?
Sem rájuk, sem Szugrívára, sem Angada királyfira
nincs olyan gondod, élnek-e, mint Hanumánra, bölcs vezér?"

Vibhísana beszédére a medvék ura így felelt:
"Hallgasd meg, ráksaszák bölcse, miért kérdeztem Hanumánt.
Ha ez a hĂľs életben van, a halott sereg sem halott;
ha kilehelte lelkét, mind meghaltunk elevenen is.
Tudd meg: ha él a Szél-isten vihar-erejĂť gyermeke,
hatalmában a TĂťz párja, élet-reményünk megmarad."

A fekvĂľ Dzsámbaván mellé odalépett a Szél fia,
és tisztelettel érintve lábát, köszöntötte a hĂľst.
A sebesült testĂť vezér Hanumán hangja hallatán
úgy érezte, hogy testébe az élet visszaköltözött.
A medvék ura Hanumánt üdvös tanáccsal látta el:
"Kelj útra, Hanumán, mentsd meg az erdĂľlakók életét!
Indulj páratlan útra fent, fent a nagy óceán fölött!
Szállj a hegyek királyához, Himálajához, Szél fia!
Meglátod az arany csúcsú, égbe meredĂľ Risabhát,
és mellette a Kailásza mennyet-támasztó bérceit,
s középen a kettĂľ között a sziporkázó, csillogó,
minden varázsfĂťvel dúsan benĂľtt, fényes GyógyfĂť-hegyet.
A hegytetĂľn találsz majd négy, messzire látszó, villogó,
a tíz égtájra tündöklĂľ fényt árasztó varázsfüvet:
a Holtakat-feltámasztót, a NyílvesszĂľ-kifordítót,
a Sebeket-beforrasztót, Élet-színét-visszaadót.
Szakítsd le mind a négyet, és térj vissza gyorsan, Hanumán,
serkentsd a fĂťvel életre a majmokat, Szél gyermeke!"

Az agg vezér tanácsára Hanumán minden erejét
tüstént magába gyĂťjtötte, mint tenger a szél rohamát.
A hegy csúcsára felszökkent, s amint megállt a hegytetĂľn,
mint másik, magasabb hegycsúcs magasodott nagy termete.
Az Óceán elĂľtt hódolt, hogy ügyéhez kegyes legyen,
s páratlan tettre készült fel a Rámáért buzgólkodó.
Felszökött a Nap útjáig, s fáradhatatlanul haladt
célja felé, oly szédítĂľ irammal, mint atyja, a Szél.
Agg Dzsámbaván tanítását eszében tartva, nemsoká
felismerte a két csúcsot a fenséges Himálaján,
s leszállt a vízesésektĂľl zúgó, barlanggal zegzugos,
számtalan bĂľvizĂť forrást fakasztó, erdĂľkkel benĂľtt,
felhĂľ-fehér jégcsúcsokkal magasló, páratlan hegyen.
Bejárta keresztül-kasul a rejtélyes GyógyfĂť-hegyet,
ezer meg ezer mérföldet tett meg rajta mindenfelé,
ámde a keresésükre induló Hanumán elĂľl
mind elbújtak a hegységen a hathatós varázsfüvek.

Egy szál füvet sem sikerült a hĂľsnek
találni. Ekkor iszonyút üvöltött,
szeme a dühtĂľl vörösen parázslott,
és rákiáltott a hegyóriásra:

"Kemény sziveddel mi jutott eszedbe?
Részvétlenül nézed a Ráma sorsát?
Megszégyenülsz most karom erejétĂľl:
csúcsod letépem, te hegyek királya!"

A hegy gerincét, sok ezernyi fával,
arannyal, érccel, kimagasló bérccel,
vaddal, madárral keze megragadta,
és felszakította csodás erĂľvel.

Amint letörte, levegĂľbe ugrott,
megrázkódtatva az eget s a földet,
s száguldott, mint a keselyĂťk királya.
Dicséretét zengte sok égi dalnok.

Felharsant láttára az üdvrivalgás
a hadseregben, s viszonozta Ăľ is.
A mesze zúgó, diadalmi hangra
az éjben-járók hada visszabömbölt.

Terhével ekkor Hanumán leugrott
a majom-tábor közepén a hegyre,
s illĂľn köszöntve a parancsadókat,
Vibhísanához ölelésre járult.

A sok varázsfĂť csoda-illatától
tüstént kigyógyult a nyilak sebébĂľl
a két királyfi, s a majom-vezérek
talpra ugrottak megelevenedve.

Hogy ez megtörtént, Hanumán, a bátor,
fogta a GyógyfĂť-hegyet, újra vitte,
helyére rakta a Himálajában,
majd visszatért Ráma hadához ismét.

Ekkor a nagy vitézségĂť Szugríva, a majomkirály,
haszonra vezetĂľ szóval parancsot adva, így beszélt:
"Vigyáznunk kell, hogy testvére, Kumbhakarna veszte miatt
Ăľrjöngve, ki ne tölthesse rajtunk bosszúját Rávana.
Valamennyi sebes léptĂť, ugrálva járó fán-lakó
támadjon tüstént Lankára, és vigyen tüzes üszköket!"

Mikor a Fény-adó eltĂťnt, s felváltotta az éjszaka,
kezükben tüzes üszkökkel rohamra indult a sereg.
A vak sötétben hömpölygĂľ, félelmetes tĂťz-áradat
közeledtére rémülten menekült minden kapuĂľr.
A várkapukra, utcákra, házak magas tetĂľire,
nagy palotákra víg kedvvel tüzet vetett a sok majom.
A vadul tomboló tĂťzvész házak ezreit falta fel.
A föld színére roskadtak a hegynagyságú paloták.
Itt a legdrágább szantálfa és legnemesebb áloe,
korall, gyémánt és gyöngy égett, és sziporkázó drágakĂľ,
ott könnyĂť lenvászon lángolt és pompás selyem díszruhák,
gyapjúszövet parázslott, és olvadtak arany ékszerek,
hímzett lótakarók égtek és hámok, nyergek, ostorok,
elefántok nyak-díszei, remekbe faragott kocsik,
a katonák pajzsai és a harci mének vértjei,
kard, íj, nyíl, ideg és puzdra, buzogány, lándzsa és gerely.
Mámorból ébredĂľk, sĂťrĂť bortól tántorgó léptüek,
kényelmes nyoszolyájukban kedvesük mellett pihenĂľk,
gyermekeiket hurcolva, sikoltozva menekülĂľk
ezreit falta fel a tĂťz, és harapózott mind tovább.
A béklyójukat eltépĂľ elefántok és paripák
úgy kavarogtak Lankában, mint óceánban a halak.
Az égĂľ Lanká fényében a tenger vize villogott
a tükrözĂľdĂľ lángoktól, mintha vér ömlött volna rá.
Most Ráma is felajzotta erĂľs íján az ideget;
a pendülĂľ húr hangjától megrettentek a ráksaszák.
Szilánkokká forgácsolták az íjról röppenĂľ nyilak
a Kailásza-csúcs nagyságú, kemény, tömör városkaput.
Ráma nyilai láttára a ráksaszák vezérei
kapkodva, fejüket vesztve övezték harcra magukat.

Indradzsit látta, hogy hullnak rakásra mind a ráksaszák,
s haragtól vérvörös szemmel csatába rontott a vitéz.
Amikor megpillantotta Rámát s mellette Laksmanát,
káprázatot támasztott, hogy megtörhesse erejüket.
Kocsijára varázsolta Szítá hasonmását a gaz,
s meggyilkolását mímelve, a majmok fele hajtatott.
Közeledtére felpattant harcra készen a hadsereg,
s gyilkos haraggal sziklákat szorított mindegyik majom.
A Szél fia haladt élen, mint vezérelefántbika,
szörnyĂť ütésĂť hegycsúcsot tartott feje fölött keze.
A majom-csapatok láttán a tomboló, vad ráksasza
kardot rántott, s az ál-Szítá hajába markolt bal keze.
A majmok szemeláttára verni kezdte az alakot,
s az odavarázsolt képmás sikoltozott: "Ráma, segíts!"
Miközben Szítá képmása segítségért kiáltozott,
éles pengéjĂť kardjával rásújtott Indradzsit keze.
A kardcsapásra vállától derékig szelt testtel zuhant
a földre a csodás arcú, karcsú derekú nĂľszemély.
A gyilkos tett után gúnnyal szólt Hanumánhoz Indradzsit:
"Nézd, hogy kettéhasítottam kardommal Ráma kedvesét!
Hiába jöttetek, meghalt a Vidéha-királyleány."

Irtózatos harag fogta el e szóra a majmokat.
Fatörzseket és sziklákat lóbált kezében mindegyik,
és bömbölve vetették rá a ráksaszákra magukat
Hanumán vezetésével, véres bosszúra szomjasan.

A dúló csatazaj hangja Ráma füléig eljutott.
A harsogó zsivajt hallva, megkérte Dzsámbaván vezért:
"Hallod, barátom? Úgy sejtem, nehéz tusát vív Hanumán,
mert fegyvercsattogást hallok, tomboló, kusza harci zajt.
Indulj, vigyél erĂľsítést saját népedbĂľl sebesen
a viaskodó majmoknak segítségül, medvék ura!"
"Úgy lesz" felelt a bölcs medve. Magához vette népeit,
s indult, ahol a zaj hangzott, a nyugati kapu felé.
Ám itt szembe találkoztak Hanumánnal a csapatok;
ziháló, harcát megharcolt serege ballagott nyomán.
A nagy felhĂľként hömpölygĂľ, harcra kelt medve-csapatot
Hanumán megállította, s csüggedten visszatért velük.
Rámához sietett tüstént a nagy dicsĂľségĂť vitéz
a hadsereggel, és búsan tudatta a történteket:
"Gyümölcstelen maradt harcunk. Szemünk láttára ölte meg
a síró, zokogó Szítát Rávana fia, Indradzsit."

A szörnyĂť hírre elkábult Ráma, s a földön elzuhant,
mint szálfa, melynek éles bárd elmetszette a gyökerét.
A majmok mind felugrottak, mikor a hĂľs a földre hullt;
köré gyĂťltek, s iparkodtak eszméletre téríteni.
Lótusztól, vízirózsától illatozó, hĂťs, friss vizet
hintettek rá, akár kínja tüzét akarnák oltani.
Bátyját együttérzĂľ szívvel zárta karjába Laksmana,
és nyugtató, szelíd szóval vigasztalta a szenvedĂľt.
Miközben így élesztgette Rámát testvéri szeretet,
hadrendbe állított néppel megérkezett Vibhísana.
Ahogy a sorscsapás-sújtott Ráma felé közeledett,
könnyfátyolos szemĂť majmok gyászát látta köröskörül,
s a Raghu-nemzetség díszét, a legvitézebb bajnokot,
a földön fekve, ájultan találta öccse karja közt.
A kábult, fájdalom-gyötrött Ráma láttán Vibhísana
döbbenten, elszorult szívvel kérdezte: "Mi történt? Mi ez?"
Vibhísanára felnézett a hallgató majmok között
Laksmana, s könnyezĂľ szemmel tudatta a végsĂľ csapást:
"Megölte Indradzsit Szítát. Amikor ezt a szörnyü hírt
meghozta Hanumán, Ráma leroskadt eszméletlenül."

De a bölcs ráksasza-vezér a hírnek nem adott hitelt,
és biztatólag nyugtatta a kábultan fekvĂľ vitézt:
"Népek ura, amit búsan hozott tudtodra Hanumán,
az éppoly képtelenség, mint kiszárítni az óceánt.
Ismerem a gonosz lelkĂť Rávana indulatait:
Szítá meggyilkolására nem vetemedik, légy nyugodt.
Majmok elámítására eszelte ki e cselfogást.
Hidd el nekem: káprázat volt csupán ez a Szítá-alak."

Hallotta Ráma, mit mondott a legbölcsebbik ráksasza,
de fájdalom-marcangolta esze nem fogta fel a szót.
Majd nyugalmat erĂľltetve magára, kérdve-kérve szólt:
"Vibhísana, amit mondtál, újra hallani akarom;
ráksaszák mahárádzsája, ismételd meg beszédedet!"

Bölcs Vibhísana készséggel elismételte szavait.
Amint Ráma megértette, hogy rút varázslat csalta meg,
haragra gerjedt, s megkérte a lankadatlan Laksmanát:
"Laksmana, vedd magad mellé mind egy szálig a majmokat,
és öld meg a varázslattal fondorkodó gonosztevĂľt!
A varázstudományokban járatos, bölcs Vibhísana
egész kíséretével majd hátad mögött fog állani."

Szavaira igent mondott Laksmana és Vibhísana,
s legerĂľsebb, kemény íját markolta meg a harc-tudó.
Íjjal, nyíllal, vérttel, karddal harcra övezte fel magát,
Ráma lábát érintette, majd szaporán csatába szállt.
Kíséretével szorosan nyomán haladt Vibhísana,
utána Hanumán ment, és sok-sok ezernyi fán-lakó.
Gyorsan haladt, hosszú utat tett meg sebesen a sereg,
s távolról megpillantották a ráksaszák csatasorát.
Helyhez-idĂľhöz mért szóval buzdította Vibhísana
a ráksaszák legyĂľzését elszántan kívánó hadat:
"A ráksaszák királyának utolsó reménysége Ăľ,
s ez az egyetlen serege; mire vártok, erdĂľlakók?
Ha elesik a harc csúcsán ez a vérszomjas Indradzsit,
Rávana magára marad, egész hadereje halott.
Mivel Ăľ is atyám sarja, nekem megölnöm nem szabad,
másként részvétet elvetve, Rámáért végeznék vele.
Ha meg kellene támadnom, könny fátyolozná szememet;
az erĂľs karú Laksmana fogja elvenni életét.
Ti tömörüljetek, majmok, és szolgáira törjetek!"

Fellelkesült a buzdító beszédre a majomsereg.
Mind farkukat lobogtatták a vitéz ugróléptĂťek,
és rikogattak sok hangon, vakogtak, makogtak vígan,
mint a pávák rikoltoznak, ha jön az üdítĂľ esĂľ.
Kavargó, kusza harc indult majmok és ráksaszák között,
dörgĂľ robajú, mint egykor az isten- és démon-csata.
Karommal és foggal tépték, marcangolták a szörnyeket,
azok nyárssal, szekercével csépelték ellenségüket.
A Rávana-fi s Laksmana, a két, csatára kész vitéz,
pusztító nyíl-özönt lĂľtt és egymás elvesztésére tört.
Sem nyílvesszĂľ kihúzása, sem íjhúrt meghúzó marok,
sem visszapattanó íj, sem az íjat markoló ököl,
sem célba surranó vesszĂľ nem volt a szemnek látható,
olyan fürgén röpítették vesszĂľiket a harcosok.
A küzdĂľk nagy sebességgel suhanó nyílvesszĂľitĂľl
rés nem maradt az égbolton, sötétség borította el.
A ráksaszák vezérének négy aranysallangos lovát
négy tĂťhegyes nyílvesszĂľvel leterítette Laksmana.
Majd karikába görbített íjára mennykĂľ-erejĂť,
aranysárga, erĂľs tollú, éles nyílvesszĂľt helyezett,
s a kocsihajtó testétĂľl elválasztotta a fejét.
A ráksaszák oroszlánja lovai elvesztésekor
a földre ugrott, s még jobban elöntötte a gyĂťlölet.
Eközben egymást gúnyolták a majmok és a ráksaszák,
uruk körül szaladgáltak, figyelték a párviadalt.
Az éjszakában járó nép vezére ekkor így beszélt
hadaihoz, s azok vígan, ujjongva fogadták szavát:
"Az éj sĂťrĂť sötétsége szállt a tájra mindenfelé;
ködében meg sem ismerszik, ki az ellen, ki a saját.
Folytassátok a harcot, hogy lekössétek a majmokat,
amíg újabb kocsit szerzek, és azzal visszafordulok."

Így beszélt, hogy megtévessze a fán-lakókat Indradzsit,
s Lankába kocsiért indult az ellenség-ölĂľ vitéz.
Ott felszereltetett újabb, aranyveretes nagy kocsit,
megrakta dárdával-karddal, gyors lovakat fogott bele.
Megragadta a gyeplĂľt egy mesterségben mester kocsis,
s felszállt a nagy fényességĂť, gyĂľzhetetlen Rávana-fi.
Harckocsiját körülvették a ráksaszák legfĂľbbjei,
s kihajtatott a városból, mert Ăťzte-vonta végzete.
ErĂľtĂľl, harcvágytól duzzadt a visszatérĂľ Indradzsit,
és vad irammal száguldott kocsiján Laksmana felé.
Mikor ismét kocsin látta ellenét Szumitrá fia,
e nemvárt fürgeség láttán erĂľs csodálat fogta el.
Borzalmas, hajmeresztĂľ harc kezdĂľdött kettejük között.
Az éjszakában-járók és a fán-lakók viadalát
megcsodálni köréjük gyĂťlt a légi szellemek hada.
Az Ăľsök, égi szent bölcsek, tündérek, kígyó-démonok
a SzázerejĂť Indrával élükön védték Laksmanát.
Ekkor Laksmana íjára helyezte legszörnyĂťbb nyilát,
célt-nem-tévesztĂľt, lánghegyĂťt, Indradzsitra halált hozót,
elkerülhetetlent, dúlót, kivédhetetlen erejĂťt,
kígyóméreg-harapásút, isteneket is rémítĂľt,
amellyel Ăľsi, nagy harcban, az istenek s a démonok
tusájában Indra felség verte le a démonokat.
Ezt a csodás Indra-fegyvert fogta most Szumitrá fia,
s csodás íjára helyezve, nagy igékkel ráolvasott:
"Amint igaz az, hogy Ráma igaz lelkĂť, igaz szavú,
csatában meg nem hátráló, úgy öld meg Rávana fiát!"

E szókkal füléig húzta az egyenes röptĂť nyilat,
s ellenfelét megcélozva, kilĂľtte Indradzsit felé.
Fülbevalókkal ékített, sisakkal borított fejét
leszakította törzsérĂľl. A földre gördült le a fej.
Feje után holtan dĂľlt le a porondra a csonka test;
kezében íja összetört, mellén a vértje szétrepedt.
Üdvrivalgásban törtek ki a majmok és Vibhísana,
s mint egykor Vritra vesztének, megörvendtek az istenek.
Bukását látva, serege futott a tíz égtáj felé,
gyĂľzelem-mámoros majmok öldöklĂľ csapata elĂľtt.
ÜldözĂľik elĂľl futva, eldobálták fegyverüket,
és menekültek észtvesztve Lanká várkapui felé.
Elérte némelyik Lankát, sarkában üldözĂľivel,
a tengerbe szorult sok más, sok a hegyekbe menekült.
Miközben Indradzsit teste holtan hevert a harcmezĂľn,
sok ezer katonájából egyetlen egy sem volt sehol.

92-108.

Hallva a vereség hírét, Rávana tanácsosai
jelentették királyuknak azonnal a hallottakat:
"Urunk, megölte párharcban fiadat Szumitrá fia
Vibhísana segélyével az egész had szeme elĂľtt."

Az iszonyú, szivet-tépĂľ halálhírre a ráksasza
eszméletét veszítette, és kábultan hevert soká.
Mikor végre magához tért az éjben-kószálók ura,
el-elfúló panasz-szóban tört ki keserves bánata:
"Jaj, ráksaszák oroszlánja, jaj, nagy dicsĂľségĂť fiam!
GyĂľztes voltál magán Indrán, s egy halandó leverhetett!
NyílvesszĂľid megfékeznék a Halált és a Végzetet,
a Himálaját átfúrnák, s erĂľt vett rajtad Laksmana!
Immár nyugodtan alhatnak az égi szentek, istenek,
a szellemek, világĂľrök: Indradzsittól nincs több veszély.
Fiammal megkevesbedve, ez a teljes Három Világ,
a Föld, hegyekkel, erdĂľkkel, számomra puszta Ăťr maradt."

Ekkor a végtelen gyászban vergĂľdĂľ, bánatos király
trónjára ült tróntermében, s mint sebzett oroszlán, nyögött.
Fia halálán gyötrĂľdve, hadserege vezéreit
könyörgĂľn összetett kézzel kérlelte az uralkodó:
"Induljatok minden lóval, elefánttal mindannyian,
minden gyors paripák vonta harcszekérrel induljatok!
Vegyétek mind körül Rámát, hogy ne menthesse életét!
Nyílzáport rá, mint víz-záport a víz-árasztó fellegek!
Magam is veletek tartok, és cafatokra szaggatom
testét hegyes nyílvesszĂľkkel életet-oltó, nagy csatán."

Királyuk utasítását megfogadták a ráksaszák,
s hullámzó csatasorban mind kirontottak gyors kocsikon.
Gyors paripáit hajszolva Rávana is kivágtatott
azon a kapun át, melynél Rámát tudta, és Laksmanát.
Õrjöngve rájuk támadt, és arany-díszes nyilaival
véres mészárlást vitt végbe a majmok és medvék között.
Tömérdek ráncosképĂťnek fejét szelte le Rávana,
tömérdek szívet átszúrt és kiszúrt tömérdek sok szemet.
Mikor a majmok elhulltát észlelte Raghu magzata,
hogy Rávanát megállítsa, harcrakészen elébe állt.
Megragadta, felajzotta, megfeszítette kézívét,
a pattanót, a pendülĂľt, a földet is kettészelĂľt,
és rettentĂľ nyílzáporral árasztotta el ellenét.
Rávana, kocsiján állva, most Ráma felé vágtatott,
mint a Nap-felfaló démon az égi Fény-adó felé.
Kocsijáról úgy paskolta villámsebes nyilaival,
mint záporukkal kĂľsziklát a villám-szóró fellegek.
"Rávana kocsiról harcol, Ráma gyalog a földön áll,
a küzdelem egyenlĂľtlen!" - mondták szellemek, istenek.
E figyelmeztetĂľ szóra a mennylakók dicsĂľ ura,
a magasságos Indra úr kocsihajtóját küldte le:
"Mátali, sebesen szállj le a földre az én kocsimon;
az ég üdvéért ültesd fel a gyalogszerrel harcolót!"

Az égiek királyának parancsát véve, Mátali
befogta a fakókat a kocsiba pillanat alatt,
s amint a nagy fenségĂť úr óhajtotta, kocsira szállt,
és az égbĂľl alászállva, repült gyorsan Ráma felé.
Kezében ösztökéjével megállt a Raghu-sarj elĂľtt
Mátali, és köszöntötte összetett kézzel a vitézt:
"Ráma, ezt a kocsit küldi tenéked az EzerszemĂť,
hogy gyĂľzelemre szállj fel rá, és verd le ellenfeledet!
Itt van tĂťzfényĂť mellvértje, itt van folttalan gerelye,
itt van az íja, itt vannak napsugár-fényĂť nyilai.
JĂľjj, és e kocsin harcolva öld meg Rávana ráksaszát;
én leszek kocsihajtód, mint Indrának a démon-tusán."

Viszonozta köszöntését és körbejárta a kocsit
Ráma, fĂľhajtva, és felszállt, mint mennyboltra a Fény Ura.
HajmeresztĂľ, csodás párbaj lángolt fel a két nagy kocsin
az erĂľs karú Ráma és a ráksasza-király között.
Szellem-nyilakkal védte ki Rávana szellem-nyilait,
isten-nyilakkal védte ki Rávana isten-nyilait.
SzörnyĂť haragra gerjedt az éjszakában-járók ura,
s a leghatalmasabb, rémes ráksasza-nyilat lĂľtte ki.
Elröppentek az íjról az arannyal futtatott nyilak,
s halálos mérgĂť kígyókká válva, szálltak Ráma felé,
füstöt okádva és lángot tátott, parázsló szájukon.
A harcmezĂľ fölött szálló hüllĂľ-had ellen pajzs gyanánt
Ráma íjára helyezte a KeselyĂťkirály nyilát.
Aranytollú, lángnyelv-fényĂť, surrogva szálló nyilai
arany keselyĂťkké váltak, úgy csaptak a kígyókra le.
Valamennyi sebes röptĂť, kígyó-testĂť, mérges nyilat
felfalták keselyĂť-testĂť, varázserejĂť nyilai.
Rávana bĂľsz üvöltéssel nehéz dárdáját kapta fel,
megcsóválta, és így szórta fenyegetĂľzĂľ átkait:
"Öcséd-támogatott Ráma! Haragomnak tüzét viszi
e villám-erejĂť dárda, s kioltja hitvány életed!
Elesett ráksaszák mellé fektetlek le hamarosan
a harcmezĂľ porondjára, harcban megtörve dölyfödet."
Az óriási, félelmes süvöltéssel közeledĂľ
dárdára Ráma villámgyors nyilak özönét lĂľtte ki.
Ám megfeszített íjáról kiröppenĂľ, gyors vesszeit
a dárda porrá égette, mint erdĂľtĂťz a madarat.
Nyilai elhamvasztása felbĂľszítette a vitézt,
és a nagy Indra küldötte isten-gerelyt ragadta fel.
A gerely elröpült, és a ráksasza-dárdára zuhant;
a szörnyĂť dárda kettétört, és fényét vesztve, földre hullt.
Ekkor a Raghu-nemzetség éke, Dasaratha fia,
éles hegyĂť, kígyóméreg tüzĂť nyílvesszĂľt vett elĂľ,
s leszelte vele Rávana fülbevalós, büszke fejét.
Ám ugyanolyan másik fej jelent meg a leszelt helyén.
A gyors kezĂť, gyorsan döntĂľ, gyorsan cselekvĂľ Raghu-sarj
újabb nyíllal lemetszette a kinĂľtt második fejet.
Alig végzett a másikkal, helyére nĂľtt a harmadik.
Villámsebes, hegyes nyíllal levágta ezt a fejet is.
Százszor vágta le sorjában az újra növĂľ fejeket,
de Rávanából ekkor sem fogyott el az élet-erĂľ.
Mátali figyelmeztette a hasztalanul fáradót:
"Miért bajlódsz a fejjel, hĂľs, ha látod, hogy nem bírsz vele?
A TeremtĂľ nyilát lĂľdd rá! Csupán az pusztíthatja el.
Az istenek-jövendĂľlte végzet perce elérkezett."

SegítĂľje tanácsára elĂľvette a Raghu-sarj
azt a sziszegĂľ kígyóhoz hasonlatos, izzó nyilat,
melyet egykor Agasztjától, a szent remetétĂľl kapott.
Valaha Indra részére alkotta Brahmá a nyilat,
hogy hatalma alá hajtsa a Három Világot vele.
A Szél volt a nagy nyíl tolla, hegye a Nap volt és a TĂťz,
teste az Ég volt, és súlyát a Méru hegye adta meg.
A nagy nyílra a hĂľs Ráma bĂťvigékkel ráolvasott,
és a Védák-elĂľírta módon íjára tette fel.
Amikor az a páratlan nyíl a Ráma íjához ért,
megrezzent minden élĂľlény, mélyéig megrendült a föld.
Ívbe görbítve kézíját, teljes erĂľvel lĂľtte ki
Ráma a szörnyĂť nyílvesszĂľt, a tagokat-megszaggatót.
A villám-erejĂť kézbĂľl villámsebesen kirepült,
s Rávanára csapott, mint a Végzet, kivédhetetlenül.
Az eltéríthetetlen nyíl mellén érte a ráksaszát,
s halált-hozó döfésével átfúrta a gonosz szivét.
A halálra sebzett szörnynek kezébĂľl egyszerre kihullt
íja és nyila, s elhagyta lehellete és élete.
A fényét s életét vesztett test súlyos eséssel zuhant
a földre kocsijáról, mint villám-sújtotta démonok.
Földrezuhanta láttán az életben maradt ráksaszák
tébolyultan futottak szét vezér nélkül mindenfelé,
míg a majmok fatörzsekkel sulykolták a futók hadát.
Nyomorultul szétszóródva, jajgatva, gyámoltalanul,
nyomukban üldözĂľikkel menekültek Lanká felé.
A majmok Ráma gyĂľzelmét és Rávana gyalázatát
harsogták vígan, ujjongva, a diadaltól ittasan.
A levegĂľben megdöndült az égi dob édes szava,
és égi illatot hordó, hĂťsítĂľ szél lengedezett.
Hang zendült fel a mennybolton, dícsérĂľ ének hangja szólt:
"Jól van, jól van!" magasztalták Rámát magasztos istenek.

Halálos harcban elhullott bátyja mellett Vibhísanát
a fájdalom elöntötte, s jajszóban tört ki bánata:
"Vitéz, okos, nagy hírĂť hĂľs, teendĂľidet ismerĂľ,
most drága nyoszolyák helyett leroskadva porban heversz,
ékszerrel ékes karodat széttárva mozdulatlanul.
FejedrĂľl drágakĂľ-díszes fejéked messze elgurult.
Amit régen megmondottam, látod, most bekövetkezett,
mert elvakult, mohó vágyban nem fogadtad tanácsomat.
Lehullt a Nap az égboltról, a hĂťs Hold elhomályosult,
kihamvadott a tĂťz lángja, megbénult minden hĂľsi tett."

Szelíden csillapította Ráma szava a gyászolót:
"A harcosok törvényének engedve halt meg; ne sirasd!
Csatában remegett tĂľle Indra és a Három Világ,
ám ideje lejártával távozni kellett neki is.
Harcokban szüntelen gyĂľztes hĂľst még sohasem szült a Föld:
most Ăľ ejti el ellenét, most ellenétĂľl esik el.
Fontold meg ezt, és gyötrelmed csillapítsd; elég volt a gyász!
Csupán egyre legyen gondod: végsĂľ teendĂľ vár reád."

ErĂľt vett bánatán, s indult törvény-tudón Vibhísana,
hogy az utolsó szertartást bátyjáért Ăľ végezze el.
Visszatért újra Lankába a legbölcsebbik ráksasza,
és bemutatta nagy gonddal Rávana tĂťz-áldozatát.
Illatos áloé-fából gyújtották az oltár tüzét,
nemes szantálfát, sokféle füstölĂľszert raktak reá,
korallt, drágakövet, gyöngyöt szórtak fölé bĂľségesen.
Aranyos gyaloghintóra fektették fel a lenruhás
ráksasza-király holttestét könny-áztatott arcú papok,
majd a tarka virágokkal és zászlókkal pompázatos
gyaloghintót a vállukra emelték, s míg a zene szólt,
és dalnokok magasztalták az elhúnyt király tetteit,
a menet Dél felé indult. Vibhísana haladt elĂľl.
Zokogva a nyomában ment a hárem minden asszonya;
siettek, bár a bánattól rogyadoztak lépéseik.
Egy téres helyen állott meg a Rávanát vivĂľ menet,
s a kezükben hozott szantál- és usíra-hasábokat
máglyába rakták bánkódva, gazella-bĂľrrel fedve be.
Délkeletre a máglyától oltárt emeltek, és tüzén
az Ăľsöknek mutattak be páratlan dús áldozatot,
majd Vibhísana gyújtotta meg a máglyát a test alatt.
Fürdéssel megtisztultak mind, és szézámmal kevert vizet
öntöttek hagyomány szerint, halotti áldozat gyanánt.
Vibhísana vigasztalta a zokogó özvegyeket:
"Térjetek vissza Lankába!" - s hazatértek az asszonyok.
A szertartást bevégezve, s hazaküldve a háremet,
Rámához sietett ismét, és fĂľt hajtott Vibhísana.
Ráma, és vele Szugríva, Laksmana s az egész sereg
Rávana vesztén ujjongott, mint Indra Vritra démonén.

Ráma az Indra-küldötte, tĂťz-ragyogású, nagy kocsit
visszaküldte, és búcsút vett tisztelettel Mátalitól.
Az istenek királyának kocsihajtója, Mátali,
Rámától elköszönt, felszállt, és felrepült az ég felé.
Most megölelte Szugrívát s Laksmanát Ráma boldogan,
s hódoló majom-sorfal közt indultak a tábor felé.
A táborba megérkezve, Ráma megkérte Laksmanát:
"Kend fel Vibhísanát Lanká fejedelmévé, kedvesem;
megérdemli a hĂťségért, amellyel sok jót tett nekünk."

A vitéz lelkĂť Raghu-sarj szavára Szumitrá fia
nagy örömmel felelt: "Úgy lesz!" - s arany korsót hozott elĂľ,
gyorslábú fákon-ugrálók kezébe adta az edényt,
s meghagyta, hogy a tengerbĂľl merítsenek belé vizet.
A gondolat-sebes majmok vízért indultak szaporán,
s egyhamar visszaérkeztek, hozták a friss tengervizet.
Fényes trónusra ültette most Laksmana Vibhísanát,
fogta a színarany korsót, és felkente a ráksaszát
Lanká mahárádzsájává az összes ráksaszák elĂľtt.
Vibhísanát trónon látva Lanká felkent királyaként,
végtelenül megörvendett a két hĂľs lelkĂť Raghu-sarj.
Összetett kézzel ott állott a hegynagyságú Hanumán,
fĂľt hajtva illendĂľn. Ráma hozzá intézte most szavát:
"Vibhísana királyt kérd meg, hogy bocsásson be, kedvesem.
Keresd fel Szítát Lankában, és mondj neki üdvözletet.
Add hírül a királynénak, hogy jól vannak szerettei,
s beszéld el, bölcs beszédĂť, hogy Rávana harcban elesett."
Ráma utasítására Hanumán, a Szél gyors fia,
Lankába ment. Alázattal köszöntötték a ráksaszák.
Lankában engedelmet kért Vibhísanától Hanumán,
majd engedelmét elnyerve, a lugasba iparkodott.
Egy fa tövében állt Szítá, csüggedten, ápolatlanul;
rút ráksaszík övezték, mint szörny-sanyargatta csillagot.
Meghajolva köszöntötte, tisztelettel lépett elé.
Szítá hallgatagon nézte, hogy ki közeledik felé,
majd közelrĂľl felismerte Hanumánt, s megörült neki.
Szítá derült arcát látva, az ugráló-nép tigrise
Ráma üzenetét híven megismételte szó szerint:
"Vidéha-királylány, tudd meg, hogy jól vannak szeretteid.
Üdvöt kíván neked férjed, aki legyĂľzte a gonoszt.
A majmok segedelmével, Vibhísanával oldalán,
öccse támogatásával megölte a gaz Rávanát.
Ne bántson többé, hogy az Ăľ hajlékában tartózkodol:
Vibhísana uralmában áll immár Lanká szigete.
Nyugalmad visszatérhet, mert saját házadban lakozol.
Férjed is nemsoká eljön, látásodra vágyakozik."

A váratlan boldogságtól Szítában elakadt a szó;
a telihold-fényĂť arcút megnémította az öröm.
Elcsodálkozva kérdezte a szótlan Szítát Hanumán:
"Királyasszony, mondd, min töprengsz? Miért nem válaszolsz
nekem?"

A Törvény útjain járó hitves erĂľt vett könnyein,
s a végtelen boldogságtól elcsukló hangon így felelt:
"A gyĂľzelem örömhíre eláradt egész lelkemen;
érzéseim elöntöttek, és elfojtották szavamat.
Bárhogy keresnék, nem látok senkit, majmok-legjobbika,
akit hozzád hasonlítsak, mint bátorító hírhozót.
Ezernyi drágakĂľ és gyöngy, arany és ezüst halmaza,
Három Világ birtoklása nem ér annyit, mint ez a szó."

Hanumán vidám kedvében tovább folytatta szavait,
összetett kézzel, illendĂľn fejet hajtva a hölgy elĂľtt:
"Soká gyötörtek, bántottak ezek a rusnya ráksaszík;
most szíves engedelmeddel valamennyit legyilkolom."

Ámde az irgalmas szívĂť, baj-sújtotton könyörülĂľ
mérlegelte, mit is mondjon, s elgondolkozva válaszolt:
"Más hatalma alatt álló, másnak engedelmeskedĂľ,
parancsra cselekvĂľ szolgák nem érdemelnek büntetést.
A Sors hullámzik, és nyilván elĂľzĂľ életem során
elkövetett hibákért ért mindez; oka magam vagyok."

Szítá bölcs válaszát hallva, a bölcs beszédĂť Hanumán
elismerĂľn magasztalta Ráma hibátlan hitvesét:
"ÚrnĂľm, méltó vagy férjedhez: erényes, törvény-ismerĂľ.
Okultam szavaidból. Most megyek, mert Ráma vár reám.
Telihold arcú Rámát még ma meglátod, övéi közt;
mellette állnak, míg földön hevernek ellenségei."

Búcsút vett Szítától, aki fénylett, mint a Szépség maga,
és indult vissza Rámához a Szél nagy erejĂť fia.

Lótuszszirom szemĂť Rámát, a legkiválóbb nyíllövĂľt,
köszöntötte az ugrálva-járó, s örömmel így beszélt:
"Akiért hadba indultunk, aki célod gyümölcse volt,
bánat-perzselte Szítá vár, hogy láthasson, uralkodó!"

E szavak hallatán Ráma, legbölcsebb törvény-ismerĂľ,
hosszasan elgondolkozott, szeme elfátyolosodott.
Földre szegzett tekintettel állt, majd így szólította meg
felsóhajtva a mellette álló, nemes Vibhísanát:
"Fürösszék meg fejét s testét, illatosítsák kenetek,
és ékszerekkel ékítve hozzák elém hitvesemet!"

Vibhísana elindult, és a ráksaszák-emelte, szép
gyaloghintóra ültette a Vidéha-királyleányt,
s népes ráksasza-Ăľrséggel kísérte Rámához nejét.
Mikor nejét viszontlátta hosszú raboskodás után,
a harag, öröm és bánat elöntötte a férj szivét.
Míg lefátyolozott hintón közeledett a szép szemĂť,
tépelĂľdve, nehéz gondban, kedvetlenül szólt hitvese:
"Szerencsétlenség, bánat, harc és férj-választás idején,
esküvĂľn és áldozatnál arcát mutathatja a nĂľ.
Õt szerencsétlenség érte, nehéz bánat gyötörte meg,
nem szégyen, ha arcát látják, fĂľként az én színem elĂľtt.
Szálljon hát le a hintóról, gyalog közeledjék felém,
minden erdĂľlakó lássa Szítá arcát fedetlenül!"

Vibhísana megdöbbent, de megtette Ráma óhaját,
és komoran, fejet hajtva vezette férjéhez nejét.
Laksmana, s vele Szugríva, és velük Hanumán majom
értetlenül, csodálkozva figyelte, Ráma mit kíván.
Lassan, szégyenkezésében tétova léptekkel haladt
Vibhísana nyomában a megalázott királyleány.
Szerelemmel, alázattal, csodálkozva, de boldogan
tekintett férje arcába fényesebb arcú, hĂť neje.

115.

Ráma elnézte mellette álló, alázatos nejét,
és szíve titkos érzését szavakban így öntötte ki:
"LegyĂľztem ellenfelemet, rabságodból kihoztalak,
leróttam magammal szemben férfi-kötelességemet.
Megtoroltam a sérelmet, lemostam a gyalázatot,
ellenségem halálával együtt meghalt szégyenem is.
A ráksasza csellel vitt el, mikor magadra hagytalak;
csapást mért rám a Végzet, de én legyĂľztem a Végzetet.
Hanumáné a dícséret, kinek tette gyümölcsbe ért:
az óceánt átugrotta, feldúlta Lanká városát.
Vitézül harcolt Szugríva, és bölcs tanácsokat adott;
hadnépe hĂľsi harcának gyümölcse lett e diadal.
Megteremte gyümölcsét bölcs Vibhísana hĂťsége is,
aki rossz útra tért bátyját elhagyva, oldalamra állt.
Kedvesem, tudd meg - üdv néked! - hogy a harc fáradalmait
nem teéretted álltam ki, nem érted hívtam társakat,
csak hogy nevem megĂľrizzem, elkerüljem a megvetést,
és a nemzetségem hírén esett csorbát jóvá tegyem.
Kétkednem kell erényedben, s ezért ahogy elĂľttem állsz,
oly gyĂťlölettel nézek rád, mint mécslángra a szembeteg.
Dzsanaka lánya, távozhatsz; én téged eltaszítalak;
elĂľtted áll a tíz égtáj; nekem több dolgom nincs veled.
Akadhat-e nemes férfi, kit elkábít a szerelem,
s visszafogadja más férfi házában lakó asszonyát?
Hogyan fogadjalak vissza téged, akit beszennyezett
Rávana ölelĂľ karja, megfertĂľzött tekintete?"

116.

A zordon, haragos Ráma hajmeresztĂľ szavaitól
megtántorodott, elkábult a Vidéha-királyleány.
Férje irtózatos vádját hallva a néptömeg elĂľtt,
szégyenében lehajtotta fejét Dzsanaka gyermeke.
Majd letörölte arcáról özönnel ömlĂľ könnyeit,
s halkan, akadozó szóval, a rágalomra így felelt:
"Vitéz, mivel szolgáltam rá, hogy durva, fület szaggató
váddal illess, mint becstelen férfi becstelen asszonyát?
Nem igaz az, amit rólam feltételezel, Raghu-sarj.
Átokkal esküszöm néked életemre; higgyél nekem!
Ha idegen kar érintett, nem én akartam ezt, uram,
és nem a buja vágy bírt rá; a Sors volt benne a hibás.
Csak szívem volt hatalmamban, s ez egyedül nálam maradt;
védĂľm, oltalmazóm nem volt, így elrabolták testemet.
Ha kölcsönös szerelmünk és hosszú együttlétünk alatt
nem ismertél meg igazán, inkább választom a halált."

Így szólt zokogva, könnyekbe fúló hangon a szenvedĂľ,
azután Laksmanát kérte, aki szótlan, csüggedten állt:
"Szumitrá fia, rakj máglyát; gyógyírom nem maradt egyéb;
igaztalan gyanú vádja úgyis elevenen megölt."

Szítá panaszszavát hallva, az ellenség-ölĂľ vitéz
nehéz bánat bilincsében nézett Rámára: mit tegyen?
Ám arcáról leolvasta, hogy bátyja egyetért vele,
és ekkor máglyát rakatott Szítának Szumitrá fia.
Nem mert senki se Rámához szólni, vagy rátekinteni,
mert iszonyatos volt arca, mint a könyörtelen Halál.
Tisztelettel körüljárta földre szegzett szemĂť urát
Szítá, s a lobogó lánggal égĂľ tĂťzhöz közeledett.
Áhítattal fejet hajtott az istenek s papok felé,
s összekulcsolt tenyérrel szólt az Áldozat-nyelĂľ elĂľtt:
"Ahogy a szívem férjemtĂľl egy percre el nem tántorult,
úgy fogadjon oltalmába a TĂťz, a mindent ismerĂľ!
Ahogy szeplĂľtlen élettel gondol rólam rosszat uram,
úgy fogadjon oltalmába a TĂťz, a mindent ismerĂľ!"

Meghajolva körüljárta Szítá az Áldozat-vivĂľt,
s az izzó, lobogó lángba lépett nyugodtan, biztosan.
Felsírt zokogva minden nĂľ, a lángözönben látva Ăľt,
mint átok-sújtott tündérlányt, ki égbĂľl pokolra zuhan.

Ám ekkor a magasztos TĂťz testi alakban megjelent,
és Szítát karja közt tartva, szétszórta a máglya tüzét.
Ráma karjába helyezte nejét a TĂťz fényes ura,
és így beszélt hozzá, minden rejtett dolog tudójaként:
"Ez a te hitvesed, Ráma! Nem találsz benne semmi bĂťnt.
Sem gondolattal, sem szóval, sem szívének vágyaival,
sem szemével nem vált hozzád hĂťtlenné hĂťséges nejed.
Elhagyatva reád gondolt Rávana háremében is,
ahol vérszomjas, fertelmes ráksaszík voltak Ăľrei,
és csábítást, fenyegetést, gúnyt kellett elviselnie.
Egész lelke tenálad volt, meg sem látta a ráksaszát.
Vedd vissza bĂťntelen, tiszta, igaz lelkĂť hitvesedet,
egy zokszóval se illessed! Én parancsolom ezt neked!"

ÖrömtĂľl fátyolos szemmel hallgatta Ráma az igét,
s minden dolgok tanújának törvénytudóan válaszolt:
"Csupán próbára volt szükség az emberek szeme elĂľtt,
mert a ráksasza házában Szítá soká tartózkodott.
»Mint a gyermek, olyan balga Ráma, Dasaratha fia!«
- így beszélt volna mindenki, ha a gyanút nem Ăťzöm el.
Én nem kétlettem, hogy Szítá, Dzsanaka lánya, hitvesem,
egyedül nekem Ăľrizte érzését, gondolatait.
Tudom, a szép szemĂťt védte erényének izzó tüze,
s Rávana meg se sérthette, mint partjait az óceán.
Tisztán, szeplĂľtlen áll Szítá Három Világ színe elĂľtt,
s én nem válhatok el tĂľle, mint fényétĂľl a Fény-adó."

Ekkor Kuvéra és Jama, és az Ăľsök szellemei,
és az EzerszemĂť Indra, és Varuna, a Víz ura,
és a HáromszemĂť Isten, a bika-zászlós Siva úr,
és a világ TeremtĂľje, Brahmá, az örök Õsatya,
az égbĂľl leereszkedtek nap-csillogású kocsikon,
s a földre szállva Lankában, megjelentek Ráma elĂľtt.
Indra az összetett kézzel állóhoz kegyesen beszélt:
"Nem ok nélkül mutatkoztunk elĂľtted, férfiak feje!
Mondd ki, amit szíved kíván; az Ég elégedett veled!"

Az istenek királyának kegyet-adó szavaira
egész lelkét elárasztó hálával válaszolt a hĂľs:
"Ha örömed telik bennem, magasztos mennylakók ura,
szóval szólok, s szavam váljék valóra, szavatok szerint.
Akik értem vitéz harcban Jama lakába mentek át,
támadjanak fel mindnyájan, nyerjék vissza életüket!"

A Raghu-nem nemes sarja kegyet kérĂľ szavaira
szívet-vidító válasszal így válaszolt az Ég Ura:
"Páratlan kegy, amit kértél, Raghu-nemzetség ékszere,
ám én kétszer sosem szólok; teljesüljön be óhajod!
A levágott fejĂť-lábú medvék és hosszú-farkúak,
akik csatában elhulltak, támadjanak életre mind!
Ép testtel és sebek nélkül, jobb erĂľben, mint valaha,
mintha most kelne álmából, éledjen fel minden majom!
Gyümölcsérés-idĂľn túl is tarkáll nekik gyümölcs a fán,
a hĂľségben se szárad ki nekik a bĂľvizĂť folyó!"
Ekkor mind talpra ugrottak a majmok, mint az ébredĂľk,
és csodálkozva, ámulva néztek körül: "Mi ez? Mi ez?"
A Száz-áldozatú Indra a két hĂľstĂľl elbúcsúzott,
s vidáman égbe szálltak fel kocsijukon az istenek.
Ráma búcsút kiáltott a távozó mennylakók felé,
majd nyugovást parancsolt a seregnek a két Raghu-sarj.

Amikor Ráma felserkent az éji pihenĂľ után,
fĂľt hajtva, üdvkívánsággal köszöntötte Vibhísana:
"Illatos kenetek, fürdĂľk, díszruhák, fényes ékszerek,
szantálpor, csodaszép tarka virágfĂťzérek, gyöngysorok,
és a felékítésben járatos, lótusz-szemĂť nĂľk
szolgálatodra állnak, hogy illĂľn felöltöztessenek."
A Raghu-nemzetség dísze Vibhísanának így felelt:
"Üdítsétek fel fürdĂľvel Szugrívát és a majmokat,
mert fáradalmat értem tĂťrt a pompához szokott király.
Reám vár a nemes herceg, az igaz lelkĂť Bharata;
nélküle nem öröm nékem a fürdés, ruha, ékszerek.
Arra gondolj, hogyan jussak Ajódhjába minél elébb,
mert járhatatlanul hosszú, fáradságos a visszaút."

Vibhísana a kérdésre eloszlatta aggályait:
"Egy nap alatt eljuttatlak városodba, király fia.
Egykor Kuvéra bátyámtól a vad erejĂť Rávana
elragadta gondolattal hajtott, nagy varázskocsiját,
a csodás égi jármĂťvet, Nap-ragyogású Puspakát.
A te számodra Ăľrizzük; indulásodhoz készen áll.
De ha kegyes akarsz lenni, és méltónak találsz reá,
ha elfogadsz barátodnak: maradj még itt egy ideig
Szítával, feleségeddel, s veletek öcséd, Laksmana,
hogy illĂľn kimutathassuk tiszteletünket, föld ura!"

Vibhísana beszédére a Raghu-sarj így válaszolt
a ráksaszák egész népe és a majom-sereg elĂľtt:
"Elégnél elegendĂľbben megtiszteltél már eddig is
páratlan bölcs tanácsokkal, barátsággal s tettekkel is.
Bizonnyal nem tagadnám meg kérésedet, uralkodó,
de lelkem ösztökél, sürget, hogy megláthassam Bharatát,
aki egykor utánam jött a Csitrakúta hegyfokig,
és lábamhoz borult, kérve, hogy királyságát vegyem át.
Ráksaszák mahárádzsája, állítsd elĂľ a Puspakát!
TeendĂľmet bevégeztem, Lankában nincs dolgom tovább."

A ráksasza-nép Indrája meghallgatta Ráma szavát,
s egy szavával elĂľhívta az égi kocsit, Puspakát.
Amint a drágakĂľ-díszes, ékes Puspaka megjelent,
szeretĂľ szóval így fordult Vibhísanához a vitéz:
"Megharcolt sok nehéz harcot velem minden erdĂľlakó;
tiszteld meg Ăľket érettem minden kinccsel, Vibhísana!"

Eleget tett a kérésének a ráksasza, s a majmokat
sok hasznos dolog és ékkĂľ garmadával halmozta el.
Ezután Ráma felszállt a csodás, nagy égi kocsira.
karjában tartva hĂťséges, szemérmetes, szép hitvesét.
Laksmana oldalán állt, s Ăľ búcsúzóul a kocsiról
ilyen szavakat intézett Szugrívához s a többihez:
"Megtettétek a nagy tettet, erdĂľlakó barátaim;
mindnyájatoktól búcsúzom; békében térjetek haza!
Amit szeretĂľ hĂťség és segítĂľ barátság tehet,
azt tĂľled én mind megkaptam, Szugríva, szótartó vitéz.
Hadseregeddel térj vissza Kiskindhába sietve most.
Vibhísana, tiéd Lanká. Uralkodj békén trónusán.
Uralmad meg nem ingatja az égiek hatalma sem.
Én indulok Ajódhjába, ahol atyám uralkodott.
Búcsúzom tĂľletek. Kérlek, hogy utamra bocsássatok."

Vibhísana és Szugríva, s a majom-had vezérei
összetett kézzel kérlelték a távozni szándékozót:
"Engedd meg, hogy veled menjünk Ajódhjába mi is, urunk!
Hadd járjuk be gyönyörködve szép ligeteit, erdeit!
Ha felkenésedet láttuk, s hódoltunk Kausaljá elĂľtt,
nem idĂľzünk soká nálad, hazatérünk mindannyian."

E szókra az igaz lelkĂť Ráma boldogan így felelt:
"Barátaimmal élvezni a hazatérés ünnepét,
Ajódhját így viszontlátni örömnél is nagyobb öröm."

Ekkor Szugríva és népe, Vibhísana s kísérete
ujjongva, boldogan felszállt a csodás égi kocsira.
Mikor mindnyájan fenn voltak, Kuvéra remek kocsija
Ráma parancsszavát hallva, a levegĂľbe felrepült.
A hattyúk vonta, tündöklĂľ, levegĂľben szálló kocsin
Ráma örömtĂľl úgy fénylett, mint Kuvéra, a Kincs Ura.

Éppen letelt tizennégy év azon a napon, amikor
Ráma szeme elé tárult lentrĂľl Ajódhjá városa.
Töprengve végigjártatta tekintetét a majmokon,
azután Hanumán majmot utasítással látta el:
"Indulj gyorsan Ajódhjába, s tudd meg, erdĂľlakók feje,
hogy egészségnek örvend-e a király házanépe mind?
Bharatát üdv-kívánsággal köszöntsd nevemben, s értesítsd,
hogy utamon siker kísért engem, Szítát és Laksmanát.
Mondd el, hogyan rabolta el Szítát erĂľvel Rávana,
hogyan gyĂľztünk a gaz rablón, arattunk fényes diadalt,
s megérkeztünk dicsĂľséggel, elkísértek barátaim.
Hiánytalanul mondd végig Bharatának e híreket.
Ha elbeszélted, jĂľjj vissza, s jelentsd meg pontosan nekem:
mikor Bharata ezt hallja, milyen arccal fogadja majd.
Mert könnyen elváltoztatja a szíveket a hatalom,
kincsektĂľl-elefántoktól nyüzsgĂľ királyság birtoka.
Ha látom, hogy uralmához ragaszkodik testvéröcsém,
ám kormányozza békében a széles földet Ăľ tovább.
Ha kiismerted szándékát és szíve titkos óhaját,
térj vissza sebesen hozzám, amíg nem érünk közelebb."

Ráma utasítására a Szél fia, a nagy majom,
emberi alakot váltott, és indult Ajódhjá felé.
Az utat gyorsan megtette a sebes léptĂť Hanumán,
s elérte a Nandigráma felé vezetĂľ fák sorát,
alatta szép ruhás szép nĂľk és gyermekek víg tömegét.
Ajódhjától kiáltásnyi távolságban, a fák alatt,
faháncs-köntösben, varkocsba font hajjal, mint a remeték,
megpillantotta testvére sorsát gyászoló Bharatát.
A két saru mögött ült és azok helyett uralkodott.
Hanumán összetett kézzel szólította meg a királyt:
"Annak hozom köszöntését, aki miatt te búslakodsz:
az ĂľserdĂľbe számĂťzött, faháncs-ruhás testvéredét.
Örömhírrel jövök, felség! Bánkódásod ma véget ér.
Rámával, testvérbátyáddal még e napon találkozol.
GyĂľzelmesen, barátoktól körülvéve közeledik.
Visszaszerezte elrablott nejét, leverte Rávanát."

Hanumán szavait hallva Kaikéjí fia, Bharata,
elkábult az örömtĂľl, és a földön tüstént elzuhant.
Hamarosan magához tért, és boldog sóhajjal felállt,
és így beszélt a kedves hírt hozó hírnökhöz Bharata,
átölelve s örömkönnyel fürösztve a Vihar fiát:
"Akár isten, akár ember vagy, együttérzĂľ hírhozó,
a boldogító hírért vedd ajándékomat, kedvesem.
Százezer tehenet, s hozzá száz falut adományozok,
s tizenhat tiszta erkölcsĂť lányt feleségül, s kincseket.
Látom, a régi bölcsmondás igazsága valóra vált:
»Eléri száz év múltán is az embert az igaz öröm.«
De mondd, mindez hogyan történt? Ráma hogyan szövetkezett
az erdĂľben lakó néppel? Mely tájon? És mi volt oka?"

A Szél fia helyet foglalt a felkínált fĂť-vánkoson,
és elejétĂľl elmondta a Rámával történteket.

127.

A boldogító hírekre az igaz lelkĂť Bharata
örömmel utasította Satrughnát, hogy készüljenek:
"Virágfüzérek ékítsék a város minden templomát,
s az összes istenek szobrát! Zendüljön harsány zeneszó!
Magasztaló dalnokok és régi regék regĂľsei,
zeneszerszámot pengetĂľ örömleányok serege,
a királynék, tanácsosok, katonák és a bráhmanok
vonuljanak ki, meglátni a telihold arcú királyt!"

Eleget tett parancsának az ellenség-ölĂľ vitéz,
és szolgáit ezerszámra szétküldözte mindenfelé:
"Mélységeket feltöltsetek, buckákat elsimítsatok,
az utat hó-hideg vízzel locsoljátok fel sebesen,
hintsétek be virágokkal, pörkölt rizst szórjatok reá,
virágfüzérrel, csokrokkal ékesítsék a házakat!"

Ezernyi lobogó-díszes, tomboló elefánton és
gyors paripákon, kocsikon vonultak ki Ráma elé,
s a gyalogosok ezrével követték a vitézeket.
Dasaratha háremébĂľl minden asszony kocsira szállt,
illĂľn elĂľre engedve Kausalját s Szumitrát vele.
Fejére tette bátyjának saruját ekkor Bharata,
és hófehér, virághímes napernyĂľt emeltek fölé,
aranyozott fogantyújú legyezĂľt tartva kétfelĂľl.
Tanácsosai élén így ment a visszatérĂľ elé,
s Nandigráma egész népe Rámát fogadni kivonult.
Bharata az utat nézte, és megkérdezte Hanumánt:
"Az ingatag majom-jellem belĂľled is kiütközött?
Bármerre nézek, nem látom Rámát, a gyĂľztes hadvezért,
s az erdĂľk fán lakó népét sem találom semerre sem."

Bharata kétkedésére így válaszolt a Szél fia:
"Nézd ott a szüntelen termĂľ, örök virágú fák sorát,
köröttük zsongó méhrajjal, Bharadvádzsa varázslatát!
Vezeklése jutalmául Indrától nyerte e kegyet,
és most ligete vendégli az egész majom-sereget.
És látod ott a távolban azt a holdfény-színĂť kocsit?
A kocsin áll a két testvér, a Vidéha-királyleány,
a majmok ura, Szugríva, és Vibhísana ráksasza."

Ekkor az egeket verte a harsogó örömzsivaj;
gyermekek, asszonyok, vének ujjongtak: "Ráma érkezett!"
Bharata meghajolt földig kocsin álló bátyja elĂľtt,
aki úgy tündökölt ott fenn, mint kelĂľ nap a hegytetĂľn.
Ekkor Ráma parancsára a hattyúk vonta, szélsebes,
csodálatos varázs-jármĂť a földre leereszkedett.
A nagy kocsira felhágott az igaz lelkĂť Bharata,
és testvére elé lépve, köszöntötte Rámát megint.
Ráma hosszú idĂľ múltán szemei útjára jövĂľ
öccsét karjába kulcsolta, és boldogan ölelte át.
Majd sok bút szenvedett, sápadt anyja elé lépett a hĂľs,
és tisztelettel illette Kausaljá lábait feje.
Összetett kézzel ujjongott jöttén minden városlakó:
"Üdv jöttödön, nemes férfi, Kausaljá szíve öröme!"
Ekkor testvére saruját kezébe fogta Bharata,
saját kezével felhúzta lábára törvényt tisztelĂľn.
Ezután összetett kézzel így szólt Rámához Bharata:
"A rámbízott királyságot, mint letétet, visszaadom.
DicsĂľséged hatalmával megtízszereztem birtokod.
Szemléld meg hadseregedet, kincstáradat, magtáradat!"

Ráma hĂťséges testvérét megindultan ölelte meg,
és remete-tanyájára indultak a csodás kocsin.
Hamarosan megérkeztek az egyszerĂť hajlék fölé.
A kocsiról leszállt Ráma, s vele egész kísérete,
s ekkor ilyen szóval fordult a pompás varázskocsihoz:
"A Kincsek Istenét hordozd ismét! Én elbocsátalak."

Rámától engedélyt nyerve, a varázslatos, nagy kocsi
észak felé szállt, és régi gazdájához megtért megint.

Arca elé emelt kézzel hajolt meg ekkor Bharata,
s elsĂľszülött testvéréhez így beszélt Kaikéjí fia:
"Anyám szavának engedtél, s átadtad birodalmadat.
Most úgy, ahogyan átvettem, kezeidbe visszaadom.
Az erĂľs bika távoztán a borjúra rakott igát,
a rám súlyosodó terhet nem bírom tovább hordani.
A világ lássa meg még ma királlyá felkenésedet!
A trónon tündökölj, mint az izzó sugarú déli nap!"

Ekkor Satrughna hívatta ügyes kezĂť borbélyait;
szakértelemmel és fürgén vették gondozásba fejét.
Megmosták és kifésülték Ráma varkocsba font haját.
Drága ruhákat adtak rá, nyakába koszorú került.
Szumantrát, kocsihajtóját hívta Satrughna ezután;
befogott, odahajtotta a fényes, csillogó kocsit.
Ráma felszállt. Megmarkolta a gyeplĂľszárat Bharata,
míg Satrughna fehér ernyĂľt tartott bátyjuk feje fölé,
és jakfark-legyezĂľjével legyezte Rámát Laksmana.
Csigakürtök rivalgása és dobok mennydörgése közt
haladt a nép oroszlánja a fényes paloták felé.
Amikor megpillantották Rámát Ajódhjá népei,
üdvkiáltással éltették. Fogadta köszöntésüket.
Az emberek követték a testvéreket vivĂľ kocsit,
így érkezett az ünneplĂľ, nyüzsgĂľ városba a menet.
Ekkor Ráma vitéz öccse a majmok urát kérte meg:
"Ráma felkenetéséhez rendelj sebes futárokat!"

Négy leggyorsabb vezérének négy, drágakĂľvel kirakott,
gyönggyel ékes arany korsót nyomott markába a király:
"Merítsetek négy tengerbĂľl tiszta vizet, erdĂľlakók;
hajnalra tiszta vízzel telt korsókkal várakozzatok!"

Fejedelmük parancsára a majom-nép bölényei
a levegĂľbe felszöktek, és meghozták a friss vizet.
Majd Vaszistha, az agg fĂľpap, s vele az összes bráhmanok
gyöngyökkel kirakott trónra ültették Rámát és nejét.
A fénylĂľ, gyöngyözĂľ, tiszta vízzel királlyá kente fel
Rámát Vaszistha, mint Indrát a harminchárom mennylakó.
Majd valamennyi bölcs bráhman, szĂťz leányok, miniszterek,
harcosok és a polgárok hintettek vidáman vizet.
Szikrázó drágakĂľ-pánttal övezték Ráma homlokát,
és fényes, arany ékszerrel ékesítették tagjait.
A férfiak oroszlánja százezer tehenet, lovat,
bikát és ökröt százszámra osztott szét a papok között,
háromszáz millió fényes aranypénzt adatott nekik,
és garmadával dísz-köntöst és ékszert adományozott.
ÉkkövektĂľl sziporkázó, holdsugár-fénnyel csillogó,
csodálatos gyöngysort fĂťzött Szítá nyakára hitvese.
A királyné leoldotta nyakáról Ráma ékszerét,
s férjére, majd a majmokra vetett kérdĂľ tekintetet.
Tekintetét elértette Ráma, s helyeslĂľleg beszélt:
"Add ezt a gyöngyfüzért annak, akit méltónak látsz reá!"

Szítá a ragyogó ékszert Hanumánnak nyújtotta át.
Ráma ruhával, ékkĂľvel tisztelte meg bĂľkezüen
a majmok véneit mind, és valamennyi majom-vezért.
Majd pompás, ízes étkekkel megvendégelte híveit,
s megrakva dús ajándékkal tért meg Kiskindhába a nép.
Vibhísana is búcsút vett, s Lankába, Rámától kapott
örökös birodalmába távozott követĂľivel.

Így aratott a nagy Ráma diadalt ellenségein,
és páratlan dicsĂľségben uralkodott országain.
Tízezer évig országolt az erĂľs karú Raghu-sarj,
nagy ló-áldozatot tízszer, pazar pompával tartatott.
Özvegyek nem panaszkodtak, betegség kínja nem gyötört,
kígyó, vadállat nem gyilkolt, amíg Ráma uralkodott.
Senki nem nyúlt a máséhoz, orv tolvaj, rabló nem akadt,
gyermekeik alatt máglyát nem gyújtottak az agg szülĂľk.
A fák folyton virágoztak, folyton volt rajtuk ért gyümölcs,
esĂľ esett, mikor kellett, lágy érintésĂť volt a szél.
Minden halandó boldog volt, a Törvényt egy sem hágta át.
Így kormányozta országát Ráma tízezer éven át.

Így szól Válmíki nagy mĂťve, a költemények elseje;
üdvöt, hasznot, dicsĂľséget, hosszú életet biztosít.
Aki a bölcs, nemes Ráma csodálatos történetét
hallgatja szüntelen buzgón, lehullnak róla bĂťnei.
Fiút nyer, ha fiút óhajt, vagyont, hogyha vagyont akar,
mindenki, aki hallgatja Ráma vitézi tetteit.
Szívet-elbĂťvölĂľ férjet nyer a férjhez menĂľ leány,
s aki övéitĂľl elvált, újból találkozik velük.
Aki hallgatja Válmíki mĂťvét, a nagy Rámájanát,
eléri céljait, minden kívánsága beteljesül!

 

Forrás: http://mek.oszk.hu