14-15.

Közben Ráma az erdõben a szép Pancsavatí-liget
remeték-lakta tájára irányította lépteit.
Miközben útjukat járták, egy óriás, félelmetes,
nagy saskeselyû látványa nyûgözte le tekintetét.
A nagy vitézségû Ráma a különös erdõlakót
ráksasza-szárnyasnak vélte, és megszólította: "Ki vagy?"
Ekkor nyájas, szelíd hangon így válaszolt a nagy madár:
"Atyád régi barátjára ismerhetsz bennem, gyermekem.
Dzsatájus a nevem, Sjéni nemzetségbõl származom.
Ha kívánod, segítõként elkísérlek utatokon,
és õrködöm Szítá mellett, míg távol vagy te s Laksmana."

Így érkeztek a sok vadban s madárban gazdag szép liget,
Pancsavatí fái közé. Ott Ráma kérte Laksmanát:
"Kedvesem, célhoz érkeztünk. Látod, ez itt Pancsavatí,
virágzó fákkal ékes táj, szent remeték lakóhelye.
Mindenfelé az erdõben jártasd körül tekinteted,
válaszd ki hozzáértõen, hol üssünk magunknak tanyát,
ahol Szítá örömmel fog lakozni, s mi is õvele,
hol az erdõ barátságos, a közelben folyó folyik,
bõven találunk tüzelõt, kusa-füvet, ivóvizet."

Az ellenség-legyõzõ hõs értette bátyja óhaját,
szép remete-tanyát ácsolt tüstént, új otthonuk gyanánt.
Erõs bambuszcölöp-sort vert a földbe, áthurkolta jól,
faágakból sövényt font rá, náddal bevonta ékesen,
agyaggal jól betömködte a sövény minden hézagát,
sásfûvel és falombokkal fedte kunyhójuk tetejét,
földjét símára döngölte, fekvõhelyül alkalmasan,
hogy hármójuknak kényelmes, tágas, szép hajlékuk legyen.
Mikor mûvével elkészült, a folyópartra sietett,
megfürdött, néhány szál lótuszt és édes gyümölcsöt szedett,
megáldozott virágokkal, békességért imádkozott,
majd megmutatta Rámának elkészült, új tanyájukat.
Megtekintette Szítával a lombkunyhót a Raghu-sarj,
és nyugodalmas hajlékuk láttán boldogság fogta el.
Végtelenül megörvendett, és átölelte Laksmanát,
és hálás, szeretõ szóval mondott neki köszönetet:
"Öcsém, nagy munkát végeztél. Örömet szereztél vele.
Testvéri ölelésemet fogadd érte jutalmadul.
Úgy vélem, nem halt meg atyánk, mivel tebenned, Laksmana,
kötelességtudó, hálás, nemes fiában él tovább."

Így beszélt testvéröccséhez a Raghu-család tigrise,
s a bõ gyümölcsû erdõben örömmel élte életét.

17.

Elégedetten élt Ráma. Tisztelték a bölcs remeték.
Mikor a szép lombkunyhóban ült neje, Szítá oldalán,
tündökölt, mint az égbolton a Hajnalcsillag és a Hold.
Laksmanával beszélgetve, sok régi, bölcs regét regélt.
Egyszer, miközben elmélyedt az õs idõk regéibe,
történt, hogy arra tévedt egy kóborló, kósza ráksaszí,
a tízfejû démon-király testvérhúga, Súrpanakhá.
Közelebb érve Rámához, ki szép volt, mint az églakók,
hosszú karú és szép arcú, lótuszvirág-hosszú szemû,
elefánt-erejû-léptû, remete-hajú, -köntösû,
viruló férfiasságú, fejedelmi tekintetû,
kék-vízililiom-bõrû, Vágy Urához hasonlatos -
õrjítõ szerelem kínja nyûgözte le a ráksaszít.
A szép arcút a rút arcú, a karcsút a lógó hasú,
hosszú szemût a torz kancsal, szép fürtût a boglyas hajú,
ifjú férfit a csúf vénség, csengõ hangút rikácsoló,
így szólította meg Rámát a vágyra gerjedt ráksaszí:
"Hajad remeteként hordod, kezed mégis nyilat szorít;
hogy kerültél e tájékra, hol ráksaszák kísértenek?"

Az ellenség-lesújtó hõs egyenes lélekkel felelt
a ráksaszí beszédére, feltárva jöttük indokát:
"Élt egy király, Dasaratha. A harminchárom mennylakó
párja volt vitézségében. Elsõszülött fia vagyok,
nevem Ráma. Öcsémet lásd, a bátyjához hû Laksmanát,
s a Vidéha-király lányát, Szítát, hû feleségemet.
Atyám s anyám parancsára, fõt hajtva a Törvény elõtt,
jöttem ide az erdõbe, hogy itt éljek remeteként.
Én is ismerni kívánlak: honnan származol, és ki vagy?
Alakját kedv szerint váltó ráksaszínak gyanítalak.
Valld be, miért kerestél fel? Kényszerítlek: mondj igazat!"

A vad szerelem kínjától perzselt ráksaszí így felelt:
"Hallgasd meg szavamat, Ráma! Az igazat mondom, ne félj.
Súrpanakhá vagyok, testem kedvemre váltó ráksaszí.
A rengetegben kószálok. Halálra rémül, aki lát.
Rávana rémkirály bátyám - ha füledbe jutott e név.
Az örök álom nyûgözte Kumbhakarna, a szörnyeteg,
s a rémes, vérszomjas Khara és Dúsana: testvéreim.
De én mindet fölülmúlom. Ámde most, hogy megláttalak,
egész lelkem feléd fordult, mint férjem és uram felé.
Hatalmamnak nincs korlátja. Kedvemre járok és kelek.
Légy férjem, élj velem hosszan; holmi Szítá minek neked?
Rút alakú és csúf arcú, nem méltó hozzád hitvesül.
Szépségemmel csak én illek hozzád nejedként; nézz reám!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot
most rögtön felfalom, s aztán felfalom testvéredet is.
Akkor hegyekben, erdõkben gyönyörködhetsz oldalamon,
e szép Dandaka-sûrûben kószálsz velem szerelmesen."

18.

A vágy emésztõ hurkába hurkolt, észvesztett ráksaszít
mosolygó, játszi válasszal csitította a Raghu-sarj:
"Sajnálatomra, nõs vagyok; feleségem itt van velem,
és oly kiváló hölgy, mint te, vetélytársnõt nem tûrne el.
De itt van helyettem öcsém; jóképû, szép testû legény,
ügyes, jóravaló, gazdag és nõtlen férfi Laksmana.
Még nem volt dolga asszonnyal, de nagyon hiányzik neki.
Korodhoz és szépségedhez méltó férj lesz; ifjú s csinos.
Hosszú szemû hölgy, õt válaszd férjedül; tündökölni fogsz,
mint a hegycsúcs a napfényben; s féltékenységre nem lesz ok."

Ráma ajánlatát hallva, a megbolondult ráksaszí
szerelme tárgyát otthagyta, és Laksmanát rohanta le:
"Karcsú tested méltó párja az én páratlan termetem;
velem, mint feleségeddel, csupa gyönyör lesz életed."

A ráksaszí beszédére Laksmana elmosolyodott,
és fordulatos elmével megfelelõ választ adott:
"Úrnõm, hogy gondolod, hogy egy rabszolga szolgálója légy?
Én csak bátyám parancsának szolgája vagyok, semmi több.
Hatalomban gazdag gazdám szépségben gazdag, megbecsült
második felesége légy, folttalan ragyogású nõ!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot,
vén feleségét otthagyja, s téged szeret majd egyedül.
Vagy talán van olyan férfi, ki megvetné bájaidat,
és holmi rút asszonyszemély felé fordítaná szívét?"

A lógón hasú, fertelmes ördög-némber nem fogta fel,
hogy Laksmana csak gúnyolja; valónak vélte szavait.
Szítája oldalán ülõ Ráma felé fordult megint,
és izzó gerjedelmében így csábította a vitézt:
"Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos feleségedet,
e vénséget tartod többre, mint fiatal szépségemet?
Ezt a rút emberfajzat-nõt szemed láttára felfalom,
akkor vetélytársnõ nélkül élvezhetem szerelmedet."

Az õzgida-szemû szépre a véres tûzparázs-szemû
csúfság tombolva rárontott, mint csillagra az üstökös.
A Halál szörnyû pányvája gyanánt szálló szörnyeteget
feltartóztatta Ráma, majd indulatosan így beszélt:
"Kegyetlen, aljas lényekkel tréfát ûzni sosem lehet.
Nézd, Laksmana, szegény Szítá a félelemtõl alig él.
Ezt a rút, hitvány, õrjöngõ, püffedt hasú, vad ráksaszít
nem ölhetjük meg, mert asszony, de most meg kell csonkítani."

Laksmana dühre gerjedve, kardját ragadta hirtelen,
s az õrjöngõ boszorkánynak leszelte orrát és fülét.
Iszonyú hangon elbõdült a megcsonkított ráksaszí,
s a vadonba futott vissza, ahonnan jött, a szörnyeteg.
Vérnyomokat hagyott hátra megcsúfított ábrázata,
míg magasba emelt karral a rengetegben törtetett.
Démonvezér testvéréhez, Kharához futott egyenest,
s földre zuhant elõtte, mint levegõbõl villámcsapás.

19.

Vérzõ, megcsúfolt, fetrengõ húga gyalázatán Khara
szörnyû haragra lobbant, és megkérdezte a senyvedõt:
"Kelj fel, szólalj meg! Oszlasd el zavart kábulatod ködét!
Ki tett csúffá ilyen rútul? Tárj fel mindent világosan!
Halálos mérgû kobrára bukkanva, mely békén hevert,
ujja hegyével megbökte mulatságból a vakmerõ!
Nem látta, hogy halál hurkát köti nyakára a bolond,
aki ma téged megsértve, gyorsan ölõ mérget ivott.
Tetszés szerint cserélsz testet, erõd nem ismer akadályt,
az Életet-kioltóhoz hasonlítasz; ki bírt veled?
Istenek, szellemek, szentek, sötét kísértetek közül
ki volt, aki e csúfságot képes volt mûvelni veled?
Ki az, kinek habos vérét akarja felinni a föld,
kezemtõl elesett teste nyíl-szaggatta tagjaiból?"

Haragtól tomboló bátyja bosszúszomjas szavaira
könny-kísérte szavakkal szólt a megcsúfolt Súrpanakhá:
"E tájra költözött nemrég két fiatal, erõs karú,
daliás testû, szép arcú férfi: Ráma és Laksmana,
nagy Dasaratha fiai, érzékükön uralkodó,
gyümölcsön és gumón élõ, háncs-köntösû remeteként.
Mellettük láttam egy ifjú, szépséggel ékes, karcsú nõt,
páratlan fényû ékszerrel felékesítve gazdagon.
Amiatt az asszony miatt a két férfi összefogott,
és mint valami rossz, ócska szajhával, így bántak velem!
A gyalázatos asszonynak és annak a két férfinak
holttestébõl a habzó vért akarom szürcsölni mohón.
Téged kérlek: segíts hozzá, hogy teljesüljön óhajom.
Csatában verd le õket, hogy kéjjel szívhassam vérüket!"

22.

A vádbeszéd-uszította, izzó haragra gyúlt Khara
így üvöltött fel õrjöngve a ráksaszák fõi elõtt:
"Galád megszégyenítésed szülte dühömnek gátja nincs,
mint a dagályra hömpölygõ sós özön hullámainak.
Porszemnek sem veszem Rámát, kinek ma megszûnt élete;
meggondolatlan vétkéért ma meglakol kedvesen.
Ezt a Rámát s a testvérét Jama lakába küldöm el.
Bárdcsapás-tépte testébõl, melybõl lelke kiköltözött,
habzó, piros, meleg vérét még ma ihatod, ráksaszí!"

Elégedetten hallgatta bátyja dölyfös ígéretét,
az pedig Dúsanát hívta, vezérei legfõbbikét:
"Gondolatomnak szolgáló, csatában meg nem forduló,
sötét viharfelhõ színû, emberöléssel mulató,
minden rémségre alkalmas, feltarthatatlan rohamú
ráksaszát tizennégy ezret állíts hadrendbe, kedvesem!
Harckocsimat szereltesd fel, hozassad elõ íjamat,
nyilakat, sok hegyes dárdát, villogó élû kardomat.
Ráksasza-hadam élére magam akarok állani,
hogy lesújtsam az illetlen, arcátlan Dasaratha-fit."

A napsugár-fényességû, pompás, nagy harckocsiba
befogták tarka lovait, és jelentette Dúsana.
Khara iszonyú méregben szökött a fényes kocsiba,
s végigtekintve hadnépén, felkiáltott: "Induljatok!"
A fegyverekkel, pajzsokkal, zászlókkal felszerelt sereg
rettentõ zajjal, rettentõ sebességgel útnak eredt.

25, 30.

Lombkunyhója elõtt állva várta Kharát s vezéreit
az ellenség-legyõzõ hõs, felajzott íjjal, mérgesen.
A nagy erejû, nagy testû éjszakai szörnyetegek
kocsin, lovon rárontottak, mint fekete felhõgomoly.
Hegycsúcs-nagy elefántokról zúdították nyilaikat
záporesõnél sûrûbben Rámára a démon-hadak.
Ám gyors nyilaival Ráma a rázúduló nyílözönt
visszaverte, mint sziklákkal folyók árját az óceán.
Majd támadásba lendült, és íját körré feszítve meg,
százszámra és ezerszámra szórta hegyes nyílvesszeit.
A játszi könnyedséggel szórt nyilaktól a démon-hadak
hullottak, mint ha pányváját Halál vetette volna ki.
A vas szárú és vas szájú, éles, horgas hegyû nyilak
a rémület jaját tépték ki a rémek soraiból.
Az éjszakában-kószálók némelyike nagy messzirõl
dárdát, nyársat, gerelyt, bárdot hajított Ráma hõs felé.
Röptében lõtte mindet le a gyors kezû, hosszú karú,
s nyakuk-fejük vesztésével torolta meg küldõiken.
Átvágott vért, levágott fej, szétvágott íj tömege hullt,
mint a Madárkirály szárnya csapásától a fák sora.
Rettegés torpantotta meg az életben maradtakat,
s Kharához menekültek a nyílzáportól oltalomért.
Dúsana bátorította a félõket, s haragosan
rontott a haragos hõsre, akár a haragvó Halál.
A futók visszafordultak a dühödt Dúsana nyomán,
s fatörzseket és sziklákat lóbálva száguldott a had.
Kavargó, hajmeresztõ harc, pusztító, szörnyû küzdelem
támadt Raghu nemes sarja s a homály szörnyei között.
A tíz égtáj irányából törtetõ, tomboló tömeg
sûrû gyûrût s esõcseppekként hulló nyílzáport font köré.
Ezt látva, Ráma dermesztõ csatakiáltást hallatott,
s villám-tüzû-sebességû Gandharva-íját kapta fel.
Százszámra és ezerszámra röpített nyílvesszõt az íj,
s az egymást érõ nyílvesszõk beboltozták az ég ivét.
Nem látták, hogy a nyílvesszõt elõveszi és ellövi,
csak folyton feszülõ íjat láttak az ûzött ráksaszák.
A föld színét homály fedte, nem látszott fent a Fényt-adó,
míg Ráma szórta, ontotta nyilait rendületlenül.
Megölt, elejtett, elpusztult, szétmarcangolt, széthasgatott,
átszúrt ráksasza-holttestek hevertek szerte mindenütt.
Fejek gyöngy-diadémokkal, karpereccel rakott karok,
levágott kezek és lábak, hullákon fényes ékszerek,
elefántok, lótetemek, apró darabra tört kocsik,
hófehér jakfark-legyezõk, napernyõk, tarka lobogók,
forgáccsá darabolt dárdák, buzogányok szilánkjai
takarták borzadályt keltõn a véres tusa színhelyét.
Tizennégy ezer félelmes, hatalmas, szörnyû ráksaszát
irtott ki álltó helyében Ráma, az ember, egyedül.
Tizennégy ezer gyors röptû, alakját váltó szörnyeteg
pusztult el a csodás harcban, élükön Khara s Dúsana.

32-33.

Ekkor Súrpanakhá, látva a félelmetes ráksaszák
tizennégy ezrének vesztét az egy Ráma keze nyomán,
s látva, hogy rútul elpusztult Trisirasz, Dúsana, Khara,
nagy bömböléssel elbõdült, mint zivatarfelhõ-robaj.
Látva Ráma csodás tettét, milyet nem bírt megtenni más,
vad indulattal indult, hogy bátyját, Rávanát rázza fel.
Palotája tetején ült a lángoló hatalmú szörny,
vezérei ülték körül, mint Indrát Vihar-istenek.
Napként fénylõ arany trónján trónolt a démonok ura,
mint arany oltáron lánggal lobogó áldozati tûz.
Istenek, szellemek, szentek, nagy bölcsességû bráhmanok
nem gyõzhették le. Szörnyû volt, mint a tátott torkú Halál.
Tíz feje volt és húsz karja, melle széles, válla erõs,
királyi hatalom minden jegyét viselte termete.
Az élõk szenvedésének örvendõ, gaz, könyörtelen,
világrémítõ bátyjához támolygott megrémült húga,
s haragtól lángoló szóval így korholta Súrpanakhá
tanácsosai közt ülõ bátyját, Rávana rémkirályt:
"Te dölyfös, elpuhult kéjenc, gondolatlan és hanyag király,
látni sem látsz, hogy nem látod az elközelgõ végveszélyt?
Az élvezetein csüggõ, kedvét töltõ uralkodót
olybá veszik a népek, mint a temetõ máglyatüzét.
Idõ-szabta teendõit ha nem végzi el a király,
elhanyagolt teendõi biztos romlást hoznak reá.
Ami távolban történik, neki arról is tudni kell;
kémei erre szolgálnak. Ezért mondják, hogy messze lát.
Csak udvaroncok lebzselnek körülötted kémek helyett,
s nem veszed észre, hogy pusztul alattvalóid serege.
Tizennégy ezer félelmes, szörnyû erejû ráksaszát,
Kharát és Dúsanát köztük, legyilkolt Ráma egymaga.
Te, szolgáid bábjává lett, kéjekbe merült ráksasza,
nem látod, hogy az országot a végromlás fenyegeti!"

34.

A kemény szitkokat szóró Súrpanakhá szavaira
döbbenve nézett húgára, és megkérdezte Rávana:
"Ki az a Ráma? Hogy néz ki? Milyen erõs? Milyen vitéz?
Mi vezette a félelmes Dandaka-rengetegbe õt?
Milyen fegyverrel verte le a sok ezernyi ráksaszát?
S ki csonkított meg ily rútul? Szólj igazat, szép termetû!"

A ráksaszák Indrájának kérdésére a ráksaszí
dühtõl lihegve rákezdett, hogy elmondja, amit tudott:
"Faháncsba, antilop-bõrbe öltözik az erõs vitéz,
Ráma, Dasaratha fia. Szép, mint a Szerelem maga.
Arany-díszes, erõs íját mint Indra, úgy feszíti meg,
és gyilkos mérgû kígyóként röpíti róla vesszeit.
Nem láttam, hogy nyiláért nyúl, és elröpíti nyilait,
nem láttam, hogy az íj húrját meghúzza gyors, erõs keze,
csak azt láttam: a záporként hulló nyíltól hullt a sereg,
mint ha jégesõ paskolja a vetések kalászait.
Méltó párja vitéz öccse, az izzó fényû Laksmana,
segítõ társa, jobb karja, testén kívüli élete.
Szeretett, hû hites társa, a hold-arcú, hosszú szemû,
férje javának örvendõ, káprázatos-szép termetû,
szép fürtû, szép orrú-combú, tekintet lenyûgözõ,
izzó arany gyanánt fénylõ Szítá, asszonyok gyöngyszeme.
Sem istennõt, sem tündérlányt, sem gandharvít, sem kinnarít
nem láttam még ilyen szépet eddig soha a föld szinén.
Aki õt hitvesül nyerné, akit kéjjel ölelne át,
az églakók királyánál boldogabb lenne, úgy hiszem.
Viselkedése illendõ, alakja-arca csodaszép;
csupán te vagy reá méltó, és õ is méltó volna rád.
Feleségedül elhozni indultam a lótusz-szemû,
keményen duzzadó keblû Szítát, a ringó tomporút,
de közben így megcsonkított a könyörtelen Laksmana.
Ha meglátod csodás arcát ragyogni, mint a telihold,
a Szerelem nyílvesszõi tüstént átjárják testedet.
Ha felgerjed a vágy benned, hogy nejeddé tedd azt a nõt,
jobb lábad rögtön indítsa gyõzelemre lépteidet!"

35-36.

Vérforraló beszédére a ráksaszák fõfõ ura
tanácsosait elküldte, majd töprenkedve távozott.
Esélyeit latolgatta, fontolgatta, mi lesz a jobb,
mérlegetett elõnyt-hátrányt, súlyt és terhet, kárt és haszont.
"Megteszem!" - így döntött végül, s miután így határozott,
tündöklõ kocsiszínébe irányította lépteit.
Hívatta kocsihajtóját a tettre-gerjedt ráksasza:
"Fogj be kocsimba!" - sürgette az indulásra-kész király.
Gyors léptû kocsihajtója nem késett végrehajtani,
és útra felkészítette legszebbik, kedvelt kocsiját.
Drágakövektõl szikrázott az arany veretû fogat;
a Kincsek Fejedelmétõl zsákmányolta a ráksasza.
Démonfejû, aranydíszes szamarak vonták a kocsit,
s fellegdübörgéssel szállt át a tenger habjai fölött.
A túlpartra megérkezve az akarat-hajtott kocsin,
békés remete-hajlékot pillantott meg a fák között.
Varkocsba font hajú, jámbor, antilop-bõrbe öltözött,
bölcs ráksasza lakott benne, Márícsa, szent remeteként.
Illendõen köszöntötte fejedelmét a ráksasza,
majd nem-emberi étellel vendégelte az érkezõt,
és lábának vizet hozva fejezte ki tiszteletét.
Ezután üdvös szándékú szavakkal tudakolta meg:
"Rendben folynak-e Lankában birodalmadnak dolgai?
És milyen céllal indultál ily nagy sietséggel ide?"

Ekkor szavakhoz-értõen szõtte szavait Rávana:
"Márícsa, kedvesem, halld meg, elmondom, mi hozott ide.
Nagy szükségben vagyok, s ebben te leszel legfõbb támaszom.
A vad Dandaka-erdõben, mint jól tudod, öcsém, Khara,
s a hosszú karú Dúsana s testvérhúgom, Súrpanakhá,
s az emberevõ Trisirasz, a hosszú karmú ráksasza,
s az éjszakában kószáló vitéz ráksaszák ezrei
élnek kedvükre, és gyötrik, zaklatják parancsom szerint
az õserdõ magányába elvonult remeték faját.
Most a Dandaka-erdõben a nagy erejû ráksaszák
hadrendbe sorakoztak fel, hogy Rámával mérkõzzenek.
Ráma izzó haragjában a tomboló tusa során
tizennégy ezer ráksaszát mészárolt le nyilaival.
Gaz, durva, becstelen, balga, érzékeit nem fékezõ,
élõk kárának örvendõ, törvénytipró, igaztalan,
elfeledte vitéz voltát, s az erdõben kegyetlenül
elrútította húgomat, levágta orrát és fülét.
Szítát, tündérleányokhoz hasonló szépségû nejét
elragadom. Ehhez kérem, Márícsa, segítségedet.
Bátor vagy, ügyes és fürge, varázslatokban járatos,
ezért kerestelek most fel, ráksasza-nép legjobbika.
Hallgasd meg a teendõket, mit kell megtenned kedvemért.
Változz arany gazellává, ezüst pettyekkel bõrödön,
és Szítá szemeláttára legeléssz a kunyhó elõtt.
Ha ilyen csoda-állatként meglát Szítá, bizonyosan
kérlelni fogja férjét és Laksmanát, hogy fogjanak el.
Védõi eltávoztával könnyûszerrel elragadom
a magára maradt Szítát, mint Hold fényét Ráhu, a Szörny.
A felesége elvesztén emésztõdõ Rámát pedig
lesújtom könnyedén orvul, és így bosszúm beteljesül."

37, 40, 42.

Ráma elleni tervétõl a bölcs Márícsa ráksasza
szája kiszáradt féltében, testét remegés fogta el,
fennakadt szeme, mint holté, úgy átjárta a rémület.
Ajkát megnedvesítette, és így intette Rávanát:
"Nyájas szavú hízelgõkre egykönnyen szert tehetsz, király,
de aki kellemetlen szót kimondjon, nem mindíg akad.
Ha azt akarod, hogy békén élhessen minden ráksasza,
s a ráksasza-nemet Ráma haragjában ne irtsa ki,
tiszta erénye lángjától oltalmazott, hû hitvesét
elragadni ne szándékozz, mint a Naptól a ragyogást.
Kardja láng-lobogásába, nyila tüzébe a csatán
magad vakon belévetni meg ne kíséreld semmiképp!
Szítá férje vitézségét, erejét fel nem mérheted;
kit Ráma nyila oltalmaz, tõle el nem rabolhatod.
Fontold meg, mire vagy képes, s mire képes a Raghu-sarj;
határozz bölcsen üdvödre, és fékezd balga vágyadat!"

Ámde Márícsa átgondolt, mérséklõ jótanácsait
Rávana eltaszította, mint gyógyírt a halálra-szánt.
Javán buzgólkodó hívét a ráksaszák legfõbb ura
nyers, durva szóval illette, önnön vesztét igézve fel:
"Hitvány, ostoba Márícsa, fecsegésed haszontalan.
Meddõ tanácsot szórsz, mintha meddõ földre szórnál magot.
Meg fogok vívni Rámával; ettõl nem térít el szavad.
Leverem a gaz erkölcsû, nemtelen emberfajzatot.
Ezért kérdeztelek, mondd el, mibõl származik kár s haszon,
s milyen veszélyt kerüljek, s a kivitelhez adj ötletet.
Ha a miniszter kérdést kap, hajtson alázattal fejet,
úgy feleljen királyának, hogyha magának jót akar.
Ellenkezni ne próbáljon, beszéljen illedelmesen,
járjon urának kedvében mindenkor az alattvaló.
Most hát parancsomat halld meg, hogy mi lesz a feladatod.
Mikor ezüst pettyes bõrû, arany testû gazellaként
Ráma remetekunyhója mellett legelsz Szítá elõtt,
varázsos arany színeddel felébreszted ámulatát,
s meg fogja kérni majd Rámát: »Fogd el nekem ezt a vadat!«
Akkor magad után csalva, csábítsd el Rámát messzire,
s Ráma hangját utánozva kiálts: »Jaj, Szítá, Laksmana!«
Testvére szeretetbõl és Szítá ösztönzésére is
siet a hang irányába az eltévedt Ráma nyomán.
Ha két õrzõje távol lesz, könnyûszerrel elrabolom
a Vidéha-királylányt, mint Indra rabolta hitvesét.
Ha munkádat bevégezted, elmehetsz, ahová akarsz.
Királyi birodalmamnak felét kapod jutalmadul."

E kemény szavakat hallva, Márícsa csüggedten felelt:
"Induljunk hát!" - mert nem merte urát megharagítani.
Az éji szörnyek Indrája örömmel hallgatta szavát,
megölelte, s csodás égi kocsijára felszállt vele.
Sebesen útnak indultak, elhagyva a békés tanyát.
Láttak falvakat, erdõket, hegyeket, sok széles folyót,
országokat és sok várost, a levegõben szállva fenn,
majd a Dandaka-erdõhöz érkezett a két ráksasza,
s Ráma remetekunyhója tárult tüstént szemük elé.
Leszálltak az aranydíszes, gyöngyökkel ékes kocsiról,
és kézen fogva Márícsát, így beszélt hozzá Rávana:
"Fák gyûrûjében itt látod Ráma remete-lakhelyét;
nosza, láss szaporán hozzá, amiért idehoztalak!"

Parancsára gazellává változott át a ráksasza,
és legelészni kezdett a lombkunyhó ajtaja elõtt.
Csodálatos, sosem-látott volt a gazella külseje:
a két szarva hegyén pompás, égszín zafírkõ csillogott,
rubinszín lótusz volt ajka, türkízszín lótusz volt füle,
patája mint lazúr fénylett, hasa topázként tündökölt,
lába és törzse karcsú volt, fennen hordta nemes fejét.
Közben a szép szemû szépség, a Vidéha-királyleány,
virágot szedni indult el, és fától fáig lépkedett.
Asókát, karnikárát és virágzó mangó-ágakat
tépdelt a ragyogó arcú, kábító pillantású nõ.
A palotából erdõbe került, nemes királyi hölgy
észrevette a gyöngyökkel-ékkõvel ékes állatot.
Amint virágszedés közben meglátta a szép combú nõ
az arany és ezüst színû bõrében csillogó csodát,
megörvendett a páratlan termetû, aranyszínû hölgy,
s gyorsan kiáltott férjének, kit öccse fegyverrel kísért.
Újra meg újra hívta, míg az állatban gyönyörködött:
"Jöjj, jöjj gyorsan, nemes férjem, és hívd magaddal Laksmanát!"

Szavára habozás nélkül ott termett Ráma s Laksmana,
s a kunyhóhoz igyekvõben meglátták a csodás vadat.
Ám a gazella láttára Laksmana gyanakodva szólt:
"Ez a gazella, úgy vélem, nem más: Márícsa ráksasza.
A varázstudományúnak varázslata ez az alak,
azért csillog, mint Nap fénye, vagy légi szellempalota.
Mert ilyen drágakõ-díszes, arany bõrû gazella nincs
seholsem a kerek földön; varázslat ez, világ ura."

A tiszta mosolyú asszony az intõ szóra nem ügyelt,
s a kelepcébe csábulva, lelkendezõ szóval beszélt:
"Férjem, ez a csodás állat lenyûgözte a szívemet.
Fogd el, erõs karú, s hozd el, hogy játszópajtásunk legyen!
Itt remete-tanyánk táján hemzsegnek erdei vadak,
antilopcsordák és õzek, medvék és majmok és jakok,
szebbnél szebb, pompás példányok falkástul megfordulnak itt,
erõs, nagy testû állatok gyönyörködtetik a szemet.
De számtalan vad közt egy sem vetõdött a szemem elé,
amely oly szép, szelíd, ékes, mint ez a gazella-csoda.
Ha elevenen elfogni sikerül ezt az állatot,
csodálatos ügyességed ámulatot fog kelteni.
Számûzetésünk végén, ha királyságodba visszatérsz,
háremem büszkesége lesz ez a gazellák-gyöngyszeme.
Ha nem sikerül elfognod a csoda-lényt elevenen,
bõre is drága ékesség lesz, óh férfiak-tigrise!
Az aranycsillogású bõrt szeretném ráteríteni
fû-fekhelyemre, hogy selymén puhán fekhessem, boldogan."

Rámát az állat szépsége és Szítá ösztönzõ szava tette sarkallta,
s örvendve szólította meg Laksmanát:
"Hallod, Laksmana, mily forró vágy fogta el Szítá szivét!
Soha-nem-látott szépsége lesz e gazella veszte ma!
E tarka drágakõ-színben pompázó, színarany tüzû,
égi fénnyel sziporkázó jószág elbûvöl engem is.
E gazellák-csodájának bõre díszítse fekhelyem,
és csillogó arany szõrén üljön mellettem hitesem.
És ha úgy van, ahogy mondtad, hogy cselvetés ez, Laksmana,
gonosz ráksasza-káprázat - meg kell ölnöm a ráksaszát!
Te maradj itthon, és õrizd fegyverrel a királyi nõt,
ahogy megállapodtunk volt, hogy dolgunkban megosztozunk.
Ernyedetlen kitartással õrködj a remetetanyán,
míg én a vadat ûzõbe veszem, és bõrét elhozom"

44.

Így szabta ki teendõjét testvérének a Raghu-sarj,
s arany markolatú kardját megmarkolta a hõs vitéz,
majd háromszorosan görbült, kemény íját ragadta fel,
s vállára két tegezt fûzve, ment becserkészni a vadat.
A férfiak királyától megrettent a királyi vad,
s láthatatlanná bûvölte magát, majd elõtûnt megint.
Ráma, kezében íjával, a gazella felé futott,
s karnyújtásnyira ott látta a szépségében csillogót.
Akár a foszló felhõktõl eltakart õszi holdkorong,
látható volt egyik percben, másik percben homályba tûnt.
Meg- megjelenve s eltûnve elcsalta Rámát messzire
az õserdei kunyhótól az alak-váltó ráksasza.
Ráma haragra gerjedt, hogy egyre bolondítja a vad,
s megállt pihenni egy percre egy árnyas helyen a gyepen.
Ekkor a sanda Márícsa az erdei vadak közül
kivált, s egész közel sétált, úgy csalogatta a vadászt.
Rávetette magát Ráma, hogy elevenen fogja el,
de felneszelt a vélt zsákmány, és kisiklott keze közül,
majd a következõ percben messzebb tûnt fel a fák között.
Ráma már megelégelte, s döntött: el fogja ejteni.
Íjára napsugár-fényû, kemény nyílvesszõt helyezett,
és mint egy lángoló kígyót, a gazellára lõtte ki
az izzó, lobogó fegyvert, Brahmá szörnyû keze-mûvét.
Az ellenállhatatlan nyíl átjárta könyörtelenül
Márícsa gazella-szívét, szétvágva, mint villámcsapás.
Egy lábnyira szökött még fel, majd nagy kínjában visszahullt,
vonaglott s rémesen bömbölt a fogyatkozó életû.
Még így is végrehajtotta, amivel megbízta ura:
Szítától õrét elcsalni, hogy elrabolja Rávana.
Kihúnyó élte végpercét érezte elközelgeni,
s Ráma hangját utánozva jajdult: "Jaj, Szítá, Laksmana!"
Végül az iszonyú nyíltól tépett gazella-tetemet
levetkõzte, s halálában saját testét öltötte fel.
A földön elterült, szörnyû, porral-vérrel beszennyezett,
vonagló ráksaszát látva, észbe kapott a Raghu-sarj.
Szítára gondolt, és öccse intésére emlékezett:
"Bizony, Laksmana jól mondta, hogy Márícsa ármánya ez.
De a szörny, még kimúlóban, ezt kiáltotta hangosan:
»Jaj, Szítá, Laksmana!« Félek, Szítá meghallotta a szót,
s hogy mire vélje, nem tudja. S vajjon mit gondol Laksmana?"

Így töprengett, s rosszat sejtve, borzongás járta át szívét.
Egy igazi gazellát lõtt, és húsát magával vive,
indult szapora léptekkel remetetanyájuk felé.

45.

Szítá a férje hangjához hasonló jajra felfigyelt,
s nógatta Laksmanát: "Tudd meg, mi történt Rámával! Siess!
Nem tud megállni féltében helyén szívem és életem,
mert nagy bajban lévõk hangján hallottam felkiáltani."

A félelemtõl gyötrõdõ, meghajszolt õzként reszketõ,
könnyben úszó szemû hölgyet így nyugtatgatta Laksmana:
"Királyné, légy nyugodt: ember, isten, szellemek, madarak,
emberhúst felfaló szörnyek, õserdei vadállatok
és rémes démonok közt nincs senki olyan bátor s erõs,
hogy harcban szembeszállhatna az Ég Urával - vagy vele.
Lekicsinylened õt vétek. Csatában sebhetetlen õ.
Meglátod, visszatér rögtön, s hoz elejtett, pompás vadat.
Nem lehetett az õ hangja, nem is az égbõl származott;
ráksasza-cselvetés volt ez, mint légben úszó délibáb.
Megõrzésre reám bízott téged Ráma, mint zálogot:
nem hagyhatlak az erdõben õrizetlenül, gyönge nõt.
Tudod, hogy vad viszály lángol köztünk, s a ráksaszák között
azóta, hogy Kharát s népét csatában pusztítottuk el."

Laksmana bölcs beszédétõl a királyné haragra gyúlt,
s dühtõl vérbe borult szemmel így feddte az igaz szavút:
"Részvétet színlelõ, hitvány, galád, családod szégyene!
Hiába titkolod, látom, hogy Ráma vesztét áhítod.
Aki vetélytárs, az mindíg aljas, mint amilyen te vagy;
nemtelen, alacsony rendû fondorkodók szokása ez.
Gazságból lopakodtál csak az erdõben Ráma után,
hogy engem kaparinthass meg, vagy mert felbérelt Bharata.
Ám légy nyugodt: az aljas terv egyikteknek sem sikerül.
Hisz kék-lótusz-sötét bõrû, vízirózsa-fényû szemû
férjemet, a nemes Rámát, ily szennyért nem felejthetem.
Szemed láttára megválok életemtõl is hamarébb."

Szítá méltánytalan, durva, hajmeresztõ vádjaira
türtõztette magát, s így szólt összetett kézzel Laksmana:
"Válaszolnom nincs értelme. Istenként kell tiszteljelek.
Asszonyoktól nem szokatlan az ilyen képtelen beszéd.
Megmutatta ezer példa: ilyen a nõk természete.
Házsártosak, törvénytiprók, bajkeverõk az asszonyok.
Tovább nem tûrhetem vádad, Dzsanaka-lány, Vidéha-sarj;
mint izzó hegyû nyílvesszõ, égeti mind a két fülem.
Az erdõ minden élõje hallja meg, és legyen tanúm:
igaztalan vád lett bérem igaz szavú tanácsomért.
Megyek, megkeresem Rámát. Ég áldjon, ékes arcú nõ!
Minden erdei istenség legyen õrzõd, oltalmazód!"

46.

Szítá durva beszédére Ráma öccse haragra gyúlt,
és testvére miatt gondban, felingerülten távozott.
Ekkor a Tízfejû rémség látta, hogy itt a pillanat.
Kolduló szerzetessé vált, és így járult Szítá elé.
Varkoccsal, barna köntösben, napernyõvel, lábán saru,
botja végén a bal vállán vizeskorsója fityegett.
A szörnyû ráksaszát látva, félelmében elállt a szél,
minden fa mozdulatlanná dermedt, amerre elhaladt,
a gyors Gódávarí folyó sodra megállt, mint tó vize,
hogy vörös szeme fürkészõ pillantását kerülje el.
Az éjszaka gonosz réme szívét elfogta torz gyönyör,
mikor a lombkunyhójában búslakodó elõtt megállt.
Bráhman módon köszöntötte, bár perzselte szívét a vágy,
és hagyomány-elõírta igét rejtett a ráksasza:
"Ki vagy te, vert-arany-színû, mézsárga selyem köntösû,
fejeden lótuszbimbóból font koszorúval csillogó?
Szerencse, Boldogság, Szépség istennõje vagy, karcsú hölgy,
vagy tündér, vagy szeszélyébõl a Földre szálló Szerelem?
Fehérlõ fogaid fénye fehér jázminbimbók sora,
tiszta tüzû szemed hosszú, éjszín csillaga fekete,
elefánt vastag ormányát idézi ringó tomporod,
magasra duzzadó kebled ékkõ-díszes, nedvdús gyümölcs.
Nem láttam soha ily szép nõt a széles föld vidékein.
Termeted pompás mestermû; gyönge-zsenge ifjúkorod;
ruhád emeli szépséged; egész lelkem felkavarod.
Nem illõ ez a hely hozzád. Jobb, ha ismét lakodba térsz.
E tájat ráksaszák lakják, alak-váltó szörnyetegek,
párducok, tigrisek, kígyók, oroszlánok és farkasok.
Csodás arcú, e rémséges erdõben nem félsz egymagad?
Ki vagy? Ki volt atyád? Honnan jöttél? Mért élsz itt egyedül
a vad Dandaka-erdõben, rémek honában, karcsú hölgy?"

Így dícsérte csalárd szóval Szítát az álnok Rávana,
s mert õ remete-köntösben látta a hozzá érkezõt,
vendéget illetõ módon, tisztelettel fogadta õt.
A remetének álcázott, rablásra készülõ, gonosz
ráksasza-királynak Szítá elbeszélte történetét:
"Vidéha-föld királyának, Dzsanakának lánya vagyok;
szeretõ hitvesem Ráma; én Szítá névre hallgatok.
Dasaratha apósom volt. Tizenkét évig éltem ott
ragyogó palotájában, minden gyönyörben gazdagon.
Tizenkét év elmúltával a király úgy határozott,
hogy ifjú királlyá keni fiát, Rámát, hõs férjemet.
Ám egyik neje, Kaikéjí, rávette az uralkodót:
fiát tegye utódjává, és számûzesse férjemet.
A szerelem-gyötört rádzsa, hogy neje kedvére tegyen,
eleget tett a kérésnek, és férjemet nem kente fel.
Atyja színe elé járult Ráma, hogy a trónt átvegye,
ám megelõzte Kaikéjí, és pergõ szóval így beszélt:
»Királyi atyád megbízott, hogy átadjam üzenetét:
Bharata fogja elnyerni vetélytársak nélkül a trónt,
te pedig tizennégy évig az õserdõbe távozol.
Indulj azonnal, és oldd fel tartozása alól atyád!«
»Úgy lesz« - felelt nyugodt szívvel a rettenthetetlen vitéz,
s szilárdan az igazságban, megtette atyja óhaját.
Útján követte testvére, az igaz lelkû Laksmana,
íjat szorítva markában. Követtem én is férjemet.
Szent remete, pihenj itt meg hajlékunkban kényelmesen.
Nemsoká visszatér férjem, bõ zsákmánnyal, amint szokott.
Most rajtad van a sor: mondd meg nevedet, nemzetségedet,
s miért rovod az õserdõ lakatlan táját, szerzetes?"

Mikor szavát bevégezte Ráma hûséges hitvese,
zord válasszal felelt néki a rémek rémítõ ura:
"Kitõl Három Világ retteg, félnek istenek, emberek,
és Rávana vagyok, Szítá, ráksaszákon uralkodó.
Mióta láttalak téged, aranybõrû, selyemruhás,
hibátlan termetû szépség, egy asszonyom se kell nekem.
Raboltam gyönyörû nõket feleségül mindenfelõl,
de összes feleségemnek a királynõje te leszel.
A tenger közepén fekszik Lanká nevû nagy városom,
magasló hegy csúcsán épült, az óceán veszi körül.
Viruló erdõkben sétálsz majd ott, Szítá, oldalamon,
s a Dandaka vadonjára nem vágysz vissza, gyönyörû nõ.
Dús ékszerekkel ékített, ötezer hû rabszolganõ
kíséri minden lépésed, ha a feleségem leszel."

Rávana óhaját hallva, Ráma hûséges hitvese
szörnyû haragra gerjedt, és megvetõ szóval válaszolt:
"Az óceánként, nagy hegyként legyõzhetetlen erejû,
Indra-vitézségû, bátor Ráma hû asszonya vagyok!
A nagy fák sátraként védõ, erényekben bõvelkedõ,
törvénytudó, szavát tartó Ráma hû asszonya vagyok!
Erõs karú, erõs mellû, oroszlán-léptû s -erejû,
oroszlán-termetû s -szívû Ráma hû asszonya vagyok!
A fénylõ telihold arcú, érzékein uralkodó,
világot átható hírû Ráma hû asszonya vagyok!
Nõstényoroszlánt kívántál elragadni, hitvány sakál;
úgy kisiklok a markodból, mint a megmarkolt napsugár.
Kiéhezett oroszlántól a húst elvenni akarod,
félelmes kobra szájából fogát kitépni akarod,
szemedet tûvel érinted, borotva élét nyaldosod,
ha Ráma szeretett nejét tõle elvenni akarod,
az égen Napot és Holdat markodba fogni akarod,
ha Ráma szeretett nejét tettel sérteni akarod!
A máglya lobogó lángját ruhádba fogni akarod,
ha Ráma tiszta életû nejét elérni akarod!

Élesre fent hegyû dárdák hegyét taposni akarod,
ha Ráma nejét, hû társát a magadénak akarod!"

49.

Szítá kemény szavát hallva, a szörnyûséges Tízfejû
összeütötte tenyerét, és óriássá változott.
A Vidéha-királylányra hangot váltva, durván rivallt:
"Azt hiszem, balga nõ, még nem hallottad, hogy én ki vagyok.
Az ûrben állva, fel bírná a Földet emelni karom.
A tengert ki tudnám inni, megölném harcban a Halált,
Napot lelõné nyílvesszõm, a Földet széthasítanám.
Alakot kedv szerint öltök, lásd meg, te dölyfös nõszemély!"

A jámbor szerzetes-külsõt levetve, szörnyû önmagát,
Halálhoz hasonló testét öltötte fel a Rémkirály.
Mint fekete viharfelhõ dalmahodott nagy termete,
ékszere izzott, mint villám, tíz torka és húsz karja nõtt,
rút testét rõt lepel fedte, s a déli Napként csillogó,
fekete fürtû, ékszerrel, selyem köntössel ékített
Vidéha-királylány elõtt fenyegetõn magasodott:
"A Három Világon sem lelsz méltóbb férjet, mint én vagyok!
Jõjj hát velem, szeress engem. Dícséretes férjed leszek.
Szépségem, sohasem foglak sértõ szóval megbántani.
Halandó férfi vonzalmát vesd el! Fordítsd felém szíved!
Lezuhant a királyságról Ráma, élete is rövid,
esztelenség ragaszkodnod hozzá, makacsul, ostobán.
Egy nõ szavára elhagyta királyságát, barátait,
s vadállatoktól nyüzsgõ, zord erdõt választott lakhelyül."

A nyájas szavú Szítához így szólt a durva ráksasza,
s vad vágyban odalépett a karcsú testû szépség elé.
Megragadta szerencsétlent, mint a sárkány a csillagot.
Jobb karjával a két combját ölelte át a szörnyeteg,
s a lótusz-arcú Szítának hajába markolt bal keze.
Az erdõ istenségei rémülten menekültek el
a hegyes fogú, hegycsúcs-nagy, széles mellû rémség elõl.
Rávana szamarak-vonta, aranyveretû kocsija
feltûnt a levegõben, és dübörögve közeledett.
Ráförmedt iszonyú hangon szegény Szítára a gonosz,
s ölébe kapva, feldobta kocsijára áldozatát.
A tiltakozva vergõdõt a vágyra gerjedt Rávana
a levegõbe felkapta, mint a kígyót a keselyû.
A levegõben Szítá a szörnyeteg karmai között
jajveszékelt, sikoltozott, mint a részeg vagy eszelõs:
"Jaj, erõskarú Laksmana, merre lehetsz? Nem látod-e,
hogy elrabolt és elhurcol az alak-váltó ráksasza?
Leborulok a hattyúkat ringató folyóvíz elõtt:
vidd hírül gyorsan Rámának, hogy viszi Szítát Rávana!
Könyörgök a fák és bokrok védõ istenségeihez:
jelentsétek meg férjemnek, hogy elhurcolt a ráksasza!
Segítségül hívok minden élõlényt távol és közel,
minden madarat és minden vadállatot, erdõlakót,
siessetek a hírrel, hogy elrabolta Ráma nejét,
életénél drágább kincsét, és viszi Szítát Rávana!
Ha azt hallaná férjem, hogy a túlvilágra tûntem el,
visszaragadna hõs karja még a Halál Urától is."

Miközben így segélykérõn, szívettépõn sikoltozott,
egy fa tetején meglátta az agg Dzsatájus keselyût.
A Rávana hatalmában vergõdõ, karcsú csípejû,
bánattól fátyolos hangon, búcsúzva kiáltott felé:
"Nemes Dzsatájus, ím látod, hogy elrabolt kegyetlenül,
segítõm s gyámolom nélkül a gonosz mûvû ráksasza.
Ezt a gaz éjben-kószálót te sem bírod feltartani,
mert gyõzhetetlen erejû ez a vérszomjas szörnyeteg.
Csupán jelentsd meg Rámának és Laksmanának vesztemet
úgy, amint te magad látod, igaz szóval, madárkirály!"

50-51.

Felrezzent szendergésébõl az agg Dzsatájus fenn a fán,
körülnézett, és látta, hogy Szítát hurcolja Rávana.
Ekkor a hegycsúcs-nagyságú, hegyes csõrû madárkirály
szelíd szóval megintette fájáról a zord Rávanát:
"Tízfejû, ha törvényt tisztelsz, szent hagyományokat követsz,
nem szabad ezt a rút tettet rútul elkövetned, öcsém.
Dzsatájus vagyok, ismerj rám, az erõs keselyûkirály.
Minden ember ügyét védi, a föld javán munkálkodik
Ráma, erõ s erény hõse, mint Nagy Indra és Varuna.
E világraszóló hõsnek erényes és hites neje
a karcsú termetû Szítá, akit most orvul elrabolsz.
A király, ha törvényben jár, nem érintheti más nejét,
és kétszeresen úgy illik, hogy tiszteld király hitvesét.
Más neje megsértésétõl fordíts hát vissza utadat;
ne kövess el olyan tettet, melyért feddés, gyalázat ér.
És szállj magadba, fontold meg: nincs Rámánál nagyobb vitéz,
és ha hitvesét elrablod, nem távozol büntetlenül.
Nem látod, hogy gyilkos mérgû kígyót szorongatsz kebleden?
A Végzet hurkát hurkoltad saját nyakadra ostobán.
Hatvanezer évet éltem, õrizve a becsületet,
atyámtól s õsatyáimtól öröklött tisztemhez híven.
Öreg vagyok, te ifjú vagy; íjad, vérted, nyilad erõs,
ám Szítát nem hagyom mégsem elrabolni büntetlenül.
Küzdj meg velem, ha bátor vagy! Állj meg egy percre, Rávana!
Nemsokára te is holtan heversz a földön, mint Khara.
A két királyfi távol van, s erõm önmagamnak csekély,
de kezüktõl elér gyorsan nyomorúságos végzeted.
Nem engedem, amíg élek, elhurcolnod a gyönyörû,
lótuszszirom szemû Szítát, Ráma szeretett hitvesét.
Állj meg, gaz Tízfejû, állj meg! Meglátod, pillanat alatt
leverlek szép kocsidról, mint fáról az ért gyümölcsöket.
Harc lesz vendégajándékom, amíg életem engedi."

A ráksasza-király arca a haragtól vörösre gyúlt,
s a szárnyasok királyával vad indulattal szembeszállt.
Kavargó küzdelem támadt a két összecsapó között,
mint hogyha két viharfelhõt összesodorna szélvihar.
A Tízfejû dühében tíz hegyes nyilat kapott elõ,
a Halál Ura rémséges jogaránál szörnyûbbeket.
Íját körré feszítette, s a fullánk-szájú, tûhegyes,
egyenes röptû nyílvesszõk átfúrták a madárkirályt.
Õ csak a könnyezõ Szítát nézte Rávana kocsiján,
s mintha sebét nem érezné, ellenfelére lecsapott.
Gyöngyökkel ékes íját és nyílvesszõkkel telt tegezét
szilánkokká forgácsolta lábával az erõs madár.
Az arany vértû és hámú, gyors futású, csodálatos,
démonfejû szamaraknak is kioltotta életét.
Majd a parancsra hallgató, tûzfényû, tarka ékszerû,
gyémánt hágcsójú nagy kocsit zúzta ezer darabra szét.
A kocsijától megfosztott, lovait vesztett Rávana
ölébe kapta Szítát és vele együtt földre zuhant.
De látva, hogy a szárnyas-nép oltalmazója kimerült,
vígan felugrott, és Szítát szorítva, gyorsan útra kelt.
Ekkor a keselyûk õre felröppent és nyomába szállt,
és nagy erõvel Rávana hátára vetette magát.
Belevájta tövig karmát, s úgy marcangolta tagjait,
ahogy az elefánt-hajcsár makacs jószágát döfködi.
Hátába vájta csõrét, és hasogatta karmaival,
haját marokszám tépdeste a karom-csõr fegyverzetû.
A keselyûk királyától marcangolt testû Rávana
a kíntól összerándult, és fájdalmában ajkába mart.
Szítát erõsen tartotta tíz karjával bal oldalán,
a tíz jobbjával Dzsatájusra sújtott le eszelõs dühvel.
A légben-járók Indrája semmibe vette az ütést,
s csõrével leszakította a tíz másik kart bal felõl.
De tüstént új karok nõttek a lemetszett karok helyén,
mint gyöngy-fényû mérges kígyók nyüzsögnek fészkükbõl elõ.
A Tízfejû haragjában Szítát eleresztette most,
és ökleivel-lábával tiporta a Madárkirályt.
Kardot rántott, s lemetszette két szárnyát, lábát, oldalát
a Ráma hitvesét védõ, agg Dzsatájusnak Rávana.
A szörnyû mûvû ráksasza csapásától a keselyû
szárnyától fosztottan, bénán, haldokolva földre zuhant.

52.

Elfogyó életû, vérzõ védõjéhez odafutott
Szítá, s zokogva gyászolta, akár tulajdon rokonát.
Ékszerei lehullottak, gyámolítója nem maradt,
s odarontott vadul hozzá Rávana ráksasza-király.
Menekült, s nagy fák törzsébe folyondárként kapaszkodott:
"Mentsetek meg, mentsetek meg!" - ám utolérte Rávana.
"Ráma, Ráma!" - sikoltotta távol lévõ ura nevét,
s durván magához rántotta, mint önnön vesztét, Rávana.
A Szítán tett erõszakra megdermedt az egész világ,
határtalan sötétségbe burkolózott a föld színe,
mozdulatlanul állt a Szél, nem adott fényt a Fény-adó.
Égi szemével szemlélte a sérelmet az Õsatya,
s megszólalt: "A tett megtörtént. A végzet beteljesedett."

"Ráma, Laksmana!" - sírt Szítá. Rablója nem gondolt vele,
a levegõbe felszállt, és elhurcolta áldozatát.
Az arany-ékszer-szín bõrû, sárga selyem öltözetû
hölgy úgy fénylett az égbolton, mint felhõn a villámszalag.
A körülötte lobogó sárga köntöstõl Rávana
olyan vad fényben izzott, mint lángok-perzselte hegygerinc.

54.

Az elhurcolt királyasszony segítõt nem látott sehol,
míg egy hegycsúcson öt majmot pillantott meg a szép szemû.
Karperecét lerántotta, le selyem felsõ köntösét,
s a földre lehajította az ott ülõ majmok közé.
"Hátha hírt adnak Rámának" - gondolta a gyönyörû nõ.
A szörny vad rohanásában észre sem vette, hogy a hölgy
vállkendõjét leoldotta, és lecsatolta ékszerét.
A sárga szemû nagy majmok felpillantottak és merõn,
tágra nyílt szemmel bámultak a jajgató Szítá után.
A ráksasza tovább szállt a széles Pampá folyó fölött,
s a síró Szítát hurcolva, igyekezett Lanká felé.
Sebesen, mint a nyílvesszõ, amelyet kirepít az íj,
suhant a levegõben fent, erdõk, folyók, tavak fölött.
A vizek örök anyjához, az óceánhoz érkezett,
s cetektõl-cápáktól nyüzsgõ árjai fölött áthaladt.
Felháborodva háborgott, hullámzott a nagy víztömeg;
néma halak cikázása a rablás ellen szót emelt.
Hasztalan küzködött Szítá; úgy szorította Rávana,
mintha ön-végzetét vinné, és Lankába megérkezett.
Végighaladt a jól épült, széles utcájú városon
a kapuk elõtt álló nép között, és háremébe ment.
Ott zsákmányát, a gyötrõdõ, bánattól zsibbadó szívû,
sötét-lótusz-szemû Szítát letette végre Rávana,
és így beszélt a félelmes ráksaszíkhoz a Tízfejû:
"Engedelmem nélkül Szítát nem láthatja férfi, se nõ.
Drágaköveket és gyöngyöt, ruhákat és ékszereket,
amit csak kíván, kapjon meg; óhajtása az én szavam!
S akinek szava megbántja a Vidéha-királyleányt,
véletlenül vagy szándékkal, annak nem kedves élete!"

55.

Majd a könny-áztatott arcú, kétség terhétõl görnyedõ,
falkától elszakadt, ûzött õzsuta gyanánt reszketõ,
süllyedõ gályaként bánat tengerébe elmerülõ,
lehajtott fejû Szítához lépett a ráksaszák ura,
s az erõtlent erõszakkal végigvezette termein,
az égi kéjlakok másán, csarnokok, lugasok során,
szolgálatára álló nõk ezer fõnyi serege közt,
tarka madárcsapat zengõ dalát árasztó fák alatt,
elefántcsont, arany, kristály, ezer csillogó drágakõ,
gyémánt- és lazúrkõ-ékes oszlopsorok káprázatán.
A séta befejeztével az éji kóborlók ura
a Vidéha-királylányhoz csábos szóval fordult megint:
"Tízszer és még huszonkétszer tíz milliónyi ráksasza
- gyermekeknek s az aggoknak hadát nem számítva bele - enged parancsomnak, Szítá. Szörnyû erejû mindahány.
Minden egyes kimondott szóm megtételét ezren lesik.
Vedd át tõlem hatalmadba hatalmas birodalmamat,
és életemet is; drágább vagy életemnél is nekem.
Hárememben a szebbnél szebb asszonyok serege fölött
te légy az úrnõ, szépségem! Légy feleségem, szép szemû!
Ellenkezned mi értelme? Fogadd el ajánlatomat!
Az érted lánggal égõhöz fordítsd kegyesen szívedet!"

56.

A fájdalom-gyötört Szítá, nem tudva, mi a félelem,
fûszálnak véve szívében a Tízfejût, bátran felelt:
"Apósom a Törvény hídja, rendíthetetlen, mint a hegy,
igaz ígéretû, jámbor. Az õ fia a Raghu-sarj,
a Három Világon híres Ráma, a törvény-õrizõ,
erõs karú, nemes harcos, az én férjem és istenem.
Õsi, nemes család sarja, oroszlán-vállú-erejû.
Õ Laksmanával, öccsével, kioltja az életedet.
Ha az õ szeme láttára mertél volna érinteni,
a Dandaka-vadon földjén hevernél holtan, mint Khara.
Ezek a fertelmes szörnyek, akikkel olyan nagyra vagy,
elõtte mérgüket vesztik, mint kígyók a sas karma közt.
Íjáról záporként szálló, aranyveretû nyilai
szétmarják tested, mint partját a Gangá áradó vize.
Ha kellene, az égboltról a Holdat letaszítaná,
az óceánt kiszárítná, hogy megszabadítsa nejét.
Megölheted e rossz, hitvány testet, vagy szétszaggathatod,
de arra nincs hatalmad, hogy engem szégyenre kényszeríts."

Így szólt Szítá haragjában, durván, kérlelhetetlenül,
s egyetlen szót se szólt többé Rávanához Ráma neje.
Szítá hajat-felborzasztó, kemény beszéde hallatán
szörnyû, fenyegetõ szóval válaszolt a szörnyek feje:
"Haldd meg végsõ szavam, Szítá: várok tizenkét hónapig,
s ha nem térsz ezalatt észhez, és nem közelítesz felém,
szakácsok darabolnak fel reggeli eledelemül."

Így beszélt vad haragjában a világ réme, Rávana,
majd indulatosan fordult az ocsmány ráksaszík felé:
"Rémítõ, borzadályt keltõ, szörny-alakú, torz ráksaszík,
törjétek meg e nõ gõgjét, vérivók, emberhús-falók!
Szörnyû fenyegetésekkel, majd meg kedves szavakkal is
rabszolgámmá igázzátok, mint vadat a szelidítõk!"

(57.)

(Amikor Lanká földjére került Szítá, a jós-igét
Brahmá kinyilatkoztatta Indra isten-király elõtt:
"Betölt a ráksaszák sorsa. Ujjonghat Ég, Föld, Alvilág.
Szítát Lankába hurcolta a gonosz lelkû Rávana.
Szítá gazdag család sarja, kényelemben nevelkedett,
és most a férje távol van, ráksasza-csorda van közel,
ráksasza-asszonyok szidják, bánat gyötri férje után.
Tépõdik: »Messze van Lanká, az óceán veszi körül,
Ráma hogyan tudhatná meg, hogy itt vagyok, s hû maradok?«
Ilyen gondban emésztõdik a nehéz sorsú, gyenge nõ,
nem is fogad el élelmet, s el fog sorvadni élete.
Aggódom érte. Menj gyorsan, és keresd fel a szép szavút!
Menj Lanká városába, és adj neki égi eledelt!"

E szavakra a szentséges Nagy Indra, az egek ura,
indult, s maga mellé vette az Álmot kísérõjeül.
Szólt az Álomnak: "Kábítsd el a ráksaszák egész hadát!"

A Nagy Indra parancsára ment az Álom készségesen,
és kábulatba ejtette a nagy célért a szörnyeket.
Eközben az Ezerszemû nagy Indra isten megjelent
a ráksasza-vár parkjában búslakodó Szítá elõtt:
"Tiszta mosolyú, üdv néked! Az istenek ura vagyok.
Azért kerestelek fel, hogy vígasztaljalak: férjedet,
a Raghu-nem nemes sarját, segíteni fogom; ne félj!
Átvezet segedelemmel a tengeren erõs hadat.
Látod, alusznak õrzõid; én kábítottam õket el,
az Álmot is segítõként magammal hozva kedvedért.
Nézd, égi eledelt hoztam, ezzel erõsítsd testedet.
Vedd át kezembõl, ékes hölgy, és ha ezzel táplálkozol,
nem fog gyötörni szomjúság és éhség ezer évekig."

A jelenéstõl megrettent Szítá, és gyanakodva szólt:
"Mirõl ismerhetlek meg, hogy te vagy a mennylakók feje?
Hitvesem megtanított rá, mik az istenek jelei;
e jeleket mutasd meg most, hogyha valóban Indra vagy."

Eleget tett a kérésnek a nagy hatalmú égi úr:
lába földet nem érintett, szemhéja nem rebbent szemén,
ruháján nem tapadt meg por, koszorúja nem hervadott.
E jelekrõl felismerte Indrát Szítá, és boldogan,
örömkönny záporát öntve magasztalta az ég urát:
"Egykor atyámtól hallottam, hogy õ, s apósom ugyanúgy,
s Ráma s Laksmana is látott szemtõl szembe, magasztos úr,
s ma ugyanígy én is látlak. Így mégis van védelmezõm!
Elfogyasztom parancsodra ezt az égi varázsitalt,
ezt a csodás táplálékot, mennyei ajándékodat."

Indra kezébõl átvette a szép hölgy a varázsitalt,
és ezt üzente férjének a Vidéha-királyleány:
"Ha él nagy erejû férjem, és vele együtt Laksmana,
az õ üdvükre váljék ez!" És felhajtotta az italt.

Mihelyt lenyelte az italt a szépszemû,
éhsége megszûnt, tovaszállott bánata.
Tudatta Indra, hogy a két hõs ép, s virul.
Örvendve vette tudomásul ezt a hírt.

Elégedett volt a Nagy Indra is, hogy így
sikerre vitte Raghu sarja dolgait.
Megáldva Szítát, a ligetbõl távozott,
s megtért a mennybe. Vele ment az Álom is.)

57.

Mikor Ráma elejtette az alakját változtató,
gazellává vált Márícsát, sietve elindult haza.
Aggódott feleségéért, látni akarta mielõbb,
mert sakál-üvöltést hallott vészjóslón a háta mögött.
Megborzongott a félelmes hangtól, rossz sejtés fogta el
a hajmeresztõ, elnyújtott sakál-vonítás hallatán:
"Félek, hogy a sakál hangja valamilyen csapást jelez.
Bárcsak ne érné baj Szítát! Fel ne falják a ráksaszák!
Ha Laksmana meghallotta Márícsa álnok jajszavát,
aki gazella bõrében utánozta a hangomat,
a hangra Szítát otthagyja, indul nekem segíteni,
s Szítá is arra biztatja, hogy ne késsen, jöjjön hamar.
A ráksaszák egész népe most Szítá életére tör.
Arany gazella bõrében elcsalt Márícsa messzire,
míg itt nyilam lövésétõl halódva visszaváltozott
ráksaszává, és feljajdult: "Laksmana, végem van, segíts!"
Bárcsak bajuk ne történnék, amíg tõlük távol vagyok!
A ráksaszák gyûlölnek, mert nem felejtik a nagy csatát.
Sok baljós jelet is láttam, s rossz érzésem van emiatt."

A sakál-üvöltést hallva, így töprengett a Raghu-sarj,
és útján visszafordulva, iparkodott hazafelé.
Gondterhelten haladt, s közben mindenféle vad és madár
balkéz felõl kerülgette, s borzongatóan víjjogott.
E rosszat sejtetõ, szörnyû elõjelek után a hõs
testvérét, Laksmanát látta aggódva közelíteni.
Találkoztak, s köszöntötte testvérét, Rámát, Laksmana,
a bánatos a bánkódót, a megrémült a rettegõt.
Majd Ráma megszorította Laksmanának a bal kezét,
és nyájas, de kemény szóval így beszélt aggodalmasan:
"Hej, Laksmana! Hibáztál, hogy utánam jöttél, kedvesem,
és magára hagytad Szítát. Remélem, nem történt baja!
Szörnyen aggódom, hogy Szítá vagy elpusztul magánosan,
vagy felfalták az erdõben szerte kószáló ráksaszák,
mert sok baljóslatú jeltõl volt terhes a mai napom.
Nagy erejû vitéz, nõmet bárcsak ne érte volna baj!"

60, 64.

Így szólt, s sietve indult, hogy újra láthassa hitvesét.
Üres hajlékukat látva, lelkét ijedtség fogta el.
Heves léptekkel járt körbe, és kapkodott mindenfelé.
Átkutatta a lombkunyhót és tanyájuk környezetét,
de mindhiába, mert Szítá, kunyhójuk éke, tovatûnt,
ahogy lótusztavak bája elköltözik a télidõn.
A kétségbeesett Ráma támolygott, mint a szélütött,
és meglátta egy ráksasza iszonyatos nagy lábnyomát,
és néhány kis nyomot, melyet az ide-oda futkosó,
Rávanától menekülõ Szítá hagyott maga után,
s egy kettétört tegezt s íjat, s egy összeroppantott kocsit.
Ezt látva, elfacsarodó szível hívta öccsét oda:
"Nézd, Laksmana, a Szítáról letépett, szép virágfüzért,
szétszaggatott nyakláncáról szétgurult arany gyöngyöket,
s rõt arany gyöngyökként fénylõ, csillogó, rõt vércsöppeket,
amelyek itt a kunyhónál elborítják a föld szinét!
A Vidéha-királyasszonyt alakjuk váltó ráksaszák
darabokra hasították, felfalták, jóllaktak vele.
Szítá fölött osztozkodva, hajba kapott két ráksasza,
és egymásnak esett mérges tusában a két szörnyeteg.
Ki lehetett a gazdája e drágakõvel kirakott,
gyöngyökkel ékes íjnak, mely kettétörve amott hever?
Ez a kelõ napként fénylõ, lazúrkövektõl csillogó,
behorpadt színarany mellvért kié lehetett valaha?
Vagy ráksaszák, vagy istenek fegyverzetének gondolom.
Hát ezek az aranyhámos, démonfejû, iszonytató,
óriás testû szamarak milyen harcban pusztultak el?
Ez a torz alakú lábnyom nyilván ráksasza lábnyoma.
Megölték a szelíd asszonyt, vagy elrabolták, úgy lehet.
Nem védte meg a rablóktól az Igazság a gyenge nõt.
Adakozó, szelíd voltam, segítettem mindenkinek,
s ez lett jutalma: gyávának néztek az égi istenek.
Látod, Laksmana: átkomra fordultak az erényeim!
Vége a béketûrésnek! Kiirtok minden ráksaszát!
Ahogy a perzselõ napfény megfojt Holdat és csillagot,
úgy fojtsa meg erõm lángja eddigi jámborságomat!
Megbénítom az égbolton a Holdat és csillaghadát,
tüzet s szelet elállítok, megvakítom a Fény-adót,
ledöntöm a hegyek csúcsát, kitépek fát, bokrot, füvet,
elzárom a folyók medrét, kiszárítom az óceánt,
a világra rázúdítom a végromlás iszonyatát,
ha Szítát nem adják vissza sértetlenül az istenek!"

67-68.

Ráma haragtól tombolva fogta leghegyesebb nyilát,
és Laksmanával indult, hogy bejárja az egész vadont.
Rábukkantak Dzsatájusra. A hegycsúcs-nagy madárkirály
sebek nedvétõl áztatva, haldokolva földön hevert.
A sziklabérc-testû láttán Ráma öccséhez így beszélt:
"Ez a szörny falta fel Szítát, a Vidéha-királyleányt.
Saskeselyû alakjában kószált itt ez a ráksasza,
felfalta a hosszú szemût, és most kényelmesen pihen.
Lánghegyû, egyenes röptû nyílvesszõmmel felnyársalom!"

Borotvaél-hegyû nyíllal íján Ráma odarohant;
léptétõl óceán-partig megremegett a föld szine.
Ám bágyadt, elhaló hangon megszólalt a madárkirály,
s habos vért ontva csõrébõl, a Raghu-sarjhoz így beszélt:
"Szítát, akit az erdõben mint rejtett gyógyfüvet kutatsz,
s vele az én életemet is Rávana rabolta el.
Amikor eltávoztatok, és nejed egyedül maradt,
a nagy erejû szörnyeteg szemem elõtt ragadta el.

Röpültem segedelmére, s a küzdelemben Rávana
kocsiját-fegyverét vesztve, a föld porába lebukott.
Övé ez a kettétört íj, ez a sok nyílvesszõ övé,
ez a vad harcban szétmorzsolt harciszekér is az övé.
Ám kimerültem, s kardjával levágta mindkét szárnyamat,
s a Vidéha-királyasszonyt hurcolva, Dél felé repült."

Így beszélt tiszta elmével Rámához a madárkirály,
majd élete megvált tõle, s testébõl levegõbe szállt.
Fejét a földre ejtette, két lába mereven kinyúlt,
teste elereszkedett, és mozdulatlanná merevült.
A hegynagyságú, megcsonkult, élettelen, megtört szemû
keselyûkirályt elnézve, a csüggedt Ráma így beszélt:
"Boldogan élt az erdõben mellettünk a nemes madár,
s a ráksaszával megküzdve, értem vesztette életét.
Olyan tisztelet és hála illeti meg a keselyût,
mint atyámat, Dasarathát, a népek nagy fényû urát.
Hozz fát, tüzet csiholjunk, és rakj máglyát, elhamvasztani
a szárnyas nép királyát, ki ügyemért a halálba ment.
Az ellobbanó láng útján, igaz lelkûek ösvényén
térj meg az örök hajlékba, ahonnét nincs több születés!
A legfelsõ világokba kísérjen el áldó szavam,
és ez a búcsú-szertartás, nagylelkû keselyûkirály!"

E szavakkal a máglyára helyezte a holttetemet,
s elhamvasztotta, gyászolva, mint legkedvesebb rokonát.

69-70.

A szertartást bevégezve, útrakelt a két Raghu-sarj;
Szítát keresni indultak a zord déli égtáj felé.
Figyelmesen kutatták át a sûrû cserjét, bokrokat,
s egyszerre szörnyû hang bõdült, hogy hajlongtak tõle a fák.
Mentek a hang irányába, jól megmarkolva kardjukat,
s megláttak egy széles mellû, hatalmas testû ráksaszát.
Közelebb mentek, s fertelmes látvány tárult szemük elé:
óriás törzs, fej s nyak nélkül; szája a hasán tátogott.
Kemény, hegyes szõr úgy fedte, mint erdõ a hegy oldalát.
Sötét volt, mint viharfelhõ. Mennydörgés volt minden szava.
Egyetlen, tûzláng-izzású, durva pillájú, villogó,
tágranyílt, félelmes, hosszú, sárga szeme volt a hasán.
Száját nyalogató nyelve lógott agyarai közül,
és egészben befalt minden medvét, oroszlánt, dámvadat.
Fertelmes, hosszú két karját nyújtogatta mérföldnyire.
Markával elkapott minden madarat és vadállatot,
egyiket magához húzta, újra ellökte másikat.
A testvérek elé állva, eltorlaszolta útjukat.
Képtelenül hosszú karját kinyújtotta az óriás,
s keményen összemarkolta két kezével a két vitézt.
Iksváku két erõs sarját, Rámát és vele Laksmanát
markában látva vergõdni, rájuk szólt gúnyosan a Törzs:
"Mire vártok? Miért álltok? Látjátok, hogy éhség gyötör!
A Sors ételemül rendelt; a halálra készüljetek!"

A fenyegetõ szót hallva, a végveszélyben Laksmana
visszanyerte bátorságát, s idõhöz illõen beszélt:
"Téged is, engem is mindjárt magához ránt a szörnyeteg;
amig nem késõ, messük le kardunkkal mind a két kezét!
Ez az iszonyatosan hosszú kar adja neki az erõt,
hogy a világot pusztítsa, s elemésszen bennünket is."

Laksmana ötletét hallva, dühödten felfortyant a Törzs,
s rémes száját kitátotta, hogy zsákmányát beléveti.
A helyzetet jól átlátó két dalia fogta magát,
és vidáman lemetszette vállából a két szörnyü kart.
A jobb oldalt álló Ráma szorító jobbját szelte le
kardja erõs csapásával, a balt a vitéz Laksmana.
A levágott karú rémség vad bömböléssel elterült;
mint mennydörgés, betöltötte ordítása a levegõt.
Elveszítette két karját, vérözön borította el.
Kétségbeesve kérdezte: "Kik vagytok? Mi hozott ide?"

A rusnya Törzs kérdésére az ékes szavú Laksmana,
a nagy erejû, elzengte testvérbátyja dícséretét:
"Dasaratha örökösét, Rámát látod magad elõtt,
a messze földön híres hõst; én öccse, Laksmana vagyok.
Elrabolta királyságát atyja neje, s számûzte õt.
Velem és feleségével ez az erdõ lett otthona.
Itt a néptelen erdõben egy fondorlatos ráksasza
elragadta nejét, Szítát. Õt keresni jöttünk ide.
De te is mondd el, hogy ki vagy, és tört lábbal, torz törzs gyanánt,
melleden fertelmes szájjal e vadonban miért nyüzsögsz?"

Laksmana válaszát hallva, igen megörvendett a Törzs,
és Indra jós-igéjére visszagondolva, így beszélt:
"Üdvömre jöttetek, hõsök! Áldás kísérje léptetek!
Üdvömre metszettétek le tõbõl ketten két karomat.
Elbeszélem igaz szóval, férfiak oroszlánjai,
hogyan szülte saját vétkem, önteltségem e termetet.

71.

Egykor, erõs karú Ráma, hatalmas voltam és vitéz,
és elképzelhetetlen szép; mind a Három Világ dicsért.
De egyszer balga dölyfömben ezt az alakot öltve fel,
a jámbor remeték népét ijesztgettem mindenfelé.
Magamra haragítottam a nagy szentet, Szthúlasiraszt:
erdõn, gyümölcsszedés közben, meg akartam rémíteni.
Rámrivallt alakom láttán az izzó tûzláng átkú bölcs:
»Ez a szégyenletes, torz test tapadjon mindörökre rád!«
Kérleltem a haragvót, hogy átka végét jelölje ki.
Esdeklésemre ily szóval enyhítette átkát a szent:
»Ha Rámával találkozol, és levágja rút karodat,
és máglya lángján elhamvaszt, visszanyered szépségedet.«
Azóta két hosszú karral vadállatokat fogdosok;
oroszlánt, párducot, tigrist falok nyersen szüntelenül.
Így élek itt az erdõben, királyok legnagyobbika,
s elfogok minden élõlényt, ami szemem elé kerül,
sejtve, hogy így elõbb-utóbb markomba kerül Ráma is.
Üdv, Ráma, hogy megérkeztél! Rajtad kívül más, Raghu-sarj,
nem ölhet meg, mert így mondta igaz szóval az átkozó.
S majd tanáccsal segítséget nyújtok neked, vitéz király,
hálából és barátságból, ha tûzben elhamvasztotok."

A Törzs történetét hallva, az igaz lelkû Raghu-sarj
Laksmana társaságában elpanaszolta bánatát:
"Nejemet, a nemes Szítát, elrabolta gaz Rávana,
mikor tanyánkról távoztam és Laksmana nem volt jelen.
Hitvesem elrablójáról nem tudok mást, csak a nevét;
sem külsejét, sem lakhelyét, sem erejét nem ismerem.
Tétován futkosunk; nincsen, ki útba igazítana.
Szolgálatunk fejében majd légy hozzánk könyörületes!
Elefántok-kidöntötte száraz fatörzseket hozunk,
és nagy gödörbe halmozva, elhamvasztjuk holttestedet.
Te viszont Szítáról mondd el, ki vitte el, és merre van;
ha tudod a valóságot, tanácsoddal tégy jót velünk!"

72-74.

Így váltott szót a haldokló Törzs és a két ifjú vitéz,
majd a hegy nagy barlangjában tüzet csiholtak szaporán.
Most Laksmana erõs lánggal lobogó üszköt ragadott,
s mindenfelõl meggyújtotta a máglyát. Fellángolt a tûz.
A Törzs hatalmas tetemét mint óriás vaj-darabot
nyalták körül a lángnyelvek; saját zsírjában sercegett.
Hirtelen összerázkódott, lerázta a máglya tüzét,
s erõben, égi köntösben, mint lángnyelv felemelkedett.
Majd ragyogó ruhájában, tarka ékszerrel ékesen
a levegõbe felröppent, elégedetten, boldogan.
Hattyúk vonta, sziporkázó, tündöklõ égi kocsin állt,
szépsége a tíz égtájat ragyogó fénnyel vonta be.
A levegõbõl Rámához intézte oktató szavát:
"Halld meg tõlem igaz szóval, hogyan nyered vissza nejed.
Figyeld meg jól, amit mondok. Egy Szugríva nevû majom,
akit bátyja, a vad Válin, trónusáról elüldözött,
a szép Pampá folyó partján a szemet-gyönyörködtetõ
Risjamúka hegyen lakik, és négy hû majma van vele.
A dicsõ, nagy vitézségû, illendõséget ismerõ,
igaz igéretû, fényes, bölcs elméjû, állhatatos,
bõkezû, adomány-osztó, nagy hatalmú, nagy erejû
majomkirályt elüldözte bátyja, s számûzetésben él.
Szítá megkeresésében õ lesz segítõ társatok.
Indulj késedelem nélkül, keresd fel Szugrívát hamar,
és köss vele szövetséget, hogy erõs támaszod legyen.
Ármány nélkül barátságot fogadj lobogó tûz elõtt,
s ne becsüld le mivoltáért Szugrívát, a majomkirályt!
Hálatudó, erõs és bölcs, s õ is szövetségest keres.
Ha oldalára állsz, Ráma, sikerre viszitek ügyét.
Akár beteljesül vágya, akár nem, téged megsegít.
Ez a majmok-oroszlánja szerte a földön mindenütt
jól ismeri az emberhús-faló szörnyek rejtekeit.
Elõle nem marad rejtve semmi a széles föld színén,
amerre a Nappal Ura ezer sugara ont hevet.
Mély folyókat, hegyek hátát, szirtodúkat, barlangokat
át fog kutatni népével, és Szítának nyomára jut.
Õ majd szétküldi nagy testû majmai fürge seregét,
s kifürkészik, hogy elválás-gyötörte nejed merre van.
Megtalálják a szép testût még Rávana lakában is."

Így útba igazította tanáccsal Rámát s Laksmanát
a nyakában virágfûzért viselõ, fényes églakó,
s õk hálásan kiáltottak a légben lebegõ felé:
"Térj meg égi lakásodba! Üdv néked! Mi is indulunk."

"Induljatok, és kísérjen ügyetekben siker!" - felelt,
s elköszönt az örvendõktõl, és eltûnt szemeik elõl.
A férfiak vezérének két sarja tüstént útra kelt,
és keleti irányt véve, a Pampá felé sietett.
Sziklás bércek tövén jártak, mézes gyümölcsû fák között;
iparkodtak, hogy mielõbb Szugrívára találjanak.
Megpihentek a hegyháton, ott töltötték az éjszakát,
s másnap a Pampá partjára megérkezett a két vitéz.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu