1.

Ekkor a fán-lakók hĂľse eltökélt szóval így beszélt:
"Nem bírná el a föld színe a nagy ugrás lendületét.
Ám itt van ez a sziklákkal szilárdan álló hegytömeg,
a nagy Mahéndra, ércfalként magasodó bérceivel.
Ennek a csúcsa megtartja nekirugaszkodásomat,
ha száz mérföldes ugrásra a levegĂľbe pattanok.
Ahogy a Ráma íjáról kilĂľtt, szélsebes nyíl suhan,
Rávana-védte Lankára lecsapok, mint mennykĂľcsapás.
S ha nem találom Lankában a Dzsanaka-királyleányt,
meg sem állva, tovább szállok az istenek lakába fel.
S ha a harmadik égben sem talál rá igyekezetem,
Rávanát, ráksaszák urát, megkötve ide vonszolom.
Vagy Szítával térek vissza, valóra váltva célomat,
vagy kitépem egész Lankát a földbĂľl, s magammal hozom."

Így szólott Hanumán majom, majmok legkiválóbbika,
majd nagy erĂľvel felszökkent, nem töprengett, nem habozott.
Irammal ellökte magát, és megiramodtak a fák,
összecsapodó ágakkal röppentek Hanumán után.
Combja szörny lökésétĂľl kiszakadt sok faóriás,
s hosszan követte útján, mint rokon a távozó rokont.
Ahogy a katonák mennek a fényes hadvezér mögött,
kiszakadt gyökér-lábával suhant utána sok fatörzs.
A dús lombú, virágdíszes fák között szálló nagy majom
erdĂľségek-borította, nagy hegycsúcshoz hasonlított.
Lehullt virágok százától úgy tarkállt a tenger színe,
mint amikor az égbolton feltĂťnnek a szép csillagok.
Magasba nyújtott két karja a levegĂľbe úgy meredt,
mint ötfejĂť sárkánykígyó, mely hegy csúcsán ágaskodik.
Suhantától a tengerbĂľl hullám-özön emelkedett,
mint a Földet a mennybolttól elválasztó, nagy sziklafal.
A felhĂľkig csapódott fel a zúgó óceán vize,
s úgy párállott az égen, mint a bodros Ăľszi fellegek.
Harminc mérföldre elnyúló, tíz mérföldnyire terpedĂľ
árnyéka mint viharfelhĂľ sejlett lilán a víz szinén.
Hol behatolt egy felhĂľbe, hol túlnan elĂľtĂťnt megint,
akár a felhĂľs égbolton bújkáló, fényes telihold.
Csodás ugrását bámulták az istenek, a szellemek,
a démonok, a tündérek, s virágesĂľt szórtak reá.
A tĂťzĂľ Nap nem égette, hogy ne lankassza erejét,
szolgálatába állt a szél, hogy segítse Ráma ügyét.
Maga a vizek tárháza, a mérhetetlen Óceán
gondolkozott, hogy ugrását neki kell támogatnia.
"Ha nem segítem útjában az erdĂľlakók tigrisét,
minden szólni-tudó élĂľ elítél tunyaságomért.
Szagara, Raghuk Ăľsatyja, növelte egykor vizemet,
nem engedhetem elbukni a Raghukért fáradozót.
Az én tisztem kimódolni, hogy megpihenjen a majom,
s miután megpihent rajtam, felújultan menjen tovább."

A Vizek Ura így döntött, s a mélységében rejtezĂľ,
aranyos csúcsú, szent hegyhez, a Mainákához szólt szava:
"A nagy isten-király, Indra, az alvilágban lakozó
démon-had ellen bástyául helyezett ide tégedet.
ErĂľs testeddel elzárod a mérhetetlen alvilág
kapuját, hogy ne törjön ki a félelmetes hadsereg.
Hatalmad van kiterjedni oldalt, lefelé, felfelé;
most buzdítlak: emelkedj fel, bércek legnemesebbike!
A majom-nép oroszlánja most érkezik fejed fölé,
Ráma királyfi kedvéért a levegĂľben szállva el.
Indítson meg e buzgóság! Indulj fel, légy a támasza!"

Az arany csúcsú Maináka a SósvizĂť szavaira
hatalmas, erdĂľs bércével a víz fölé emelkedett.
A tengert meghasította, s úgy bukkant ki a víz alól,
ahogy áttör a felhĂľkön az izzó fényĂť Fény-adó.
A váratlanul útjába álló, vízbĂľl felmerülĂľ
hegyet Hanumán meglátta, és gondolta: "Kelepce ez!"
Magasba meredĂľ csúcsát a nagy lendületĂť majom
úgy elsodorta mellével, mint felleget a szélvihar.
A Hanumán-megtámadta hegyek-legkiválóbbika
a tett láttán megörvendett, csodálta a nagy rohamot.
Emberi alakot váltott, és a saját csúcsára állt,
s a légben tovazúgóhoz a levegĂľbĂľl így beszélt:
"Nem könnyĂť tettet tettél meg, páratlan erejĂť majom!
Csúcsaimra leszállhatsz, és megpihenve indulsz tovább.
Egykor a Raghu-nemzetség növelte a nagy Óceánt,
s háláját rója Rámának most le a Víz Kincstárnoka,
mert úgy szól az Örök Törvény: a tettet viszonozni kell.
Tisztelettel adózik most neked a Folyamok Ura,
segítségedre küld engem, megbecsülése jeleként:
»Ez a majom száz mérföldes, sosem-volt ugrásra szökött,
csúcsaidon pihenjen meg, erĂľt gyĂťjtsön!« szólott nekem.
Majmok párduca, állj hát meg, és megpihenve menj tovább!
Nézd, itt ez a tömérdek dús, illatozó, édes gyümölcs,
ízleld meg valamennyit, majd felüdülve haladsz tovább.
Régi barátság fĂťz hozzád engem, majmok legjobbika,
mind a Három Világ tudja szövetségünk eredetét.
Mert te a fényes istennek, a Szélnek vagy nemes fia,
lendületed csodájával nagy erejĂť atyádra ütsz.
Vitéz, ha téged szolgállak, a Szelet tisztelem vele;
hallgasd meg az okát, hogy mért illĂľ, hogy megbecsüljelek.
Rég, az ElsĂľ Világkorban, szárnyuk volt a hegyeknek is,
s minden égtáj felé szálltak, sebesen, mint a sasmadár.
Míg erre-arra röpdöstek, az istenek seregei
s az élĂľk mind megrettentek, hogy egy nagy hegy rájuk zuhan.
A veszélyt megsokallotta nagy Indra, az EzerszemĂť,
s lenyeste a hegyek szárnyát ezerszám villámfegyvere.
Sújtásra emelt villámmal énfelém is közeledett.
Szerencsémre a Szél megszánt, és lehajított hirtelen
a sós vízárba, s elrejtett védĂľ mélyén az Óceán.
Szárnyaimat megĂľriztem, mert megoltalmazott atyád.
Tiszteletet, segítséget érdemelsz tĂľlem, Szél fia.
Ez az Ăľsi barátságunk tehozzád fĂťz, majmok feje.
Így estek dolgaink egykor, az Óceánnak és nekem;
mindketten tisztelünk, s kérünk: fogadd el, amit adhatunk.
Örvendeztess meg bennünket, elĂťzve fáradságodat!
Boldoggá tesz barátságod, s már látásod is boldogít."

A hegykirály beszédére így felelt a majomkirály:
"E vendégfogadásoddal köszönetre kötelezel.
Ámde a nap gyorsan múlik, és sürget a tett ideje,
és fogadalmat tettem, hogy útközben nem idĂľzöm el."

Csupán kezével illette a nagy hegyet a nagy majom,
s vitézségében ujjongva szállt a levegĂľben tovább.
Mélyen maga alatt hagyta a szirtet és az óceánt,
s fent a folttalan égbolton a szél útján repült tova.
E második nehéz tettét látták az összes istenek,
az égi szentek és bölcsek, s fennen zengték dícséretét.
Majd az istenek és szentek, nagy bölcsek és a szellemek
megkérték a kígyók anyját, Nap-fényességĂť Szuraszát:
"Az óceán fölött ugrik át a Szél fia, Hanumán.
Egy pillanatra állítsd meg, támassz útjában akadályt!
Öltsd magadra hegynagyságú, szörnyĂť ráksasza termetét,
agyarral, vérvörös szemmel, szájad nyíljon köldöködig.
Erejét és vitézségét tegyük próbára most megint:
ügyességgel legyĂľz téged, vagy lefogja a rémület?"

Szuraszá, a nagy istennĂľ, a kívánságnak engedett.
RémítĂľ ráksaszává vált, és az óceán közepén
rút, torz, alaktalan testtel, melyre nézni sem bír a szem,
útját állta a száguldó Hanumánnak, és így beszélt:
"Tudom, az istenek küldtek táplálékomul, nagy majom.
Gyere ide a szájamba, hogy felfaljalak ízibe!
A Mindenség TeremtĂľje adta ezt a kegyet nekem."
Széles száját kitátotta, és megállt Hanumán elĂľtt.
Szuraszá szavait hallva, nyájas beszéddel válaszolt:
"A zord Dandaka-erdĂľbe Ăťzte Rámát Dasaratha.
Követte szeretĂľ öccse, Laksmana, és Szítá, neje.
Miközben dolga elvonta, vesztére tört egy ráksasza,
Rávana, és nejét, Szítát, elrabolta kegyetlenül.
Én most Szítához indultam hitvese hírvivĂľjeként.
A balsorsba zuhant Rámán illĂľ, hogy szánakozz te is.
De hogyha nem, megígérem, ha beszéltem Szítával, és
hírt vittem róla Rámának, a szájadba visszajövök."

Így beszélt Hanumán, ám az alakját váltó Szuraszá
szólt: "Senki sem kerülhet ki; Brahmá adta ezt a kegyet."

Kitárta szélesen száját, s a Szél fia elé meredt.
Szuraszá szavait hallva, méregbe gurult Hanumán,
és rákiáltott: "Tátsd nagyra szádat, hadd férjek rajta be!

A tíz mérföld magasságú Szuraszá elĂľtt Hanumán
tíz mérföld szélességĂťre nĂľtt haragjában hirtelen.
Húsz mérföld hosszúságúra nyújtotta száját Szuraszá.
A démon lángoló nyelvĂť, iszonyatos, pokoltüzĂť,
kitátott torka láttára a Szél nagy eszĂť gyermeke
összehúzta viharfelhĂľ nagyságú testét kicsire,
és hüvelykujj nagyságúvá vált egy szempillantás alatt.
Ekkor berepült szájába, aztán kiröppent hirtelen,
s a levegĂľbĂľl ily szóval fordult Szuraszához a hĂľs:
"Démonok sarja, üdv néked! Lásd, szájadba repültem én.
Nyert kegyed így nem csorbult meg. Most megyek utamon tovább."

Szuraszá látta: szájából a nagy majom kiszabadult,
mint Hold a démon torkából. Való alakban így beszélt:
"Vidd sikerre nemes célod! Járj szerencsével utadon!
Hozd össze a királyasszonyt Raghu sarjával, kedvesem!"

Hanumán harmadik tettét látta a Föld s a mennylakók,
és minden élĂľ dícsérte: "Üdv, üdv neked, majom-bika!"
Messzire látszó nagyságban szelte a Szél erĂľs fia
a támasz nélküli leget, mint egy szárnyas, királyi hegy.
Látta Hanumán ugrását Szinhiká, rémes ráksaszí,
szörnyĂť, alakját-váltó szörny, s magában így gondolkozott:
"Pompás! Hosszú idĂľ óta végre kedvemre jóllakom!
MesszirĂľl jó nagy állat jön, hogy zsákmányul essék nekem."

Varázzsal összemarkolta Hanumán árnyékát keze.
Árnyéka elfogására összerezzent a nagy majom:
"ErĂľmet megbénították, valaki rám akaszkodott,
megállított, mint tengeren a szembe-szél a nagy hajót."

Nézgélni kezdett oldalra, majd felfelé, majd lefelé,
s észrevette a sós vízbĂľl ágaskodó rém-alakot.
A tátott szájú láttára eszébe ötlött a rege:
"Bölcs Szugríva mesélt egyszer arról, hogy van egy csoda-szörny,
árnyékot elfogó rémség; nem kétlem, ez került elém."

Látta, kivel került szembe, és tudta jól, hogy mit tegyen.
Mint nagy felhĂľ esĂľzéskor, felduzzasztotta termetét.
Szinhiká ráksaszí látta, hogy teste mind nagyobbra nĂľ;
száját szélesre tátotta, hogy pokolig és égig ért.
Felleggomolyként bömbölve rohanta le a fán-lakót.
Az most kicsire húzódott, s mint iszonyú mennykĂľcsapás,
erĂľvel belevágódott a tárt torokba a majom.
A légi szellemek látták, hogy elnyelte a tág üreg,
mint hold-faló démon szája Holdat fogyatkozásakor.
Õ gyomrát kihasította éles-hegyes karmaival,
és szétmarcangolt testébĂľl kiugrott pillanat alatt.
Bátorsággal, ügyességgel, szerencsével túljárt eszén,
elpusztította, és ismét valódi termetére nĂľtt.
Foszlánnyá marcangolt szívvel zuhant a vízbe a tetem,
mert Brahmá maga alkotta elvesztésére Hanumánt.
Sok légi szellem ujjongva figyelte, mit tett Hanumán,
és Szinhiká hulltát látva, így köszöntötték gyĂľztesét:
"Megtetted a nehéz tettet! Megölted a szörnyeteget!
Kísérjen akadály nélkül siker, ugráló nép feje!
Akiben ez a négy megvan, mint benned, majmok tigrise:
kitartás, ész, erĂľ, készség, az nem veszt rajta dolgain."

Nemes céljára célozva, így dícsérte a légi nép,
és Ăľ tovább repült útján, mint Garuda madárkirály.
Megtette útja nagy részét. Mindenfelé tekintgetett,
s a századik mérföld végén erdĂľ vonala tĂťnt elé.
Megpillantotta röptében az erdĂľlakó nép feje
a szantál-ligetek, bokrok, virágok fedte szigetet.

2.

LegyĂľzte a mesés ugrás a gyĂľzhetetlen Óceánt,
és földre szállt Lanká szélén, a Trikúta-hegy oldalán.
Miközben Lankát elnézte, egy percig elgondolkozott
a hegy lejtĂľjén álltában, megbízatása sikerén:
"Kegyetlen ráksaszák népe erĂľsen Ăľrzi városát;
valódi alakomban nem tudom megközelíteni.
Okosabb lesz, ha apróvá zsugorítom a testemet,
és úgy török rá Lankára Ráma ügyében éjszaka.
Rávana védett várába a sötétben behatolok,
bejárom minden zeg-zugát, s Ráma nejét megkeresem."
Így döntött Hanumán, és a napnyugtát türelmetlenül
várta, hogy megpillanthassa a Vidéha-királyleányt.
Mikor a Nap nyugvóra tért, a sötétben a Szél fia
csodásan összehúzódott, aprócska lett, mint egy egér.
A szürkületben megbújva szaporán felkerekedett,
s a fényes, széles utcájú városba besettenkedett.
Aranyló oszlopok fénye, paloták csillogó sora,
tündöklĂľ ablakok rácsa, nyolc emeletes ház-csodák,
kristállyal kirakott földĂť, drágakĂľ mintájú terek,
csarnokok ékesítették, mint az istenek városát.
A széles várfal aranyos, sokszínĂť kapuívei
sejtelmes fényt sugároztak káprázatos utcáira.
E képzelet-felülmúló szépség láttára Hanumán
megdöbbent és megörvendett, s bízott, hogy Szítára talál.

3.

Ám az ugrók oroszlánját, a Szél Urának gyermekét
a testben ĂľrködĂľ Lanká észrevette, hogy közelít.
A belopózkodó majmot megpillantva, a Rávanát
szolgáló Lanká istennĂľ torz arcával elébe állt.
A Szél vakmerĂľ sarjának útját állta fenyegetĂľn,
s rekedt, rikácsoló hangon megszólította Hanumánt:
"Ki vagy, s hogyan merészkedtél ide jönni, erdĂľlakó?
Szólj, valld be az igazságot, mert úgysem szólhatsz már soká.
Ne véld balgán, hogy Lankába behatolhatsz, fán-szökdösĂľ!
Hatalmas hadsereg védi, erĂľs várfalak övezik."

Az útját elálló szörnynek így válaszolt a Szél fia:
"Igaz beszéddel elmondom, amit tudni kíváncsi vagy.
De mondd elĂľbb te, rút arcú, ki vagy, s mért állod utamat,
szidalommal miért támadsz rám itt a városkapuban?"

A tetszése szerint testet öltĂľ Lanká védszelleme
haragos szóval és durván Hanumánra ripakodott:
"Én minden ráksaszák fĂľ-fĂľ mahárádzsáját, Rávanát
szolgálom híven, és Ăľrzöm várát bevehetetlenül.
Nem lehet engem fitymálva betörni, bejutni ide.
Most életedtĂľl megfosztva küld pihenĂľre e csapás.
Tudd meg, hogy én vagyok Lanká testbe öltözött városa;
Magam körül mindent látok, így láttalak meg téged is."

Az asszony-alakú szörnynek Hanumán, a Vihar fia,
így válaszolt ravasz szóval, megállva hegycsúcs másaként:
"ErĂľs kíváncsiság vonzott meglátni Lanká városát,
csodálni várfalát, széles bástyáit, kapuíveit,
sok fával ékes erdĂľit, ligeteit, csalitjait,
és szem-nem-látta pompájú, páratlan épületeit."

Hanumán válaszát hallva, a testet öltĂľ szörnyeteg,
az asszony-alakú Lanká, ismét keményen rárivallt:
"Amíg engem le nem gyĂľzöl, majmok leghitványabbika,
addig nem lépsz e városba, amelyet én oltalmazok!"

Ekkor az éjszakák réme vérfagyasztóan felrivallt,
s teljes erĂľvel rásújtott Hanumánra jobb tenyere.
Lanká kemény ütésétĂľl haragra gerjedt Hanumán,
s üvöltĂľ hangon felbĂľdült a zúgó Vihar gyermeke.
GyĂťrĂťit megfordította gyors mozdulattal bal kezén,
és visszakézbĂľl vágott rá ellenfelére a vitéz,
hogy a csapást lefékezze, mert meggondolta: "Asszony ez!"
A rút szörnyeteg elkábult, megtántorultak tagjai,
s elĂľre bukva arcával, teljes hosszában elterült.
Halálos aggodalmában akadozva, dadogva szólt,
könyörgött életéért a megalázkodó ráksaszí:
" ErĂľs karú hĂľs, irgalmazz! Hagyj életben, majmok feje!
Hiszen az igaz lelkĂťek a Törvény szavát tisztelik.
A testbe öltözött Lankát legyĂľzted, ugrálók ura,
mikor engem lesújtottál, fákon lakó nép tigrise.
Hallgass meg, igazat szólok, erdĂľben lakozók feje,
hogyan rendelkezett rólam az Önmagától LétezĂľ:
»Hatalmába igázand majd egy erĂľs majom egykoron.
Ez lesz jele, hogy eljĂľ a ráksaszák népére a vész.«
Most már tudom, hogy jöttöddel elérkezett ez az idĂľ,
és a TeremtĂľ végzését megmásítani nincs erĂľ.
Szítát a maga vesztére hurcolta ide Rávana,
és pusztulásba rántotta balgaságával városát.
JĂľjj hát, lépj be a városba, majmok legnemesebbike,
és végezd el, amit kívánsz, Végzet végrehajtójaként."

4, 6, 13.

LegyĂľzte vitézségével Lankát, a város szellemét
a nagyerejĂť Hanumán, az ugráló nép párduca.
A kapu fölött átugrott könnyĂťszerrel a várfalon,
és belopózott Lankába a sötétség leple alatt.
Az éjszaka oltalmában elindult széttekinteni
a lehullott virágszirmok leplével ékes utakon,
és körüljárt a pompázó, fényes városban a majom.
Elváltoztatta újólag alakját tetszése szerint,
s fürgén haladt a városban, minden házat bekóborolt.
A ráksaszák királyának déli napfényként csillogó,
fal-védte palotájába akadály nélkül bejutott.
Indult, s átkutatott buzgón mély földalatti vermeket,
a paloták minden szintjét, magas tetĂľ-teraszokat,
megállt itt-ott, megint indult, felsietett, lesietett,
kinyitott bezárt ajtókat, bezárt kinyitott kapukat,
bement itt és amott ment ki, lehajolt, felágaskodott,
átkutatlanul nem hagyta a legkisebb zeget-zugot,
négy ujjnyi hely sem volt, melyet nem vizsgált végig gondosan
Rávana palotájában a Szítát keresĂľ majom.
A várfalak beugróit, oltárokat, szentélyeket,
tavakat, üregek mélyét mind átkutatta Hanumán.
Sok ronda ráksaszít látott, rútat, rusnyát, torz alakút,
csak akit keresett, azt nem: a Dzsanaka-királyleányt.
Látott sok csodaszép, bájos, édes szavú tündérleányt,
csak akit keresett, azt nem: Ráma szeretett hitvesét.
Látott sok telihold arcú, karcsú testĂť kígyóleányt,
csak akit keresett, azt nem: a Vidéha-királyleányt.
ErĂľszakkal rabolt rabnĂľt látott a háremben sokat,
csak akit keresett, azt nem: Dzsanaka kedves gyermekét.
Mikor nem látta Szítát, csak más gyönyörĂť nĂľk seregét,
kedvét vesztette, elcsüggedt az erĂľs karú Hanumán.
Hiábavaló volt - vélte - átugorni az óceánt,
hiábavaló volt - vélte - hogy Szugríva buzgólkodott.
Míg így töprengett, meglátott egy felhĂľkbe magasodó,
szikla-hajlékokat rejtĂľ, sudár fákkal benĂľtt hegyet.
A hegy lejtĂľjén bĂľvizĂť folyó sietett lefelé,
mint a kedvese két karja közül kisikló szeretĂľ.
A hegy lábától nem messze madársereg-felvert vizĂť,
ringó lótuszlevél-szĂľnyeg borított tükrĂť tó feküdt.
Sokféle vad s madár lakta erdĂľ-övezte partjait,
s egy tisztásán aranyszínĂť sinsapá-fa magasodott.
A fára gyorsan felkúszott a fürge mozgású majom:
"Talán innen megpillantom a Vidéha-királyleányt.
Ha magában bolyong búsan, tán elvetĂľdik erre is.
Ez a liget oly enyhítĂľ, zsongító, bú-feledtetĂľ,
szantálfákkal, asókákkal, jázminbokrokkal ékesen.
Ráma miatti fájdalma perzseli Szítá hĂť szivét;
vele örült az erdĂľnek, s az emlék elhozza ide."

15.

A fáról szerteszét nézett, kereste Ráma asszonyát,
fürkészte az egész földet, kutatta Szítá lábnyomát.
Nem messze, a liget mélyén, magas asóka-fák között
megpillantott a fák csúcsán túlmagasló, nagy palotát.
Ezernyi oszlop tartotta fehér márvány tetĂľzetét,
korallból voltak lépcsĂľi, színaranyból oltárai,
szinte vakított szépsége, elkápráztatta a szemet,
szemernyi folt se volt rajta, az eget fúrta át hegye.
Majd egy asszonyt pillantott meg, szépsége szinte tündökölt,
a kelĂľ újhold sarlója tiszta fényével ragyogott.
Ám szennyes öltözet fedte böjttĂľl lefogyott termetét,
sötét felhĂľk mögött rejlĂľ napkoronghoz hasonlított,
búbánatba borult arccal, fájdalmasan sóhajtozott,
szomorúság emésztette, keserĂť gondban elmerült,
kedvese távol volt tĂľle, rút ráksaszík vették körül,
mint erdĂľben a meghajszolt, magános Ăľzet a kutyák,
fájdalom lett osztályrésze megérdemelt gyönyör helyett.
A lesoványodott testĂť, mocskos ruhába öltözött,
hosszú szemĂť szépet látva, gondolta: "Szítá ez lehet!
Mert amilyen szépnek láttam a levegĂľben azt a nĂľt,
akit Rávana elhurcolt, ez az asszony olyan csodás."

17.

Eközben a derült égre feljött a tiszta fényü Hold,
mint tó tükrén fehér lótusz, mint úszó hattyú kék vizen.
HĂťs sugarai fényével szinte biztatta Hanumánt,
mintha szíves barátságból segítségét ajánlaná.
A telihold-arcú Szítá szépségét nézte Hanumán,
s a Hold fényében meglátta mellette a sok ráksaszít:
FélszemĂťt, FélfülĂťt, Kancsalt, RútszemĂťt, LepedĂľ-fülĂťt,
csúf Fejetetején-orrút, Fületlent és KarófülĂťt,
a torz Másfélszeres-törzsĂťt, ocsmány Törzse-hosszú-nyakút,
KopaszfejĂťt, SörtéstestĂťt, Szakállasat, Sörényeset,
Lógóhasút, LógómellĂťt, NagyfülĂťt, Fittyedt-homlokút,
FityegĂľajkút, Állatlant, Állig-szájút és Tátogót,
Hosszút, Kurtát, Pupost, Sántát, Csököttet, Törpe-termetĂťt,
Undorítót és Rongyosat, Ferdeszájút és RĂľtszemĂťt.
Ezek között a rémségek között találta Hanumán
- mint virága-fosztott bokrot, démon-felfalta csillagot -
a támaszát vesztett Szítát, ráksaszák nyĂťgét szenvedĂľt,
virágpompás asókák közt bánat-tengerbe merülĂľt.

18-22.

Miközben a virágzó fák lugasán jártatta szemét,
és Szítá sorsán töprenkedett, maradékká fogyott az éj.
A hajnal megvirradtával a szent tanokban járatos
ráksasza-papok ajkáról zendült a Védák himnusza.
Ezután zeneszerszámok fület-bĂťvölĂľ hangjai
serkentették fel álmából a nagy hatalmú TízfejĂťt.
Mihelyst hullt koszorúval, gyĂťrt ruhában feleszénkedett,
tüstént Szítá felé szálltak ébredĂľ gondolatai.
Az égĂľ szenvedély vágya eluralgott a ráksaszán,
és gerjedelmét nem bírta legyĂťrni a nagy erejĂť.
Ékes királyi pompában elindult a liget felé.
A feddhetetlen hĂťségĂť, erényt-ĂľrzĂľ királyi nĂľ
az ifjúsággal-szépséggel ékes, daliás termetĂť,
ékkövektĂľl sziporkázó királyt meglátta messzirĂľl,
s megremegett egész teste, mint szél rohamától a fák.
Ölét elfedte combjával, két karjával két keblét,
s a földön összehúzódott zokogva a hosszú szemĂť.
Az ĂľrzĂľ ráksaszí-hadban elmerült a királyleány,
fájdalom-dúltan, bénán, mint tengerbe süllyedĂľ hajó.
A leterítetlen földön ült a szép nĂľ roskatagon,
mint erdĂľ óriásáról villám-letörte nagy faág.
Ékes testén a szennyfoltok voltak méltatlan ékszerek,
s derengett-sejlett szépsége, mint iszap-fedte lótuszé.
A síró, örömét-vesztett, rút Ăľrei zavarta nĂľt
ékes-édes esengéssel szólította meg Rávana:
-Láttomra, duzzadó combú, eltakarod termetedet,
szeretnél láthatatlanná válni féltedben, kedvesem.
Szeretlek, hosszú-szép-szemĂť; kérlek, ne vesd meg hívedet,
hibátlan termetĂť, szép nĂľ, minden élĂľt elbĂťvölĂľ.
Itt gonosz emberfajzat nincs; nem bántanak a ráksaszík;
látom, tĂľlem ijedtél meg. Oszoljon el a félelem!
Tudod, hogy öröktĂľl fogva a ráksaszák szokása ez:
erĂľszakkal ragadják el, ha nem enged, a más nejét.
De kedved ellenére én mégsem foglak érinteni,
bármennyire uralkodnék testemben a szerelmi vágy.
Királyném, ne remegj tĂľlem; bízzál szavamban, kedvesem!
Szakíts a szomorúsággal, fĂťzzön hozzám a vonzalom!
Élvezz minden gyönyört kéjjel, szépségem! Igyál és mulass!
Eltékozolhatod minden kincsemet; a tiéd a föld!
JĂľjj, enyelegj velem, szépem! Súgd meg akármely vágyadat!
Nincs nagyobb örömöm, mint ha örömet szerzek teneked.
Tekintsd meg fényes pompámat, dús kincseimet, kedvesem!
A faháncs-köntösĂť Ráma nem méltó hozzád, égi hölgy!
Egykori fénye szétfoszlott, birodalma a vad vadon,
nyoszolyája a föld színe, s az is lehet, hogy már nem él.
Soha többé nem láthat meg egykori férjed, kedvesem,
mint a fekete felhĂľtĂľl eltakart fényes csillagot.
KezembĂľl vissza nem nyerhet téged soha a Raghu-sarj,
akár Indra hatalmából uralmukat a démonok."

21-22.

Így környékezte meg Szítát a rettenetes ráksasza,
és Ăľ gyötrĂľdve, gyötrelmes hangon, remegve válaszolt,
egy fĂťcsomóval elfedte arcát, hogy ezt se lássa meg:
"Fordítsd szívedet el tĂľlem a saját fajzatod felé;
reám hiába vágyódol, mint üdvre a gonosztevĂľ.
Kárhozatos, tilos tettre én sohasem vetemedem;
nemes családból származtam, nemes családba mentem át."

E kurta, korholó szóval a Vidéha-királyleány
Rávana felé hátával fordult, és úgy beszélt tovább:
"Vigyázz, áll az Örök Törvény, az igazságra kötelez:
más férfi feleségére gerjedned soha nem szabad.
Más hitvesét úgy kellene Ăľrizned, mint sajátodat;
háremedben gyönyörködjél, éjszakában-járók feje!
Ha velük nem elégszel meg, buja vagy, csalfa, csapodár,
s alantas kéjsóvárságod csúfos bukásodhoz vezet.
És méltán kárörömmel fog gúnyolni minden, aki él,
ha önnön balgaságoddal pusztulásba döntöd magad.
Soká sanyargatott néped majd így beszél rólad, gonosz:
»Üdv, hogy megérdemelt vége elérte a szörnyeteget!«
Ígéretekkel, kincsekkel sosem fogsz elcsábítani;
semmi sem tép el Rámától, mint a Naptól sugarait.
Inkább vígy vissza Rámához, akiért egyre búsulok,
mint erdĂľben a párjától elszakadt nĂľstényelefánt.
Keresd Ráma barátságát, hogyha kedves az életed;
aki segítségét kéri, Ăľ nem taszítja el soha.
A Raghu-család ékének adj vissza, hogyha jót akarsz;
a biztos pusztulás vár rád, hogyha vele szembeszegülsz.
GyĂľzd bár le a villámcsapást, gyĂľzd bár le a Halál Urát,
nem gyĂľzĂľd le a bosszúló Ráma haragjának tüzét."

Szítá kemény szavát hallva, a rémes ráksaszák ura
a nyájas arcú Szítának durva beszéddel válaszolt:
"Ha a férfi barátságos, fölé kerekedik a nĂľ;
ha kedvesen beszél hozzá, szidalmazásban részesül.
Szerelmem rabszolgává tesz, haragomat megfékezi,
mint a vágtában útjáról letérĂľ lovat a kocsis.
Hogyha a férfit egy nĂľhöz emésztĂľ szerelem köti,
úrrá lesz rajta részvét és elnézés kedvese iránt.
Ennek köszönd, csodás arcú, hogy még nem végeztem veled,
bár eltiprásra vagy méltó, mert elvágyódol ostobán.
És mindegyik bántó szóért, amellyel folyvást sértegetsz,
megérdemelnéd, hogy szörnyĂť halállal megölesselek."

Az éjszakában kószálók parancsolója így beszélt
eláradó haragjában Szítához, s így fejezte be:
"HatáridĂľül azt szabtam, hogy várok még két hónapig,
aztán ágyamba kell lépned, tökéletes szépségĂť nĂľ.
Ha letelik a két hónap, és nem fogadsz el férjedül,
akkor feldaraboltatlak szakácsokkal reggelire."

Rávana, kire rá van a gonoszság írva, így beszélt,
aztán felnevetett durván, s felhĂľvé válva, távozott.

27.

Most a ráksasza-nĂľstények visszataszító, rút hada
támadt rá újra Szítára, szidalommal árasztva el:
"Te megátalkodott Szítá, hitvány, nemtelen nĂľszemély,
húsodat még ma felfalják jóízĂťen a ráksaszík!"

Ám volt közöttük egy békés, bölcs, agg ráksaszí, Tridzsatá;
nem nézhette, ahogy Szítát ócsárolják a többiek:
"Magatokat faljátok fel, nem Szítát, gyalázatosak,
Dzsanaka szeretett lányát, Dasaratha király menyét.
Ma álmot láttam, rémítĂľt, hajmeresztĂľt, borzalmasat;
férje jöttét jövendölte, s a ráksaszáknak vészt igért.
Csodás elefántcsont hintót húzott ezernyi paripa
a levegĂľben fent, s rajta fehér köntösben Ráma állt,
nyakában koszorú függött, mellette állott Laksmana.
Szítát is láttam álmomban, ruhája patyolat-fehér,
a ragyogó Tej-tengerben magasló Fehér Hegyen állt,
ahol férjére várt Szítá, mint fényére a Fény-adó.
Aztán megint Rámát láttam: hegy nagyságú, négy agyarú
harci elefánt hátán ült, mögötte ismét Laksmana.
A két nap-ragyogású hĂľs a királyné felé haladt,
tiszta fehér virágokból font koszorúval ékesen.
Majd a Fehér Hegy csúcsáról a levegĂľben lebegĂľ
elefántra segítette Dzsanaka lányát hitvese.
Majd ezután - csodás látvány - az asszony kiemelkedett
férje karjából, s a Holdat és Napot simogatta meg.
Új álomkép jött: Rávana, olajos testtel, kopaszon,
vörös ruhában. Részeg volt. Nyakán vörös virágfüzér.
Váltott a kép. Kocsijáról a földre bukott Rávana.
Egy asszony vonszolta kopasz, fekete ruhás tetemét.
Majd felkelt tétován, kábán, támolyogva, mint részegek,
ruhája levegĂľ volt, és értelmetlen szókat hadart.
Undorító, sötét, bĂťzĂľs, pokolsárhoz hasonlatos,
iszapos tóba lépett be, és elnyelte a mély mocsár.
És végül ez a szép város, Lanká jelent meg. Falai
meghasadoztak, omlottak, és a tengerben elmerült.
Vigyázzatok, meglátjátok, jön Ráma Szítáért hamar,
és féktelen haragjában legyilkol minden ráksaszát.
Több durva szó ne hangozzék! Boruljunk le Szítá elé,
engesztelĂľ beszédekkel esdekeljük bocsánatát!
Hiszem, hogy irgalmas szívĂť a Vidéha-királyleány,
s csak Ăľ tudja a vésztĂľl a ráksaszíkat megmenteni."

30-34.

RejtekébĂľl véges-végig mindent jól hallott Hanumán:
Szítát és Tridzsatá álmát, s a ráksaszí-rikácsolást.
Nézte Szítát, mint istennĂľt Indra egében odafent,
és elméjében sokféle gondolatot latolgatott:
"Akit a Föld tíz égtáján keresett sok ezer majom,
sikerült végre meglelnem Ráma elrabolt hitvesét.
Kivárom, amíg nem vesznek észre az ĂľrzĂľ ráksaszík,
s a szenvedésben gazdag nĂľtt suttogva megvígasztalom.
Ám én majom vagyok, s testem majmok között is óriás;
és ha most emberi szóval, szanszkrit nyelven megszólalok,
Rávanának gondol Szítá, megrémül, cselvetést gyanít.
Talán ha szeretett férjét, Rámát említi meg szavam,
nem ijed meg, hiszen Ráma tölti be gondolatait."
Így fontolta, latolgatta a nagy eszĂť, hogy mit tegyen,
s megszólalt nyájasan, halkan, hogy csak Szítá hallhassa meg:
"Van egy vitéz mahárádzsa, Dasaratha, sok nép ura,
szelíd szívĂť, igazságos, kocsija-lova számtalan.
Annak telihold-szép arcú, elsĂľszülött kedves fia
a törvénytisztelĂľ Ráma, íjjal lövĂľk legjobbika.
Hogy ne szegje szavát atyja, a jót és rosszat ismerĂľ
Ráma nejével s öccsével vállalta a számĂťzetést.
Miközben a vad ĂľserdĂľ sĂťrĂťjében vadászgatott,
ráksaszákkal akadt össze, és leölte a szörnyeket.
Vitézei elestérĂľl tudomást szerzett Rávana,
és elragadta bosszúból tĂľle a Dzsanaka-leányt.
Hibátlan hitvesét, Szítát, kereste Ráma mindenütt,
s szövetségest talált közben: Szugrívát, a majomkirályt.
Fejedelmük parancsára az alak-váltó fán-lakók

ezrével és százezrével kutatták Szítát mindenütt.
Én Szampáti tanácsára átugrottam az óceánt
száz mérföldes nagy ugrással, hogy megleljem a szép szemĂťt.
Ráma leírta szépségét, arcát és karcsu termetét;
amilyennek leírt Ráma - reád találtam, asszonyom!"

Igy beszélt Hanumán bölcsen, s ezután illedelmesen
a bánat tüze égette Szítá felé közeledett.
Ahogy lépésrĂľl lépésre közeledett a Szél fia,
hátrált lépésrĂľl lépésre Szítá; azt hitte, Rávana.
"Fondorlatos csel minden szó, amit e szörny mesél nekem!
Rávana ez bizonyára, csak más alakba öltözött."

Ernyedt keze elengedte támaszát, az asóka-fát,
s földre roskadt a vélt cseltĂľl a fájdalom-szaggatta nĂľ.
FĂľt hajtva leborult ekkor elĂľtte a hosszú karú,
ám rá sem mert pillantani a félelemtĂľl reszketĂľ.
MidĂľn végre a hold-arcú meglátta a leborulót,
bánattal telve sóhajtott, és így szólt a szelíd szavú:
"Hogyha ismét te kísértesz, varázserejĂť Rávana,
dícséretedre nem válik, hogy gyenge nĂľt csellel gyötörsz.
Az erdĂľben is ezt tetted, ahol mint jámbor remete
leplezted el varázslattal ocsmány valódi lényedet.
De talán mégsem az vagy te, akit gyanúm sejtet velem,
mert ösztönös öröm járta át beszédedre lelkemet.
Hogyha valóban Rámától érkeztél, hála s üdv neked!
Beszélj tovább, mert Rámáról minden hír boldogság nekem!
Szavad lelkembe markol, mint partjába a sebes folyó."

36-38.

A tündöklĂľ vitézségĂť Hanumán, a Vihar fia,
hogy bizalmát erĂľsítse, Szítához így beszélt tovább:
"ErdĂľlakó vagyok, hidd meg, a nemes Ráma hírnöke.
Bizonyságom e gyĂťrĂť, nézd, amelyet neve ékesít.
Zálogul adta férjed, hogy hitelt nyerjen a híradás.
Bánat-gyümölcsöd elfonnyad; megszabadulsz; vigasztalódj!
Ha hírt viszek rólad, tüstént eljön érted vitéz urad,
követi majmok és medvék számlálhatatlan serege.
Vagy hogyha kívánod, rögtön magam megszabadítalak:
ülj fel hátamra, és hagyd itt a ráksaszát s a bánatot!
Magammal viszlek, átszelve egy ugrással az óceánt;
hisz elbírnám egész Lankát Rávanástul a hátamon.
A messzi tájon rád váró Rámához napnyugvás elĂľtt
eljuttatlak, mint oltár-tĂťz Indrához az áldozatot.
Viszlek magammal, úrnĂľm, és elsuhanunk, akár a nyíl;
Lanká lakói közt senki nem éri röptömet utol.
Ahogy tehozzád érkeztem, úgy visszatérni is tudok
veled a levegĂľ útján; kételkedésre nincs okod."

A Vidéha-királyasszony testét az öröm járta át
e csodás híradást hallva, és csodálkozva válaszolt:
"Hogyan akarsz ilyen hosszú útra elvinni, Hanumán,
majom létedre, fán élĂľ népek legvitézebbike?
Hogy bír el kis majom-tested, hogy innen magaddal vigyél
férjemhez messze távolba, ugrálva-járók tigrise?"

Aggodalmát eloszlatni, a szörnyĂť Szélvihar fia
valódi, óriás testét öltötte fel Szítá elĂľtt.
Leugrott a fa ágáról a majmok legnagyobbika,
és növekedni kezdett, hogy megszĂťnjön Szítá kételye.
Nagy Méru-hegy nagyságában, rĂľten, mint izzó tĂťzparázs,
magaslott fel Szítá elĂľtt a hatalmas majom-bölény.
A kék-lótusz-szemĂť Szítá ámulva nézte Hanumánt,
s a sziklabércnyi testĂťnek ilyen szavakkal válaszolt:
"Látom, erĂľdnek nincs párja; felismerem hatalmadat.
Járásod mint a szél sodra, fényed csodás, akár a tĂťz.
Hogyan is juthatott volna erre a földre bárki más
a mérhetetlen széles víz túlpartjáról rajtad kívül?
Hiszem, átkelni képes vagy, s képes vagy vinni engem is,
és célomat így érném el leggyorsabban, nem kétkedem.
Ám súlyos okok gátolják, hogy veled menjek, nagy majom.
Száguldásod sebessége odafent elkábítana,
s míg a levegĂľben mennél, fent, fent az óceán fölött,
lezuhannék a hátadról, míg szörnyĂť irammal repülsz,
s a krokodiltól-cápától-kígyótól nyüzsgĂľ óceán
szörnyei táplálékául esném szempillantás alatt.
És azért sem követhetlek, ellenfeleid gyĂľztese,
mert hogyha asszonnyal mennél, tüstént gyanút ébresztenél.
Ha elrablásomat látnák a nagy erejĂť ráksaszák,
gaz Rávana parancsára nyomodba eredne haduk.
Szigonyt-buzogányt markolva körülzárna a vad csapat,
s velem, asszonnyal terhelve, nem volna számodra kiút.
Fegyveresek; sokan vannak; te egyedül, fegyvertelen.
Hogyan tudnál tovább menni, és megvédeni engem is?
Sok rút ráksasza rád törne, csatára kényszerítene,
és én lebuknám féltemben hátadról, majmok tigrise.
Ha lebuknám, elfognának az átkos mĂťvĂť ráksaszák,
s áldozatos segítséged gyümölcs nélkül fonnyadna el.
És hĂťségem a fĂľ gátja, hogy nem mehetek el veled:
én férjemen kívül férfit nem érintettem meg soha.
Önszántamon kívül történt, hogy a nĂľrabló átölelt;
védĂľ, oltalmazó nélkül mitsem tehettem ellene.
Majd hogyha értem jön Ráma, és kiirt minden ráksaszát,
s engem innét magával visz, megbĂťnhĂľdik a TízfejĂť."

Fátyoláról leoldotta gyémánt diadémját a hölgy,
és Hanumánnak nyújtotta: "Vidd el Rámának ékszerem!"
Csillogó, drágakĂľ-díszes ékét átvette Hanumán,
és felhúzta kisujjára; mert karjára nem ment reá.

41-42.

A drága ékszert átvette, és tisztelettel meghajolt,
jobbkéz felĂľl körüljárta, s elbocsájtó szavára várt.
Szítá magasztaló szóval dícsérte az elindulót,
s búcsút vett a majom tĂľle, miközben így gondolkozott:
"Kevés teendĂľm van hátra. Láttam a fekete szemĂťt.
Még e szégyentelen szörnynek szemet-szívet elbĂťvölĂľ,
sok fával és folyondárral égi kerthez hasonlatos
ligetét kissé feldúlom, mint kiszáradt erdĂľt a tĂťz."

Vihar-hevĂť haragjában a Vihar-isten gyermeke
lába kemény rúgásával kidöntötte a fák sorát.
A bokrokat kiszaggatta a kéjkertben a nagy majom,
s a mámorosan éneklĂľ madarak fészke földre hullt.
Bedöntött vízmedencékkel, tĂľbĂľl kicsavart fáival,
szemet pihentetĂľ dombok letarolt zöld lankáival,
betemetett tavak mellett fonnyadt virágbimbóival
lehervadt a lugas, mintha erdĂľtĂťz ölte volna meg,
s leszaggatott ruhájukban gyászolták dúlt virágai.
Recsegtek a kidöntött fák, vijjogtak rémült madarak,
és rettegéssel ébredtek Lanká alvó lakosai.
Felserkentek az alvásból az ocsmány képĂť ráksaszík,
és a feldúlt lugas tárult szemük elé, s a nagy majom.
Hanumán, hogy csodát lásson a sok szipirtyó, hirtelen
hegygerinc nagyságúvá nĂľtt rémült tekintetük elĂľtt.
Ekkor az óriás testĂť, hegynagyságú majom-vitézt
bámulva, Szítát kérdezték ĂľrizĂľi, a ráksaszík:
"Ki ez a rém? Kinek sarja? Miért és honnan jött ide?
Hogyan elegyedett szóba veled, lótuszbimbó-szemĂť?"

A tündöklĂľ, nemes Szítá a ráksaszíknak így felelt:
"Nem ismerem alak-váltó ráksasza fajzatotokat.
Ti nyilván jobban tudjátok, hogy ki ez, és hogy mit akar.
Úgy mondják, hogy a kígyónak kígyó ismeri a nyomát.
Én is nagyon megrémültem, és fel nem foghatom, ki ez.
Alakját elváltoztató ráksasza lehet, úgy hiszem."

Szétszéledtek a válaszra a Szítát ĂľrzĂľ ráksaszík;
némelyik ott maradt s elbújt, sokuk Rávanához futott.
Rávanához megérkezve, az ocsmány képĂť ráksaszík
jelentést tettek egy szörnyĂť, nagy majom rémtetteirĂľl:
"Asóka-ligetedben van egy rémes, óriás majom.
Ereje mérhetetlen nagy. Ott Szítával társalkodott.
Dzsanaka lányát unszoltuk, árulja el, ki ez a szörny,
de kérdezĂľsködésünkre nem válaszolt a szép szemĂť.
Lehet, hogy Indra küldönce, vagy tán Kuvéra hírnöke

vagy Ráma küldte kémkedni, hogy felkutassa hitvesét.
A nagy termetĂť feldúlta legfĂľbb gyönyörĂťségedet,
a vadak-madarak lakta, pompázatos kéjligetet.
Egyetlen foltnyi, csöpp hely sem maradt elpusztítatlanul,
csak az asóka-kert fáit kímélte meg Szítá körül.
Lehet, hogy Szítát sajnálta, lehet, hogy addig kimerült,
de nem olyannak láttuk, hogy kifáradt volna egyhamar.
A szörnyĂť termetĂť szörnyre mérj szörnyĂť büntetést, urunk,
mert Szítát megkörnyékezte, és feldúlta ligetedet."

A némberek szavát hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a haragtól forgó szemmel fellángolt, mint a máglyatĂťz.
Tehetetlen haragjában szemébĂľl könnyözön fakadt,
mint két lobogó fáklyából az olvadt gyanta csöppjei.
Hanumán elfogására katonákat küldött legott,
magához hasonló, bátor, vad ráksasza-vitézeket.
Püffedt hasú, nagy agyarú, nagy erejĂť, torz termetĂť
nyolcszor tízezer szolgája, sebes futású harcosa
nyársakkal-buzogányokkal felfegyverkezve kirohant
csatára vágyó lélekkel, hogy foglyul ejtse Hanumánt.
A várkapuban várt rájuk a küzdelemre kész majom.
Mint lepkeraj a tĂťzlángba, úgy vetették rá magukat.
Csillogó csatabárdokkal, nyilak sugárfelhĂľivel,
tĂťzfényĂť buzogányokkal jégesĂľként csaptak le rá.
A hegynagyságú, fenséges majom állta a támadást.
A földet verte farkával, s nagy bömböléssel ordított:
"A nagy erejĂť Rámának és Laksmanának gyĂľzelem!
És gyĂľzelem Szugrívának, aki ügyükben támaszuk!
A Vihar Urának sarja, Hanumán áll elĂľttetek.
A tisztében-serény Rámát szolgálom ernyedetlenül.
Száz Rávana se mérkĂľzhet velem, ha harcba indulok,
és ezerszámra szórok rá sziklákat és fatörzseket.
Beszéltem a királynéval, feldúltam Lanká városát,
elértem, amiért jöttem, s most bántatlanul távozom."

Mint alkonyi sötét felhĂľ, magasodott fel Hanumán.
Szava a ráksaszák szívét rettegéssel töltötte el.
De a király parancsáról nem felejtkezett meg a had,
és minden gyilkos szerszámmal rárontottak mindenfelĂľl.
Amikor az a hĂľs látta, hogy rárohan a szörny-sereg,
megragadott egy szörnyĂť vas kapureteszt a várkapun,
a falról leszakította, s úgy csépelte a rémeket,
mint az EzerszemĂť Indra villáma a démonokat.
Lemészárolta egy szálig támadóit a Szél fia,
aztán a kapu ívére ugrott diadalittasan.
Hírmondónak maradt csak meg egy vagy két futó ráksasza,
s jelentették királyuknak, hogy egész hada ottveszett.

48.

A ráksaszák fényes uralkodója
hadnépe vesztét a szivére vette,
s tombolva mérgében, elĂľhivatta
saját fiát, Indradzsitot paranccsal:

"Kardforgatásban te vagy itt az elsĂľ;
nincs isten és démon, akit ne verj le.
Érezte Indra iszonyú erĂľdet
s legyĂľzhetetlen vagy az Ég kegyébĂľl.

Ha csatán ellened támad minden démon vagy églakó,
mind a Három Világ rádtör, mindet szétzúzza fegyvered.
Karod ereje védelmez, vezeklésed hatalmat ad,
helyet tudsz és idĂľt ismersz, cselfogásod töménytelen.

Ha harcra kelsz, nincs akadály, amin ne gyĂľzz;
ha célra törsz, nincs, amit el nem ér eszed.
Egész világon nem akad merész vitéz,
karod s a dárdád erejét ki kétlené.

Megölve minden szolgám és a legvitézebb ráksaszák,
tanácsosaim elhulltak, öt fĂľvezérem elesett,
széthasítva hever földön Aksa fiam, testvéröcséd
benned van bizodalmam most. Te egymagadban többet érsz.

Tekintsd a hadnép nyomorult veszését,
s a nagy majom bĂľsz diadalmi gĂľgjét;
vess hát ma számot a saját erĂľddel,
s rohamra indulj heves indulattal!

Terajtad áll most, hogy elĂľre törve,
hasítsd szilánkra henye büszkeségét!
ErĂľd erĂľsebb, erejét ne rettegd!
Csatára kelj fel, s te legyél a gyĂľztes!"

Fülébe vette a csaták bölénye
parancsolója sietĂľs parancsát,
majd megkerülte, ahogy illik, atyját,
de lelke közben viadalra készült.

IllĂľ alázattal hódolt a sereg Indradzsit elĂľtt,
s lelkesen, harcra buzdulva indult párbajra a vitéz.
A ráksasza-mahárádzsa lótuszvirág-szemĂť fia
elĂľre tört, mint partjára a tengerár holdtöltekor.

Kocsira pattant, kocsijába fogva
hegyesfogú négy repülĂľ kígyóját,
s Madárkirályt szégyenitĂľ irammal
magasba röppent a nagy Indra mása.

Nyíllövés és kardforgatás mestere, dárdázók feje
száguldva hajtatott arra, ahol Hanumán vert tanyát.
Íjhúrja pendülését és kocsija dübörgĂľ zaját
meghallva, a majom-párduc örömmel várt újabb csatát.
Indradzsit íját markolva, s hegyes fullánkú nyilait,
iparkodott sebbel-lobbal sebekkel elborítani.

Amint a nagy hĂľs, a csaták tudósa,
kezében íjjal viadalra indult,
homályba süppedt valamennyi égtáj,
vonyítva búgott a sakálüvöltés.

De összegyĂťltek a tusát csodálni
a tündérek, szellemek, égi bölcsek.
Az ég sötétlett a madárseregtĂľl.
Ujjongva hangzott az örömrivalgás.

Hanumán megpillantotta az Indra-lobogós kocsit,
felüvöltött erĂľs hangon, s óriássá növekedett.
Indradzsit kocsiján állva felajzotta nagy kézívét,
és lövésre feszítette a mennydörgés-búgású húrt.

A szembenállók iszonyú erĂľvel,
feledve vészt és sebet, összecsaptak
dühödt irammal, ahogy Ăľs tusában
az égi Indra s a Pokol királya.

Az íj-feszítĂľ, kocsiján feszítĂľ,
csatákban edzett erejĂť vitéznek
nyílzáporát teste falán kivédte
az atyja útján repülĂľ majom-hĂľs.

MidĂľn a nyíl-záporesĂľ lepattant
kĂľszirt-kemény termetü ellenérĂľl,
a támadás meghiusulta láttán
varázslaton törte fejét a herceg.

Elmélyülés révületébe mélyedt,
s sugallatot nyert a tudáson túlról:
"Ha sebhetetlen a vitéz a nyíltól,
meg kell Ăľt bénítani bĂťverĂľvel."

Ekkor a dárdával vívók legügyesebbje, Indradzsit,
Brahmá hatalmas dárdáját vetette Hanumán felé.
A varázserejĂť fegyver megbénította ellenét,
és mozdulatlanná dermedt, s földre zuhant a nagy majom.

Sejtette rögtön, hogy az Alkotótól
eredt e váratlan erĂľtelenség,
s alázatos szívvel alávetette
magát a dárda erejének önként:

"Nincs rá hatalmam, hogy e szörnyĂť nyĂťgbĂľl
magam kitépjem; a Világ Urának
ki állhat ellent? A reám igézett
varázslatot tĂťrni fogom nyugodtan.

Bár a dárda megbénított, nem támad bennem félelem,
mert Ăľrködik fölöttem a TeremtĂľ, Indra és a Szél.
A ráksaszák hatalmában ne lássék rajtam gyengeség.
Rávanával beszédem van; hadd vonszoljanak most elé."

Mozdulatlanságát látva, a rárohanó ráksaszák
kendernyüsttel s faháncs-nyĂťggel megkötözték kegyetlenül.
Ám a megkötözés folytán a varázstól felszabadult,
mert kettĂľs béklyót nem tĂťrt el a nagy fegyver igézete.
Érezte: a varázs elszállt, s most már nem bánta Hanumán,
hogy köteléke kínozza, és rángatják a ráksaszák.
Azok fekete öklükkel öklözték irgalmatlanul,
és hurcolták a vélt zsákmányt fejedelmük színe elé.
Jelentették királyuknak, hogy a vétkes megérkezett,
akár egy erĂľs béklyókba vert, tomboló nagy elefánt.
"Ki ez? Miért jött, és honnan? Kik a segítĂľ társai?"
így kérdezgették egymástól a ráksaszák vezérei.
"Égessük meg!" "Nem, öljük meg!" "Nem, faljuk fel!" - vitatkozott
egymással a haragjában tomboló ráksasza-tömeg.

50-51.

Mikor maga elĂľtt látta a sárga szemĂťt Rávana,
düh és kétség nyomasztotta a rémes ráksasza-királyt,
s tehetetlen haragjában tépelĂľdött a szörnyeteg:
"Talán maga a szentséges Siva került szemem elé,
aki megátkozott egykor, mikor megemeltem hegyét?
Majom alakban Ăľ jött el, vagy talán Bána óriás?"

DühtĂľl vérbeborult szemmel szólította maga elé
alkalom-szabta kérdéssel Prahasztát, bölcs miniszterét:
"Kérdezd meg ezt a gaz lelkĂťt, miért és honnét jött ide?
Ligetem megpocsékolta; ebbĂľl mi haszna származott?"

Fejedelme parancsára a bölcs Prahaszta így beszélt:
"Majom, nyugodj meg! Üdv néked! A félelemre nincs okod.
Ha mint Kuvéra küldötte kerested fel e palotát,
számolj be a valóságról, aztán szabadon távozol.
Ha Indra, Jama, Varuna adott titkos megbízatást,
hogy városunkat kémleld ki, és álcázd állatnak magad,
vagy hírhozójaként küldött a gyĂľzni vágyó Visnu úr
- mert majomnak mutat külsĂľd, de erĂľd nem majomra vall - ,
ismerd be az igazságot, akkor szabadon engedünk,
de ha cselen kapunk rajta, nem mentheted meg életed."

A ráksaszák kérdésére az erdĂľben lakók feje
felelt: "Nem vagyok én Indra, Jama, Varuna követe,
nem vagyok Visnu küldötte, a Kincs-adó barátja sem.
Fajtám az, aminek láttok: erdĂľlakó majom vagyok.
Rávanával beszédem van, de nem bocsájtottak elé,
ezért lugasát feldúltam, hogy felfigyeljen a király.
Ekkor a ráksaszák jöttek seregestül, hatalmasan;
támadtak, testemet védtem, s levertem Ăľket vad tusán.
Nem gyĂľzhetnek le fegyverrel sem démonok, sem istenek;
ebben a nagy kiváltságban részesített az Õsatya.
A királyt látni kívántam, ezért döntöttem: engedek
a fegyverek hatalmának, és így hurcoltak most ide.
Tudd meg: a végtelen fényĂť Ráma követével beszélsz.
Ezt tudva, hallgasd meg Ráma üzenetét, fejedelem!

Én Szugríva parancsára látogattam meg váradat.
A majmok ura testvérként üdvözöl, ráksaszák ura.
Mint testvér szavait, hallgasd Szugríva jótanácsait,
haszonnal és igazsággal teljes, üdvre-vivĂľ szavát.
Más férfi hitvesét szégyen fogságban tartanod, király,
mert az Örök Törvényt sértĂľ, romlást és pusztulást hozó,
önös tettektĂľl irtóznak hozzád hasonló okosak.
És a Három Világon nincs senki, hidd meg nekem, nagyúr,
aki nyugodtan élhetne, ha Ráma ellen vétkezett.
Azt gondolod talán, Szítá az, aki itt van foglyodul?
Nem! Testbe öltözött végzet, mely Lankára leselkedik.
A szörnyĂť pusztulás éjét hárítsd el Lanká, önmagad,
barátaid egész népe feje felĂľl, fejedelem!

52-53.

Hanumán jóra buzdító tanácsát hallva, Rávana
a haragtól eszét vesztve bömbölt: "Végezzetek vele!"
De mikor a gonosz lelkĂť ráksasza így rendelkezett,
a követ-megölés ellen testvére óvó szót emelt.
Elvakult bátyja vétségét nem nézhette Vibhísana,
és törvény-ismerĂľ szívvel latolgatta, mi lesz helyes.
Jól meggondolta, és döntött lelkében az okos szavú,
s barátságos, okos szóval csitította indulatát:
"Király, sérti a Törvényt, és a Nagy Rendben szégyenletes,
nevedhez méltatlan volna, hogy megölesd a hírnököt.
Ha a harag így úrrá lesz a rangodbélieken is,
akkor mit ér a méltóság, a tanulás, a bölcsesség?
Ugyan mi hasznod származnék abból, hogy meghal a majom?
Akik Ăľt követül küldték, azokra hulljon büntetés!
A követet, akár jót mond, akár rosszat, más bízta meg,
másnak van alávetve, maga nem érdemel halált."

Nagyon üdvére szolgáló, körülményekhez mért szavát
szívére vette és így szólt testvéréhez a TízfejĂť:
"Jól mondtad, hogy nem illendĂľ kivégezni a hírvivĂľt,
azonban arcátlansága nem maradhat büntetlenül.
Minden majomnak féltett, fĂľ ékessége a nagy farok:
gyújtsák meg e majom farkát! ÉgĂľ farokkal tĂťnjön el!
Így lássa meg e hitványat, csúffá tett testét gyászolót,
a fajtája, egész népe, rokonai, barátai.
A város minden utcáján, terein, házai között
hurcolják végig lángoló farokkal ezt a hírhozót!"

Tüstént szavát fogadták a haragra zordult ráksaszák,
és hosszú gyapotcsíkokkal tekerték a farkát körül.
Míg a farkát tekergették, a majom óriásra nĂľtt,
mint a Mindent-faló lángja, ha kiszáradt bokorba kap.
Ekkor olajjal öntözték, aztán tüzet tettek alá,
és ujjongva elindultak zsákmányukkal a ráksaszák.
Dobok és kürtök zengése adta hírül a büntetést,
míg áldozatukkal járták a várost gonosz Ăľrei.
Látták a lángoló farkat a kárörvendĂľ ráksaszák,
s a balhírt a királynénak elújságolták kéjesen:
"Szítá, azt a vörösképĂť majmot, aki beszélt veled,
égĂľ farokkal hurcolják az egész városon körül!"

Akár saját elrablása, úgy sújtotta Szítát a hír,
és sikoltva borult földre az Áldozat-nyelĂľ elĂľtt:
"Ha böjtöltem, imádkoztam, híven szolgáltam férjemet,
ha hĂť maradtam Rámához: most Hanumánnak légy hideg!"

Ekkor az oltártĂťz lángja jobbról magasra felcsapott,
jelezve, hogy meghallgatta, és megsegíti Hanumánt.
És az égĂľ farok lángját lobogtató atyja, a Szél,
hómezĂľk enyhe hĂťsével lengett a királyné felé.
Miközben farkán tĂťz lángolt, elcsodálkozott a majom:
-Ez a lobogó, égĂľ tĂťz miért nem okoz kínt nekem?
Látom, hatalmasan lángol, mégsem perzseli testemet.
Bizonnyal Szítá hĂťsége és a Raghu-sarj érdeme
és atyám jóindulata fékezi meg a lángokat."

Majd a majmok oroszlánja magában így elmélkedett:
"Ha ádázul magamfajtát kötöztek meg a ráksaszák,
megérdemlik, hogy elnyerjék e tettükért jutalmukat."

Hegy-nagyságból a testén-úr hĂľs egy szempillantás alatt
parányivá zsugorodott, s kibújt kötelékeibĂľl.
Amint szabaddá vált, ismét hegycsúcs-naggyá növekedett.
Körülnézett, s megpillantott egy vaskos várkapu-reteszt.
Két markába szorította a vasveretĂť, nagy rudat,
és valamennyi ĂľrzĂľjét szétmorzsolta a Szél fia.

54.

Ezután Hanumán Lankán végignézett kényelmesen,
ereje-kedve buzdult, és gondolkozott: még mit tegyen?
"Mi van még hátra, hogy méltó nyomot hagyjak magam után,
hogy a gaz ráksaszák jobban megkeserüljék tettüket?
A lugast már kiszaggattam, sok ráksasza-vezér halott,
a hadsereg megritkítva - elpusztítom a várat is.
A vár elpusztításával munkámat betetĂľzhetem,
csekély erĂľfeszítéssel tettembĂľl dús gyümölcs fakad.
S illĂľ, hogy a derék tĂťznek, mely a farkam hegyén lobog,
némi szórakozást nyújtsak a város palotáival."

Ekkor farkán a tĂťzlánggal, mint villámmal a víz-adó,
Lanká lakain-lankáin sétára indult a majom.
Sorban haladt házról házra, kertekbe, ligetekbe is,
és támadástól nem tartva tekintgetett maga körül.
Prahaszta háztetĂľjére vetette legelĂľbb magát,
s mindenfelĂľl tüzet szórt rá, mint porfelhĂľt a szélvihar.
Prahasztától tovább ugrott Mahápársva tetĂľire,
s lángot vetett rá farkáról, mint a végpusztulás tüzét.
Ezután Indradzsit házát égette fel a lángoló,
s Szumálit s Dzsambumálit sem kímélte meg a tĂťzesĂľ.
Mikor végighaladt minden hajlékon a nagy erejĂť,
a ráksasza-mahárádzsa palotáját kereste fel.
A magas Méru-hegycsúcsként magasló, napként ragyogó,
drágakĂľvel-talizmánnal-arannyal dúsan megrakott,
remekbe készült kastélyra farkával tĂťzcsóvát vetett,
és bömbölt, mint a végromlás villámló felhĂľtömege.
A Szél végig legeltette a lángokat a házakon,
s az aranyrácsos és gyönggyel-gyémántokkal dúsan rakott,
drágakĂľ-ékes hajlékok magukba roskadtak sután,
összeomló eresztékkel terültek el a föld szinén,
mint érdemeik elfogytán égbĂľl lebukó mennylakók.
ZĂťrzavaros zsivaj támadt, a ráksasza-nép futkosott,
ki-ki mentette hajlékát, jajveszékeltek gyászosan.
"Maga a TĂťz-isten jött el majom alakban! Jaj nekünk!"
síránkoztak, s leroskadtak csecsemĂľikkel az anyák.
Kibomlott, lángoló hajjal zuhantak le az asszonyok
a paloták tetejérĂľl, mint cikázó villámszalag.
Gyémánt, korall, lazúr, gyöngy és ezüst tömegével kevert,
olvadt ércek patakzottak az égĂľ paloták falán.
Mint ahogy fĂťvel és fával sohasem lakik jól a tĂťz,
nem lakott jól a dúlással Lanká várában Hanumán.
Végül, mikor egész Lankát elpusztította Hanumán,
az óceánba mártotta farkát, eloltotta tüzét.

56-57.

Szítá a sinsapá-fához támaszkodva várakozott.
MielĂľtt visszatért volna, elköszönt tĂľle Hanumán.
Tenger fölötti útjára készült a majmok tigrise,
és az Aristha-hegycsúcsot szemelte ki ugróhelyül.
E hegyek-fejedelmére mászott fel, s újra nagyra nĂľtt,
és most észak felé indult délrĂľl a nagy majom-bölény.
Combja közé szorította a nagy hegy szilárd szirtfokát.
Az felüvöltött kínjában, és besüppedt a súly alatt,
sziklái szertemállottak, fĂťszálként dĂľltek el a fák.
Beomló barlangok mélyén gyötrĂľdĂľ oroszlánjai
eget repesztĂľ bĂľgését csikarta ki a fájdalom.
Összekuszált ruhájukban, elejtve ékszereiket,
felröppentek ijedtükben a tündérek, a szellemek.
Izzó nyelvĂť, erĂľs mérgĂť, nagy testĂť, villogó fogú,
óriás kígyók kínzottan tekergették nyakuk-fejük.
Mint egy szárnyas hegy, szökkent fel nagy lendülettel Hanumán,
s a lótusz helyett Hold-ékes, Napot mint szárcsát úsztató,
csillagokkal virágdíszes, felhĂľk rojtjaival füves,
halak gyanánt csillagképes, Mars-cápával fenyegetĂľ,
a Hattyú szép csillagzatát hattyúként lubickoltató,
Indra hátaselefántját szigete helyett emelĂľ,
szélrohamokkal hullámzó, holdsugarakkal gyöngyözĂľ,
széles levegĂľ-tengerben mint vízben úszott a vitéz.
Mintha a Holdat súrolná, mintha felfalná a leget,
mintha letépni indulna az égrĂľl Napot s csillagot,
mintha a felhĂľket húzná, úgy haladt ernyedetlenül.
Fekete és narancssárga, zöld, barna és kékeslila
felhĂľgomolyok villóztak a villámgyors röptĂť körül.
Behatolt egy-egy felhĂľbe, s elĂľjött túlsó oldalán:
elbúvó és elĂľbúvó holdkoronghoz hasonlított.
Nagy bömböléssel bömbölve, mint dörgĂľ viharfellegek,
megérkezett a túlpartra, ahol várták barátai.
A tengerparton ott ültek a majom-nép vitézei,
vártak a percre sóváran, hogy meglássák a Szél fiát.
Mint szél-hajszolta nagy felleg messze dübörgĂľ moraja,
úgy zúgott a majomlábak nyomán örvénylĂľ levegĂľ.
Meghallotta a légzúgást a várakozók tábora,
s mind izgatottan ugrott fel, és leste a közeledĂľt.
Hogy minél hamarabb lássák, a magasló hegycsúcsokon
egyik szikláról másikra ugrándoztak kíváncsian.
Fák tetejére másztak fel, törtek virágos ágakat,
s mint messze fénylĂľ zászlókat lengették vidáman felé.
A nagy irammal száguldó, hegynagyságú majom-bika
a zöld erdĂľ borította Mahéndra csúcsán földet ért.
Az örömében ujjongó, kiáltozó majom-sereg
tolongva mind köré tódult, és tisztelettel meghajolt.
Vendégváró ajándékul hoztak gyümölcsöt, gyökeret,
hogy illĂľen fogadják a Szél fiát, büszkeségüket.
Ugrálva, szökve, tombolva kiáltoztak: "Kilakilá!"
Zöld ágakat halmoztak fel Hanumánnak trónszék gyanánt.
Õ illendĂľn köszöntötte a véneket, vezéreket,
Angadát, a vitéz ifjút, s az élemedett Dzsámbavánt.
A tiszteletet érdemlĂľt fogadta méltó tisztelet,
s Ăľ "Láttam a királynét" szólt röviden, és elhallgatott.
SürgetĂľ érdeklĂľdéssel unszolták, hogy számolna be.
"Egy lugas közepén láttam, asóka-fák tövében állt.
Fertelmes ráksaszík Ăľrzik a hibátlan királyleányt.
Haja özvegyi varkocsba fonva, teste bĂľjttĂľl sovány,
szennyes ruhába öltözve gyászolja vesztett hitvesét."

A boldogító "Láttam" szót mint nektárt szívta be fülük,
s véget nem érĂľ ujjongás töltötte be a levegĂľt.
Rikogott egy, vakogott más, harmadik vígan kurrogott,
éljenzés szállt szájról szájra: "Kilakilá! Kilakilá!"
Némelyik majom-elefánt örömében magán kívül
libegĂľ-lompos nagy farkát verte a földhöz boldogan.
Mások egymást taszigálva, hogy közelebb férkĂľzzenek,
tapogatták-ölelgették a páratlan majom-vitézt.

61, 65.

Majd amikor kitombolta magát az ujjongó sereg,
felszöktek a hegy ormáról, s indult ugrálva a csapat.
Mint lábra kelĂľ hegycsúcsok, mint égre szálló szikla, mint
megvadult elefántcsorda törtetett a sok szökdesĂľ.
A Szél fia haladt élen, s a nagy eszĂťt, nagy iramút
tekintetükkel hordozták a nyomában tülekedĂľk.
Így érkeztek a tarkálló erdĂľk fedte Praszravana
hegységhez, s tisztelettel mind leborultak Ráma elĂľtt.
Köszöntötték Szugrívát, és Angadával az élükön
elĂľadták a Szítával történtekrĂľl a híradást.
Fogságát Rávanánál és a ráksaszík bántalmait,
ragaszkodását Rámához, a TízfejĂť ajánlatát
mesélni kezdték Rámának, egymástól véve át a szót.
Mikor Ráma meghallotta, hogy életben van hitvese,
felkiáltott: "Hogy van Szítá? Vajjon gondol-e még reám?
Számoljatok be mindenrĂľl, amit róla megtudtatok!"

Ráma felindulásának láttán a majmok Hanumánt
ösztökélték színe elé, hogy mondja el történetét.
ElĂľállt a Vihar sarja, majd arccal fordult Dél felé,
amerre Szítát sejtette, és irányában meghajolt,
és szóval szólt a szószóló, elmondva a találkozást.
ElĂľbb átadta Rámának az önfényében villogó,
aranyos drágakĂľ-pártát, majd fejet hajtva, így beszélt:
"Átugrottam a száz mérföld széles, hatalmas óceánt,
hogy megtalálhassam Szítát, a Dzsanaka-királyleányt.
Ott fekszik a gonosz lelkĂť Rávana ékes városa
a déli tenger túlpartján, a messzi Lanká szigetén.
Rávana háremében van rabságban szeretett nejed,
ott sínylĂľdik a szépséges, s feléd száll minden óhaja.
Egy fonatba befont hajjal gyászolva, a földön hever,
fényét vesztve, lehervadva, mint lótusz-tó tél jöttekor.
A nemes Raghu-nemzetség hírnevét hirdetĂľ szavam
lassan bizalmat ébresztett irántam, s felfigyelt reám.
Megszólítottam, elmondtam küldetésem történetét,
s Ăľ Szugríva szövetsége hallatán megvidámodott.
És ezt üzente: - Számolj be vitéz férjemnek, Szél fia,
mindenrĂľl, amit itt láttál, tüstént, maradéktalanul.
És tedd hozzá: »Neked küldöm emlékül ezt az ékkövet;
e pántra emlékezz vissza: ez övezte homlokomat.
És ez a gyöngydíszes gyĂťrĂť, amelyet te küldtél nekem,
vígaszom lesz a bánatban; ha látom, rád emlékezem.
Már csak egy hónap van hátra az életembĂľl, Raghu-sarj;
elveszik egy hónap múlva életemet a ráksaszák.«"

 

Forrás: http://mek.oszk.hu