Menu Content/Inhalt
Fõmenü > Világvallások > Hinduizmus > Rámajána V. - Szépségek könyve
 
 
Rámajána V. - Szépségek könyve
1.

Ekkor a fán-lakók hõse eltökélt szóval így beszélt:
"Nem bírná el a föld színe a nagy ugrás lendületét.
Ám itt van ez a sziklákkal szilárdan álló hegytömeg,
a nagy Mahéndra, ércfalként magasodó bérceivel.
Ennek a csúcsa megtartja nekirugaszkodásomat,
ha száz mérföldes ugrásra a levegõbe pattanok.
Ahogy a Ráma íjáról kilõtt, szélsebes nyíl suhan,
Rávana-védte Lankára lecsapok, mint mennykõcsapás.
S ha nem találom Lankában a Dzsanaka-királyleányt,
meg sem állva, tovább szállok az istenek lakába fel.
S ha a harmadik égben sem talál rá igyekezetem,
Rávanát, ráksaszák urát, megkötve ide vonszolom.
Vagy Szítával térek vissza, valóra váltva célomat,
vagy kitépem egész Lankát a földbõl, s magammal hozom."

Így szólott Hanumán majom, majmok legkiválóbbika,
majd nagy erõvel felszökkent, nem töprengett, nem habozott.
Irammal ellökte magát, és megiramodtak a fák,
összecsapodó ágakkal röppentek Hanumán után.
Combja szörny lökésétõl kiszakadt sok faóriás,
s hosszan követte útján, mint rokon a távozó rokont.
Ahogy a katonák mennek a fényes hadvezér mögött,
kiszakadt gyökér-lábával suhant utána sok fatörzs.
A dús lombú, virágdíszes fák között szálló nagy majom
erdõségek-borította, nagy hegycsúcshoz hasonlított.
Lehullt virágok százától úgy tarkállt a tenger színe,
mint amikor az égbolton feltĂ»nnek a szép csillagok.
Magasba nyújtott két karja a levegõbe úgy meredt,
mint ötfejĂ» sárkánykígyó, mely hegy csúcsán ágaskodik.
Suhantától a tengerbõl hullám-özön emelkedett,
mint a Földet a mennybolttól elválasztó, nagy sziklafal.
A felhõkig csapódott fel a zúgó óceán vize,
s úgy párállott az égen, mint a bodros õszi fellegek.
Harminc mérföldre elnyúló, tíz mérföldnyire terpedõ
árnyéka mint viharfelhõ sejlett lilán a víz szinén.
Hol behatolt egy felhõbe, hol túlnan elõtĂ»nt megint,
akár a felhõs égbolton bújkáló, fényes telihold.
Csodás ugrását bámulták az istenek, a szellemek,
a démonok, a tündérek, s virágesõt szórtak reá.
A tĂ»zõ Nap nem égette, hogy ne lankassza erejét,
szolgálatába állt a szél, hogy segítse Ráma ügyét.
Maga a vizek tárháza, a mérhetetlen Óceán
gondolkozott, hogy ugrását neki kell támogatnia.
"Ha nem segítem útjában az erdõlakók tigrisét,
minden szólni-tudó élõ elítél tunyaságomért.
Szagara, Raghuk õsatyja, növelte egykor vizemet,
nem engedhetem elbukni a Raghukért fáradozót.
Az én tisztem kimódolni, hogy megpihenjen a majom,
s miután megpihent rajtam, felújultan menjen tovább."

A Vizek Ura így döntött, s a mélységében rejtezõ,
aranyos csúcsú, szent hegyhez, a Mainákához szólt szava:
"A nagy isten-király, Indra, az alvilágban lakozó
démon-had ellen bástyául helyezett ide tégedet.
Erõs testeddel elzárod a mérhetetlen alvilág
kapuját, hogy ne törjön ki a félelmetes hadsereg.
Hatalmad van kiterjedni oldalt, lefelé, felfelé;
most buzdítlak: emelkedj fel, bércek legnemesebbike!
A majom-nép oroszlánja most érkezik fejed fölé,
Ráma királyfi kedvéért a levegõben szállva el.
Indítson meg e buzgóság! Indulj fel, légy a támasza!"

Az arany csúcsú Maináka a SósvizĂ» szavaira
hatalmas, erdõs bércével a víz fölé emelkedett.
A tengert meghasította, s úgy bukkant ki a víz alól,
ahogy áttör a felhõkön az izzó fényĂ» Fény-adó.
A váratlanul útjába álló, vízbõl felmerülõ
hegyet Hanumán meglátta, és gondolta: "Kelepce ez!"
Magasba meredõ csúcsát a nagy lendületĂ» majom
úgy elsodorta mellével, mint felleget a szélvihar.
A Hanumán-megtámadta hegyek-legkiválóbbika
a tett láttán megörvendett, csodálta a nagy rohamot.
Emberi alakot váltott, és a saját csúcsára állt,
s a légben tovazúgóhoz a levegõbõl így beszélt:
"Nem könnyĂ» tettet tettél meg, páratlan erejĂ» majom!
Csúcsaimra leszállhatsz, és megpihenve indulsz tovább.
Egykor a Raghu-nemzetség növelte a nagy Óceánt,
s háláját rója Rámának most le a Víz Kincstárnoka,
mert úgy szól az Örök Törvény: a tettet viszonozni kell.
Tisztelettel adózik most neked a Folyamok Ura,
segítségedre küld engem, megbecsülése jeleként:
»Ez a majom száz mérföldes, sosem-volt ugrásra szökött,
csúcsaidon pihenjen meg, erõt gyĂ»jtsön!« szólott nekem.
Majmok párduca, állj hát meg, és megpihenve menj tovább!
Nézd, itt ez a tömérdek dús, illatozó, édes gyümölcs,
ízleld meg valamennyit, majd felüdülve haladsz tovább.
Régi barátság fĂ»z hozzád engem, majmok legjobbika,
mind a Három Világ tudja szövetségünk eredetét.
Mert te a fényes istennek, a Szélnek vagy nemes fia,
lendületed csodájával nagy erejĂ» atyádra ütsz.
Vitéz, ha téged szolgállak, a Szelet tisztelem vele;
hallgasd meg az okát, hogy mért illõ, hogy megbecsüljelek.
Rég, az Elsõ Világkorban, szárnyuk volt a hegyeknek is,
s minden égtáj felé szálltak, sebesen, mint a sasmadár.
Míg erre-arra röpdöstek, az istenek seregei
s az élõk mind megrettentek, hogy egy nagy hegy rájuk zuhan.
A veszélyt megsokallotta nagy Indra, az EzerszemĂ»,
s lenyeste a hegyek szárnyát ezerszám villámfegyvere.
Sújtásra emelt villámmal énfelém is közeledett.
Szerencsémre a Szél megszánt, és lehajított hirtelen
a sós vízárba, s elrejtett védõ mélyén az Óceán.
Szárnyaimat megõriztem, mert megoltalmazott atyád.
Tiszteletet, segítséget érdemelsz tõlem, Szél fia.
Ez az õsi barátságunk tehozzád fĂ»z, majmok feje.
Így estek dolgaink egykor, az Óceánnak és nekem;
mindketten tisztelünk, s kérünk: fogadd el, amit adhatunk.
Örvendeztess meg bennünket, elĂ»zve fáradságodat!
Boldoggá tesz barátságod, s már látásod is boldogít."

A hegykirály beszédére így felelt a majomkirály:
"E vendégfogadásoddal köszönetre kötelezel.
Ámde a nap gyorsan múlik, és sürget a tett ideje,
és fogadalmat tettem, hogy útközben nem idõzöm el."

Csupán kezével illette a nagy hegyet a nagy majom,
s vitézségében ujjongva szállt a levegõben tovább.
Mélyen maga alatt hagyta a szirtet és az óceánt,
s fent a folttalan égbolton a szél útján repült tova.
E második nehéz tettét látták az összes istenek,
az égi szentek és bölcsek, s fennen zengték dícséretét.
Majd az istenek és szentek, nagy bölcsek és a szellemek
megkérték a kígyók anyját, Nap-fényességĂ» Szuraszát:
"Az óceán fölött ugrik át a Szél fia, Hanumán.
Egy pillanatra állítsd meg, támassz útjában akadályt!
Öltsd magadra hegynagyságú, szörnyĂ» ráksasza termetét,
agyarral, vérvörös szemmel, szájad nyíljon köldöködig.
Erejét és vitézségét tegyük próbára most megint:
ügyességgel legyõz téged, vagy lefogja a rémület?"

Szuraszá, a nagy istennõ, a kívánságnak engedett.
Rémítõ ráksaszává vált, és az óceán közepén
rút, torz, alaktalan testtel, melyre nézni sem bír a szem,
útját állta a száguldó Hanumánnak, és így beszélt:
"Tudom, az istenek küldtek táplálékomul, nagy majom.
Gyere ide a szájamba, hogy felfaljalak ízibe!
A Mindenség Teremtõje adta ezt a kegyet nekem."
Széles száját kitátotta, és megállt Hanumán elõtt.
Szuraszá szavait hallva, nyájas beszéddel válaszolt:
"A zord Dandaka-erdõbe Ă»zte Rámát Dasaratha.
Követte szeretõ öccse, Laksmana, és Szítá, neje.
Miközben dolga elvonta, vesztére tört egy ráksasza,
Rávana, és nejét, Szítát, elrabolta kegyetlenül.
Én most Szítához indultam hitvese hírvivõjeként.
A balsorsba zuhant Rámán illõ, hogy szánakozz te is.
De hogyha nem, megígérem, ha beszéltem Szítával, és
hírt vittem róla Rámának, a szájadba visszajövök."

Így beszélt Hanumán, ám az alakját váltó Szuraszá
szólt: "Senki sem kerülhet ki; Brahmá adta ezt a kegyet."

Kitárta szélesen száját, s a Szél fia elé meredt.
Szuraszá szavait hallva, méregbe gurult Hanumán,
és rákiáltott: "Tátsd nagyra szádat, hadd férjek rajta be!

A tíz mérföld magasságú Szuraszá elõtt Hanumán
tíz mérföld szélességĂ»re nõtt haragjában hirtelen.
Húsz mérföld hosszúságúra nyújtotta száját Szuraszá.
A démon lángoló nyelvĂ», iszonyatos, pokoltüzĂ»,
kitátott torka láttára a Szél nagy eszĂ» gyermeke
összehúzta viharfelhõ nagyságú testét kicsire,
és hüvelykujj nagyságúvá vált egy szempillantás alatt.
Ekkor berepült szájába, aztán kiröppent hirtelen,
s a levegõbõl ily szóval fordult Szuraszához a hõs:
"Démonok sarja, üdv néked! Lásd, szájadba repültem én.
Nyert kegyed így nem csorbult meg. Most megyek utamon tovább."

Szuraszá látta: szájából a nagy majom kiszabadult,
mint Hold a démon torkából. Való alakban így beszélt:
"Vidd sikerre nemes célod! Járj szerencsével utadon!
Hozd össze a királyasszonyt Raghu sarjával, kedvesem!"

Hanumán harmadik tettét látta a Föld s a mennylakók,
és minden élõ dícsérte: "Üdv, üdv neked, majom-bika!"
Messzire látszó nagyságban szelte a Szél erõs fia
a támasz nélküli leget, mint egy szárnyas, királyi hegy.
Látta Hanumán ugrását Szinhiká, rémes ráksaszí,
szörnyĂ», alakját-váltó szörny, s magában így gondolkozott:
"Pompás! Hosszú idõ óta végre kedvemre jóllakom!
Messzirõl jó nagy állat jön, hogy zsákmányul essék nekem."

Varázzsal összemarkolta Hanumán árnyékát keze.
Árnyéka elfogására összerezzent a nagy majom:
"Erõmet megbénították, valaki rám akaszkodott,
megállított, mint tengeren a szembe-szél a nagy hajót."

Nézgélni kezdett oldalra, majd felfelé, majd lefelé,
s észrevette a sós vízbõl ágaskodó rém-alakot.
A tátott szájú láttára eszébe ötlött a rege:
"Bölcs Szugríva mesélt egyszer arról, hogy van egy csoda-szörny,
árnyékot elfogó rémség; nem kétlem, ez került elém."

Látta, kivel került szembe, és tudta jól, hogy mit tegyen.
Mint nagy felhõ esõzéskor, felduzzasztotta termetét.
Szinhiká ráksaszí látta, hogy teste mind nagyobbra nõ;
száját szélesre tátotta, hogy pokolig és égig ért.
Felleggomolyként bömbölve rohanta le a fán-lakót.
Az most kicsire húzódott, s mint iszonyú mennykõcsapás,
erõvel belevágódott a tárt torokba a majom.
A légi szellemek látták, hogy elnyelte a tág üreg,
mint hold-faló démon szája Holdat fogyatkozásakor.
Ă• gyomrát kihasította éles-hegyes karmaival,
és szétmarcangolt testébõl kiugrott pillanat alatt.
Bátorsággal, ügyességgel, szerencsével túljárt eszén,
elpusztította, és ismét valódi termetére nõtt.
Foszlánnyá marcangolt szívvel zuhant a vízbe a tetem,
mert Brahmá maga alkotta elvesztésére Hanumánt.
Sok légi szellem ujjongva figyelte, mit tett Hanumán,
és Szinhiká hulltát látva, így köszöntötték gyõztesét:
"Megtetted a nehéz tettet! Megölted a szörnyeteget!
Kísérjen akadály nélkül siker, ugráló nép feje!
Akiben ez a négy megvan, mint benned, majmok tigrise:
kitartás, ész, erõ, készség, az nem veszt rajta dolgain."

Nemes céljára célozva, így dícsérte a légi nép,
és õ tovább repült útján, mint Garuda madárkirály.
Megtette útja nagy részét. Mindenfelé tekintgetett,
s a századik mérföld végén erdõ vonala tĂ»nt elé.
Megpillantotta röptében az erdõlakó nép feje
a szantál-ligetek, bokrok, virágok fedte szigetet.

2.

Legyõzte a mesés ugrás a gyõzhetetlen Óceánt,
és földre szállt Lanká szélén, a Trikúta-hegy oldalán.
Miközben Lankát elnézte, egy percig elgondolkozott
a hegy lejtõjén álltában, megbízatása sikerén:
"Kegyetlen ráksaszák népe erõsen õrzi városát;
valódi alakomban nem tudom megközelíteni.
Okosabb lesz, ha apróvá zsugorítom a testemet,
és úgy török rá Lankára Ráma ügyében éjszaka.
Rávana védett várába a sötétben behatolok,
bejárom minden zeg-zugát, s Ráma nejét megkeresem."
Így döntött Hanumán, és a napnyugtát türelmetlenül
várta, hogy megpillanthassa a Vidéha-királyleányt.
Mikor a Nap nyugvóra tért, a sötétben a Szél fia
csodásan összehúzódott, aprócska lett, mint egy egér.
A szürkületben megbújva szaporán felkerekedett,
s a fényes, széles utcájú városba besettenkedett.
Aranyló oszlopok fénye, paloták csillogó sora,
tündöklõ ablakok rácsa, nyolc emeletes ház-csodák,
kristállyal kirakott földĂ», drágakõ mintájú terek,
csarnokok ékesítették, mint az istenek városát.
A széles várfal aranyos, sokszínĂ» kapuívei
sejtelmes fényt sugároztak káprázatos utcáira.
E képzelet-felülmúló szépség láttára Hanumán
megdöbbent és megörvendett, s bízott, hogy Szítára talál.

3.

Ám az ugrók oroszlánját, a Szél Urának gyermekét
a testben õrködõ Lanká észrevette, hogy közelít.
A belopózkodó majmot megpillantva, a Rávanát
szolgáló Lanká istennõ torz arcával elébe állt.
A Szél vakmerõ sarjának útját állta fenyegetõn,
s rekedt, rikácsoló hangon megszólította Hanumánt:
"Ki vagy, s hogyan merészkedtél ide jönni, erdõlakó?
Szólj, valld be az igazságot, mert úgysem szólhatsz már soká.
Ne véld balgán, hogy Lankába behatolhatsz, fán-szökdösõ!
Hatalmas hadsereg védi, erõs várfalak övezik."

Az útját elálló szörnynek így válaszolt a Szél fia:
"Igaz beszéddel elmondom, amit tudni kíváncsi vagy.
De mondd elõbb te, rút arcú, ki vagy, s mért állod utamat,
szidalommal miért támadsz rám itt a városkapuban?"

A tetszése szerint testet öltõ Lanká védszelleme
haragos szóval és durván Hanumánra ripakodott:
"Én minden ráksaszák fõ-fõ mahárádzsáját, Rávanát
szolgálom híven, és õrzöm várát bevehetetlenül.
Nem lehet engem fitymálva betörni, bejutni ide.
Most életedtõl megfosztva küld pihenõre e csapás.
Tudd meg, hogy én vagyok Lanká testbe öltözött városa;
Magam körül mindent látok, így láttalak meg téged is."

Az asszony-alakú szörnynek Hanumán, a Vihar fia,
így válaszolt ravasz szóval, megállva hegycsúcs másaként:
"Erõs kíváncsiság vonzott meglátni Lanká városát,
csodálni várfalát, széles bástyáit, kapuíveit,
sok fával ékes erdõit, ligeteit, csalitjait,
és szem-nem-látta pompájú, páratlan épületeit."

Hanumán válaszát hallva, a testet öltõ szörnyeteg,
az asszony-alakú Lanká, ismét keményen rárivallt:
"Amíg engem le nem gyõzöl, majmok leghitványabbika,
addig nem lépsz e városba, amelyet én oltalmazok!"

Ekkor az éjszakák réme vérfagyasztóan felrivallt,
s teljes erõvel rásújtott Hanumánra jobb tenyere.
Lanká kemény ütésétõl haragra gerjedt Hanumán,
s üvöltõ hangon felbõdült a zúgó Vihar gyermeke.
GyĂ»rĂ»it megfordította gyors mozdulattal bal kezén,
és visszakézbõl vágott rá ellenfelére a vitéz,
hogy a csapást lefékezze, mert meggondolta: "Asszony ez!"
A rút szörnyeteg elkábult, megtántorultak tagjai,
s elõre bukva arcával, teljes hosszában elterült.
Halálos aggodalmában akadozva, dadogva szólt,
könyörgött életéért a megalázkodó ráksaszí:
" Erõs karú hõs, irgalmazz! Hagyj életben, majmok feje!
Hiszen az igaz lelkĂ»ek a Törvény szavát tisztelik.
A testbe öltözött Lankát legyõzted, ugrálók ura,
mikor engem lesújtottál, fákon lakó nép tigrise.
Hallgass meg, igazat szólok, erdõben lakozók feje,
hogyan rendelkezett rólam az Önmagától Létezõ:
»Hatalmába igázand majd egy erõs majom egykoron.
Ez lesz jele, hogy eljõ a ráksaszák népére a vész.«
Most már tudom, hogy jöttöddel elérkezett ez az idõ,
és a Teremtõ végzését megmásítani nincs erõ.
Szítát a maga vesztére hurcolta ide Rávana,
és pusztulásba rántotta balgaságával városát.
Jõjj hát, lépj be a városba, majmok legnemesebbike,
és végezd el, amit kívánsz, Végzet végrehajtójaként."

4, 6, 13.

Legyõzte vitézségével Lankát, a város szellemét
a nagyerejĂ» Hanumán, az ugráló nép párduca.
A kapu fölött átugrott könnyĂ»szerrel a várfalon,
és belopózott Lankába a sötétség leple alatt.
Az éjszaka oltalmában elindult széttekinteni
a lehullott virágszirmok leplével ékes utakon,
és körüljárt a pompázó, fényes városban a majom.
Elváltoztatta újólag alakját tetszése szerint,
s fürgén haladt a városban, minden házat bekóborolt.
A ráksaszák királyának déli napfényként csillogó,
fal-védte palotájába akadály nélkül bejutott.
Indult, s átkutatott buzgón mély földalatti vermeket,
a paloták minden szintjét, magas tetõ-teraszokat,
megállt itt-ott, megint indult, felsietett, lesietett,
kinyitott bezárt ajtókat, bezárt kinyitott kapukat,
bement itt és amott ment ki, lehajolt, felágaskodott,
átkutatlanul nem hagyta a legkisebb zeget-zugot,
négy ujjnyi hely sem volt, melyet nem vizsgált végig gondosan
Rávana palotájában a Szítát keresõ majom.
A várfalak beugróit, oltárokat, szentélyeket,
tavakat, üregek mélyét mind átkutatta Hanumán.
Sok ronda ráksaszít látott, rútat, rusnyát, torz alakút,
csak akit keresett, azt nem: a Dzsanaka-királyleányt.
Látott sok csodaszép, bájos, édes szavú tündérleányt,
csak akit keresett, azt nem: Ráma szeretett hitvesét.
Látott sok telihold arcú, karcsú testĂ» kígyóleányt,
csak akit keresett, azt nem: a Vidéha-királyleányt.
Erõszakkal rabolt rabnõt látott a háremben sokat,
csak akit keresett, azt nem: Dzsanaka kedves gyermekét.
Mikor nem látta Szítát, csak más gyönyörĂ» nõk seregét,
kedvét vesztette, elcsüggedt az erõs karú Hanumán.
Hiábavaló volt - vélte - átugorni az óceánt,
hiábavaló volt - vélte - hogy Szugríva buzgólkodott.
Míg így töprengett, meglátott egy felhõkbe magasodó,
szikla-hajlékokat rejtõ, sudár fákkal benõtt hegyet.
A hegy lejtõjén bõvizĂ» folyó sietett lefelé,
mint a kedvese két karja közül kisikló szeretõ.
A hegy lábától nem messze madársereg-felvert vizĂ»,
ringó lótuszlevél-szõnyeg borított tükrĂ» tó feküdt.
Sokféle vad s madár lakta erdõ-övezte partjait,
s egy tisztásán aranyszínĂ» sinsapá-fa magasodott.
A fára gyorsan felkúszott a fürge mozgású majom:
"Talán innen megpillantom a Vidéha-királyleányt.
Ha magában bolyong búsan, tán elvetõdik erre is.
Ez a liget oly enyhítõ, zsongító, bú-feledtetõ,
szantálfákkal, asókákkal, jázminbokrokkal ékesen.
Ráma miatti fájdalma perzseli Szítá hĂ» szivét;
vele örült az erdõnek, s az emlék elhozza ide."

15.

A fáról szerteszét nézett, kereste Ráma asszonyát,
fürkészte az egész földet, kutatta Szítá lábnyomát.
Nem messze, a liget mélyén, magas asóka-fák között
megpillantott a fák csúcsán túlmagasló, nagy palotát.
Ezernyi oszlop tartotta fehér márvány tetõzetét,
korallból voltak lépcsõi, színaranyból oltárai,
szinte vakított szépsége, elkápráztatta a szemet,
szemernyi folt se volt rajta, az eget fúrta át hegye.
Majd egy asszonyt pillantott meg, szépsége szinte tündökölt,
a kelõ újhold sarlója tiszta fényével ragyogott.
Ám szennyes öltözet fedte böjttõl lefogyott termetét,
sötét felhõk mögött rejlõ napkoronghoz hasonlított,
búbánatba borult arccal, fájdalmasan sóhajtozott,
szomorúság emésztette, keserĂ» gondban elmerült,
kedvese távol volt tõle, rút ráksaszík vették körül,
mint erdõben a meghajszolt, magános õzet a kutyák,
fájdalom lett osztályrésze megérdemelt gyönyör helyett.
A lesoványodott testĂ», mocskos ruhába öltözött,
hosszú szemĂ» szépet látva, gondolta: "Szítá ez lehet!
Mert amilyen szépnek láttam a levegõben azt a nõt,
akit Rávana elhurcolt, ez az asszony olyan csodás."

17.

Eközben a derült égre feljött a tiszta fényü Hold,
mint tó tükrén fehér lótusz, mint úszó hattyú kék vizen.
HĂ»s sugarai fényével szinte biztatta Hanumánt,
mintha szíves barátságból segítségét ajánlaná.
A telihold-arcú Szítá szépségét nézte Hanumán,
s a Hold fényében meglátta mellette a sok ráksaszít:
FélszemĂ»t, FélfülĂ»t, Kancsalt, RútszemĂ»t, Lepedõ-fülĂ»t,
csúf Fejetetején-orrút, Fületlent és KarófülĂ»t,
a torz Másfélszeres-törzsĂ»t, ocsmány Törzse-hosszú-nyakút,
KopaszfejĂ»t, SörtéstestĂ»t, Szakállasat, Sörényeset,
Lógóhasút, LógómellĂ»t, NagyfülĂ»t, Fittyedt-homlokút,
Fityegõajkút, Állatlant, Állig-szájút és Tátogót,
Hosszút, Kurtát, Pupost, Sántát, Csököttet, Törpe-termetĂ»t,
Undorítót és Rongyosat, Ferdeszájút és RõtszemĂ»t.
Ezek között a rémségek között találta Hanumán
- mint virága-fosztott bokrot, démon-felfalta csillagot -
a támaszát vesztett Szítát, ráksaszák nyĂ»gét szenvedõt,
virágpompás asókák közt bánat-tengerbe merülõt.

18-22.

Miközben a virágzó fák lugasán jártatta szemét,
és Szítá sorsán töprenkedett, maradékká fogyott az éj.
A hajnal megvirradtával a szent tanokban járatos
ráksasza-papok ajkáról zendült a Védák himnusza.
Ezután zeneszerszámok fület-bĂ»völõ hangjai
serkentették fel álmából a nagy hatalmú TízfejĂ»t.
Mihelyst hullt koszorúval, gyĂ»rt ruhában feleszénkedett,
tüstént Szítá felé szálltak ébredõ gondolatai.
Az égõ szenvedély vágya eluralgott a ráksaszán,
és gerjedelmét nem bírta legyĂ»rni a nagy erejĂ».
Ékes királyi pompában elindult a liget felé.
A feddhetetlen hĂ»ségĂ», erényt-õrzõ királyi nõ
az ifjúsággal-szépséggel ékes, daliás termetĂ»,
ékkövektõl sziporkázó királyt meglátta messzirõl,
s megremegett egész teste, mint szél rohamától a fák.
Ölét elfedte combjával, két karjával két keblét,
s a földön összehúzódott zokogva a hosszú szemĂ».
Az õrzõ ráksaszí-hadban elmerült a királyleány,
fájdalom-dúltan, bénán, mint tengerbe süllyedõ hajó.
A leterítetlen földön ült a szép nõ roskatagon,
mint erdõ óriásáról villám-letörte nagy faág.
Ékes testén a szennyfoltok voltak méltatlan ékszerek,
s derengett-sejlett szépsége, mint iszap-fedte lótuszé.
A síró, örömét-vesztett, rút õrei zavarta nõt
ékes-édes esengéssel szólította meg Rávana:
-Láttomra, duzzadó combú, eltakarod termetedet,
szeretnél láthatatlanná válni féltedben, kedvesem.
Szeretlek, hosszú-szép-szemĂ»; kérlek, ne vesd meg hívedet,
hibátlan termetĂ», szép nõ, minden élõt elbĂ»völõ.
Itt gonosz emberfajzat nincs; nem bántanak a ráksaszík;
látom, tõlem ijedtél meg. Oszoljon el a félelem!
Tudod, hogy öröktõl fogva a ráksaszák szokása ez:
erõszakkal ragadják el, ha nem enged, a más nejét.
De kedved ellenére én mégsem foglak érinteni,
bármennyire uralkodnék testemben a szerelmi vágy.
Királyném, ne remegj tõlem; bízzál szavamban, kedvesem!
Szakíts a szomorúsággal, fĂ»zzön hozzám a vonzalom!
Élvezz minden gyönyört kéjjel, szépségem! Igyál és mulass!
Eltékozolhatod minden kincsemet; a tiéd a föld!
Jõjj, enyelegj velem, szépem! Súgd meg akármely vágyadat!
Nincs nagyobb örömöm, mint ha örömet szerzek teneked.
Tekintsd meg fényes pompámat, dús kincseimet, kedvesem!
A faháncs-köntösĂ» Ráma nem méltó hozzád, égi hölgy!
Egykori fénye szétfoszlott, birodalma a vad vadon,
nyoszolyája a föld színe, s az is lehet, hogy már nem él.
Soha többé nem láthat meg egykori férjed, kedvesem,
mint a fekete felhõtõl eltakart fényes csillagot.
Kezembõl vissza nem nyerhet téged soha a Raghu-sarj,
akár Indra hatalmából uralmukat a démonok."

21-22.

Így környékezte meg Szítát a rettenetes ráksasza,
és õ gyötrõdve, gyötrelmes hangon, remegve válaszolt,
egy fĂ»csomóval elfedte arcát, hogy ezt se lássa meg:
"Fordítsd szívedet el tõlem a saját fajzatod felé;
reám hiába vágyódol, mint üdvre a gonosztevõ.
Kárhozatos, tilos tettre én sohasem vetemedem;
nemes családból származtam, nemes családba mentem át."

E kurta, korholó szóval a Vidéha-királyleány
Rávana felé hátával fordult, és úgy beszélt tovább:
"Vigyázz, áll az Örök Törvény, az igazságra kötelez:
más férfi feleségére gerjedned soha nem szabad.
Más hitvesét úgy kellene õrizned, mint sajátodat;
háremedben gyönyörködjél, éjszakában-járók feje!
Ha velük nem elégszel meg, buja vagy, csalfa, csapodár,
s alantas kéjsóvárságod csúfos bukásodhoz vezet.
És méltán kárörömmel fog gúnyolni minden, aki él,
ha önnön balgaságoddal pusztulásba döntöd magad.
Soká sanyargatott néped majd így beszél rólad, gonosz:
»Üdv, hogy megérdemelt vége elérte a szörnyeteget!«
Ígéretekkel, kincsekkel sosem fogsz elcsábítani;
semmi sem tép el Rámától, mint a Naptól sugarait.
Inkább vígy vissza Rámához, akiért egyre búsulok,
mint erdõben a párjától elszakadt nõstényelefánt.
Keresd Ráma barátságát, hogyha kedves az életed;
aki segítségét kéri, õ nem taszítja el soha.
A Raghu-család ékének adj vissza, hogyha jót akarsz;
a biztos pusztulás vár rád, hogyha vele szembeszegülsz.
Gyõzd bár le a villámcsapást, gyõzd bár le a Halál Urát,
nem gyõzõd le a bosszúló Ráma haragjának tüzét."

Szítá kemény szavát hallva, a rémes ráksaszák ura
a nyájas arcú Szítának durva beszéddel válaszolt:
"Ha a férfi barátságos, fölé kerekedik a nõ;
ha kedvesen beszél hozzá, szidalmazásban részesül.
Szerelmem rabszolgává tesz, haragomat megfékezi,
mint a vágtában útjáról letérõ lovat a kocsis.
Hogyha a férfit egy nõhöz emésztõ szerelem köti,
úrrá lesz rajta részvét és elnézés kedvese iránt.
Ennek köszönd, csodás arcú, hogy még nem végeztem veled,
bár eltiprásra vagy méltó, mert elvágyódol ostobán.
És mindegyik bántó szóért, amellyel folyvást sértegetsz,
megérdemelnéd, hogy szörnyĂ» halállal megölesselek."

Az éjszakában kószálók parancsolója így beszélt
eláradó haragjában Szítához, s így fejezte be:
"Határidõül azt szabtam, hogy várok még két hónapig,
aztán ágyamba kell lépned, tökéletes szépségĂ» nõ.
Ha letelik a két hónap, és nem fogadsz el férjedül,
akkor feldaraboltatlak szakácsokkal reggelire."

Rávana, kire rá van a gonoszság írva, így beszélt,
aztán felnevetett durván, s felhõvé válva, távozott.

27.

Most a ráksasza-nõstények visszataszító, rút hada
támadt rá újra Szítára, szidalommal árasztva el:
"Te megátalkodott Szítá, hitvány, nemtelen nõszemély,
húsodat még ma felfalják jóízĂ»en a ráksaszík!"

Ám volt közöttük egy békés, bölcs, agg ráksaszí, Tridzsatá;
nem nézhette, ahogy Szítát ócsárolják a többiek:
"Magatokat faljátok fel, nem Szítát, gyalázatosak,
Dzsanaka szeretett lányát, Dasaratha király menyét.
Ma álmot láttam, rémítõt, hajmeresztõt, borzalmasat;
férje jöttét jövendölte, s a ráksaszáknak vészt igért.
Csodás elefántcsont hintót húzott ezernyi paripa
a levegõben fent, s rajta fehér köntösben Ráma állt,
nyakában koszorú függött, mellette állott Laksmana.
Szítát is láttam álmomban, ruhája patyolat-fehér,
a ragyogó Tej-tengerben magasló Fehér Hegyen állt,
ahol férjére várt Szítá, mint fényére a Fény-adó.
Aztán megint Rámát láttam: hegy nagyságú, négy agyarú
harci elefánt hátán ült, mögötte ismét Laksmana.
A két nap-ragyogású hõs a királyné felé haladt,
tiszta fehér virágokból font koszorúval ékesen.
Majd a Fehér Hegy csúcsáról a levegõben lebegõ
elefántra segítette Dzsanaka lányát hitvese.
Majd ezután - csodás látvány - az asszony kiemelkedett
férje karjából, s a Holdat és Napot simogatta meg.
Új álomkép jött: Rávana, olajos testtel, kopaszon,
vörös ruhában. Részeg volt. Nyakán vörös virágfüzér.
Váltott a kép. Kocsijáról a földre bukott Rávana.
Egy asszony vonszolta kopasz, fekete ruhás tetemét.
Majd felkelt tétován, kábán, támolyogva, mint részegek,
ruhája levegõ volt, és értelmetlen szókat hadart.
Undorító, sötét, bĂ»zõs, pokolsárhoz hasonlatos,
iszapos tóba lépett be, és elnyelte a mély mocsár.
És végül ez a szép város, Lanká jelent meg. Falai
meghasadoztak, omlottak, és a tengerben elmerült.
Vigyázzatok, meglátjátok, jön Ráma Szítáért hamar,
és féktelen haragjában legyilkol minden ráksaszát.
Több durva szó ne hangozzék! Boruljunk le Szítá elé,
engesztelõ beszédekkel esdekeljük bocsánatát!
Hiszem, hogy irgalmas szívĂ» a Vidéha-királyleány,
s csak õ tudja a vésztõl a ráksaszíkat megmenteni."

30-34.

Rejtekébõl véges-végig mindent jól hallott Hanumán:
Szítát és Tridzsatá álmát, s a ráksaszí-rikácsolást.
Nézte Szítát, mint istennõt Indra egében odafent,
és elméjében sokféle gondolatot latolgatott:
"Akit a Föld tíz égtáján keresett sok ezer majom,
sikerült végre meglelnem Ráma elrabolt hitvesét.
Kivárom, amíg nem vesznek észre az õrzõ ráksaszík,
s a szenvedésben gazdag nõtt suttogva megvígasztalom.
Ám én majom vagyok, s testem majmok között is óriás;
és ha most emberi szóval, szanszkrit nyelven megszólalok,
Rávanának gondol Szítá, megrémül, cselvetést gyanít.
Talán ha szeretett férjét, Rámát említi meg szavam,
nem ijed meg, hiszen Ráma tölti be gondolatait."
Így fontolta, latolgatta a nagy eszĂ», hogy mit tegyen,
s megszólalt nyájasan, halkan, hogy csak Szítá hallhassa meg:
"Van egy vitéz mahárádzsa, Dasaratha, sok nép ura,
szelíd szívĂ», igazságos, kocsija-lova számtalan.
Annak telihold-szép arcú, elsõszülött kedves fia
a törvénytisztelõ Ráma, íjjal lövõk legjobbika.
Hogy ne szegje szavát atyja, a jót és rosszat ismerõ
Ráma nejével s öccsével vállalta a számĂ»zetést.
Miközben a vad õserdõ sĂ»rĂ»jében vadászgatott,
ráksaszákkal akadt össze, és leölte a szörnyeket.
Vitézei elestérõl tudomást szerzett Rávana,
és elragadta bosszúból tõle a Dzsanaka-leányt.
Hibátlan hitvesét, Szítát, kereste Ráma mindenütt,
s szövetségest talált közben: Szugrívát, a majomkirályt.
Fejedelmük parancsára az alak-váltó fán-lakók

ezrével és százezrével kutatták Szítát mindenütt.
Én Szampáti tanácsára átugrottam az óceánt
száz mérföldes nagy ugrással, hogy megleljem a szép szemĂ»t.
Ráma leírta szépségét, arcát és karcsu termetét;
amilyennek leírt Ráma - reád találtam, asszonyom!"

Igy beszélt Hanumán bölcsen, s ezután illedelmesen
a bánat tüze égette Szítá felé közeledett.
Ahogy lépésrõl lépésre közeledett a Szél fia,
hátrált lépésrõl lépésre Szítá; azt hitte, Rávana.
"Fondorlatos csel minden szó, amit e szörny mesél nekem!
Rávana ez bizonyára, csak más alakba öltözött."

Ernyedt keze elengedte támaszát, az asóka-fát,
s földre roskadt a vélt cseltõl a fájdalom-szaggatta nõ.
Fõt hajtva leborult ekkor elõtte a hosszú karú,
ám rá sem mert pillantani a félelemtõl reszketõ.
Midõn végre a hold-arcú meglátta a leborulót,
bánattal telve sóhajtott, és így szólt a szelíd szavú:
"Hogyha ismét te kísértesz, varázserejĂ» Rávana,
dícséretedre nem válik, hogy gyenge nõt csellel gyötörsz.
Az erdõben is ezt tetted, ahol mint jámbor remete
leplezted el varázslattal ocsmány valódi lényedet.
De talán mégsem az vagy te, akit gyanúm sejtet velem,
mert ösztönös öröm járta át beszédedre lelkemet.
Hogyha valóban Rámától érkeztél, hála s üdv neked!
Beszélj tovább, mert Rámáról minden hír boldogság nekem!
Szavad lelkembe markol, mint partjába a sebes folyó."

36-38.

A tündöklõ vitézségĂ» Hanumán, a Vihar fia,
hogy bizalmát erõsítse, Szítához így beszélt tovább:
"Erdõlakó vagyok, hidd meg, a nemes Ráma hírnöke.
Bizonyságom e gyĂ»rĂ», nézd, amelyet neve ékesít.
Zálogul adta férjed, hogy hitelt nyerjen a híradás.
Bánat-gyümölcsöd elfonnyad; megszabadulsz; vigasztalódj!
Ha hírt viszek rólad, tüstént eljön érted vitéz urad,
követi majmok és medvék számlálhatatlan serege.
Vagy hogyha kívánod, rögtön magam megszabadítalak:
ülj fel hátamra, és hagyd itt a ráksaszát s a bánatot!
Magammal viszlek, átszelve egy ugrással az óceánt;
hisz elbírnám egész Lankát Rávanástul a hátamon.
A messzi tájon rád váró Rámához napnyugvás elõtt
eljuttatlak, mint oltár-tĂ»z Indrához az áldozatot.
Viszlek magammal, úrnõm, és elsuhanunk, akár a nyíl;
Lanká lakói közt senki nem éri röptömet utol.
Ahogy tehozzád érkeztem, úgy visszatérni is tudok
veled a levegõ útján; kételkedésre nincs okod."

A Vidéha-királyasszony testét az öröm járta át
e csodás híradást hallva, és csodálkozva válaszolt:
"Hogyan akarsz ilyen hosszú útra elvinni, Hanumán,
majom létedre, fán élõ népek legvitézebbike?
Hogy bír el kis majom-tested, hogy innen magaddal vigyél
férjemhez messze távolba, ugrálva-járók tigrise?"

Aggodalmát eloszlatni, a szörnyĂ» Szélvihar fia
valódi, óriás testét öltötte fel Szítá elõtt.
Leugrott a fa ágáról a majmok legnagyobbika,
és növekedni kezdett, hogy megszĂ»njön Szítá kételye.
Nagy Méru-hegy nagyságában, rõten, mint izzó tĂ»zparázs,
magaslott fel Szítá elõtt a hatalmas majom-bölény.
A kék-lótusz-szemĂ» Szítá ámulva nézte Hanumánt,
s a sziklabércnyi testĂ»nek ilyen szavakkal válaszolt:
"Látom, erõdnek nincs párja; felismerem hatalmadat.
Járásod mint a szél sodra, fényed csodás, akár a tĂ»z.
Hogyan is juthatott volna erre a földre bárki más
a mérhetetlen széles víz túlpartjáról rajtad kívül?
Hiszem, átkelni képes vagy, s képes vagy vinni engem is,
és célomat így érném el leggyorsabban, nem kétkedem.
Ám súlyos okok gátolják, hogy veled menjek, nagy majom.
Száguldásod sebessége odafent elkábítana,
s míg a levegõben mennél, fent, fent az óceán fölött,
lezuhannék a hátadról, míg szörnyĂ» irammal repülsz,
s a krokodiltól-cápától-kígyótól nyüzsgõ óceán
szörnyei táplálékául esném szempillantás alatt.
És azért sem követhetlek, ellenfeleid gyõztese,
mert hogyha asszonnyal mennél, tüstént gyanút ébresztenél.
Ha elrablásomat látnák a nagy erejĂ» ráksaszák,
gaz Rávana parancsára nyomodba eredne haduk.
Szigonyt-buzogányt markolva körülzárna a vad csapat,
s velem, asszonnyal terhelve, nem volna számodra kiút.
Fegyveresek; sokan vannak; te egyedül, fegyvertelen.
Hogyan tudnál tovább menni, és megvédeni engem is?
Sok rút ráksasza rád törne, csatára kényszerítene,
és én lebuknám féltemben hátadról, majmok tigrise.
Ha lebuknám, elfognának az átkos mĂ»vĂ» ráksaszák,
s áldozatos segítséged gyümölcs nélkül fonnyadna el.
És hĂ»ségem a fõ gátja, hogy nem mehetek el veled:
én férjemen kívül férfit nem érintettem meg soha.
Önszántamon kívül történt, hogy a nõrabló átölelt;
védõ, oltalmazó nélkül mitsem tehettem ellene.
Majd hogyha értem jön Ráma, és kiirt minden ráksaszát,
s engem innét magával visz, megbĂ»nhõdik a TízfejĂ»."

Fátyoláról leoldotta gyémánt diadémját a hölgy,
és Hanumánnak nyújtotta: "Vidd el Rámának ékszerem!"
Csillogó, drágakõ-díszes ékét átvette Hanumán,
és felhúzta kisujjára; mert karjára nem ment reá.

41-42.

A drága ékszert átvette, és tisztelettel meghajolt,
jobbkéz felõl körüljárta, s elbocsájtó szavára várt.
Szítá magasztaló szóval dícsérte az elindulót,
s búcsút vett a majom tõle, miközben így gondolkozott:
"Kevés teendõm van hátra. Láttam a fekete szemĂ»t.
Még e szégyentelen szörnynek szemet-szívet elbĂ»völõ,
sok fával és folyondárral égi kerthez hasonlatos
ligetét kissé feldúlom, mint kiszáradt erdõt a tĂ»z."

Vihar-hevĂ» haragjában a Vihar-isten gyermeke
lába kemény rúgásával kidöntötte a fák sorát.
A bokrokat kiszaggatta a kéjkertben a nagy majom,
s a mámorosan éneklõ madarak fészke földre hullt.
Bedöntött vízmedencékkel, tõbõl kicsavart fáival,
szemet pihentetõ dombok letarolt zöld lankáival,
betemetett tavak mellett fonnyadt virágbimbóival
lehervadt a lugas, mintha erdõtĂ»z ölte volna meg,
s leszaggatott ruhájukban gyászolták dúlt virágai.
Recsegtek a kidöntött fák, vijjogtak rémült madarak,
és rettegéssel ébredtek Lanká alvó lakosai.
Felserkentek az alvásból az ocsmány képĂ» ráksaszík,
és a feldúlt lugas tárult szemük elé, s a nagy majom.
Hanumán, hogy csodát lásson a sok szipirtyó, hirtelen
hegygerinc nagyságúvá nõtt rémült tekintetük elõtt.
Ekkor az óriás testĂ», hegynagyságú majom-vitézt
bámulva, Szítát kérdezték õrizõi, a ráksaszík:
"Ki ez a rém? Kinek sarja? Miért és honnan jött ide?
Hogyan elegyedett szóba veled, lótuszbimbó-szemĂ»?"

A tündöklõ, nemes Szítá a ráksaszíknak így felelt:
"Nem ismerem alak-váltó ráksasza fajzatotokat.
Ti nyilván jobban tudjátok, hogy ki ez, és hogy mit akar.
Úgy mondják, hogy a kígyónak kígyó ismeri a nyomát.
Én is nagyon megrémültem, és fel nem foghatom, ki ez.
Alakját elváltoztató ráksasza lehet, úgy hiszem."

Szétszéledtek a válaszra a Szítát õrzõ ráksaszík;
némelyik ott maradt s elbújt, sokuk Rávanához futott.
Rávanához megérkezve, az ocsmány képĂ» ráksaszík
jelentést tettek egy szörnyĂ», nagy majom rémtetteirõl:
"Asóka-ligetedben van egy rémes, óriás majom.
Ereje mérhetetlen nagy. Ott Szítával társalkodott.
Dzsanaka lányát unszoltuk, árulja el, ki ez a szörny,
de kérdezõsködésünkre nem válaszolt a szép szemĂ».
Lehet, hogy Indra küldönce, vagy tán Kuvéra hírnöke

vagy Ráma küldte kémkedni, hogy felkutassa hitvesét.
A nagy termetĂ» feldúlta legfõbb gyönyörĂ»ségedet,
a vadak-madarak lakta, pompázatos kéjligetet.
Egyetlen foltnyi, csöpp hely sem maradt elpusztítatlanul,
csak az asóka-kert fáit kímélte meg Szítá körül.
Lehet, hogy Szítát sajnálta, lehet, hogy addig kimerült,
de nem olyannak láttuk, hogy kifáradt volna egyhamar.
A szörnyĂ» termetĂ» szörnyre mérj szörnyĂ» büntetést, urunk,
mert Szítát megkörnyékezte, és feldúlta ligetedet."

A némberek szavát hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a haragtól forgó szemmel fellángolt, mint a máglyatĂ»z.
Tehetetlen haragjában szemébõl könnyözön fakadt,
mint két lobogó fáklyából az olvadt gyanta csöppjei.
Hanumán elfogására katonákat küldött legott,
magához hasonló, bátor, vad ráksasza-vitézeket.
Püffedt hasú, nagy agyarú, nagy erejĂ», torz termetĂ»
nyolcszor tízezer szolgája, sebes futású harcosa
nyársakkal-buzogányokkal felfegyverkezve kirohant
csatára vágyó lélekkel, hogy foglyul ejtse Hanumánt.
A várkapuban várt rájuk a küzdelemre kész majom.
Mint lepkeraj a tĂ»zlángba, úgy vetették rá magukat.
Csillogó csatabárdokkal, nyilak sugárfelhõivel,
tĂ»zfényĂ» buzogányokkal jégesõként csaptak le rá.
A hegynagyságú, fenséges majom állta a támadást.
A földet verte farkával, s nagy bömböléssel ordított:
"A nagy erejĂ» Rámának és Laksmanának gyõzelem!
És gyõzelem Szugrívának, aki ügyükben támaszuk!
A Vihar Urának sarja, Hanumán áll elõttetek.
A tisztében-serény Rámát szolgálom ernyedetlenül.
Száz Rávana se mérkõzhet velem, ha harcba indulok,
és ezerszámra szórok rá sziklákat és fatörzseket.
Beszéltem a királynéval, feldúltam Lanká városát,
elértem, amiért jöttem, s most bántatlanul távozom."

Mint alkonyi sötét felhõ, magasodott fel Hanumán.
Szava a ráksaszák szívét rettegéssel töltötte el.
De a király parancsáról nem felejtkezett meg a had,
és minden gyilkos szerszámmal rárontottak mindenfelõl.
Amikor az a hõs látta, hogy rárohan a szörny-sereg,
megragadott egy szörnyĂ» vas kapureteszt a várkapun,
a falról leszakította, s úgy csépelte a rémeket,
mint az EzerszemĂ» Indra villáma a démonokat.
Lemészárolta egy szálig támadóit a Szél fia,
aztán a kapu ívére ugrott diadalittasan.
Hírmondónak maradt csak meg egy vagy két futó ráksasza,
s jelentették királyuknak, hogy egész hada ottveszett.

48.

A ráksaszák fényes uralkodója
hadnépe vesztét a szivére vette,
s tombolva mérgében, elõhivatta
saját fiát, Indradzsitot paranccsal:

"Kardforgatásban te vagy itt az elsõ;
nincs isten és démon, akit ne verj le.
Érezte Indra iszonyú erõdet
s legyõzhetetlen vagy az Ég kegyébõl.

Ha csatán ellened támad minden démon vagy églakó,
mind a Három Világ rádtör, mindet szétzúzza fegyvered.
Karod ereje védelmez, vezeklésed hatalmat ad,
helyet tudsz és idõt ismersz, cselfogásod töménytelen.

Ha harcra kelsz, nincs akadály, amin ne gyõzz;
ha célra törsz, nincs, amit el nem ér eszed.
Egész világon nem akad merész vitéz,
karod s a dárdád erejét ki kétlené.

Megölve minden szolgám és a legvitézebb ráksaszák,
tanácsosaim elhulltak, öt fõvezérem elesett,
széthasítva hever földön Aksa fiam, testvéröcséd
benned van bizodalmam most. Te egymagadban többet érsz.

Tekintsd a hadnép nyomorult veszését,
s a nagy majom bõsz diadalmi gõgjét;
vess hát ma számot a saját erõddel,
s rohamra indulj heves indulattal!

Terajtad áll most, hogy elõre törve,
hasítsd szilánkra henye büszkeségét!
Erõd erõsebb, erejét ne rettegd!
Csatára kelj fel, s te legyél a gyõztes!"

Fülébe vette a csaták bölénye
parancsolója sietõs parancsát,
majd megkerülte, ahogy illik, atyját,
de lelke közben viadalra készült.

Illõ alázattal hódolt a sereg Indradzsit elõtt,
s lelkesen, harcra buzdulva indult párbajra a vitéz.
A ráksasza-mahárádzsa lótuszvirág-szemĂ» fia
elõre tört, mint partjára a tengerár holdtöltekor.

Kocsira pattant, kocsijába fogva
hegyesfogú négy repülõ kígyóját,
s Madárkirályt szégyenitõ irammal
magasba röppent a nagy Indra mása.

Nyíllövés és kardforgatás mestere, dárdázók feje
száguldva hajtatott arra, ahol Hanumán vert tanyát.
Íjhúrja pendülését és kocsija dübörgõ zaját
meghallva, a majom-párduc örömmel várt újabb csatát.
Indradzsit íját markolva, s hegyes fullánkú nyilait,
iparkodott sebbel-lobbal sebekkel elborítani.

Amint a nagy hõs, a csaták tudósa,
kezében íjjal viadalra indult,
homályba süppedt valamennyi égtáj,
vonyítva búgott a sakálüvöltés.

De összegyĂ»ltek a tusát csodálni
a tündérek, szellemek, égi bölcsek.
Az ég sötétlett a madárseregtõl.
Ujjongva hangzott az örömrivalgás.

Hanumán megpillantotta az Indra-lobogós kocsit,
felüvöltött erõs hangon, s óriássá növekedett.
Indradzsit kocsiján állva felajzotta nagy kézívét,
és lövésre feszítette a mennydörgés-búgású húrt.

A szembenállók iszonyú erõvel,
feledve vészt és sebet, összecsaptak
dühödt irammal, ahogy õs tusában
az égi Indra s a Pokol királya.

Az íj-feszítõ, kocsiján feszítõ,
csatákban edzett erejĂ» vitéznek
nyílzáporát teste falán kivédte
az atyja útján repülõ majom-hõs.

Midõn a nyíl-záporesõ lepattant
kõszirt-kemény termetü ellenérõl,
a támadás meghiusulta láttán
varázslaton törte fejét a herceg.

Elmélyülés révületébe mélyedt,
s sugallatot nyert a tudáson túlról:
"Ha sebhetetlen a vitéz a nyíltól,
meg kell õt bénítani bĂ»verõvel."

Ekkor a dárdával vívók legügyesebbje, Indradzsit,
Brahmá hatalmas dárdáját vetette Hanumán felé.
A varázserejĂ» fegyver megbénította ellenét,
és mozdulatlanná dermedt, s földre zuhant a nagy majom.

Sejtette rögtön, hogy az Alkotótól
eredt e váratlan erõtelenség,
s alázatos szívvel alávetette
magát a dárda erejének önként:

"Nincs rá hatalmam, hogy e szörnyĂ» nyĂ»gbõl
magam kitépjem; a Világ Urának
ki állhat ellent? A reám igézett
varázslatot tĂ»rni fogom nyugodtan.

Bár a dárda megbénított, nem támad bennem félelem,
mert õrködik fölöttem a Teremtõ, Indra és a Szél.
A ráksaszák hatalmában ne lássék rajtam gyengeség.
Rávanával beszédem van; hadd vonszoljanak most elé."

Mozdulatlanságát látva, a rárohanó ráksaszák
kendernyüsttel s faháncs-nyĂ»ggel megkötözték kegyetlenül.
Ám a megkötözés folytán a varázstól felszabadult,
mert kettõs béklyót nem tĂ»rt el a nagy fegyver igézete.
Érezte: a varázs elszállt, s most már nem bánta Hanumán,
hogy köteléke kínozza, és rángatják a ráksaszák.
Azok fekete öklükkel öklözték irgalmatlanul,
és hurcolták a vélt zsákmányt fejedelmük színe elé.
Jelentették királyuknak, hogy a vétkes megérkezett,
akár egy erõs béklyókba vert, tomboló nagy elefánt.
"Ki ez? Miért jött, és honnan? Kik a segítõ társai?"
így kérdezgették egymástól a ráksaszák vezérei.
"Égessük meg!" "Nem, öljük meg!" "Nem, faljuk fel!" - vitatkozott
egymással a haragjában tomboló ráksasza-tömeg.

50-51.

Mikor maga elõtt látta a sárga szemĂ»t Rávana,
düh és kétség nyomasztotta a rémes ráksasza-királyt,
s tehetetlen haragjában tépelõdött a szörnyeteg:
"Talán maga a szentséges Siva került szemem elé,
aki megátkozott egykor, mikor megemeltem hegyét?
Majom alakban õ jött el, vagy talán Bána óriás?"

Dühtõl vérbeborult szemmel szólította maga elé
alkalom-szabta kérdéssel Prahasztát, bölcs miniszterét:
"Kérdezd meg ezt a gaz lelkĂ»t, miért és honnét jött ide?
Ligetem megpocsékolta; ebbõl mi haszna származott?"

Fejedelme parancsára a bölcs Prahaszta így beszélt:
"Majom, nyugodj meg! Üdv néked! A félelemre nincs okod.
Ha mint Kuvéra küldötte kerested fel e palotát,
számolj be a valóságról, aztán szabadon távozol.
Ha Indra, Jama, Varuna adott titkos megbízatást,
hogy városunkat kémleld ki, és álcázd állatnak magad,
vagy hírhozójaként küldött a gyõzni vágyó Visnu úr
- mert majomnak mutat külsõd, de erõd nem majomra vall - ,
ismerd be az igazságot, akkor szabadon engedünk,
de ha cselen kapunk rajta, nem mentheted meg életed."

A ráksaszák kérdésére az erdõben lakók feje
felelt: "Nem vagyok én Indra, Jama, Varuna követe,
nem vagyok Visnu küldötte, a Kincs-adó barátja sem.
Fajtám az, aminek láttok: erdõlakó majom vagyok.
Rávanával beszédem van, de nem bocsájtottak elé,
ezért lugasát feldúltam, hogy felfigyeljen a király.
Ekkor a ráksaszák jöttek seregestül, hatalmasan;
támadtak, testemet védtem, s levertem õket vad tusán.
Nem gyõzhetnek le fegyverrel sem démonok, sem istenek;
ebben a nagy kiváltságban részesített az Ă•satya.
A királyt látni kívántam, ezért döntöttem: engedek
a fegyverek hatalmának, és így hurcoltak most ide.
Tudd meg: a végtelen fényĂ» Ráma követével beszélsz.
Ezt tudva, hallgasd meg Ráma üzenetét, fejedelem!

Én Szugríva parancsára látogattam meg váradat.
A majmok ura testvérként üdvözöl, ráksaszák ura.
Mint testvér szavait, hallgasd Szugríva jótanácsait,
haszonnal és igazsággal teljes, üdvre-vivõ szavát.
Más férfi hitvesét szégyen fogságban tartanod, király,
mert az Örök Törvényt sértõ, romlást és pusztulást hozó,
önös tettektõl irtóznak hozzád hasonló okosak.
És a Három Világon nincs senki, hidd meg nekem, nagyúr,
aki nyugodtan élhetne, ha Ráma ellen vétkezett.
Azt gondolod talán, Szítá az, aki itt van foglyodul?
Nem! Testbe öltözött végzet, mely Lankára leselkedik.
A szörnyĂ» pusztulás éjét hárítsd el Lanká, önmagad,
barátaid egész népe feje felõl, fejedelem!

52-53.

Hanumán jóra buzdító tanácsát hallva, Rávana
a haragtól eszét vesztve bömbölt: "Végezzetek vele!"
De mikor a gonosz lelkĂ» ráksasza így rendelkezett,
a követ-megölés ellen testvére óvó szót emelt.
Elvakult bátyja vétségét nem nézhette Vibhísana,
és törvény-ismerõ szívvel latolgatta, mi lesz helyes.
Jól meggondolta, és döntött lelkében az okos szavú,
s barátságos, okos szóval csitította indulatát:
"Király, sérti a Törvényt, és a Nagy Rendben szégyenletes,
nevedhez méltatlan volna, hogy megölesd a hírnököt.
Ha a harag így úrrá lesz a rangodbélieken is,
akkor mit ér a méltóság, a tanulás, a bölcsesség?
Ugyan mi hasznod származnék abból, hogy meghal a majom?
Akik õt követül küldték, azokra hulljon büntetés!
A követet, akár jót mond, akár rosszat, más bízta meg,
másnak van alávetve, maga nem érdemel halált."

Nagyon üdvére szolgáló, körülményekhez mért szavát
szívére vette és így szólt testvéréhez a TízfejĂ»:
"Jól mondtad, hogy nem illendõ kivégezni a hírvivõt,
azonban arcátlansága nem maradhat büntetlenül.
Minden majomnak féltett, fõ ékessége a nagy farok:
gyújtsák meg e majom farkát! Égõ farokkal tĂ»njön el!
Így lássa meg e hitványat, csúffá tett testét gyászolót,
a fajtája, egész népe, rokonai, barátai.
A város minden utcáján, terein, házai között
hurcolják végig lángoló farokkal ezt a hírhozót!"

Tüstént szavát fogadták a haragra zordult ráksaszák,
és hosszú gyapotcsíkokkal tekerték a farkát körül.
Míg a farkát tekergették, a majom óriásra nõtt,
mint a Mindent-faló lángja, ha kiszáradt bokorba kap.
Ekkor olajjal öntözték, aztán tüzet tettek alá,
és ujjongva elindultak zsákmányukkal a ráksaszák.
Dobok és kürtök zengése adta hírül a büntetést,
míg áldozatukkal járták a várost gonosz õrei.
Látták a lángoló farkat a kárörvendõ ráksaszák,
s a balhírt a királynénak elújságolták kéjesen:
"Szítá, azt a vörösképĂ» majmot, aki beszélt veled,
égõ farokkal hurcolják az egész városon körül!"

Akár saját elrablása, úgy sújtotta Szítát a hír,
és sikoltva borult földre az Áldozat-nyelõ elõtt:
"Ha böjtöltem, imádkoztam, híven szolgáltam férjemet,
ha hĂ» maradtam Rámához: most Hanumánnak légy hideg!"

Ekkor az oltártĂ»z lángja jobbról magasra felcsapott,
jelezve, hogy meghallgatta, és megsegíti Hanumánt.
És az égõ farok lángját lobogtató atyja, a Szél,
hómezõk enyhe hĂ»sével lengett a királyné felé.
Miközben farkán tĂ»z lángolt, elcsodálkozott a majom:
-Ez a lobogó, égõ tĂ»z miért nem okoz kínt nekem?
Látom, hatalmasan lángol, mégsem perzseli testemet.
Bizonnyal Szítá hĂ»sége és a Raghu-sarj érdeme
és atyám jóindulata fékezi meg a lángokat."

Majd a majmok oroszlánja magában így elmélkedett:
"Ha ádázul magamfajtát kötöztek meg a ráksaszák,
megérdemlik, hogy elnyerjék e tettükért jutalmukat."

Hegy-nagyságból a testén-úr hõs egy szempillantás alatt
parányivá zsugorodott, s kibújt kötelékeibõl.
Amint szabaddá vált, ismét hegycsúcs-naggyá növekedett.
Körülnézett, s megpillantott egy vaskos várkapu-reteszt.
Két markába szorította a vasveretĂ», nagy rudat,
és valamennyi õrzõjét szétmorzsolta a Szél fia.

54.

Ezután Hanumán Lankán végignézett kényelmesen,
ereje-kedve buzdult, és gondolkozott: még mit tegyen?
"Mi van még hátra, hogy méltó nyomot hagyjak magam után,
hogy a gaz ráksaszák jobban megkeserüljék tettüket?
A lugast már kiszaggattam, sok ráksasza-vezér halott,
a hadsereg megritkítva - elpusztítom a várat is.
A vár elpusztításával munkámat betetõzhetem,
csekély erõfeszítéssel tettembõl dús gyümölcs fakad.
S illõ, hogy a derék tĂ»znek, mely a farkam hegyén lobog,
némi szórakozást nyújtsak a város palotáival."

Ekkor farkán a tĂ»zlánggal, mint villámmal a víz-adó,
Lanká lakain-lankáin sétára indult a majom.
Sorban haladt házról házra, kertekbe, ligetekbe is,
és támadástól nem tartva tekintgetett maga körül.
Prahaszta háztetõjére vetette legelõbb magát,
s mindenfelõl tüzet szórt rá, mint porfelhõt a szélvihar.
Prahasztától tovább ugrott Mahápársva tetõire,
s lángot vetett rá farkáról, mint a végpusztulás tüzét.
Ezután Indradzsit házát égette fel a lángoló,
s Szumálit s Dzsambumálit sem kímélte meg a tĂ»zesõ.
Mikor végighaladt minden hajlékon a nagy erejĂ»,
a ráksasza-mahárádzsa palotáját kereste fel.
A magas Méru-hegycsúcsként magasló, napként ragyogó,
drágakõvel-talizmánnal-arannyal dúsan megrakott,
remekbe készült kastélyra farkával tĂ»zcsóvát vetett,
és bömbölt, mint a végromlás villámló felhõtömege.
A Szél végig legeltette a lángokat a házakon,
s az aranyrácsos és gyönggyel-gyémántokkal dúsan rakott,
drágakõ-ékes hajlékok magukba roskadtak sután,
összeomló eresztékkel terültek el a föld szinén,
mint érdemeik elfogytán égbõl lebukó mennylakók.
ZĂ»rzavaros zsivaj támadt, a ráksasza-nép futkosott,
ki-ki mentette hajlékát, jajveszékeltek gyászosan.
"Maga a TĂ»z-isten jött el majom alakban! Jaj nekünk!"
síránkoztak, s leroskadtak csecsemõikkel az anyák.
Kibomlott, lángoló hajjal zuhantak le az asszonyok
a paloták tetejérõl, mint cikázó villámszalag.
Gyémánt, korall, lazúr, gyöngy és ezüst tömegével kevert,
olvadt ércek patakzottak az égõ paloták falán.
Mint ahogy fĂ»vel és fával sohasem lakik jól a tĂ»z,
nem lakott jól a dúlással Lanká várában Hanumán.
Végül, mikor egész Lankát elpusztította Hanumán,
az óceánba mártotta farkát, eloltotta tüzét.

56-57.

Szítá a sinsapá-fához támaszkodva várakozott.
Mielõtt visszatért volna, elköszönt tõle Hanumán.
Tenger fölötti útjára készült a majmok tigrise,
és az Aristha-hegycsúcsot szemelte ki ugróhelyül.
E hegyek-fejedelmére mászott fel, s újra nagyra nõtt,
és most észak felé indult délrõl a nagy majom-bölény.
Combja közé szorította a nagy hegy szilárd szirtfokát.
Az felüvöltött kínjában, és besüppedt a súly alatt,
sziklái szertemállottak, fĂ»szálként dõltek el a fák.
Beomló barlangok mélyén gyötrõdõ oroszlánjai
eget repesztõ bõgését csikarta ki a fájdalom.
Összekuszált ruhájukban, elejtve ékszereiket,
felröppentek ijedtükben a tündérek, a szellemek.
Izzó nyelvĂ», erõs mérgĂ», nagy testĂ», villogó fogú,
óriás kígyók kínzottan tekergették nyakuk-fejük.
Mint egy szárnyas hegy, szökkent fel nagy lendülettel Hanumán,
s a lótusz helyett Hold-ékes, Napot mint szárcsát úsztató,
csillagokkal virágdíszes, felhõk rojtjaival füves,
halak gyanánt csillagképes, Mars-cápával fenyegetõ,
a Hattyú szép csillagzatát hattyúként lubickoltató,
Indra hátaselefántját szigete helyett emelõ,
szélrohamokkal hullámzó, holdsugarakkal gyöngyözõ,
széles levegõ-tengerben mint vízben úszott a vitéz.
Mintha a Holdat súrolná, mintha felfalná a leget,
mintha letépni indulna az égrõl Napot s csillagot,
mintha a felhõket húzná, úgy haladt ernyedetlenül.
Fekete és narancssárga, zöld, barna és kékeslila
felhõgomolyok villóztak a villámgyors röptĂ» körül.
Behatolt egy-egy felhõbe, s elõjött túlsó oldalán:
elbúvó és elõbúvó holdkoronghoz hasonlított.
Nagy bömböléssel bömbölve, mint dörgõ viharfellegek,
megérkezett a túlpartra, ahol várták barátai.
A tengerparton ott ültek a majom-nép vitézei,
vártak a percre sóváran, hogy meglássák a Szél fiát.
Mint szél-hajszolta nagy felleg messze dübörgõ moraja,
úgy zúgott a majomlábak nyomán örvénylõ levegõ.
Meghallotta a légzúgást a várakozók tábora,
s mind izgatottan ugrott fel, és leste a közeledõt.
Hogy minél hamarabb lássák, a magasló hegycsúcsokon
egyik szikláról másikra ugrándoztak kíváncsian.
Fák tetejére másztak fel, törtek virágos ágakat,
s mint messze fénylõ zászlókat lengették vidáman felé.
A nagy irammal száguldó, hegynagyságú majom-bika
a zöld erdõ borította Mahéndra csúcsán földet ért.
Az örömében ujjongó, kiáltozó majom-sereg
tolongva mind köré tódult, és tisztelettel meghajolt.
Vendégváró ajándékul hoztak gyümölcsöt, gyökeret,
hogy illõen fogadják a Szél fiát, büszkeségüket.
Ugrálva, szökve, tombolva kiáltoztak: "Kilakilá!"
Zöld ágakat halmoztak fel Hanumánnak trónszék gyanánt.
Ă• illendõn köszöntötte a véneket, vezéreket,
Angadát, a vitéz ifjút, s az élemedett Dzsámbavánt.
A tiszteletet érdemlõt fogadta méltó tisztelet,
s õ "Láttam a királynét" szólt röviden, és elhallgatott.
Sürgetõ érdeklõdéssel unszolták, hogy számolna be.
"Egy lugas közepén láttam, asóka-fák tövében állt.
Fertelmes ráksaszík õrzik a hibátlan királyleányt.
Haja özvegyi varkocsba fonva, teste bõjttõl sovány,
szennyes ruhába öltözve gyászolja vesztett hitvesét."

A boldogító "Láttam" szót mint nektárt szívta be fülük,
s véget nem érõ ujjongás töltötte be a levegõt.
Rikogott egy, vakogott más, harmadik vígan kurrogott,
éljenzés szállt szájról szájra: "Kilakilá! Kilakilá!"
Némelyik majom-elefánt örömében magán kívül
libegõ-lompos nagy farkát verte a földhöz boldogan.
Mások egymást taszigálva, hogy közelebb férkõzzenek,
tapogatták-ölelgették a páratlan majom-vitézt.

61, 65.

Majd amikor kitombolta magát az ujjongó sereg,
felszöktek a hegy ormáról, s indult ugrálva a csapat.
Mint lábra kelõ hegycsúcsok, mint égre szálló szikla, mint
megvadult elefántcsorda törtetett a sok szökdesõ.
A Szél fia haladt élen, s a nagy eszĂ»t, nagy iramút
tekintetükkel hordozták a nyomában tülekedõk.
Így érkeztek a tarkálló erdõk fedte Praszravana
hegységhez, s tisztelettel mind leborultak Ráma elõtt.
Köszöntötték Szugrívát, és Angadával az élükön
elõadták a Szítával történtekrõl a híradást.
Fogságát Rávanánál és a ráksaszík bántalmait,
ragaszkodását Rámához, a TízfejĂ» ajánlatát
mesélni kezdték Rámának, egymástól véve át a szót.
Mikor Ráma meghallotta, hogy életben van hitvese,
felkiáltott: "Hogy van Szítá? Vajjon gondol-e még reám?
Számoljatok be mindenrõl, amit róla megtudtatok!"

Ráma felindulásának láttán a majmok Hanumánt
ösztökélték színe elé, hogy mondja el történetét.
Elõállt a Vihar sarja, majd arccal fordult Dél felé,
amerre Szítát sejtette, és irányában meghajolt,
és szóval szólt a szószóló, elmondva a találkozást.
Elõbb átadta Rámának az önfényében villogó,
aranyos drágakõ-pártát, majd fejet hajtva, így beszélt:
"Átugrottam a száz mérföld széles, hatalmas óceánt,
hogy megtalálhassam Szítát, a Dzsanaka-királyleányt.
Ott fekszik a gonosz lelkĂ» Rávana ékes városa
a déli tenger túlpartján, a messzi Lanká szigetén.
Rávana háremében van rabságban szeretett nejed,
ott sínylõdik a szépséges, s feléd száll minden óhaja.
Egy fonatba befont hajjal gyászolva, a földön hever,
fényét vesztve, lehervadva, mint lótusz-tó tél jöttekor.
A nemes Raghu-nemzetség hírnevét hirdetõ szavam
lassan bizalmat ébresztett irántam, s felfigyelt reám.
Megszólítottam, elmondtam küldetésem történetét,
s õ Szugríva szövetsége hallatán megvidámodott.
És ezt üzente: - Számolj be vitéz férjemnek, Szél fia,
mindenrõl, amit itt láttál, tüstént, maradéktalanul.
És tedd hozzá: »Neked küldöm emlékül ezt az ékkövet;
e pántra emlékezz vissza: ez övezte homlokomat.
És ez a gyöngydíszes gyĂ»rĂ», amelyet te küldtél nekem,
vígaszom lesz a bánatban; ha látom, rád emlékezem.
Már csak egy hónap van hátra az életembõl, Raghu-sarj;
elveszik egy hónap múlva életemet a ráksaszák.«"
 
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Barátaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Body Talk