14-15.

Közben Ráma az erdĂľben a szép Pancsavatí-liget
remeték-lakta tájára irányította lépteit.
Miközben útjukat járták, egy óriás, félelmetes,
nagy saskeselyĂť látványa nyĂťgözte le tekintetét.
A nagy vitézségĂť Ráma a különös erdĂľlakót
ráksasza-szárnyasnak vélte, és megszólította: "Ki vagy?"
Ekkor nyájas, szelíd hangon így válaszolt a nagy madár:
"Atyád régi barátjára ismerhetsz bennem, gyermekem.
Dzsatájus a nevem, Sjéni nemzetségbĂľl származom.
Ha kívánod, segítĂľként elkísérlek utatokon,
és Ăľrködöm Szítá mellett, míg távol vagy te s Laksmana."

Így érkeztek a sok vadban s madárban gazdag szép liget,
Pancsavatí fái közé. Ott Ráma kérte Laksmanát:
"Kedvesem, célhoz érkeztünk. Látod, ez itt Pancsavatí,
virágzó fákkal ékes táj, szent remeték lakóhelye.
Mindenfelé az erdĂľben jártasd körül tekinteted,
válaszd ki hozzáértĂľen, hol üssünk magunknak tanyát,
ahol Szítá örömmel fog lakozni, s mi is Ăľvele,
hol az erdĂľ barátságos, a közelben folyó folyik,
bĂľven találunk tüzelĂľt, kusa-füvet, ivóvizet."

Az ellenség-legyĂľzĂľ hĂľs értette bátyja óhaját,
szép remete-tanyát ácsolt tüstént, új otthonuk gyanánt.
ErĂľs bambuszcölöp-sort vert a földbe, áthurkolta jól,
faágakból sövényt font rá, náddal bevonta ékesen,
agyaggal jól betömködte a sövény minden hézagát,
sásfĂťvel és falombokkal fedte kunyhójuk tetejét,
földjét símára döngölte, fekvĂľhelyül alkalmasan,
hogy hármójuknak kényelmes, tágas, szép hajlékuk legyen.
Mikor mĂťvével elkészült, a folyópartra sietett,
megfürdött, néhány szál lótuszt és édes gyümölcsöt szedett,
megáldozott virágokkal, békességért imádkozott,
majd megmutatta Rámának elkészült, új tanyájukat.
Megtekintette Szítával a lombkunyhót a Raghu-sarj,
és nyugodalmas hajlékuk láttán boldogság fogta el.
Végtelenül megörvendett, és átölelte Laksmanát,
és hálás, szeretĂľ szóval mondott neki köszönetet:
"Öcsém, nagy munkát végeztél. Örömet szereztél vele.
Testvéri ölelésemet fogadd érte jutalmadul.
Úgy vélem, nem halt meg atyánk, mivel tebenned, Laksmana,
kötelességtudó, hálás, nemes fiában él tovább."

Így beszélt testvéröccséhez a Raghu-család tigrise,
s a bĂľ gyümölcsĂť erdĂľben örömmel élte életét.

17.

Elégedetten élt Ráma. Tisztelték a bölcs remeték.
Mikor a szép lombkunyhóban ült neje, Szítá oldalán,
tündökölt, mint az égbolton a Hajnalcsillag és a Hold.
Laksmanával beszélgetve, sok régi, bölcs regét regélt.
Egyszer, miközben elmélyedt az Ăľs idĂľk regéibe,
történt, hogy arra tévedt egy kóborló, kósza ráksaszí,
a tízfejĂť démon-király testvérhúga, Súrpanakhá.
Közelebb érve Rámához, ki szép volt, mint az églakók,
hosszú karú és szép arcú, lótuszvirág-hosszú szemĂť,
elefánt-erejĂť-léptĂť, remete-hajú, -köntösĂť,
viruló férfiasságú, fejedelmi tekintetĂť,
kék-vízililiom-bĂľrĂť, Vágy Urához hasonlatos -
ĂľrjítĂľ szerelem kínja nyĂťgözte le a ráksaszít.
A szép arcút a rút arcú, a karcsút a lógó hasú,
hosszú szemĂťt a torz kancsal, szép fürtĂťt a boglyas hajú,
ifjú férfit a csúf vénség, csengĂľ hangút rikácsoló,
így szólította meg Rámát a vágyra gerjedt ráksaszí:
"Hajad remeteként hordod, kezed mégis nyilat szorít;
hogy kerültél e tájékra, hol ráksaszák kísértenek?"

Az ellenség-lesújtó hĂľs egyenes lélekkel felelt
a ráksaszí beszédére, feltárva jöttük indokát:
"Élt egy király, Dasaratha. A harminchárom mennylakó
párja volt vitézségében. ElsĂľszülött fia vagyok,
nevem Ráma. Öcsémet lásd, a bátyjához hĂť Laksmanát,
s a Vidéha-király lányát, Szítát, hĂť feleségemet.
Atyám s anyám parancsára, fĂľt hajtva a Törvény elĂľtt,
jöttem ide az erdĂľbe, hogy itt éljek remeteként.
Én is ismerni kívánlak: honnan származol, és ki vagy?
Alakját kedv szerint váltó ráksaszínak gyanítalak.
Valld be, miért kerestél fel? Kényszerítlek: mondj igazat!"

A vad szerelem kínjától perzselt ráksaszí így felelt:
"Hallgasd meg szavamat, Ráma! Az igazat mondom, ne félj.
Súrpanakhá vagyok, testem kedvemre váltó ráksaszí.
A rengetegben kószálok. Halálra rémül, aki lát.
Rávana rémkirály bátyám - ha füledbe jutott e név.
Az örök álom nyĂťgözte Kumbhakarna, a szörnyeteg,
s a rémes, vérszomjas Khara és Dúsana: testvéreim.
De én mindet fölülmúlom. Ámde most, hogy megláttalak,
egész lelkem feléd fordult, mint férjem és uram felé.
Hatalmamnak nincs korlátja. Kedvemre járok és kelek.
Légy férjem, élj velem hosszan; holmi Szítá minek neked?
Rút alakú és csúf arcú, nem méltó hozzád hitvesül.
Szépségemmel csak én illek hozzád nejedként; nézz reám!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot
most rögtön felfalom, s aztán felfalom testvéredet is.
Akkor hegyekben, erdĂľkben gyönyörködhetsz oldalamon,
e szép Dandaka-sĂťrĂťben kószálsz velem szerelmesen."

18.

A vágy emésztĂľ hurkába hurkolt, észvesztett ráksaszít
mosolygó, játszi válasszal csitította a Raghu-sarj:
"Sajnálatomra, nĂľs vagyok; feleségem itt van velem,
és oly kiváló hölgy, mint te, vetélytársnĂľt nem tĂťrne el.
De itt van helyettem öcsém; jóképĂť, szép testĂť legény,
ügyes, jóravaló, gazdag és nĂľtlen férfi Laksmana.
Még nem volt dolga asszonnyal, de nagyon hiányzik neki.
Korodhoz és szépségedhez méltó férj lesz; ifjú s csinos.
Hosszú szemĂť hölgy, Ăľt válaszd férjedül; tündökölni fogsz,
mint a hegycsúcs a napfényben; s féltékenységre nem lesz ok."

Ráma ajánlatát hallva, a megbolondult ráksaszí
szerelme tárgyát otthagyta, és Laksmanát rohanta le:
"Karcsú tested méltó párja az én páratlan termetem;
velem, mint feleségeddel, csupa gyönyör lesz életed."

A ráksaszí beszédére Laksmana elmosolyodott,
és fordulatos elmével megfelelĂľ választ adott:
"ÚrnĂľm, hogy gondolod, hogy egy rabszolga szolgálója légy?
Én csak bátyám parancsának szolgája vagyok, semmi több.
Hatalomban gazdag gazdám szépségben gazdag, megbecsült
második felesége légy, folttalan ragyogású nĂľ!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot,
vén feleségét otthagyja, s téged szeret majd egyedül.
Vagy talán van olyan férfi, ki megvetné bájaidat,
és holmi rút asszonyszemély felé fordítaná szívét?"

A lógón hasú, fertelmes ördög-némber nem fogta fel,
hogy Laksmana csak gúnyolja; valónak vélte szavait.
Szítája oldalán ülĂľ Ráma felé fordult megint,
és izzó gerjedelmében így csábította a vitézt:
"Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos feleségedet,
e vénséget tartod többre, mint fiatal szépségemet?
Ezt a rút emberfajzat-nĂľt szemed láttára felfalom,
akkor vetélytársnĂľ nélkül élvezhetem szerelmedet."

Az Ăľzgida-szemĂť szépre a véres tĂťzparázs-szemĂť
csúfság tombolva rárontott, mint csillagra az üstökös.
A Halál szörnyĂť pányvája gyanánt szálló szörnyeteget
feltartóztatta Ráma, majd indulatosan így beszélt:
"Kegyetlen, aljas lényekkel tréfát Ăťzni sosem lehet.
Nézd, Laksmana, szegény Szítá a félelemtĂľl alig él.
Ezt a rút, hitvány, ĂľrjöngĂľ, püffedt hasú, vad ráksaszít
nem ölhetjük meg, mert asszony, de most meg kell csonkítani."

Laksmana dühre gerjedve, kardját ragadta hirtelen,
s az ĂľrjöngĂľ boszorkánynak leszelte orrát és fülét.
Iszonyú hangon elbĂľdült a megcsonkított ráksaszí,
s a vadonba futott vissza, ahonnan jött, a szörnyeteg.
Vérnyomokat hagyott hátra megcsúfított ábrázata,
míg magasba emelt karral a rengetegben törtetett.
Démonvezér testvéréhez, Kharához futott egyenest,
s földre zuhant elĂľtte, mint levegĂľbĂľl villámcsapás.

19.

VérzĂľ, megcsúfolt, fetrengĂľ húga gyalázatán Khara
szörnyĂť haragra lobbant, és megkérdezte a senyvedĂľt:
"Kelj fel, szólalj meg! Oszlasd el zavart kábulatod ködét!
Ki tett csúffá ilyen rútul? Tárj fel mindent világosan!
Halálos mérgĂť kobrára bukkanva, mely békén hevert,
ujja hegyével megbökte mulatságból a vakmerĂľ!
Nem látta, hogy halál hurkát köti nyakára a bolond,
aki ma téged megsértve, gyorsan ölĂľ mérget ivott.
Tetszés szerint cserélsz testet, erĂľd nem ismer akadályt,
az Életet-kioltóhoz hasonlítasz; ki bírt veled?
Istenek, szellemek, szentek, sötét kísértetek közül
ki volt, aki e csúfságot képes volt mĂťvelni veled?
Ki az, kinek habos vérét akarja felinni a föld,
kezemtĂľl elesett teste nyíl-szaggatta tagjaiból?"

Haragtól tomboló bátyja bosszúszomjas szavaira
könny-kísérte szavakkal szólt a megcsúfolt Súrpanakhá:
"E tájra költözött nemrég két fiatal, erĂľs karú,
daliás testĂť, szép arcú férfi: Ráma és Laksmana,
nagy Dasaratha fiai, érzékükön uralkodó,
gyümölcsön és gumón élĂľ, háncs-köntösĂť remeteként.
Mellettük láttam egy ifjú, szépséggel ékes, karcsú nĂľt,
páratlan fényĂť ékszerrel felékesítve gazdagon.
Amiatt az asszony miatt a két férfi összefogott,
és mint valami rossz, ócska szajhával, így bántak velem!
A gyalázatos asszonynak és annak a két férfinak
holttestébĂľl a habzó vért akarom szürcsölni mohón.
Téged kérlek: segíts hozzá, hogy teljesüljön óhajom.
Csatában verd le Ăľket, hogy kéjjel szívhassam vérüket!"

22.

A vádbeszéd-uszította, izzó haragra gyúlt Khara
így üvöltött fel Ăľrjöngve a ráksaszák fĂľi elĂľtt:
"Galád megszégyenítésed szülte dühömnek gátja nincs,
mint a dagályra hömpölygĂľ sós özön hullámainak.
Porszemnek sem veszem Rámát, kinek ma megszĂťnt élete;
meggondolatlan vétkéért ma meglakol kedvesen.
Ezt a Rámát s a testvérét Jama lakába küldöm el.
Bárdcsapás-tépte testébĂľl, melybĂľl lelke kiköltözött,
habzó, piros, meleg vérét még ma ihatod, ráksaszí!"

Elégedetten hallgatta bátyja dölyfös ígéretét,
az pedig Dúsanát hívta, vezérei legfĂľbbikét:
"Gondolatomnak szolgáló, csatában meg nem forduló,
sötét viharfelhĂľ színĂť, emberöléssel mulató,
minden rémségre alkalmas, feltarthatatlan rohamú
ráksaszát tizennégy ezret állíts hadrendbe, kedvesem!
Harckocsimat szereltesd fel, hozassad elĂľ íjamat,
nyilakat, sok hegyes dárdát, villogó élĂť kardomat.
Ráksasza-hadam élére magam akarok állani,
hogy lesújtsam az illetlen, arcátlan Dasaratha-fit."

A napsugár-fényességĂť, pompás, nagy harckocsiba
befogták tarka lovait, és jelentette Dúsana.
Khara iszonyú méregben szökött a fényes kocsiba,
s végigtekintve hadnépén, felkiáltott: "Induljatok!"
A fegyverekkel, pajzsokkal, zászlókkal felszerelt sereg
rettentĂľ zajjal, rettentĂľ sebességgel útnak eredt.

25, 30.

Lombkunyhója elĂľtt állva várta Kharát s vezéreit
az ellenség-legyĂľzĂľ hĂľs, felajzott íjjal, mérgesen.
A nagy erejĂť, nagy testĂť éjszakai szörnyetegek
kocsin, lovon rárontottak, mint fekete felhĂľgomoly.
Hegycsúcs-nagy elefántokról zúdították nyilaikat
záporesĂľnél sĂťrĂťbben Rámára a démon-hadak.
Ám gyors nyilaival Ráma a rázúduló nyílözönt
visszaverte, mint sziklákkal folyók árját az óceán.
Majd támadásba lendült, és íját körré feszítve meg,
százszámra és ezerszámra szórta hegyes nyílvesszeit.
A játszi könnyedséggel szórt nyilaktól a démon-hadak
hullottak, mint ha pányváját Halál vetette volna ki.
A vas szárú és vas szájú, éles, horgas hegyĂť nyilak
a rémület jaját tépték ki a rémek soraiból.
Az éjszakában-kószálók némelyike nagy messzirĂľl
dárdát, nyársat, gerelyt, bárdot hajított Ráma hĂľs felé.
Röptében lĂľtte mindet le a gyors kezĂť, hosszú karú,
s nyakuk-fejük vesztésével torolta meg küldĂľiken.
Átvágott vért, levágott fej, szétvágott íj tömege hullt,
mint a Madárkirály szárnya csapásától a fák sora.
Rettegés torpantotta meg az életben maradtakat,
s Kharához menekültek a nyílzáportól oltalomért.
Dúsana bátorította a félĂľket, s haragosan
rontott a haragos hĂľsre, akár a haragvó Halál.
A futók visszafordultak a dühödt Dúsana nyomán,
s fatörzseket és sziklákat lóbálva száguldott a had.
Kavargó, hajmeresztĂľ harc, pusztító, szörnyĂť küzdelem
támadt Raghu nemes sarja s a homály szörnyei között.
A tíz égtáj irányából törtetĂľ, tomboló tömeg
sĂťrĂť gyĂťrĂťt s esĂľcseppekként hulló nyílzáport font köré.
Ezt látva, Ráma dermesztĂľ csatakiáltást hallatott,
s villám-tüzĂť-sebességĂť Gandharva-íját kapta fel.
Százszámra és ezerszámra röpített nyílvesszĂľt az íj,
s az egymást érĂľ nyílvesszĂľk beboltozták az ég ivét.
Nem látták, hogy a nyílvesszĂľt elĂľveszi és ellövi,
csak folyton feszülĂľ íjat láttak az Ăťzött ráksaszák.
A föld színét homály fedte, nem látszott fent a Fényt-adó,
míg Ráma szórta, ontotta nyilait rendületlenül.
Megölt, elejtett, elpusztult, szétmarcangolt, széthasgatott,
átszúrt ráksasza-holttestek hevertek szerte mindenütt.
Fejek gyöngy-diadémokkal, karpereccel rakott karok,
levágott kezek és lábak, hullákon fényes ékszerek,
elefántok, lótetemek, apró darabra tört kocsik,
hófehér jakfark-legyezĂľk, napernyĂľk, tarka lobogók,
forgáccsá darabolt dárdák, buzogányok szilánkjai
takarták borzadályt keltĂľn a véres tusa színhelyét.
Tizennégy ezer félelmes, hatalmas, szörnyĂť ráksaszát
irtott ki álltó helyében Ráma, az ember, egyedül.
Tizennégy ezer gyors röptĂť, alakját váltó szörnyeteg
pusztult el a csodás harcban, élükön Khara s Dúsana.

32-33.

Ekkor Súrpanakhá, látva a félelmetes ráksaszák
tizennégy ezrének vesztét az egy Ráma keze nyomán,
s látva, hogy rútul elpusztult Trisirasz, Dúsana, Khara,
nagy bömböléssel elbĂľdült, mint zivatarfelhĂľ-robaj.
Látva Ráma csodás tettét, milyet nem bírt megtenni más,
vad indulattal indult, hogy bátyját, Rávanát rázza fel.
Palotája tetején ült a lángoló hatalmú szörny,
vezérei ülték körül, mint Indrát Vihar-istenek.
Napként fénylĂľ arany trónján trónolt a démonok ura,
mint arany oltáron lánggal lobogó áldozati tĂťz.
Istenek, szellemek, szentek, nagy bölcsességĂť bráhmanok
nem gyĂľzhették le. SzörnyĂť volt, mint a tátott torkú Halál.
Tíz feje volt és húsz karja, melle széles, válla erĂľs,
királyi hatalom minden jegyét viselte termete.
Az élĂľk szenvedésének örvendĂľ, gaz, könyörtelen,
világrémítĂľ bátyjához támolygott megrémült húga,
s haragtól lángoló szóval így korholta Súrpanakhá
tanácsosai közt ülĂľ bátyját, Rávana rémkirályt:
"Te dölyfös, elpuhult kéjenc, gondolatlan és hanyag király,
látni sem látsz, hogy nem látod az elközelgĂľ végveszélyt?
Az élvezetein csüggĂľ, kedvét töltĂľ uralkodót
olybá veszik a népek, mint a temetĂľ máglyatüzét.
IdĂľ-szabta teendĂľit ha nem végzi el a király,
elhanyagolt teendĂľi biztos romlást hoznak reá.
Ami távolban történik, neki arról is tudni kell;
kémei erre szolgálnak. Ezért mondják, hogy messze lát.
Csak udvaroncok lebzselnek körülötted kémek helyett,
s nem veszed észre, hogy pusztul alattvalóid serege.
Tizennégy ezer félelmes, szörnyĂť erejĂť ráksaszát,
Kharát és Dúsanát köztük, legyilkolt Ráma egymaga.
Te, szolgáid bábjává lett, kéjekbe merült ráksasza,
nem látod, hogy az országot a végromlás fenyegeti!"

34.

A kemény szitkokat szóró Súrpanakhá szavaira
döbbenve nézett húgára, és megkérdezte Rávana:
"Ki az a Ráma? Hogy néz ki? Milyen erĂľs? Milyen vitéz?
Mi vezette a félelmes Dandaka-rengetegbe Ăľt?
Milyen fegyverrel verte le a sok ezernyi ráksaszát?
S ki csonkított meg ily rútul? Szólj igazat, szép termetĂť!"

A ráksaszák Indrájának kérdésére a ráksaszí
dühtĂľl lihegve rákezdett, hogy elmondja, amit tudott:
"Faháncsba, antilop-bĂľrbe öltözik az erĂľs vitéz,
Ráma, Dasaratha fia. Szép, mint a Szerelem maga.
Arany-díszes, erĂľs íját mint Indra, úgy feszíti meg,
és gyilkos mérgĂť kígyóként röpíti róla vesszeit.
Nem láttam, hogy nyiláért nyúl, és elröpíti nyilait,
nem láttam, hogy az íj húrját meghúzza gyors, erĂľs keze,
csak azt láttam: a záporként hulló nyíltól hullt a sereg,
mint ha jégesĂľ paskolja a vetések kalászait.
Méltó párja vitéz öccse, az izzó fényĂť Laksmana,
segítĂľ társa, jobb karja, testén kívüli élete.
Szeretett, hĂť hites társa, a hold-arcú, hosszú szemĂť,
férje javának örvendĂľ, káprázatos-szép termetĂť,
szép fürtĂť, szép orrú-combú, tekintet lenyĂťgözĂľ,
izzó arany gyanánt fénylĂľ Szítá, asszonyok gyöngyszeme.
Sem istennĂľt, sem tündérlányt, sem gandharvít, sem kinnarít
nem láttam még ilyen szépet eddig soha a föld szinén.
Aki Ăľt hitvesül nyerné, akit kéjjel ölelne át,
az églakók királyánál boldogabb lenne, úgy hiszem.
Viselkedése illendĂľ, alakja-arca csodaszép;
csupán te vagy reá méltó, és Ăľ is méltó volna rád.
Feleségedül elhozni indultam a lótusz-szemĂť,
keményen duzzadó keblĂť Szítát, a ringó tomporút,
de közben így megcsonkított a könyörtelen Laksmana.
Ha meglátod csodás arcát ragyogni, mint a telihold,
a Szerelem nyílvesszĂľi tüstént átjárják testedet.
Ha felgerjed a vágy benned, hogy nejeddé tedd azt a nĂľt,
jobb lábad rögtön indítsa gyĂľzelemre lépteidet!"

35-36.

Vérforraló beszédére a ráksaszák fĂľfĂľ ura
tanácsosait elküldte, majd töprenkedve távozott.
Esélyeit latolgatta, fontolgatta, mi lesz a jobb,
mérlegetett elĂľnyt-hátrányt, súlyt és terhet, kárt és haszont.
"Megteszem!" - így döntött végül, s miután így határozott,
tündöklĂľ kocsiszínébe irányította lépteit.
Hívatta kocsihajtóját a tettre-gerjedt ráksasza:
"Fogj be kocsimba!" - sürgette az indulásra-kész király.
Gyors léptĂť kocsihajtója nem késett végrehajtani,
és útra felkészítette legszebbik, kedvelt kocsiját.
DrágakövektĂľl szikrázott az arany veretĂť fogat;
a Kincsek FejedelmétĂľl zsákmányolta a ráksasza.
DémonfejĂť, aranydíszes szamarak vonták a kocsit,
s fellegdübörgéssel szállt át a tenger habjai fölött.
A túlpartra megérkezve az akarat-hajtott kocsin,
békés remete-hajlékot pillantott meg a fák között.
Varkocsba font hajú, jámbor, antilop-bĂľrbe öltözött,
bölcs ráksasza lakott benne, Márícsa, szent remeteként.
IllendĂľen köszöntötte fejedelmét a ráksasza,
majd nem-emberi étellel vendégelte az érkezĂľt,
és lábának vizet hozva fejezte ki tiszteletét.
Ezután üdvös szándékú szavakkal tudakolta meg:
"Rendben folynak-e Lankában birodalmadnak dolgai?
És milyen céllal indultál ily nagy sietséggel ide?"

Ekkor szavakhoz-értĂľen szĂľtte szavait Rávana:
"Márícsa, kedvesem, halld meg, elmondom, mi hozott ide.
Nagy szükségben vagyok, s ebben te leszel legfĂľbb támaszom.
A vad Dandaka-erdĂľben, mint jól tudod, öcsém, Khara,
s a hosszú karú Dúsana s testvérhúgom, Súrpanakhá,
s az emberevĂľ Trisirasz, a hosszú karmú ráksasza,
s az éjszakában kószáló vitéz ráksaszák ezrei
élnek kedvükre, és gyötrik, zaklatják parancsom szerint
az ĂľserdĂľ magányába elvonult remeték faját.
Most a Dandaka-erdĂľben a nagy erejĂť ráksaszák
hadrendbe sorakoztak fel, hogy Rámával mérkĂľzzenek.
Ráma izzó haragjában a tomboló tusa során
tizennégy ezer ráksaszát mészárolt le nyilaival.
Gaz, durva, becstelen, balga, érzékeit nem fékezĂľ,
élĂľk kárának örvendĂľ, törvénytipró, igaztalan,
elfeledte vitéz voltát, s az erdĂľben kegyetlenül
elrútította húgomat, levágta orrát és fülét.
Szítát, tündérleányokhoz hasonló szépségĂť nejét
elragadom. Ehhez kérem, Márícsa, segítségedet.
Bátor vagy, ügyes és fürge, varázslatokban járatos,
ezért kerestelek most fel, ráksasza-nép legjobbika.
Hallgasd meg a teendĂľket, mit kell megtenned kedvemért.
Változz arany gazellává, ezüst pettyekkel bĂľrödön,
és Szítá szemeláttára legeléssz a kunyhó elĂľtt.
Ha ilyen csoda-állatként meglát Szítá, bizonyosan
kérlelni fogja férjét és Laksmanát, hogy fogjanak el.
VédĂľi eltávoztával könnyĂťszerrel elragadom
a magára maradt Szítát, mint Hold fényét Ráhu, a Szörny.
A felesége elvesztén emésztĂľdĂľ Rámát pedig
lesújtom könnyedén orvul, és így bosszúm beteljesül."

37, 40, 42.

Ráma elleni tervétĂľl a bölcs Márícsa ráksasza
szája kiszáradt féltében, testét remegés fogta el,
fennakadt szeme, mint holté, úgy átjárta a rémület.
Ajkát megnedvesítette, és így intette Rávanát:
"Nyájas szavú hízelgĂľkre egykönnyen szert tehetsz, király,
de aki kellemetlen szót kimondjon, nem mindíg akad.
Ha azt akarod, hogy békén élhessen minden ráksasza,
s a ráksasza-nemet Ráma haragjában ne irtsa ki,
tiszta erénye lángjától oltalmazott, hĂť hitvesét
elragadni ne szándékozz, mint a Naptól a ragyogást.
Kardja láng-lobogásába, nyila tüzébe a csatán
magad vakon belévetni meg ne kíséreld semmiképp!
Szítá férje vitézségét, erejét fel nem mérheted;
kit Ráma nyila oltalmaz, tĂľle el nem rabolhatod.
Fontold meg, mire vagy képes, s mire képes a Raghu-sarj;
határozz bölcsen üdvödre, és fékezd balga vágyadat!"

Ámde Márícsa átgondolt, mérséklĂľ jótanácsait
Rávana eltaszította, mint gyógyírt a halálra-szánt.
Javán buzgólkodó hívét a ráksaszák legfĂľbb ura
nyers, durva szóval illette, önnön vesztét igézve fel:
"Hitvány, ostoba Márícsa, fecsegésed haszontalan.
MeddĂľ tanácsot szórsz, mintha meddĂľ földre szórnál magot.
Meg fogok vívni Rámával; ettĂľl nem térít el szavad.
Leverem a gaz erkölcsĂť, nemtelen emberfajzatot.
Ezért kérdeztelek, mondd el, mibĂľl származik kár s haszon,
s milyen veszélyt kerüljek, s a kivitelhez adj ötletet.
Ha a miniszter kérdést kap, hajtson alázattal fejet,
úgy feleljen királyának, hogyha magának jót akar.
Ellenkezni ne próbáljon, beszéljen illedelmesen,
járjon urának kedvében mindenkor az alattvaló.
Most hát parancsomat halld meg, hogy mi lesz a feladatod.
Mikor ezüst pettyes bĂľrĂť, arany testĂť gazellaként
Ráma remetekunyhója mellett legelsz Szítá elĂľtt,
varázsos arany színeddel felébreszted ámulatát,
s meg fogja kérni majd Rámát: »Fogd el nekem ezt a vadat!«
Akkor magad után csalva, csábítsd el Rámát messzire,
s Ráma hangját utánozva kiálts: »Jaj, Szítá, Laksmana!«
Testvére szeretetbĂľl és Szítá ösztönzésére is
siet a hang irányába az eltévedt Ráma nyomán.
Ha két ĂľrzĂľje távol lesz, könnyĂťszerrel elrabolom
a Vidéha-királylányt, mint Indra rabolta hitvesét.
Ha munkádat bevégezted, elmehetsz, ahová akarsz.
Királyi birodalmamnak felét kapod jutalmadul."

E kemény szavakat hallva, Márícsa csüggedten felelt:
"Induljunk hát!" - mert nem merte urát megharagítani.
Az éji szörnyek Indrája örömmel hallgatta szavát,
megölelte, s csodás égi kocsijára felszállt vele.
Sebesen útnak indultak, elhagyva a békés tanyát.
Láttak falvakat, erdĂľket, hegyeket, sok széles folyót,
országokat és sok várost, a levegĂľben szállva fenn,
majd a Dandaka-erdĂľhöz érkezett a két ráksasza,
s Ráma remetekunyhója tárult tüstént szemük elé.
Leszálltak az aranydíszes, gyöngyökkel ékes kocsiról,
és kézen fogva Márícsát, így beszélt hozzá Rávana:
"Fák gyĂťrĂťjében itt látod Ráma remete-lakhelyét;
nosza, láss szaporán hozzá, amiért idehoztalak!"

Parancsára gazellává változott át a ráksasza,
és legelészni kezdett a lombkunyhó ajtaja elĂľtt.
Csodálatos, sosem-látott volt a gazella külseje:
a két szarva hegyén pompás, égszín zafírkĂľ csillogott,
rubinszín lótusz volt ajka, türkízszín lótusz volt füle,
patája mint lazúr fénylett, hasa topázként tündökölt,
lába és törzse karcsú volt, fennen hordta nemes fejét.
Közben a szép szemĂť szépség, a Vidéha-királyleány,
virágot szedni indult el, és fától fáig lépkedett.
Asókát, karnikárát és virágzó mangó-ágakat
tépdelt a ragyogó arcú, kábító pillantású nĂľ.
A palotából erdĂľbe került, nemes királyi hölgy
észrevette a gyöngyökkel-ékkĂľvel ékes állatot.
Amint virágszedés közben meglátta a szép combú nĂľ
az arany és ezüst színĂť bĂľrében csillogó csodát,
megörvendett a páratlan termetĂť, aranyszínĂť hölgy,
s gyorsan kiáltott férjének, kit öccse fegyverrel kísért.
Újra meg újra hívta, míg az állatban gyönyörködött:
"Jöjj, jöjj gyorsan, nemes férjem, és hívd magaddal Laksmanát!"

Szavára habozás nélkül ott termett Ráma s Laksmana,
s a kunyhóhoz igyekvĂľben meglátták a csodás vadat.
Ám a gazella láttára Laksmana gyanakodva szólt:
"Ez a gazella, úgy vélem, nem más: Márícsa ráksasza.
A varázstudományúnak varázslata ez az alak,
azért csillog, mint Nap fénye, vagy légi szellempalota.
Mert ilyen drágakĂľ-díszes, arany bĂľrĂť gazella nincs
seholsem a kerek földön; varázslat ez, világ ura."

A tiszta mosolyú asszony az intĂľ szóra nem ügyelt,
s a kelepcébe csábulva, lelkendezĂľ szóval beszélt:
"Férjem, ez a csodás állat lenyĂťgözte a szívemet.
Fogd el, erĂľs karú, s hozd el, hogy játszópajtásunk legyen!
Itt remete-tanyánk táján hemzsegnek erdei vadak,
antilopcsordák és Ăľzek, medvék és majmok és jakok,
szebbnél szebb, pompás példányok falkástul megfordulnak itt,
erĂľs, nagy testĂť állatok gyönyörködtetik a szemet.
De számtalan vad közt egy sem vetĂľdött a szemem elé,
amely oly szép, szelíd, ékes, mint ez a gazella-csoda.
Ha elevenen elfogni sikerül ezt az állatot,
csodálatos ügyességed ámulatot fog kelteni.
SzámĂťzetésünk végén, ha királyságodba visszatérsz,
háremem büszkesége lesz ez a gazellák-gyöngyszeme.
Ha nem sikerül elfognod a csoda-lényt elevenen,
bĂľre is drága ékesség lesz, óh férfiak-tigrise!
Az aranycsillogású bĂľrt szeretném ráteríteni
fĂť-fekhelyemre, hogy selymén puhán fekhessem, boldogan."

Rámát az állat szépsége és Szítá ösztönzĂľ szava tette sarkallta,
s örvendve szólította meg Laksmanát:
"Hallod, Laksmana, mily forró vágy fogta el Szítá szivét!
Soha-nem-látott szépsége lesz e gazella veszte ma!
E tarka drágakĂľ-színben pompázó, színarany tüzĂť,
égi fénnyel sziporkázó jószág elbĂťvöl engem is.
E gazellák-csodájának bĂľre díszítse fekhelyem,
és csillogó arany szĂľrén üljön mellettem hitesem.
És ha úgy van, ahogy mondtad, hogy cselvetés ez, Laksmana,
gonosz ráksasza-káprázat - meg kell ölnöm a ráksaszát!
Te maradj itthon, és Ăľrizd fegyverrel a királyi nĂľt,
ahogy megállapodtunk volt, hogy dolgunkban megosztozunk.
Ernyedetlen kitartással Ăľrködj a remetetanyán,
míg én a vadat ĂťzĂľbe veszem, és bĂľrét elhozom"

44.

Így szabta ki teendĂľjét testvérének a Raghu-sarj,
s arany markolatú kardját megmarkolta a hĂľs vitéz,
majd háromszorosan görbült, kemény íját ragadta fel,
s vállára két tegezt fĂťzve, ment becserkészni a vadat.
A férfiak királyától megrettent a királyi vad,
s láthatatlanná bĂťvölte magát, majd elĂľtĂťnt megint.
Ráma, kezében íjával, a gazella felé futott,
s karnyújtásnyira ott látta a szépségében csillogót.
Akár a foszló felhĂľktĂľl eltakart Ăľszi holdkorong,
látható volt egyik percben, másik percben homályba tĂťnt.
Meg- megjelenve s eltĂťnve elcsalta Rámát messzire
az Ăľserdei kunyhótól az alak-váltó ráksasza.
Ráma haragra gerjedt, hogy egyre bolondítja a vad,
s megállt pihenni egy percre egy árnyas helyen a gyepen.
Ekkor a sanda Márícsa az erdei vadak közül
kivált, s egész közel sétált, úgy csalogatta a vadászt.
Rávetette magát Ráma, hogy elevenen fogja el,
de felneszelt a vélt zsákmány, és kisiklott keze közül,
majd a következĂľ percben messzebb tĂťnt fel a fák között.
Ráma már megelégelte, s döntött: el fogja ejteni.
Íjára napsugár-fényĂť, kemény nyílvesszĂľt helyezett,
és mint egy lángoló kígyót, a gazellára lĂľtte ki
az izzó, lobogó fegyvert, Brahmá szörnyĂť keze-mĂťvét.
Az ellenállhatatlan nyíl átjárta könyörtelenül
Márícsa gazella-szívét, szétvágva, mint villámcsapás.
Egy lábnyira szökött még fel, majd nagy kínjában visszahullt,
vonaglott s rémesen bömbölt a fogyatkozó életĂť.
Még így is végrehajtotta, amivel megbízta ura:
Szítától Ăľrét elcsalni, hogy elrabolja Rávana.
Kihúnyó élte végpercét érezte elközelgeni,
s Ráma hangját utánozva jajdult: "Jaj, Szítá, Laksmana!"
Végül az iszonyú nyíltól tépett gazella-tetemet
levetkĂľzte, s halálában saját testét öltötte fel.
A földön elterült, szörnyĂť, porral-vérrel beszennyezett,
vonagló ráksaszát látva, észbe kapott a Raghu-sarj.
Szítára gondolt, és öccse intésére emlékezett:
"Bizony, Laksmana jól mondta, hogy Márícsa ármánya ez.
De a szörny, még kimúlóban, ezt kiáltotta hangosan:
»Jaj, Szítá, Laksmana!« Félek, Szítá meghallotta a szót,
s hogy mire vélje, nem tudja. S vajjon mit gondol Laksmana?"

Így töprengett, s rosszat sejtve, borzongás járta át szívét.
Egy igazi gazellát lĂľtt, és húsát magával vive,
indult szapora léptekkel remetetanyájuk felé.

45.

Szítá a férje hangjához hasonló jajra felfigyelt,
s nógatta Laksmanát: "Tudd meg, mi történt Rámával! Siess!
Nem tud megállni féltében helyén szívem és életem,
mert nagy bajban lévĂľk hangján hallottam felkiáltani."

A félelemtĂľl gyötrĂľdĂľ, meghajszolt Ăľzként reszketĂľ,
könnyben úszó szemĂť hölgyet így nyugtatgatta Laksmana:
"Királyné, légy nyugodt: ember, isten, szellemek, madarak,
emberhúst felfaló szörnyek, Ăľserdei vadállatok
és rémes démonok közt nincs senki olyan bátor s erĂľs,
hogy harcban szembeszállhatna az Ég Urával - vagy vele.
Lekicsinylened Ăľt vétek. Csatában sebhetetlen Ăľ.
Meglátod, visszatér rögtön, s hoz elejtett, pompás vadat.
Nem lehetett az Ăľ hangja, nem is az égbĂľl származott;
ráksasza-cselvetés volt ez, mint légben úszó délibáb.
MegĂľrzésre reám bízott téged Ráma, mint zálogot:
nem hagyhatlak az erdĂľben Ăľrizetlenül, gyönge nĂľt.
Tudod, hogy vad viszály lángol köztünk, s a ráksaszák között
azóta, hogy Kharát s népét csatában pusztítottuk el."

Laksmana bölcs beszédétĂľl a királyné haragra gyúlt,
s dühtĂľl vérbe borult szemmel így feddte az igaz szavút:
"Részvétet színlelĂľ, hitvány, galád, családod szégyene!
Hiába titkolod, látom, hogy Ráma vesztét áhítod.
Aki vetélytárs, az mindíg aljas, mint amilyen te vagy;
nemtelen, alacsony rendĂť fondorkodók szokása ez.
Gazságból lopakodtál csak az erdĂľben Ráma után,
hogy engem kaparinthass meg, vagy mert felbérelt Bharata.
Ám légy nyugodt: az aljas terv egyikteknek sem sikerül.
Hisz kék-lótusz-sötét bĂľrĂť, vízirózsa-fényĂť szemĂť
férjemet, a nemes Rámát, ily szennyért nem felejthetem.
Szemed láttára megválok életemtĂľl is hamarébb."

Szítá méltánytalan, durva, hajmeresztĂľ vádjaira
türtĂľztette magát, s így szólt összetett kézzel Laksmana:
"Válaszolnom nincs értelme. Istenként kell tiszteljelek.
Asszonyoktól nem szokatlan az ilyen képtelen beszéd.
Megmutatta ezer példa: ilyen a nĂľk természete.
Házsártosak, törvénytiprók, bajkeverĂľk az asszonyok.
Tovább nem tĂťrhetem vádad, Dzsanaka-lány, Vidéha-sarj;
mint izzó hegyĂť nyílvesszĂľ, égeti mind a két fülem.
Az erdĂľ minden élĂľje hallja meg, és legyen tanúm:
igaztalan vád lett bérem igaz szavú tanácsomért.
Megyek, megkeresem Rámát. Ég áldjon, ékes arcú nĂľ!
Minden erdei istenség legyen ĂľrzĂľd, oltalmazód!"

46.

Szítá durva beszédére Ráma öccse haragra gyúlt,
és testvére miatt gondban, felingerülten távozott.
Ekkor a TízfejĂť rémség látta, hogy itt a pillanat.
Kolduló szerzetessé vált, és így járult Szítá elé.
Varkoccsal, barna köntösben, napernyĂľvel, lábán saru,
botja végén a bal vállán vizeskorsója fityegett.
A szörnyĂť ráksaszát látva, félelmében elállt a szél,
minden fa mozdulatlanná dermedt, amerre elhaladt,
a gyors Gódávarí folyó sodra megállt, mint tó vize,
hogy vörös szeme fürkészĂľ pillantását kerülje el.
Az éjszaka gonosz réme szívét elfogta torz gyönyör,
mikor a lombkunyhójában búslakodó elĂľtt megállt.
Bráhman módon köszöntötte, bár perzselte szívét a vágy,
és hagyomány-elĂľírta igét rejtett a ráksasza:
"Ki vagy te, vert-arany-színĂť, mézsárga selyem köntösĂť,
fejeden lótuszbimbóból font koszorúval csillogó?
Szerencse, Boldogság, Szépség istennĂľje vagy, karcsú hölgy,
vagy tündér, vagy szeszélyébĂľl a Földre szálló Szerelem?
FehérlĂľ fogaid fénye fehér jázminbimbók sora,
tiszta tüzĂť szemed hosszú, éjszín csillaga fekete,
elefánt vastag ormányát idézi ringó tomporod,
magasra duzzadó kebled ékkĂľ-díszes, nedvdús gyümölcs.
Nem láttam soha ily szép nĂľt a széles föld vidékein.
Termeted pompás mestermĂť; gyönge-zsenge ifjúkorod;
ruhád emeli szépséged; egész lelkem felkavarod.
Nem illĂľ ez a hely hozzád. Jobb, ha ismét lakodba térsz.
E tájat ráksaszák lakják, alak-váltó szörnyetegek,
párducok, tigrisek, kígyók, oroszlánok és farkasok.
Csodás arcú, e rémséges erdĂľben nem félsz egymagad?
Ki vagy? Ki volt atyád? Honnan jöttél? Mért élsz itt egyedül
a vad Dandaka-erdĂľben, rémek honában, karcsú hölgy?"

Így dícsérte csalárd szóval Szítát az álnok Rávana,
s mert Ăľ remete-köntösben látta a hozzá érkezĂľt,
vendéget illetĂľ módon, tisztelettel fogadta Ăľt.
A remetének álcázott, rablásra készülĂľ, gonosz
ráksasza-királynak Szítá elbeszélte történetét:
"Vidéha-föld királyának, Dzsanakának lánya vagyok;
szeretĂľ hitvesem Ráma; én Szítá névre hallgatok.
Dasaratha apósom volt. Tizenkét évig éltem ott
ragyogó palotájában, minden gyönyörben gazdagon.
Tizenkét év elmúltával a király úgy határozott,
hogy ifjú királlyá keni fiát, Rámát, hĂľs férjemet.
Ám egyik neje, Kaikéjí, rávette az uralkodót:
fiát tegye utódjává, és számĂťzesse férjemet.
A szerelem-gyötört rádzsa, hogy neje kedvére tegyen,
eleget tett a kérésnek, és férjemet nem kente fel.
Atyja színe elé járult Ráma, hogy a trónt átvegye,
ám megelĂľzte Kaikéjí, és pergĂľ szóval így beszélt:
»Királyi atyád megbízott, hogy átadjam üzenetét:
Bharata fogja elnyerni vetélytársak nélkül a trónt,
te pedig tizennégy évig az ĂľserdĂľbe távozol.
Indulj azonnal, és oldd fel tartozása alól atyád!«
»Úgy lesz« - felelt nyugodt szívvel a rettenthetetlen vitéz,
s szilárdan az igazságban, megtette atyja óhaját.
Útján követte testvére, az igaz lelkĂť Laksmana,
íjat szorítva markában. Követtem én is férjemet.
Szent remete, pihenj itt meg hajlékunkban kényelmesen.
Nemsoká visszatér férjem, bĂľ zsákmánnyal, amint szokott.
Most rajtad van a sor: mondd meg nevedet, nemzetségedet,
s miért rovod az ĂľserdĂľ lakatlan táját, szerzetes?"

Mikor szavát bevégezte Ráma hĂťséges hitvese,
zord válasszal felelt néki a rémek rémítĂľ ura:
"KitĂľl Három Világ retteg, félnek istenek, emberek,
és Rávana vagyok, Szítá, ráksaszákon uralkodó.
Mióta láttalak téged, aranybĂľrĂť, selyemruhás,
hibátlan termetĂť szépség, egy asszonyom se kell nekem.
Raboltam gyönyörĂť nĂľket feleségül mindenfelĂľl,
de összes feleségemnek a királynĂľje te leszel.
A tenger közepén fekszik Lanká nevĂť nagy városom,
magasló hegy csúcsán épült, az óceán veszi körül.
Viruló erdĂľkben sétálsz majd ott, Szítá, oldalamon,
s a Dandaka vadonjára nem vágysz vissza, gyönyörĂť nĂľ.
Dús ékszerekkel ékített, ötezer hĂť rabszolganĂľ
kíséri minden lépésed, ha a feleségem leszel."

Rávana óhaját hallva, Ráma hĂťséges hitvese
szörnyĂť haragra gerjedt, és megvetĂľ szóval válaszolt:
"Az óceánként, nagy hegyként legyĂľzhetetlen erejĂť,
Indra-vitézségĂť, bátor Ráma hĂť asszonya vagyok!
A nagy fák sátraként védĂľ, erényekben bĂľvelkedĂľ,
törvénytudó, szavát tartó Ráma hĂť asszonya vagyok!
ErĂľs karú, erĂľs mellĂť, oroszlán-léptĂť s -erejĂť,
oroszlán-termetĂť s -szívĂť Ráma hĂť asszonya vagyok!
A fénylĂľ telihold arcú, érzékein uralkodó,
világot átható hírĂť Ráma hĂť asszonya vagyok!
NĂľstényoroszlánt kívántál elragadni, hitvány sakál;
úgy kisiklok a markodból, mint a megmarkolt napsugár.
Kiéhezett oroszlántól a húst elvenni akarod,
félelmes kobra szájából fogát kitépni akarod,
szemedet tĂťvel érinted, borotva élét nyaldosod,
ha Ráma szeretett nejét tĂľle elvenni akarod,
az égen Napot és Holdat markodba fogni akarod,
ha Ráma szeretett nejét tettel sérteni akarod!
A máglya lobogó lángját ruhádba fogni akarod,
ha Ráma tiszta életĂť nejét elérni akarod!

Élesre fent hegyĂť dárdák hegyét taposni akarod,
ha Ráma nejét, hĂť társát a magadénak akarod!"

49.

Szítá kemény szavát hallva, a szörnyĂťséges TízfejĂť
összeütötte tenyerét, és óriássá változott.
A Vidéha-királylányra hangot váltva, durván rivallt:
"Azt hiszem, balga nĂľ, még nem hallottad, hogy én ki vagyok.
Az Ăťrben állva, fel bírná a Földet emelni karom.
A tengert ki tudnám inni, megölném harcban a Halált,
Napot lelĂľné nyílvesszĂľm, a Földet széthasítanám.
Alakot kedv szerint öltök, lásd meg, te dölyfös nĂľszemély!"

A jámbor szerzetes-külsĂľt levetve, szörnyĂť önmagát,
Halálhoz hasonló testét öltötte fel a Rémkirály.
Mint fekete viharfelhĂľ dalmahodott nagy termete,
ékszere izzott, mint villám, tíz torka és húsz karja nĂľtt,
rút testét rĂľt lepel fedte, s a déli Napként csillogó,
fekete fürtĂť, ékszerrel, selyem köntössel ékített
Vidéha-királylány elĂľtt fenyegetĂľn magasodott:
"A Három Világon sem lelsz méltóbb férjet, mint én vagyok!
JĂľjj hát velem, szeress engem. Dícséretes férjed leszek.
Szépségem, sohasem foglak sértĂľ szóval megbántani.
Halandó férfi vonzalmát vesd el! Fordítsd felém szíved!
Lezuhant a királyságról Ráma, élete is rövid,
esztelenség ragaszkodnod hozzá, makacsul, ostobán.
Egy nĂľ szavára elhagyta királyságát, barátait,
s vadállatoktól nyüzsgĂľ, zord erdĂľt választott lakhelyül."

A nyájas szavú Szítához így szólt a durva ráksasza,
s vad vágyban odalépett a karcsú testĂť szépség elé.
Megragadta szerencsétlent, mint a sárkány a csillagot.
Jobb karjával a két combját ölelte át a szörnyeteg,
s a lótusz-arcú Szítának hajába markolt bal keze.
Az erdĂľ istenségei rémülten menekültek el
a hegyes fogú, hegycsúcs-nagy, széles mellĂť rémség elĂľl.
Rávana szamarak-vonta, aranyveretĂť kocsija
feltĂťnt a levegĂľben, és dübörögve közeledett.
Ráförmedt iszonyú hangon szegény Szítára a gonosz,
s ölébe kapva, feldobta kocsijára áldozatát.
A tiltakozva vergĂľdĂľt a vágyra gerjedt Rávana
a levegĂľbe felkapta, mint a kígyót a keselyĂť.
A levegĂľben Szítá a szörnyeteg karmai között
jajveszékelt, sikoltozott, mint a részeg vagy eszelĂľs:
"Jaj, erĂľskarú Laksmana, merre lehetsz? Nem látod-e,
hogy elrabolt és elhurcol az alak-váltó ráksasza?
Leborulok a hattyúkat ringató folyóvíz elĂľtt:
vidd hírül gyorsan Rámának, hogy viszi Szítát Rávana!
Könyörgök a fák és bokrok védĂľ istenségeihez:
jelentsétek meg férjemnek, hogy elhurcolt a ráksasza!
Segítségül hívok minden élĂľlényt távol és közel,
minden madarat és minden vadállatot, erdĂľlakót,
siessetek a hírrel, hogy elrabolta Ráma nejét,
életénél drágább kincsét, és viszi Szítát Rávana!
Ha azt hallaná férjem, hogy a túlvilágra tĂťntem el,
visszaragadna hĂľs karja még a Halál Urától is."

Miközben így segélykérĂľn, szívettépĂľn sikoltozott,
egy fa tetején meglátta az agg Dzsatájus keselyĂťt.
A Rávana hatalmában vergĂľdĂľ, karcsú csípejĂť,
bánattól fátyolos hangon, búcsúzva kiáltott felé:
"Nemes Dzsatájus, ím látod, hogy elrabolt kegyetlenül,
segítĂľm s gyámolom nélkül a gonosz mĂťvĂť ráksasza.
Ezt a gaz éjben-kószálót te sem bírod feltartani,
mert gyĂľzhetetlen erejĂť ez a vérszomjas szörnyeteg.
Csupán jelentsd meg Rámának és Laksmanának vesztemet
úgy, amint te magad látod, igaz szóval, madárkirály!"

50-51.

Felrezzent szendergésébĂľl az agg Dzsatájus fenn a fán,
körülnézett, és látta, hogy Szítát hurcolja Rávana.
Ekkor a hegycsúcs-nagyságú, hegyes csĂľrĂť madárkirály
szelíd szóval megintette fájáról a zord Rávanát:
"TízfejĂť, ha törvényt tisztelsz, szent hagyományokat követsz,
nem szabad ezt a rút tettet rútul elkövetned, öcsém.
Dzsatájus vagyok, ismerj rám, az erĂľs keselyĂťkirály.
Minden ember ügyét védi, a föld javán munkálkodik
Ráma, erĂľ s erény hĂľse, mint Nagy Indra és Varuna.
E világraszóló hĂľsnek erényes és hites neje
a karcsú termetĂť Szítá, akit most orvul elrabolsz.
A király, ha törvényben jár, nem érintheti más nejét,
és kétszeresen úgy illik, hogy tiszteld király hitvesét.
Más neje megsértésétĂľl fordíts hát vissza utadat;
ne kövess el olyan tettet, melyért feddés, gyalázat ér.
És szállj magadba, fontold meg: nincs Rámánál nagyobb vitéz,
és ha hitvesét elrablod, nem távozol büntetlenül.
Nem látod, hogy gyilkos mérgĂť kígyót szorongatsz kebleden?
A Végzet hurkát hurkoltad saját nyakadra ostobán.
Hatvanezer évet éltem, Ăľrizve a becsületet,
atyámtól s Ăľsatyáimtól öröklött tisztemhez híven.
Öreg vagyok, te ifjú vagy; íjad, vérted, nyilad erĂľs,
ám Szítát nem hagyom mégsem elrabolni büntetlenül.
Küzdj meg velem, ha bátor vagy! Állj meg egy percre, Rávana!
Nemsokára te is holtan heversz a földön, mint Khara.
A két királyfi távol van, s erĂľm önmagamnak csekély,
de kezüktĂľl elér gyorsan nyomorúságos végzeted.
Nem engedem, amíg élek, elhurcolnod a gyönyörĂť,
lótuszszirom szemĂť Szítát, Ráma szeretett hitvesét.
Állj meg, gaz TízfejĂť, állj meg! Meglátod, pillanat alatt
leverlek szép kocsidról, mint fáról az ért gyümölcsöket.
Harc lesz vendégajándékom, amíg életem engedi."

A ráksasza-király arca a haragtól vörösre gyúlt,
s a szárnyasok királyával vad indulattal szembeszállt.
Kavargó küzdelem támadt a két összecsapó között,
mint hogyha két viharfelhĂľt összesodorna szélvihar.
A TízfejĂť dühében tíz hegyes nyilat kapott elĂľ,
a Halál Ura rémséges jogaránál szörnyĂťbbeket.
Íját körré feszítette, s a fullánk-szájú, tĂťhegyes,
egyenes röptĂť nyílvesszĂľk átfúrták a madárkirályt.
Õ csak a könnyezĂľ Szítát nézte Rávana kocsiján,
s mintha sebét nem érezné, ellenfelére lecsapott.
Gyöngyökkel ékes íját és nyílvesszĂľkkel telt tegezét
szilánkokká forgácsolta lábával az erĂľs madár.
Az arany vértĂť és hámú, gyors futású, csodálatos,
démonfejĂť szamaraknak is kioltotta életét.
Majd a parancsra hallgató, tĂťzfényĂť, tarka ékszerĂť,
gyémánt hágcsójú nagy kocsit zúzta ezer darabra szét.
A kocsijától megfosztott, lovait vesztett Rávana
ölébe kapta Szítát és vele együtt földre zuhant.
De látva, hogy a szárnyas-nép oltalmazója kimerült,
vígan felugrott, és Szítát szorítva, gyorsan útra kelt.
Ekkor a keselyĂťk Ăľre felröppent és nyomába szállt,
és nagy erĂľvel Rávana hátára vetette magát.
Belevájta tövig karmát, s úgy marcangolta tagjait,
ahogy az elefánt-hajcsár makacs jószágát döfködi.
Hátába vájta csĂľrét, és hasogatta karmaival,
haját marokszám tépdeste a karom-csĂľr fegyverzetĂť.
A keselyĂťk királyától marcangolt testĂť Rávana
a kíntól összerándult, és fájdalmában ajkába mart.
Szítát erĂľsen tartotta tíz karjával bal oldalán,
a tíz jobbjával Dzsatájusra sújtott le eszelĂľs dühvel.
A légben-járók Indrája semmibe vette az ütést,
s csĂľrével leszakította a tíz másik kart bal felĂľl.
De tüstént új karok nĂľttek a lemetszett karok helyén,
mint gyöngy-fényĂť mérges kígyók nyüzsögnek fészkükbĂľl elĂľ.
A TízfejĂť haragjában Szítát eleresztette most,
és ökleivel-lábával tiporta a Madárkirályt.
Kardot rántott, s lemetszette két szárnyát, lábát, oldalát
a Ráma hitvesét védĂľ, agg Dzsatájusnak Rávana.
A szörnyĂť mĂťvĂť ráksasza csapásától a keselyĂť
szárnyától fosztottan, bénán, haldokolva földre zuhant.

52.

Elfogyó életĂť, vérzĂľ védĂľjéhez odafutott
Szítá, s zokogva gyászolta, akár tulajdon rokonát.
Ékszerei lehullottak, gyámolítója nem maradt,
s odarontott vadul hozzá Rávana ráksasza-király.
Menekült, s nagy fák törzsébe folyondárként kapaszkodott:
"Mentsetek meg, mentsetek meg!" - ám utolérte Rávana.
"Ráma, Ráma!" - sikoltotta távol lévĂľ ura nevét,
s durván magához rántotta, mint önnön vesztét, Rávana.
A Szítán tett erĂľszakra megdermedt az egész világ,
határtalan sötétségbe burkolózott a föld színe,
mozdulatlanul állt a Szél, nem adott fényt a Fény-adó.
Égi szemével szemlélte a sérelmet az Õsatya,
s megszólalt: "A tett megtörtént. A végzet beteljesedett."

"Ráma, Laksmana!" - sírt Szítá. Rablója nem gondolt vele,
a levegĂľbe felszállt, és elhurcolta áldozatát.
Az arany-ékszer-szín bĂľrĂť, sárga selyem öltözetĂť
hölgy úgy fénylett az égbolton, mint felhĂľn a villámszalag.
A körülötte lobogó sárga köntöstĂľl Rávana
olyan vad fényben izzott, mint lángok-perzselte hegygerinc.

54.

Az elhurcolt királyasszony segítĂľt nem látott sehol,
míg egy hegycsúcson öt majmot pillantott meg a szép szemĂť.
Karperecét lerántotta, le selyem felsĂľ köntösét,
s a földre lehajította az ott ülĂľ majmok közé.
"Hátha hírt adnak Rámának" - gondolta a gyönyörĂť nĂľ.
A szörny vad rohanásában észre sem vette, hogy a hölgy
vállkendĂľjét leoldotta, és lecsatolta ékszerét.
A sárga szemĂť nagy majmok felpillantottak és merĂľn,
tágra nyílt szemmel bámultak a jajgató Szítá után.
A ráksasza tovább szállt a széles Pampá folyó fölött,
s a síró Szítát hurcolva, igyekezett Lanká felé.
Sebesen, mint a nyílvesszĂľ, amelyet kirepít az íj,
suhant a levegĂľben fent, erdĂľk, folyók, tavak fölött.
A vizek örök anyjához, az óceánhoz érkezett,
s cetektĂľl-cápáktól nyüzsgĂľ árjai fölött áthaladt.
Felháborodva háborgott, hullámzott a nagy víztömeg;
néma halak cikázása a rablás ellen szót emelt.
Hasztalan küzködött Szítá; úgy szorította Rávana,
mintha ön-végzetét vinné, és Lankába megérkezett.
Végighaladt a jól épült, széles utcájú városon
a kapuk elĂľtt álló nép között, és háremébe ment.
Ott zsákmányát, a gyötrĂľdĂľ, bánattól zsibbadó szívĂť,
sötét-lótusz-szemĂť Szítát letette végre Rávana,
és így beszélt a félelmes ráksaszíkhoz a TízfejĂť:
"Engedelmem nélkül Szítát nem láthatja férfi, se nĂľ.
Drágaköveket és gyöngyöt, ruhákat és ékszereket,
amit csak kíván, kapjon meg; óhajtása az én szavam!
S akinek szava megbántja a Vidéha-királyleányt,
véletlenül vagy szándékkal, annak nem kedves élete!"

55.

Majd a könny-áztatott arcú, kétség terhétĂľl görnyedĂľ,
falkától elszakadt, Ăťzött Ăľzsuta gyanánt reszketĂľ,
süllyedĂľ gályaként bánat tengerébe elmerülĂľ,
lehajtott fejĂť Szítához lépett a ráksaszák ura,
s az erĂľtlent erĂľszakkal végigvezette termein,
az égi kéjlakok másán, csarnokok, lugasok során,
szolgálatára álló nĂľk ezer fĂľnyi serege közt,
tarka madárcsapat zengĂľ dalát árasztó fák alatt,
elefántcsont, arany, kristály, ezer csillogó drágakĂľ,
gyémánt- és lazúrkĂľ-ékes oszlopsorok káprázatán.
A séta befejeztével az éji kóborlók ura
a Vidéha-királylányhoz csábos szóval fordult megint:
"Tízszer és még huszonkétszer tíz milliónyi ráksasza
- gyermekeknek s az aggoknak hadát nem számítva bele - enged parancsomnak, Szítá. SzörnyĂť erejĂť mindahány.
Minden egyes kimondott szóm megtételét ezren lesik.
Vedd át tĂľlem hatalmadba hatalmas birodalmamat,
és életemet is; drágább vagy életemnél is nekem.
Hárememben a szebbnél szebb asszonyok serege fölött
te légy az úrnĂľ, szépségem! Légy feleségem, szép szemĂť!
Ellenkezned mi értelme? Fogadd el ajánlatomat!
Az érted lánggal égĂľhöz fordítsd kegyesen szívedet!"

56.

A fájdalom-gyötört Szítá, nem tudva, mi a félelem,
fĂťszálnak véve szívében a TízfejĂťt, bátran felelt:
"Apósom a Törvény hídja, rendíthetetlen, mint a hegy,
igaz ígéretĂť, jámbor. Az Ăľ fia a Raghu-sarj,
a Három Világon híres Ráma, a törvény-ĂľrizĂľ,
erĂľs karú, nemes harcos, az én férjem és istenem.
Õsi, nemes család sarja, oroszlán-vállú-erejĂť.
Õ Laksmanával, öccsével, kioltja az életedet.
Ha az Ăľ szeme láttára mertél volna érinteni,
a Dandaka-vadon földjén hevernél holtan, mint Khara.
Ezek a fertelmes szörnyek, akikkel olyan nagyra vagy,
elĂľtte mérgüket vesztik, mint kígyók a sas karma közt.
Íjáról záporként szálló, aranyveretĂť nyilai
szétmarják tested, mint partját a Gangá áradó vize.
Ha kellene, az égboltról a Holdat letaszítaná,
az óceánt kiszárítná, hogy megszabadítsa nejét.
Megölheted e rossz, hitvány testet, vagy szétszaggathatod,
de arra nincs hatalmad, hogy engem szégyenre kényszeríts."

Így szólt Szítá haragjában, durván, kérlelhetetlenül,
s egyetlen szót se szólt többé Rávanához Ráma neje.
Szítá hajat-felborzasztó, kemény beszéde hallatán
szörnyĂť, fenyegetĂľ szóval válaszolt a szörnyek feje:
"Haldd meg végsĂľ szavam, Szítá: várok tizenkét hónapig,
s ha nem térsz ezalatt észhez, és nem közelítesz felém,
szakácsok darabolnak fel reggeli eledelemül."

Így beszélt vad haragjában a világ réme, Rávana,
majd indulatosan fordult az ocsmány ráksaszík felé:
"RémítĂľ, borzadályt keltĂľ, szörny-alakú, torz ráksaszík,
törjétek meg e nĂľ gĂľgjét, vérivók, emberhús-falók!
SzörnyĂť fenyegetésekkel, majd meg kedves szavakkal is
rabszolgámmá igázzátok, mint vadat a szelidítĂľk!"

(57.)

(Amikor Lanká földjére került Szítá, a jós-igét
Brahmá kinyilatkoztatta Indra isten-király elĂľtt:
"Betölt a ráksaszák sorsa. Ujjonghat Ég, Föld, Alvilág.
Szítát Lankába hurcolta a gonosz lelkĂť Rávana.
Szítá gazdag család sarja, kényelemben nevelkedett,
és most a férje távol van, ráksasza-csorda van közel,
ráksasza-asszonyok szidják, bánat gyötri férje után.
TépĂľdik: »Messze van Lanká, az óceán veszi körül,
Ráma hogyan tudhatná meg, hogy itt vagyok, s hĂť maradok?«
Ilyen gondban emésztĂľdik a nehéz sorsú, gyenge nĂľ,
nem is fogad el élelmet, s el fog sorvadni élete.
Aggódom érte. Menj gyorsan, és keresd fel a szép szavút!
Menj Lanká városába, és adj neki égi eledelt!"

E szavakra a szentséges Nagy Indra, az egek ura,
indult, s maga mellé vette az Álmot kísérĂľjeül.
Szólt az Álomnak: "Kábítsd el a ráksaszák egész hadát!"

A Nagy Indra parancsára ment az Álom készségesen,
és kábulatba ejtette a nagy célért a szörnyeket.
Eközben az EzerszemĂť nagy Indra isten megjelent
a ráksasza-vár parkjában búslakodó Szítá elĂľtt:
"Tiszta mosolyú, üdv néked! Az istenek ura vagyok.
Azért kerestelek fel, hogy vígasztaljalak: férjedet,
a Raghu-nem nemes sarját, segíteni fogom; ne félj!
Átvezet segedelemmel a tengeren erĂľs hadat.
Látod, alusznak ĂľrzĂľid; én kábítottam Ăľket el,
az Álmot is segítĂľként magammal hozva kedvedért.
Nézd, égi eledelt hoztam, ezzel erĂľsítsd testedet.
Vedd át kezembĂľl, ékes hölgy, és ha ezzel táplálkozol,
nem fog gyötörni szomjúság és éhség ezer évekig."

A jelenéstĂľl megrettent Szítá, és gyanakodva szólt:
"MirĂľl ismerhetlek meg, hogy te vagy a mennylakók feje?
Hitvesem megtanított rá, mik az istenek jelei;
e jeleket mutasd meg most, hogyha valóban Indra vagy."

Eleget tett a kérésnek a nagy hatalmú égi úr:
lába földet nem érintett, szemhéja nem rebbent szemén,
ruháján nem tapadt meg por, koszorúja nem hervadott.
E jelekrĂľl felismerte Indrát Szítá, és boldogan,
örömkönny záporát öntve magasztalta az ég urát:
"Egykor atyámtól hallottam, hogy Ăľ, s apósom ugyanúgy,
s Ráma s Laksmana is látott szemtĂľl szembe, magasztos úr,
s ma ugyanígy én is látlak. Így mégis van védelmezĂľm!
Elfogyasztom parancsodra ezt az égi varázsitalt,
ezt a csodás táplálékot, mennyei ajándékodat."

Indra kezébĂľl átvette a szép hölgy a varázsitalt,
és ezt üzente férjének a Vidéha-királyleány:
"Ha él nagy erejĂť férjem, és vele együtt Laksmana,
az Ăľ üdvükre váljék ez!" És felhajtotta az italt.

Mihelyt lenyelte az italt a szépszemĂť,
éhsége megszĂťnt, tovaszállott bánata.
Tudatta Indra, hogy a két hĂľs ép, s virul.
Örvendve vette tudomásul ezt a hírt.

Elégedett volt a Nagy Indra is, hogy így
sikerre vitte Raghu sarja dolgait.
Megáldva Szítát, a ligetbĂľl távozott,
s megtért a mennybe. Vele ment az Álom is.)

57.

Mikor Ráma elejtette az alakját változtató,
gazellává vált Márícsát, sietve elindult haza.
Aggódott feleségéért, látni akarta mielĂľbb,
mert sakál-üvöltést hallott vészjóslón a háta mögött.
Megborzongott a félelmes hangtól, rossz sejtés fogta el
a hajmeresztĂľ, elnyújtott sakál-vonítás hallatán:
"Félek, hogy a sakál hangja valamilyen csapást jelez.
Bárcsak ne érné baj Szítát! Fel ne falják a ráksaszák!
Ha Laksmana meghallotta Márícsa álnok jajszavát,
aki gazella bĂľrében utánozta a hangomat,
a hangra Szítát otthagyja, indul nekem segíteni,
s Szítá is arra biztatja, hogy ne késsen, jöjjön hamar.
A ráksaszák egész népe most Szítá életére tör.
Arany gazella bĂľrében elcsalt Márícsa messzire,
míg itt nyilam lövésétĂľl halódva visszaváltozott
ráksaszává, és feljajdult: "Laksmana, végem van, segíts!"
Bárcsak bajuk ne történnék, amíg tĂľlük távol vagyok!
A ráksaszák gyĂťlölnek, mert nem felejtik a nagy csatát.
Sok baljós jelet is láttam, s rossz érzésem van emiatt."

A sakál-üvöltést hallva, így töprengett a Raghu-sarj,
és útján visszafordulva, iparkodott hazafelé.
Gondterhelten haladt, s közben mindenféle vad és madár
balkéz felĂľl kerülgette, s borzongatóan víjjogott.
E rosszat sejtetĂľ, szörnyĂť elĂľjelek után a hĂľs
testvérét, Laksmanát látta aggódva közelíteni.
Találkoztak, s köszöntötte testvérét, Rámát, Laksmana,
a bánatos a bánkódót, a megrémült a rettegĂľt.
Majd Ráma megszorította Laksmanának a bal kezét,
és nyájas, de kemény szóval így beszélt aggodalmasan:
"Hej, Laksmana! Hibáztál, hogy utánam jöttél, kedvesem,
és magára hagytad Szítát. Remélem, nem történt baja!
Szörnyen aggódom, hogy Szítá vagy elpusztul magánosan,
vagy felfalták az erdĂľben szerte kószáló ráksaszák,
mert sok baljóslatú jeltĂľl volt terhes a mai napom.
Nagy erejĂť vitéz, nĂľmet bárcsak ne érte volna baj!"

60, 64.

Így szólt, s sietve indult, hogy újra láthassa hitvesét.
Üres hajlékukat látva, lelkét ijedtség fogta el.
Heves léptekkel járt körbe, és kapkodott mindenfelé.
Átkutatta a lombkunyhót és tanyájuk környezetét,
de mindhiába, mert Szítá, kunyhójuk éke, tovatĂťnt,
ahogy lótusztavak bája elköltözik a télidĂľn.
A kétségbeesett Ráma támolygott, mint a szélütött,
és meglátta egy ráksasza iszonyatos nagy lábnyomát,
és néhány kis nyomot, melyet az ide-oda futkosó,
Rávanától menekülĂľ Szítá hagyott maga után,
s egy kettétört tegezt s íjat, s egy összeroppantott kocsit.
Ezt látva, elfacsarodó szível hívta öccsét oda:
"Nézd, Laksmana, a Szítáról letépett, szép virágfüzért,
szétszaggatott nyakláncáról szétgurult arany gyöngyöket,
s rĂľt arany gyöngyökként fénylĂľ, csillogó, rĂľt vércsöppeket,
amelyek itt a kunyhónál elborítják a föld szinét!
A Vidéha-királyasszonyt alakjuk váltó ráksaszák
darabokra hasították, felfalták, jóllaktak vele.
Szítá fölött osztozkodva, hajba kapott két ráksasza,
és egymásnak esett mérges tusában a két szörnyeteg.
Ki lehetett a gazdája e drágakĂľvel kirakott,
gyöngyökkel ékes íjnak, mely kettétörve amott hever?
Ez a kelĂľ napként fénylĂľ, lazúrkövektĂľl csillogó,
behorpadt színarany mellvért kié lehetett valaha?
Vagy ráksaszák, vagy istenek fegyverzetének gondolom.
Hát ezek az aranyhámos, démonfejĂť, iszonytató,
óriás testĂť szamarak milyen harcban pusztultak el?
Ez a torz alakú lábnyom nyilván ráksasza lábnyoma.
Megölték a szelíd asszonyt, vagy elrabolták, úgy lehet.
Nem védte meg a rablóktól az Igazság a gyenge nĂľt.
Adakozó, szelíd voltam, segítettem mindenkinek,
s ez lett jutalma: gyávának néztek az égi istenek.
Látod, Laksmana: átkomra fordultak az erényeim!
Vége a béketĂťrésnek! Kiirtok minden ráksaszát!
Ahogy a perzselĂľ napfény megfojt Holdat és csillagot,
úgy fojtsa meg erĂľm lángja eddigi jámborságomat!
Megbénítom az égbolton a Holdat és csillaghadát,
tüzet s szelet elállítok, megvakítom a Fény-adót,
ledöntöm a hegyek csúcsát, kitépek fát, bokrot, füvet,
elzárom a folyók medrét, kiszárítom az óceánt,
a világra rázúdítom a végromlás iszonyatát,
ha Szítát nem adják vissza sértetlenül az istenek!"

67-68.

Ráma haragtól tombolva fogta leghegyesebb nyilát,
és Laksmanával indult, hogy bejárja az egész vadont.
Rábukkantak Dzsatájusra. A hegycsúcs-nagy madárkirály
sebek nedvétĂľl áztatva, haldokolva földön hevert.
A sziklabérc-testĂť láttán Ráma öccséhez így beszélt:
"Ez a szörny falta fel Szítát, a Vidéha-királyleányt.
SaskeselyĂť alakjában kószált itt ez a ráksasza,
felfalta a hosszú szemĂťt, és most kényelmesen pihen.
LánghegyĂť, egyenes röptĂť nyílvesszĂľmmel felnyársalom!"

Borotvaél-hegyĂť nyíllal íján Ráma odarohant;
léptétĂľl óceán-partig megremegett a föld szine.
Ám bágyadt, elhaló hangon megszólalt a madárkirály,
s habos vért ontva csĂľrébĂľl, a Raghu-sarjhoz így beszélt:
"Szítát, akit az erdĂľben mint rejtett gyógyfüvet kutatsz,
s vele az én életemet is Rávana rabolta el.
Amikor eltávoztatok, és nejed egyedül maradt,
a nagy erejĂť szörnyeteg szemem elĂľtt ragadta el.

Röpültem segedelmére, s a küzdelemben Rávana
kocsiját-fegyverét vesztve, a föld porába lebukott.
Övé ez a kettétört íj, ez a sok nyílvesszĂľ övé,
ez a vad harcban szétmorzsolt harciszekér is az övé.
Ám kimerültem, s kardjával levágta mindkét szárnyamat,
s a Vidéha-királyasszonyt hurcolva, Dél felé repült."

Így beszélt tiszta elmével Rámához a madárkirály,
majd élete megvált tĂľle, s testébĂľl levegĂľbe szállt.
Fejét a földre ejtette, két lába mereven kinyúlt,
teste elereszkedett, és mozdulatlanná merevült.
A hegynagyságú, megcsonkult, élettelen, megtört szemĂť
keselyĂťkirályt elnézve, a csüggedt Ráma így beszélt:
"Boldogan élt az erdĂľben mellettünk a nemes madár,
s a ráksaszával megküzdve, értem vesztette életét.
Olyan tisztelet és hála illeti meg a keselyĂťt,
mint atyámat, Dasarathát, a népek nagy fényĂť urát.
Hozz fát, tüzet csiholjunk, és rakj máglyát, elhamvasztani
a szárnyas nép királyát, ki ügyemért a halálba ment.
Az ellobbanó láng útján, igaz lelkĂťek ösvényén
térj meg az örök hajlékba, ahonnét nincs több születés!
A legfelsĂľ világokba kísérjen el áldó szavam,
és ez a búcsú-szertartás, nagylelkĂť keselyĂťkirály!"

E szavakkal a máglyára helyezte a holttetemet,
s elhamvasztotta, gyászolva, mint legkedvesebb rokonát.

69-70.

A szertartást bevégezve, útrakelt a két Raghu-sarj;
Szítát keresni indultak a zord déli égtáj felé.
Figyelmesen kutatták át a sĂťrĂť cserjét, bokrokat,
s egyszerre szörnyĂť hang bĂľdült, hogy hajlongtak tĂľle a fák.
Mentek a hang irányába, jól megmarkolva kardjukat,
s megláttak egy széles mellĂť, hatalmas testĂť ráksaszát.
Közelebb mentek, s fertelmes látvány tárult szemük elé:
óriás törzs, fej s nyak nélkül; szája a hasán tátogott.
Kemény, hegyes szĂľr úgy fedte, mint erdĂľ a hegy oldalát.
Sötét volt, mint viharfelhĂľ. Mennydörgés volt minden szava.
Egyetlen, tĂťzláng-izzású, durva pillájú, villogó,
tágranyílt, félelmes, hosszú, sárga szeme volt a hasán.
Száját nyalogató nyelve lógott agyarai közül,
és egészben befalt minden medvét, oroszlánt, dámvadat.
Fertelmes, hosszú két karját nyújtogatta mérföldnyire.
Markával elkapott minden madarat és vadállatot,
egyiket magához húzta, újra ellökte másikat.
A testvérek elé állva, eltorlaszolta útjukat.
Képtelenül hosszú karját kinyújtotta az óriás,
s keményen összemarkolta két kezével a két vitézt.
Iksváku két erĂľs sarját, Rámát és vele Laksmanát
markában látva vergĂľdni, rájuk szólt gúnyosan a Törzs:
"Mire vártok? Miért álltok? Látjátok, hogy éhség gyötör!
A Sors ételemül rendelt; a halálra készüljetek!"

A fenyegetĂľ szót hallva, a végveszélyben Laksmana
visszanyerte bátorságát, s idĂľhöz illĂľen beszélt:
"Téged is, engem is mindjárt magához ránt a szörnyeteg;
amig nem késĂľ, messük le kardunkkal mind a két kezét!
Ez az iszonyatosan hosszú kar adja neki az erĂľt,
hogy a világot pusztítsa, s elemésszen bennünket is."

Laksmana ötletét hallva, dühödten felfortyant a Törzs,
s rémes száját kitátotta, hogy zsákmányát beléveti.
A helyzetet jól átlátó két dalia fogta magát,
és vidáman lemetszette vállából a két szörnyü kart.
A jobb oldalt álló Ráma szorító jobbját szelte le
kardja erĂľs csapásával, a balt a vitéz Laksmana.
A levágott karú rémség vad bömböléssel elterült;
mint mennydörgés, betöltötte ordítása a levegĂľt.
Elveszítette két karját, vérözön borította el.
Kétségbeesve kérdezte: "Kik vagytok? Mi hozott ide?"

A rusnya Törzs kérdésére az ékes szavú Laksmana,
a nagy erejĂť, elzengte testvérbátyja dícséretét:
"Dasaratha örökösét, Rámát látod magad elĂľtt,
a messze földön híres hĂľst; én öccse, Laksmana vagyok.
Elrabolta királyságát atyja neje, s számĂťzte Ăľt.
Velem és feleségével ez az erdĂľ lett otthona.
Itt a néptelen erdĂľben egy fondorlatos ráksasza
elragadta nejét, Szítát. Õt keresni jöttünk ide.
De te is mondd el, hogy ki vagy, és tört lábbal, torz törzs gyanánt,
melleden fertelmes szájjal e vadonban miért nyüzsögsz?"

Laksmana válaszát hallva, igen megörvendett a Törzs,
és Indra jós-igéjére visszagondolva, így beszélt:
"Üdvömre jöttetek, hĂľsök! Áldás kísérje léptetek!
Üdvömre metszettétek le tĂľbĂľl ketten két karomat.
Elbeszélem igaz szóval, férfiak oroszlánjai,
hogyan szülte saját vétkem, önteltségem e termetet.

71.

Egykor, erĂľs karú Ráma, hatalmas voltam és vitéz,
és elképzelhetetlen szép; mind a Három Világ dicsért.
De egyszer balga dölyfömben ezt az alakot öltve fel,
a jámbor remeték népét ijesztgettem mindenfelé.
Magamra haragítottam a nagy szentet, Szthúlasiraszt:
erdĂľn, gyümölcsszedés közben, meg akartam rémíteni.
Rámrivallt alakom láttán az izzó tĂťzláng átkú bölcs:
»Ez a szégyenletes, torz test tapadjon mindörökre rád!«
Kérleltem a haragvót, hogy átka végét jelölje ki.
Esdeklésemre ily szóval enyhítette átkát a szent:
»Ha Rámával találkozol, és levágja rút karodat,
és máglya lángján elhamvaszt, visszanyered szépségedet.«
Azóta két hosszú karral vadállatokat fogdosok;
oroszlánt, párducot, tigrist falok nyersen szüntelenül.
Így élek itt az erdĂľben, királyok legnagyobbika,
s elfogok minden élĂľlényt, ami szemem elé kerül,
sejtve, hogy így elĂľbb-utóbb markomba kerül Ráma is.
Üdv, Ráma, hogy megérkeztél! Rajtad kívül más, Raghu-sarj,
nem ölhet meg, mert így mondta igaz szóval az átkozó.
S majd tanáccsal segítséget nyújtok neked, vitéz király,
hálából és barátságból, ha tĂťzben elhamvasztotok."

A Törzs történetét hallva, az igaz lelkĂť Raghu-sarj
Laksmana társaságában elpanaszolta bánatát:
"Nejemet, a nemes Szítát, elrabolta gaz Rávana,
mikor tanyánkról távoztam és Laksmana nem volt jelen.
Hitvesem elrablójáról nem tudok mást, csak a nevét;
sem külsejét, sem lakhelyét, sem erejét nem ismerem.
Tétován futkosunk; nincsen, ki útba igazítana.
Szolgálatunk fejében majd légy hozzánk könyörületes!
Elefántok-kidöntötte száraz fatörzseket hozunk,
és nagy gödörbe halmozva, elhamvasztjuk holttestedet.
Te viszont Szítáról mondd el, ki vitte el, és merre van;
ha tudod a valóságot, tanácsoddal tégy jót velünk!"

72-74.

Így váltott szót a haldokló Törzs és a két ifjú vitéz,
majd a hegy nagy barlangjában tüzet csiholtak szaporán.
Most Laksmana erĂľs lánggal lobogó üszköt ragadott,
s mindenfelĂľl meggyújtotta a máglyát. Fellángolt a tĂťz.
A Törzs hatalmas tetemét mint óriás vaj-darabot
nyalták körül a lángnyelvek; saját zsírjában sercegett.
Hirtelen összerázkódott, lerázta a máglya tüzét,
s erĂľben, égi köntösben, mint lángnyelv felemelkedett.
Majd ragyogó ruhájában, tarka ékszerrel ékesen
a levegĂľbe felröppent, elégedetten, boldogan.
Hattyúk vonta, sziporkázó, tündöklĂľ égi kocsin állt,
szépsége a tíz égtájat ragyogó fénnyel vonta be.
A levegĂľbĂľl Rámához intézte oktató szavát:
"Halld meg tĂľlem igaz szóval, hogyan nyered vissza nejed.
Figyeld meg jól, amit mondok. Egy Szugríva nevĂť majom,
akit bátyja, a vad Válin, trónusáról elüldözött,
a szép Pampá folyó partján a szemet-gyönyörködtetĂľ
Risjamúka hegyen lakik, és négy hĂť majma van vele.
A dicsĂľ, nagy vitézségĂť, illendĂľséget ismerĂľ,
igaz igéretĂť, fényes, bölcs elméjĂť, állhatatos,
bĂľkezĂť, adomány-osztó, nagy hatalmú, nagy erejĂť
majomkirályt elüldözte bátyja, s számĂťzetésben él.
Szítá megkeresésében Ăľ lesz segítĂľ társatok.
Indulj késedelem nélkül, keresd fel Szugrívát hamar,
és köss vele szövetséget, hogy erĂľs támaszod legyen.
Ármány nélkül barátságot fogadj lobogó tĂťz elĂľtt,
s ne becsüld le mivoltáért Szugrívát, a majomkirályt!
Hálatudó, erĂľs és bölcs, s Ăľ is szövetségest keres.
Ha oldalára állsz, Ráma, sikerre viszitek ügyét.
Akár beteljesül vágya, akár nem, téged megsegít.
Ez a majmok-oroszlánja szerte a földön mindenütt
jól ismeri az emberhús-faló szörnyek rejtekeit.
ElĂľle nem marad rejtve semmi a széles föld színén,
amerre a Nappal Ura ezer sugara ont hevet.
Mély folyókat, hegyek hátát, szirtodúkat, barlangokat
át fog kutatni népével, és Szítának nyomára jut.
Õ majd szétküldi nagy testĂť majmai fürge seregét,
s kifürkészik, hogy elválás-gyötörte nejed merre van.
Megtalálják a szép testĂťt még Rávana lakában is."

Így útba igazította tanáccsal Rámát s Laksmanát
a nyakában virágfĂťzért viselĂľ, fényes églakó,
s Ăľk hálásan kiáltottak a légben lebegĂľ felé:
"Térj meg égi lakásodba! Üdv néked! Mi is indulunk."

"Induljatok, és kísérjen ügyetekben siker!" - felelt,
s elköszönt az örvendĂľktĂľl, és eltĂťnt szemeik elĂľl.
A férfiak vezérének két sarja tüstént útra kelt,
és keleti irányt véve, a Pampá felé sietett.
Sziklás bércek tövén jártak, mézes gyümölcsĂť fák között;
iparkodtak, hogy mielĂľbb Szugrívára találjanak.
Megpihentek a hegyháton, ott töltötték az éjszakát,
s másnap a Pampá partjára megérkezett a két vitéz.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu