1-2.

Mikor a bölcs király látta, hogy Ráma maga a tökély,
tanácsosaival döntött: ifjú királlyá felkenik.
Alattvalói üdvére, és saját örömére is,
teljes nagy birodalmából összehívta a föld ura
városai minden rendĂť lakóinak legfĂľbbjeit,
a szeretet parancsának engedve engedelmesen.
IllendĂľen köszöntötte az összes egybegyĂťlteket,
és üdvös, örömet keltĂľ, ékes szavakkal így beszélt:
"Mindannyian jól tudjátok, hogy magasztos elĂľdeim
úgy Ăľrizték az országot, mint szülĂľ édes gyermekét.
Én is az Ăľseim-járta úton haladtam éberen,
ernyedetlenül Ăľrködtem minden alattvalóm javán.
A kincses méhĂť föld üdvén munkálkodott mindíg e test,
fehér napernyĂľm árnyában így vénült meg a trónuson.
E váll már gyenge hordozni a nagy súlyú törvény-igát,
mit magán is uralkodva hord az igaz uralkodó.
Pihenni vágyom. Átadnám fiamnak népem gondjait,
ha ti is úgy találjátok, kétszer-született bajnokok.
Mert mindenben nyomomban jár erényekben gazdag fiam,
a Városromboló Indra földi mása, a nagy vitéz.
E törvény-hordozók díszét, hold-tisztaságú bajnokot,
férfiak párducát, ifjú királlyá holnap felkenem.
Ha e hibátlan ifjúra bízom a széles föld ügyét,
minden gondom alól felment fiam, ha Ăľ viszi tovább.
Alattvalóim üdvére gondoltam ki e tervemet;
helyeslitek-e mindnyájan, vagy van más javaslatotok?"

A sok király felujjongott, hallva Dasaratha szavát,
mint az esĂľthozó felhĂľt köszöntĂľ, hangos páva-had.
Harsány öröm fakasztotta, igenlĂľ, boldog zaj rivallt;
az ujjongó rivalgástól szinte megremegett a föld.
A bölcs papok, a sok harcos, a városok polgárai,
a trón elé tanácskozni egybehívott egész tömeg,
értesülve a szándékról, és ismerve uruk korát,
a törvény ĂľrizĂľjének egy akarattal így felelt:
"IdĂľs vagy, sok-sok esztendĂľs, király, a széles föld ura.
Ifjú királlyá kend Rámát, legyen a széles föld ura!
A Raghu-nemzetség díszét, nagy erejĂť, erĂľs karú,
nagy elefánton ülĂľ hĂľst lássuk fehér ernyĂľ alatt!
Mert égi istenek párja tündöklĂľ erényeivel,
az Iksváku-család éke, igaz bátorság bajnoka.
Népéhez mint a Hold, nyájas; olyan türelmes, mint a Föld;
bölcs, mint az istenek papja; vitézebb Indra sem lehet.
Jámbor, haragra nem gerjed, törvénytudó, igaz szavú,
vígaszt nyújtó, szelíd, hálás, indulatán uralkodó.
Isten, démon vagy ember nincs nála jobb fegyverforgató.
Nem rabja szenvedélyének, Ăľre alattvalóinak."

Megtudta az egész város, hogy Ráma lesz az új király,
s hozzáláttak, mihelyst virradt, házukat ékesíteni.
FelhĂľ fényével tündöklĂľ fehér templomok ormain,
keresztutakon, utcákon, szentélyeken, Ăľrtornyokon,
kalmárok gazdag árúval dúsan rakott csarnokain,
nemes családfĂľk kincsekkel bĂľvelkedĂľ lakásain,
minden gyülekezĂľ termen, fák messze látszó ágain
tarka zászló-tömeg lengett, csillogtak fényes lobogók.
Színészek, táncosok tánca, énekesnĂľk csodás dala,
lelket-fület vidámítón vidította a népeket.
A tereken, az utcákon, a házakban, mindenfelé
csak Ráma felkenésérĂľl beszélgettek az emberek.
A házak kapualjában játszadozó gyereksereg
meséje is csak arról szólt, hogy Rámát királlyá kenik.
Gomolygott füstölĂľ-illat, virított sok színĂť virág,
koszorú-özön tarkállt a palotához vivĂľ úton.
A sötétség leszálltára gondolva, az utak során
nagy fáklya-fákat ástak le, hogy fényben ússzon városuk.
Csoportokba verĂľdĂľ nép dícsérte az uralkodót:
"Csodálatosan önzetlen a nagylelkĂť Dasaratha!
Öregedését érezve, fiának adja át a trónt.
Mindnyájan boldogok vagyunk, hogy Ráma lesz az ĂľrizĂľnk.
Nem felfuvalkodott lelkĂť; nagy eszĂť; törvénytisztelĂľ.
Mint saját édes testvérét, mindannyiunkat úgy szeret.
Sokáig éljen üdvünkre igaz szívĂť Dasaratha,
akinek kegyébĂľl Ráma királyunk lesz hamarosan."

7.

Ám Kaikéjí királyasszony egyik rabnĂľje, Manthará,
véletlenül a palota hĂťs teraszán sétálgatott.
A koszorúkkal, zászlókkal ékes utcákon a tömeg
ujjongó nyüzsgését látva, szerfelett elcsodálkozott.
Megkérdezte az ott álló, örömtĂľl tágranyílt szemĂť,
fehér ünnepi lenvászon köntösbe öltözött dadát:
"Miért örvend a városban a nép ily mérhetetlenül?
S mért osztogat ajándékot Ráma anyja mindenkinek?"

A dajka, akinek szíve az örömtĂľl majd megszakadt,
elbeszélte vidám szóval a Rámát ért kitüntetést:
"Szerencsés csillagálláskor, hogyha holnapra virradunk,
ifjú királlyá keni fel Rámát Dasaratha király."

A sanda, púpos szolgáló iszonyú méregbe gurult.
Szaladt, felrázta Kaikéjít, békén pihenĂľ asszonyát:
"Kelj fel, ostoba! Mért fekszel? Félelem közelít feléd!
Nem veszed észre, hogy balsors vad áradata elborít?
Örömnek álcázott bajban szerencsével büszkélkedel,
míg elapad szerencséd, mint aszálykor a folyó vize."

A károgó, gonosz, púpos cseléd indulatos szava
nagy rémületbe ejtette Kaikéjí királyné szivét.
RettegĂľ szóval kérdezte: "Mondd, mi baj történt, Manthará?
Arcod szörnyĂť ijedséget és nagy bánatot árul el."

Kaikéjí ékesen csengĂľ szavait hallva, Manthará,
a szót csavarni jól értĂľ némber, haraggal így beszélt:
"A biztos pusztulás napja virradt ma fel rád, asszonyom.
Ifjú királlyá keni fel Rámát Dasaratha király.
A keserĂťség és bánat mint perzselĂľ tĂťzláng heve
Ăťzött-hajtott hozzád, mivel éretted aggódom nagyon."

Manthará szavait hallva, a szép arcú királyi nĂľ
boldogan kelt fel fektébĂľl, mint Ăľszi égbolton a Hold.
A nem sejtett örömhírre szolgálóját, a hírhozót,
csodás szépségĂť, páratlan ékszerrel jutalmazta meg.
Az örvendezĂľ Kaikéjí e szavakkal nyújtotta át
az ajándékozott ékszert, a púposnak a karcsú nĂľ:
"A legnagyobb örömhírrel jöttél ma hozzám, Manthará.
A legkedvesebb hírt hoztad. Mondd, mit kívánsz jutalmadul?
Boldog vagyok, hogy a király Rámát trónjára ülteti,
mert nem teszek különbséget Bharata fiam s Ráma közt. "

Kaikéjí szavait hallva, megmérgelĂľdött Manthará.
Sóhajtott hosszasan, forrón, majd úrnĂľjéhez így beszélt:
"Ön-vesztedbe rohansz balgán, s gyanútlan észre sem veszed,
hogy vésszel, bajjal örvénylĂľ bánat-tengerben elmerülsz.
Hogyha Ráma kerül trónra, s utána ivadékai,
fiadat, Bharatát Ăľk a hatalomból kisemmizik.
Magára marad, elhagyva mindenkitĂľl, nemes fiad,
és sorsa nyomorúság lesz, meglátod, királyné-anya!
Mihelyst Ráma hatalmában szilárdan érzi majd magát,
Bharatát másik országba, vagy másvilágra Ăťzi el.
Testvérei közül Ráma Laksmanát védi, s az is Ăľt;
összetartásuk oly híres, mint fent az égi Ikreké.
Így hát Ráma sosem fogja rosszal illetni Laksmanát,
ámde gonoszul fog bánni Bharatával, hidd el nekem.
Távozzon Ráma erdĂľbe, számĂťzetésbe, messzire;
ezt gondolom tanácsosnak, javadra ez válik neked.
Nemzetséged ügyét azzal a lépéssel szolgálhatod,
ha atyja után Bharata lesz törvényes uralkodó.
Ráma szemében ellenség hatalomhoz szokott fiad;
kiszolgáltatva bátyjának, nyomorúság lesz élete.
Mint ha oroszlán támad meg erdĂľben elefántbikát,
testvére támadásától Bharatát meg kell védened.
Ráma anyját lenézted te, élvezve uratok kegyét:
azt hiszed, hogy vetélytársnĂľd megbocsátja e szégyenét?"

9-10.

Haragtól lángoló arccal hallgatta Manthará szavát
Kaikéjí, azután hosszú, forró sóhajjal így beszélt:
"Még a mai napon Rámát az erdĂľbe számĂťzetem,
Bharatát a mai napon ifjú királlyá kenetem!"

Így döntött Manthará álnok tanácsára a balga nĂľ,
és összevont szemöldökkel, sírva a földön elterült.
Majd tarka koszorúit és káprázatos sok ékszerét
letépte-dobta testérĂľl, a föld porába szórta szét.
A szertehullt virágszirmok és a sok ékes drágakĂľ
úgy csillogott a föld színén, mint mennybolton a csillagok.
Rongyos, szennyes ruhát öltött, s a harag-házba sietett
özvegy-varkocsba font hajjal: tündér, kit átok földre sújt.

Ezalatt a mahárádzsa már mindent elĂľkészített,
s ment felkeresni Kaikéjít, hogy közölje a hírt vele.
Mikor a kincses hárembe belépett az uralkodó,
az ékes, fényes nyoszolyán nem látta szeretett nejét.
A szerelem hatalmától lenyĂťgözött fejedelem
megdöbbent és körülnézett, hogy a királyné hol lehet.
Máskor ebben a napszakban az asszony sose távozott,
s Ăľ hitvese lakosztályát sose találta üresen.
Kérdésére a remegĂľ ajtónálló így válaszolt:
"ÚrnĂľm iszonyú méregben a harag-házba sietett."

A szolgáló szavát hallva, a kétségbeesett király
még jobban megijedt, s szinte eszét vette a rémület.
Odament, s amikor látta, hogy más ágyhoz szokott neje
földön hever, a sajnálat tĂťzként perzselte a királyt.
A gyanútlan az álnokot, az agg férfi ifjú nejét,
lelkénél drágább kedvesét földön fekve találta, úgy,
mint égbĂľl lebukott tündért, mint lemetszett iszalagot,
mint hurokba akadt Ăľzet, erĂľt-vesztett varázslatot,
mint mérgezett hegyĂť nyíllal megsebzett elefánt-ünĂľt.
A megzavarodott férfi megsímogatta kedvesét,
lótuszszirom-szemĂť nĂľjét, és engesztelve így beszélt:
"Nem tudom, ellenem-fordult haragodnak mi az oka?
Királyném, szólj: ki sértett meg? Valaki gĂľgös, durva volt,
s ezért heversz a porban most, bánattal tépve szívemet?
Szívemnek üdve, mért fekszel gyötrĂľdve itt a föld szinén?
Talán rontás támadta meg lelkedet, lelkem öröme?
ÉrtĂľ orvosaim vannak, akik kegyemet élvezik:
meggyógyítnak, ha elmondod, milyen betegség bánt. Mi fáj?
Valakit megjutalmaznál? Valaki megharagított?
Ki nyerjen ma kegyet tĂľlem? Vagy kire sújtson haragom?
Melyik szegény legyen dús ma? Vagy melyik gazdag nincstelen?
Hiszen én s az enyéim mind a te szavadnak engedünk;
nincsen olyan kívánságod, mit meg tudnék tagadni én!"

11.

A vágy nyilaitól sebzett, szerelemtĂľl bilincsbe vert
mahárádzsához Kaikéjí kegyetlen szóval így beszélt:
"Király, senki se sértett meg, senki sem ejtett durva szót,
hanem van egy kívánságom, s azt akarom, hogy teljesítsd.
ElĂľbb erĂľs ígérettel ígérd nekem, hogy megteszed,
s ha ígéreted elnyertem, felfedem kívánságomat."

Kaikéjí szavait hallva, a király elcsodálkozott,
s a földön heverĂľ asszony haját érintve válaszolt:
"Büszke nĂľ! Tudhatod, hogy nincs tenálad senki kedvesebb
számomra az egész földön, férfi-tigris Rámán kívül.
Arra a gyĂľzhetetlen, nagy, páratlan, vitéz férfira
fogadom neked átokkal, hogy megteszem, amit kívánsz.
Akit ha percig nem látok, nélküle élni sem tudok,
Ăľrá fogadom átokkal, hogy megteszem, amit kívánsz.
Kedvesem, szívem keblembĂľl kitépve, megvizsgálhatod.
Higgyél szavamnak, Kaikéjí, és mondd ki, mi az óhajod?"

Megörült a mahárádzsa ígéretének hitvese,
s kimondta szörnyü szándékát, mint az elközelgĂľ halált:
"Átkodat, mellyel ígérted, hogy megadod kérésemet,
hallja meg Indra és vele a harminchárom églakó!
Hold és Nap, csillag és mennybolt, a nappal és az éjszaka,
az Alvilág, a Föld és Ég, a démonok, a szellemek,
éjszaka kószáló rémek, a ház s a házi istenek,
és minden más hatalmasság hallja meg fogadalmadat!
Emlékezz: nagy csatát vívtak az istenek s a démonok.
Te Indra segedelmére indultál, s én követtelek.
A száz varázslatú démon, a szörnyĂťséges Sambara
az égiekkel Délen, a holtak földjén, megütközött.
A küzdelemben elgyengült, megsebesült hadsereget
álmában éjjel meglepték és leölték a démonok.
A támadókra támadtál, és vívtál iszonyú csatát,
de démon-dárda megsebzett, s kétséges lett az életed.
Én virrasztottam melletted, s ápolva megmentettelek.
Te hálából megígérted: megteszed két kérésemet.
Félretettem a két kérést, király, s Ăľrzöm azóta is.
Most kérem teljesítését; nép ura, halld meg óhajom!
Rámát királlyá felkenni megtörtént minden készület:
királlyá mégse Ăľt kenjék; Bharata legyen a király!
És halld a második kérést; itt az idĂľ, beváltanod,
amit a démon-harc után ígértél, széles föld ura:
a vad Dandaka-erdĂľben éljen kilenc esztendeig
és még ötig fiad, Ráma, háncs-köntösben, remeteként.
E kettĂľ a kívánságom. Ígért kegyed követelem!
Ráma erdĂľbe-távoztát lássam még a mai napon!"

12.

Az iszonyú kívánságot hallva, Dasaratha király
elterült eszmélet nélkül, és mozdulatlanul hevert.
Nagy sokára magához tért, s haragjában magán kivül,
tekintetével égetve, támadt reá Kaikéjíra:
"Családunk meggyalázója, rossz életĂť, szégyentelen!
Mi rosszat tett neked Ráma? Mi rosszat tettem én neked?
Mint a saját szülĂľ anyját, tisztelt téged a Raghu-sarj.
Mi vitt rá téged, rossz asszony, hogy elpusztítására törj?
Saját vesztemre hoztalak házamba, mint a sorscsapást,
mint halálos mérgĂť kígyót, balgatagon, gyanútlanul.
Mikor egész világ zengi derék Ráma dícséretét,
milyen hibát találsz benne, amiért eltaszítanám?
Kausalját is, Szumitrát is, és egész birodalmamat,
sĂľt életemet is inkább elhagynám, mint hĂť fiamat.
ElsĂľszülött fiam mellett boldogság volt az életem;
ha Rámát nem látom többé, eszem veszi a fájdalom.
Állhat a világ Nap nélkül, sarjadhat víz nélkül vetés,
de Ráma nélkül testemben nem maradhat meg életem.
Elég legyen! E gaz tervtĂľl állj el, gyĂťlĂľlködĂľ szivĂť!
Lábad fejemmel érintem; könyörgök hozzád: könyörülj!"

13.

A más sorsa s más fekhelyre méltó, idĂľs uralkodót
- mint érdemei múltával égbĂľl földre bukó királyt -
továbbra is az ígért kegy megadására sürgeti
a gaz, szégyentelen némber, nemzetségének szégyene:
"Igaz szavú vagy, így mondják, és megtartod ígéreted,
s ígért kegyedtĂľl most engem mégis meg akarsz fosztani?"

Kaikéjí gúnyolódása Dasarathát, a föld urát
egy percig elnémította, aztán haraggal így felelt:
"A férfiak oroszlánját számĂťzeted, s engem megölsz.
Elégedett lehetsz, hitvány, aljas lelkĂť rosszakaróm.
Ha fent számon kérik tĂľlem Ráma sorsát az istenek,
elĂťzetése vádjára mivel tudok felelni majd?
Rámát vadonba hajszoltam, hajszolva Kaikéjí kegyét;
bevallva az igazságot, gazságot vallok be vele.
Soká gyermektelen voltam, nehezen nyertem gyermeket,
a nagy fényességĂť Rámát, s lemondjak róla kedvedért?"

Tétova, kósza lélekkel így jajgatott a nagy király,
míg a nap nyugovóra tért, s felváltotta az éjszaka.
Ám a holdfénnyel enyhítĂľ, hĂťsítĂľ nyugovás szaka
nem hozott nyugovást Rámát sirató panaszaira.
Agg Dasaratha nem szĂťnĂľ, forró sóhajtások között,
szemét az égre függesztve, gyötrĂľdve sírta bánatát:
"Ne virradj holnap reggelre, csillag-ékszeres éjszaka,
könyörgök összetett kézzel; könyörülj meg a szenvedĂľn!
Vagy életem veled szálljon, s ne kelljen látnom a gonosz,
kegyetlen szívĂť Kaikéjít, kitĂľl rám zúdult e csapás."

Ezután újra Kaikéjít kezdte kérlelni a király,
két kezét összekulcsolva, hogy szándékától álljon el:
"ÚrnĂľm, szánd meg az aggastyánt, ki érted élte életét,
ellened sohasem vétett; koldusként kérlel a király.
Feledd el, amiket mondtam zavaromban, szép combú nĂľ;
igaz szívĂť vagy, szívleld meg síró esedezésemet.
Légy Rámához kegyes; tĂľled kapja meg a királyi trónt
ajándékod gyanánt, s téged dícsér majd az egész világ."

Ám a gonosz nĂľ elnézett Dasaratha király fölött,
aki a földön fetrengett, gyászolva elveszett fiát.
"A porban csúszol hitványul, mint valami gonosztevĂľ,
megbánva, amit ígértél? Állj fel, és álld adott szavad!
Az igazság a fĂľ törvény - hirdetik a törvénytudók;
tiszted a törvény Ăľrzése - s én igazamra intelek.
Saivja király saját húsát ígérte egykor ételül
egy ölyvnek, és szavát állta, és a legfelsĂľ mennybe ment.
Vitéz Alarka egy bráhman kérésére nem habozott
saját kezével tépni ki s átnyújtani mindkét szemét.
A tenger, a folyók atyja, az igazságot tiszteli,
s határa kijelölt csíkját dagályakor sem lépi át.
Ne késlekedj tovább! Hívasd ide tüstént Ráma fiad!
Ha király lesz fiamból, és Rámából erdĂľ vándora,
s nekem nem lesz vetélytársnĂľm, megtetted, amit tenni kell."

Mint ösztöke döfésétĂľl hánykolódó nemes lovak,
a szó korbácsütésétĂľl gyötrött király kínnal beszélt:
"A Törvény iszonyú hurka gúzsba kötött; elhágy eszem.
Akarom fiamat látni, Rámát, a törvénytisztelĂľt."

Majd a sötét éj megvirradt, s újból felkelt a Fényt-adó.
Szerencsés csillag-állás és kedvezĂľ óra érkezett.
Ekkor a bölcs, igaz lelkĂť Vaszistha, a királyi pap
lépett a fényes városba, és vele tanítványai.
Tisztára söprött utcákon, zászlódíszes tetĂľk alatt
nyüzsgĂľ tömeg bozótjában, bazárok kincshalmazain,
szantál, áloe és tömjén illatos füstgomolyain,
a Városromboló Indra ege földi utánzatán,
az ünnepségre felkészült, Rámára váró városon
keresztül sietett a pap, s a palotához érkezett.
A férfiak oroszlánja nyájas szavú tanácsosa,
Szumantra kocsihajtó épp ekkor lépett ki a kapun.
A nagy fényességĂť bráhman Szumantrát szólította meg:
"Siess, a mahárádzsának jelentsd megérkezésemet!
A férfiak urát sürgesd, hogy most, mikor felkelt a nap,
s a csillag-állás jót jósol, Rámát királlyá kenje fel!"

Az idĂľs kocsihajtó-sarj megfogadta a pap szavát,
s az áhított örömhírrel ment értesíteni urát.
Szabad bejárás illette régtĂľl a tisztes férfiút,
s az Ăľrök beeresztették, tudván, hogy uruk kedveli.
Nem sejtve a király búját, megállt elĂľtte boldogan,
s vidám, örvendezĂľ szóval magasztalásába fogott:
"Mint a tenger, ha hulláma köszönti a kelĂľ Napot,
népedre úgy ragyogtasd rá víg orcádat, uralkodó!
Ily hajnal-órán dícsérte hĂť fegyvernöke, Mátali,
a démon-leverĂľ Indrát, s így serkentlek ma téged én.
A Védák szava serkenti az Önmagától LétezĂľ
Brahmát, világ TeremtĂľjét, s így serkentlek ma téged én.
A Nap kél, és a Hold nyugszik, s a minden élĂľt hordozó,
széles földet felserkentik, s így serkentlek ma téged én.
Kelj fel, vitéz mahárádzsa, árassz az ünnepségre fényt
tündöklĂľ termeteddel, mint a hegycsúcsról a napkorong.
Eljött a nap, melyen Rámát ifjú királlyá felkenik.,
Reád vár összetett kézzel minden boldog alattvalód,
a szent Vaszistha is vélük, s vele az összes bráhmanok.
Add ki parancsodat tüstént: kenjék fel a királyfiút!
Mint a nyáj pásztorok nélkül, vezér nélkül a hadsereg,
mint az éjszaka Hold nélkül, bika nélkül a tehenek,
elhagyatott az ország is, hogyha élén nem áll király."

A sürgetĂľ teendĂľkre figyelmeztetĂľ, bölcs szavak
még mélyebb nyomorúságba taszították a föld urát.
Szumantrára fordította fájdalomtól vörös szemét,
és fia elvesztésétĂľl örömét vesztve, így beszélt:
"Sebzett testem tovább téped e szavaiddal még te is!"

Fejedelme levertségét látva, s hallva panasz-szavát,
döbbenten, összetett kézzel lépett hátra, s elhallgatott.
Amikor elnémította Dasarathát a fájdalom,
helyette a ravasz nyelvĂť, álnok Kaikéjí válaszolt:
"Éjjel öröme nem hagyta aludni az uralkodót,
kimerült a virrasztásban, és most álom igázta le.
Indulj! A Raghu-nemzetség díszét, Rámát, a hĂľs vitézt,
hozd ide! Járj szerencsével! Késedelemre nincs idĂľ."

"Uram parancsa nélkül nem indulhatok el, asszonyom!"

Tanácsosa szavát hallva, így válaszolt a nép ura:
"Szumantra, látni kívánom Rámát; hívd gyorsan fiamat!"

Gondolva, hogy az üdv perce jön, szíve megvidámodott,
s a férfiak oroszlánja szavára indult boldogan.
"Királlyá kenni Rámát ma a törvénytisztelĂľ király"
- gondolta kocsihajtója, s örömében sietve ment.
Mint öböl vize tengerbĂľl a part felé iparkodik,
a palotából távozva, Rámát látni igyekezett.

15.

A sötétség oszoltával a Véda-tudó bráhmanok
a palota elé gyĂťltek, Vaszisthával az élükön.
A vezérek, tanácsosok és a köznép legfĂľbbjei
felsorakoztak örvendve, hogy Rámát királlyá kenik.
Felkelt a Folttalan-fényĂť, szerencse napja érkezett,
és Ráma felkenésére felkészültek a szent papok.
Csillogó színarany korsók, káprázatos királyi trón,
tarkálló tigrisbĂľrökkel letakart, villogó kocsi,
a Gangá és a Jamuná egybeömlése szent vize,
s ami más, tisztító vizĂť folyó, tó, forrás és patak
árad keletre habjával, vagy északra, vagy dél felé,
mindegyikbĂľl merített nedv, és minden tenger cseppjei,
tej, olvasztott vaj, pörkölt rizs, savó, kusa-fĂť és virág,
tomboló vezérelefánt, nyolc páratlan szép ifjú szĂťz,
tejjel és tiszta vízzel telt, ezüst edények sorfala,
drágakĂľvel kivert nyelĂť, hold-fehér jakfark-legyezĂľ,
lótusz-fehér ernyĂľ, fényes, mint égbolton a holdkorong,
üdvöt, szerencsét jósolva himbálózott a trón fölött,
hófehér bika állt készen, mellette ló, szintoly fehér,
zsongító zeneszerszámok és édes hangú dalnokok.
Az ünnepségre váró nép nem találta a föld urát,
és sürgették: "Jelentsék meg urunknak, hogy mind itt vagyunk.
Sehol sem látjuk a királyt, pedig felkelt a Fényt-adó,
és Ráma felkenésére megtörtént minden készület."

Így szólt az egybegyĂťlt népség, és a király bizalmasa,
Szumantra, kocsihajtója, megnyugtatóan válaszolt:
"Uralkodónk parancsára éppen Rámáért indulok."

Remélte, hogy örömhírt visz. Elhagyta a király lakát,
útnak indult, s haladt gyorsan, örvendezve tekintve szét
a város lobogódíszes, felékesített utain.
Amerre ment, nem hallott mást az ujjongó, víg nép között,
mint Ráma felkenésérĂľl s erényérĂľl magasztalást.
Haladt sietve, és Ráma palotájához érkezett,
látta az égi kéjlakhoz hasonló, pompás csarnokot,
nagy kapuszárnyakkal büszkén, száz teraszával ékesen,
dúsan kirakva gyöngyökkel, drágakövektĂľl csillogón,
jóillatú szantál, tömjén s áloe-füstgomoly között,
mint Himálaja ködfelhĂľk mögül kisejlĂľ bérceit.

16.

A várkapu elĂľtt sürgĂľ, nyüzsgĂľ tömegen áthaladt,
s a csöndes belsĂľ termekhez érkezett a bölcs hírvivĂľ,
ahol dárdával és íjjal fegyverzett, ifjú harcosok
csapata állt az Ăľrségen, ügyelve ernyedetlenül,
s kezükben nádvesszĂľt tartó, sárga köntösbe öltözött,
tisztes öregek Ăľrizték a nĂľi termek ajtaját.
Mikor az érkezĂľt látták Ráma nyugalma Ăľrei,
izgatottan felugrottak, megtudakolni, mit kíván.
Az illendĂľséget tudó kocsihajtó így válaszolt:
"Jelentsétek be Rámának: Szumantra ajtajában áll."

A hírrel rögtön indultak Ráma hĂťséges hívei,
uruknak bejelentették, s ott lévĂľ hitvesének is.
Mikor Szumantra jöttérĂľl a hĂľs Raghu-sarj értesült,
atyja leghĂťbb tanácsosát behívta tisztelettudón.
Az ön-fényében izzó Nap fényével tündöklĂľ vitézt
illendĂľen köszöntötte az illendĂľség-ismerĂľ.
A puha vánkoson nyugvó, nyájas arcú királyfihoz
így beszélt összetett kézzel Dasaratha bizalmasa:
"Látni kíván atyád, Ráma, Kausaljá nemes gyermeke,
és Kaikéjí királyné is. Indult tüstént, ne késlekedj!"

A férfiak oroszlánja hallgatta tisztelettudón,
s örömmel, mit üzent atyja, s Szítához így szólt boldogan:
"Királyném, a mahárádzsa s neje rólam beszélgetett;
nyilván arról tanácskoztak, hogy én legyek ifjú király.
Urának titkos szándékát megsejtette a szép szemĂť,
s most érdekemben buzdítja a férje kedvét keresĂľ.
Nagy kegy, hogy a mahárádzsa és legkedvesebbik neje
kitüntetésem hírével Szumantrát küldte követül.
Megyek késedelem nélkül felkeresni a föld urát;
te hölgyeid körében várj, s töltsétek vígan az idĂľt."

A fekete szemĂť Szítá, Ráma szeretett hitvese,
az ajtóig kikísérte, s üdvöt, áldást kívánt reá.
Fogadta neje áldását, majd Szítától elbúcsúzott,
Szumantra társaságában elhagyta fényes csarnokát,
ahogy a sziklabarlangból az oroszlánkirály kilép.
Köszöntötte az ajtóban fĂľt hajtva álló Laksmanát,
udvara közepén álló barátokkal találkozott,
fogadta a reá várók seregének üdvözletét,
aztán a tigrisbĂľrökkel letakart, ezüst veretĂť,
pompás kocsira hágott fel Ráma, férfiak tigrise,
s mint felhĂľbĂľl kibúvó Hold, elhagyta csillogó lakát.
Hold-ezüst jakfark-legyezĂľt tartva mögötte, Laksmana
a kocsira szintén felszállt, testvérbátyját oltalmazón.
Kavargó éljenzés harsant: "Halahalá, halahalá!"

Raghu sarját köszöntötte a tolongó embertömeg.
Gyors paripák, hegynagyságú elefántok hosszú sora
fényes menetben kísérte Rámát, királyok párducát.
Kezükben karddal és íjjal, elöl mentek vitézei,
ruhájuk illatos szantál- s áloe-portól csillogott.
Zeneszerszámok zengése és dalnokok dics-éneke
s hangos csatakiáltások harsogtak végig az úton.
Gyöngyfüzérekkel ékes nĂľk illatozó virágözönt
hintettek minden ablakból, ahol a menet elhaladt.
Karcsú derekú szépségek a paloták tetĂľirĂľl
csengĂľ, édes szavú dallal zengték Ráma dícséretét:
"Szerencsés anya Kausaljá, boldog és büszke, látva, hogy
fiára vár a tisztesség, elnyerni a királyi trónt.
S a boldog feleségek közt szép Szítá a legboldogabb
- dalolták, tudva, hogy Szítá Ráma szívének ékszere -,
aki elĂľzĂľ élete érdemei jutalmaként
Rámát nyerhette társául, mint Hajnalcsillagot a Hold."

A fényes paloták ormán így zengett mindenütt a dal,
gyönyörködtetve mentében férfiak legdicsĂľbbikét.

Búsan, magábaroskadva ült trónusán Dasaratha,
reménytelenül és némán. Kaikéjí ott állt oldalán.
Ráma elĂľször illendĂľn atyja lábaihoz hajolt,
majd érintette Kaikéjí lábát is tisztelettudón.

"Ráma" - kezdett beszédébe a könnyfátylas szemĂť király,
de nem tudott tovább szólni, és nem bírt rátekinteni.
Atyjának soha nem látott állapotától Ráma is
iszonyatosan megrémült, mint ki fĂťben kígyóra lép.
A csüggedt, fájdalomtól dúlt, érzéketlenné merevült,
sóhajtól felkavart lelkĂť, zavart elméjĂť, bánatos
mahárádzsa komor volt, mint vihar-szaggatta óceán,
megfogyatkozott fényĂť Nap, vétekre-tévedt remete.
Rámát úgy megremegtette atyja iszonyú bánata,
ahogy a Hold felindítja dagálykor a tenger vizét.
A bölcs királyfi töprengett - mert célja atyja üdve volt -:
"Mi történt, hogy atyám most nem fogadta köszönésemet?
Máskor atyám, ha megpillant, ha haragszik is, földerül;
miért van, hogy ma látásom bántja a férfiak urát?"

Ekkor Kaikéjíhez fordult kérdésével a Raghu-sarj,
csüggedten, búsan, ernyedten, fakó arccal, csodálkozón:
"Úgy lehet, tudtomon kívül vétettem valamit, s atyám
azért haragudott meg rám? Mondd meg, és engeszteld meg Ăľt!
Miért olyan rideg lelkĂť most, noha máskor oly szelíd?
Nem is szól hozzám, és arcán kétségbeesés árad el.
Talán atyám testét gyötri, vagy lelkét érte fájdalom?
Lehetséges, hisz oly ritka a földön egészség s öröm.
Vagy meglehet, hogy Bharata, nyájas tekintetĂť öcsém,
vagy vitéz lelkĂť Satrughna, vagy tán neje bántotta meg?
Ha én nem jártam kedvében, nem tettem meg atyám szavát,
nem kívánom haragjának súlya alatt az életet.
Vagy sértĂľ, ingerült szóval te illetted a föld urát,
s foltot hagyott atyám lelkén indulattal ejtett szavad?
Kérlek, felelj igaz szóval kérdésemre, királyi hölgy:
honnét e soha nem látott, felfoghatatlan változás?"

Kaikéjí, a szemérmetlen, ilyen fondorlatos, csalárd,
csak a maga javát nézĂľ, álnok beszéddel válaszolt:
"Nem haragszik atyád, Ráma, s nem érte semmi bántalom,
de gond nehezül lelkére, amelynek oka épp te vagy,
kedvence. Nyelve nem mozdul, mert fél téged megbántani.
Most a te kötelességed beváltani ígéretét.
Egykor atyád megígérte, megteszi egy kérésemet.
Ámde azóta megbánta, s visszavonná adott szavát.
Önmagára reácáfol, mint balgatag ember, aki
a gátakat lerombolja, mihelyst lefolyt az áradás.
Igazság a Törvény talpa, így tudják ezt az igazak,
s azért, hogy téged kíméljen, nem sértheti meg a király.
Akár üdvös, akár káros reád nézve ígérete,
ha megteszed, én feltárom; Ăľ megszólalni képtelen."

Rámát a lelke mélyéig felkavarta ez a beszéd,
és így felelt Kaikéjínak a gyötrĂľdĂľ király elĂľtt:
"Királyné, szégyen! Így szólnod még gondolatban sem szabad!
Ha a király egy szót szólna, lángokba vetném testemet,
kiinnék égetĂľ mérget, tenger mélyébe ugranám,
ha nekem azt parancsolná királyom, mesterem, atyám.
Királyné, mondd ki hát tüstént a mahárádzsa óhaját!
Teljesítem, megígérem. Ráma kettĂľsen nem beszél."

Az igazhoz a kétszínĂť, a nemeshez a becstelen,
kegyetlenül szólt Rámához Kaikéjí, a gyalázatos:
"Atyádat istenek s szörnyek csatáján dárda szúrta át;
én ápoltam, s megígérte: kérhetek tĂľle két kegyet.
Most azt kértem egyik kegyként: kenje királlyá Bharatát,
s te a Dandaka-erdĂľbe távozz még ma - a másik ez.
Ha azt akarod, hogy nemzĂľd ne szegje meg adott szavát,
és terajtad se essék folt, halld meg és tedd meg óhajom:
te távozzál az erdĂľbe kilenc évig és még ötig,
és mind azzal a pompával, amit neked szánt a király,
helyetted Bharatát kenje királlyá az uralkodó.
Kétszer hét évig élj távol, számĂťzetésben, Raghu-sarj,
gyászos varkocsba font hajjal, háncs-köntösben, remeteként.
Kósala kincses országát vegye birtokba Bharata,
övé legyen arany, gyémánt, elefántok, kocsik, lovak.
Ezért nem tud reád nézni bánat-fátylas tekintetĂť,
szánakozás-gyötört lelkĂť atyád, a széles föld ura.
Terajtad múlik most, Ráma, hogy teljesítsd adott szavát.
Ha hĂť vagy az igazsághoz, feloldod az uralkodót."

19.

E gyilkos, iszonyú óhaj hallatán az igaz vitéz
pillanatra sem ingott meg, s nyugodt lélekkel válaszolt:

"Úgy legyen. Indulok tüstént, s az ĂľserdĂľ lesz otthonom,
faháncs-lepelben, varkoccsal. Teljesüljön atyám szava.
Királyné, nem kell aggódnod. Nyugtasson meg ígéretem:
remeteként az erdĂľben töltöm le a számĂťzetést.
A jótettrĂľl emlékezĂľ, szeretĂľ mesterem, atyám,
uralkodóm kívánságát öröm, ha teljesíthetem.
Egyetlen bánatom van csak, ami égeti szívemet:
mért nem közölte szándékát atyám közvetlenül velem?
Szítáról, a királyságról, életemrĂľl lemondanék
- ha atyám úgy parancsolná -, öcsém javára boldogan.
Restelkedését oszlasd el! Szégyen, hogy az uralkodó
szemét a földre csüggeszti, s peregnek lassú könnyei.
Gyors paripákon induljon tüstént követség, Bharatát
hozzák nagybátyja házából Ajódhjába hamar haza!
Én a Dandaka-erdĂľbe most azonnal elindulok,
s tizennégy évet ott töltök, nem fontolva atyám szavát."

Elégedetten hallgatta Kaikéjí az igéretet,
és távozásában bízva, sürgette Raghu hĂľs ükét:
"Úgy legyen. Menjenek tüstént gyors lovakon a követek,
és Bharatát nagybátyjától hívják vissza a férfiak!
Gondolom, hogy siettedben nem tĂťrsz te sem késleltetést:
nos, Ráma, te az erdĂľbe indulj, nem várva semmire!

Csupán szégyenkezésében hallgat elĂľtted a király:
oszlasd el keserĂťségét! Te vagy az oka, senki más.
Ráma, amíg a városból az erdĂľbe nem távozol,
addig nem fog atyád enni, nem fog fürdeni, Raghu-sarj."

"Szégyen! Átok!" - nyögött fel most a gyászban elmerült király,
és kábultan zuhant hátra az arany-díszes nyoszolyán.
Ráma feltámogatta, majd akár az ostor-csípte ló,
Kaikéjí hajszolására távozni készült sebesen.
A hitvány, rossz szívĂť asszony lesújtó, vészjósló szavát
nyugodtan végighallgatta, és szilárd szívvel így felelt:
"Elbúcsúzom anyámtól, és nĂľmet, Szítát, megnyugtatom,
aztán késedelem nélkül az ĂľserdĂľbe indulok.
Neked gondod legyen rá, hogy Bharata jó király legyen,
s atyánknak mindig engedjen, a nagy Örök Törvény szerint."

A férfiak oroszlánja, fia szavai hallatán,
felzokogott szívettépĂľn, de megszólalni nem tudott.
Elébe leborult Ráma, s a gyászban elmerült király
s a nemtelen királyasszony lábát illette homloka.
Jobbkéz felĂľl körüljárta atyját, s Kaikéjít is vele,
s kilépett palotájukból. Künt vártak rá barátai.
Szumitrá büszkeségének növelĂľje, hĂľs Laksmana,
könnytelt szemekkel és fojtott, vad haraggal mögötte ment.
Jobbkéz felĂľl körüljárta a felkenés edényeit,
illendĂľn, lassú léptekkel, s rájuk sem pillantott szeme.
Fényét hatalma vesztése nem homályosította el,
ahogyan a HidegfényĂť fogyó sarlója is derĂťs.
Az ĂľserdĂľbe készülve, elhagyva a világi fényt,
megĂľrizte nyugodtságát, mint erdei, szent remeték.
Lerakta a fehér ernyĂľt, az ékes jakfark-legyezĂľt,
megvált kíséretétĂľl és kocsijától, szolgáitól,
a bajt lelkébe rejtette, megfékezte érzelmeit,
úgy indult édesanyjához, önmaga gyászhírnökeként.
Szokott derĂťs nyugalmát sem vesztette az erĂľs karú,
ahogyan örök szépségét nem veszíti az Ăľszi hold.

20.

Ráma, akár a nagy kíntól lihegĂľ elefántbika,
rendíthetetlen léptekkel ment anyja háreme felé.
A belsĂľ udvaron látta atyja tisztelt vendégeit,
a Védák tudományában járatos, agg bráhmanokat.
Majd a legbelsĂľ udvarban ott találta az ifjú hĂľs
az ifjú és idĂľs nĂľket, az ajtó éber Ăľreit.
Láttára mind megörvendtek, áldó igét mondtak reá,
és az örömhírt anyjának siettek bejelenteni.
Áhítatban virrasztotta át Kausaljá az éjszakát,
és reggel fia üdvéért mutatott be áldozatot.
Tiszta lenvászon öltönyben Visnu úrhoz fohászkodott,
s az oltártĂťzbe csorgatta a szerencsét hozó vajat.
E pillanatban lépett be fényes háremébe fia,
s az áldozat-nyelĂľ lángok fényében látta fényleni.
Amikor megpillantotta felé közeledĂľ fiát,
mint kanca a csikójához, sietett felé boldogan.
Ráma elutasította a felkínált ülĂľhelyet,
nem nyúlt a kínált ételhez, s lehajtott fejjel így beszélt:
"Anyám, bizonnyal nem sejted, milyen csapás zúdult reánk.
Távoznom kell az erdĂľbe; minek e puha szék nekem?
Más sors, kemény idĂľ vár rám. Száraz fĂť lesz a vánkosom,
gyökér és erdei gyümölcs, bogyó lesz az eledelem.
Tizennégy évig kell élnem az erdĂľben remeteként.
Bharatát keni fel holnap ifjú királlyá a király,
s a Dandaka vadonjába számĂťz engem a föld ura."

Mind erdĂľben sudár fáról levágott ág a földre hull,
mint égbĂľl lebukó tündér, roskadt le a királyi hölgy.
Kidöntött szálfaként fekvĂľ, bajhoz-csapáshoz nem szokott,
eszméletét vesztett anyját Ráma karja emelte fel.
Megsimogatta gyöngéden, mint meghajszolt, fáradt lovat,
és keze símításával verte le testérĂľl a port.
Szegény máshoz-szokott asszony keserĂťen, gyötrĂľdve szólt
az ifjú férfi-tigrishez, aki védĂľn ölelte át:
"Bár sose szültelek volna ön-bánatomra, gyermekem!
GyermektelenségemtĂľl sem sújtott volna nagyobb csapás.
Mert meddĂľ asszonyok lelkét csupán egy bánat égeti:
»Nincs gyerekem« - de más kínt nem kell elszenvedniük, fiam.
A férjem férfi-vágyától nem látott örömet s gyönyört
gyermekemben fogom látni - ez a reménység éltetett.
Bár elsĂľ feleség voltam, a többi nĂľ elém került,
s vetélytársnĂľimtĂľl gúnyos, bántó szót kell majd hallanom.
Amíg te mellettem voltál, megvetett voltam addig is,
és biztos a halálom most, ha te elhagysz, egyetlenem.
Nem becsült sohasem férjem, és Kaikéjí cselédei
lenéztek, dölyfösek voltak, bár egyenlĂľ vagyok vele.
Tizenhét esztendĂľ telt el felserdülésed óta már,
s én közben egyre csak vártam, hogy szégyenemnek vége lesz.
Sokáig most már nem bírom a szüntelen, nagy bánatot;
megvénültem, legyengültem, vetélytársnĂľim gúnyja öl.
Ha vígaszomra nem látom telihold-fényĂť arcodat,
nyomorult életem terhét minden nyomorogjam tovább?
Hiába volt imám, böjtöm, hiába fáradalmaim,
a balsors arra ítélt, hogy bánatomra neveljelek.
Azt hiszem, szívem kĂľbĂľl van, hogy nem repeszti meg e kín,
mint árvíz nagy folyók partján a hullám-mosta gátakat."

21.

A jajveszékelĂľ asszonyt a sebzett lelkĂť Laksmana
idĂľ és alkalom szülte szavakkal szólította meg:
"Nem nyugszom bele, Kausaljá, hogy egy asszony parancsszaván
Raghu legnemesebb sarja elhagyja a királyi fényt.
Önmagából kivetkĂľzött az elaggott uralkodó,
s kedvese nógatására igent mond már akármire.
Nem tudok semmi vétekrĂľl, semmi hibáról nem tudok,
amely miatt a számĂťzés Rámának joggal járna ki.
Ellenségeit is szánó, nemes, vitéz, derék fiát
ne taszítsa el ok nélkül a Törvényt tisztelĂľ atya!
Gyermekké tette vénsége a királyt, és parancsait
nem szívlelheti meg népe üdvére gondoló fia.
Amíg errĂľl a gaz tervrĂľl még senki más nem értesült,
a hatalmat ragadd kézbe, Ráma! SegítĂľd én leszek.
Ha íjjal állok melletted, fedezve tested, Raghu-sarj,
nem áll elĂľtted meg senki; lesújtod, mint a Vég Ura.
Nyilam lakatlanná irtja egész Ajódhjá városát,
ha ellenségünkhöz pártol, férfi-oroszlán, ellened.
Aki Bharata párthíve, s érdekében buzgólkodik,
kiirtom mindet egy szálig. Az engedékeny elbukik.
Királyné, teljes szívemmel testvéremhez ragaszkodom.
Az igazságra, íjamra, átokkal esküszöm neked:
ha Ráma lángoló tĂťzbe, vagy félelmetes vadonba lép,
minden veszélybe engem látsz belépni testvérem elĂľtt.
Bízzál: elĂťzöm bánatod, mint felkelĂľ Nap a homályt.
Megölöm Kaikéjín csüggĂľ, vén atyámat, az esztelent,
akit a vénség gyermekké, gonosszá tett, elbódított."

E beszéd hallatán Ráma, beszélĂľk legbölcsebbike,
harcosok legvitézebbje, Laksmanának így válaszolt:
"Tudom, Laksmana, testvéri szereteted határtalan,
bátor vagy és igaz lelkĂť, legyĂľzhetetlen erejĂť.
Atyámat úgy lesújtotta mérhetetlen nagy bánata,
hogy igazság és türelem szaváról megfeledkezett.
Ám a Törvény mindennél fĂľbb, az igazság alapja ez,
és a Törvény erĂľsíti atyám kemény parancsszavát.
Aki a Törvény útján jár, sose szegüljön ellene
szülei és tanítói beszédének igaz vitéz.
Kövesd példámat, és vesd el e szentségtörĂľ terveket.
A Törvény legyen ĂľrzĂľd, ne a harcosok erĂľszaka."

24.

Mély bánatba merült anyja elzokogott szavaira
csillapító beszéddel szólt Ráma, férfiak tigrise:
"A királyt neje rászedte; én az erdĂľbe távozom;
ha te is elfordulsz tĂľle, nem marad meg az élete.
Nagy gyalázat az asszonyra, férjét elhagyni hĂťtlenül;
e szégyenítĂľ tettet még gondolatban se tedd, anyám.
Ameddig él világbíró atyám, Dasaratha király,
légy engedelmes, úgy, ahogy az Örök Törvény rendeli.
Az erdĂľben vidám szívvel letöltöm a számĂťzetést,
és újból boldogan fogok szolgálatodra állani."

25.

A nemes lelkĂť Kausaljá eltávoztatta bánatát,
száját vízzel tisztította, és így áldotta meg fiát:
"Visszatartani nem tudlak. Menj, legnemesebb Raghu-sarj,
járj utadon igazsággal, és térj vissza hamarosan.
A Törvény, amelyet vidám szívvel, alázattal követsz,
a Törvény legyen ĂľrzĂľd és oltalmazód, igaz vitéz.
Az istenek, akiknek te hívük voltál mindenkoron,
az istenek s a szent bölcsek védelmezzék életedet.
A tisztelet, melyet tudtál atyád iránt, anyád iránt,
és az Igazság oltalma óvjon a vadonban, fiam.
Üdvöt adjon a TeremtĂľ, az Alkotó, a Nap, a Hold,
üdvöt adjon az Ég Ura, s a világĂľrzĂľ istenek,
a hat Évszak, minden Hónap, az Évek és az Éjszakák,
a Nappalok, a Percek, mind, mind üdvöt adjanak neked!
Védjen a Védák szentsége, a Bölcsesség, a szent Tanok!
A légi szellemek népét, a nyolc Világtáj istenét
magasztalom, hogy Ăľrizzék az erdĂľn minden léptedet!
Minden Hegy és Bérc, minden Víz, a tengerek, Varuna úr,
a LevegĂľ, az Ég, Föld, Szél, s minden, ami áll és mozog,
minden Csillag, s a csillagok kormányzó istenségei,
Sötétség és Világosság, Alkony, Hajnal legyen veled!
Rémek, emberfaló szörnyek, ráksaszák, véres démonok,
az erdĂľ fenevadai ne bánthassanak, gyermekem!
Tigris, erĂľs fogú medve, a hosszú szarvú, vad bölény,
nagy elefánt, oroszlánok ne sebezzenek meg, fiam!
Kérem esedezĂľ szóval az erdĂľ vadállatait:
ne tegyenek kárt testedben, kíméljék meg életedet!
Utaid legyenek símák, siker kövesse léptedet,
minden szerencse kísérjen, járj egészségben, gyermekem!"

Majd egy bölcs pap segélyével fellobbantotta a tüzet
az áldozathoz Kausaljá, s Ráma üdvéért áldozott.
Illatos fákkal, olvasztott vajjal táplálta a tüzet,
és mustármagot hintett rá, s fehér virágfüzéreket.
Végül örömet színlelve megszólalt a szomorkodó,
csak szájával, nem szívével, miközben elcsuklott szava.
Fiához odalépett, és áldón csókolta meg fejét,
majd átölelve szólt: "Indulj, s járj szerencsével utadon!
Sikerrel és egészségben térj Ajódhjába vissza majd,
és a királyok pályáján lássalak újra boldogan."

26.

Elnyerve anyja áldását, búcsút vett tĂľle gyermeke,
s útra készült az erdĂľbe a törvénytisztelĂľ vitéz.
Ám neje, a nemes Szítá, minderrĂľl semmit sem tudott;
férje ifjú király voltát Ăľrizte szíve boldogan.
Ráma szégyenkezĂľ arccal sütötte földre a szemét,
míg ékes palotájába lépett, nyüzsgĂľ tömeg közé.
Szítá felugrott jöttére, s remegve nézte, hogy ura
bánattól eped és gondok kuszálják gondolatait.
A lelkét mardosó gyászhírt tovább magába fojtani
nem bírta az igaz lelkĂť, és hitveséhez így beszélt:
"Szítá, erdĂľbe számĂťzött tiszteletreméltó atyám.
Halld meg, nemes család sarja, hogyan történt ma ez velem.
Dasaratha mahárádzsa, igaz ígéretĂť atyám,
két kérés teljesítését ígérte volt Kaikéjínak.
Ma, midĂľn felkenésemre már minden készen állt, neje
úgy vélte, eljött az idĂľ, kegyét kikényszeríteni.
A Dandaka-vadonban kell tizennégy évet töltenem,
és az ifjú király címet öcsém, Bharata kapja meg.
Búcsúzni jöttem, mielĂľtt a rengetegbe indulok.
Vigyázz, hogy Bharata elĂľtt ne ejtsd ki nevemet soha:
a hatalmon levĂľk ritkán tĂťrik mások dicséretét.
Amíg a remeték-lakta ĂľserdĂľ lesz az otthonom,
hĂťséged fogadalmában maradj meg rendületlenül.
Szolgáld illĂľ alázattal atyámat, a népek urát,
és kor és bánat szaggatta anyámat énhelyettem is."

27.

E beszédre a férjéhez mindig nyájas, szelíd szavú
Szítá haragra lobbant, és indulatosan válaszolt:
"Miféle szavakat szóltál, így megalázva hitvesed?
Gúnykacajra fakasztottál, férfiak legnagyobbika!
Vitéz királyi sarjakhoz, kardot viselĂľ férfihoz
méltatlan ez a csúf szándék, meghallgatni sem érdemes.
Tudod, hogy az atya, anya, a testvér, a fiú, a meny
saját tette gyümölcsén él, a saját útját követi,
csak hitves kapja férjének sorsát a sajátja gyanánt.
Az Ăľserdei számĂťzés reám éppúgy vonatkozik.
A szülĂľ sem, a gyermek sem, sem a barát, sem önmaga,
csupán a férj az asszonynak itt s túl egyetlen támasza.
Ha elindulsz a láb-nem-járt sĂťrĂťbe, elĂľtted megyek,
hogy elsímítsam utadból a tüskét és szúrós füvet.
Gyümölcsöt szedek és gumót keresek táplálékodul,
nem okozok neked gondot, ne aggódj, ha veled megyek.
Mindenütt félelem nélkül járok, amíg veled vagyok.
Együtt nézünk gyönyörködve folyókat, hĂťs forrásokat,
lótuszlevél-borította, hattyúk-kavarta tavakat,
s öröm lesz, hogy veled látok minden szépet, oltalmazóm.
Ha száz évig, vagy ezerig követnélek, bármerre mégy,
nem tudnám, mi a fáradság, s mennyben sem lennék boldogabb.
Férjem, ha nélküled laknám a mennylakók boldog honát,
nélküled ott sem élvezném az üdvöt, hĂľs oltalmazóm."

30.

Így panaszolta fájdalmát a bánat-sebzett lelkĂť nĂľ,
majd felzokogott nagy hangon, s férjét ölelte görcsösen.
Õ átkarolta gyöngéden bánat-égette hitvesét,
és vígasszal üdítette az észvesztésig szenvedĂľt:
"Széparcú nĂľm, nem ismertem lelkednek minden óhaját,
és ezért nem javallottam, hogy az erdĂľbe jĂľjj velem.
Ám látom, arra termettél, hogy megoszd velem sorsomat,
és én sem tudlak elhagyni, mint szent bölcs a szeretetet.
Te a »Veled megyek« szóval elĂťzted aggodalmamat.
Magammal viszlek. Meg tudlak védeni a vadonban is.
Hibátlan termetĂť szépem, hívlak, csábos tekintetĂť,
légy törvényben-velem-járó társam, kövess, jĂľjj, légy velem!
Készülj az útra, szép combú; tedd, mit ilyenkor tenni kell:
minden drágaköved, gyöngyöd oszd szét a bráhmanok között,
a sóvárgó sok koldusnak osztass ki minden eledelt;
a csillogó ékszereket s a sok pompás, fényes ruhát,
minden tarka csecsebecsét és kedves játékszereket,
a puha nyoszolyákat és ezüstös fogataimat,
és minden mást ajándékozz alattvalóinknak hamar!"

Mikor hallotta, hogy férje engedi, hogy kövesse Ăľt,
boldogan sietett Szítá mindenüket elosztani.

31.

Öccse, Laksmana, ott állt, és hallgatta a beszélgetést.
Az arcát szennyezĂľ könnyet nem bírta visszatartani.
Leborult bátyja lábához, megszorította görcsösen,
és esdĂľ szóval kérlelte Rámát s nemes lelkĂť nejét:
"Ha a vadállatok-lakta erdĂľt választod otthonul,
veled tartok, és íjammal elĂľtted járok szüntelen.
Az erdĂľben erĂľben jársz, ha én is ott leszek veled.
Gyönyörködhetsz madárdalban, szelíd Ăľzek falkáiban.
A nemes Kausaljá mellett maradnak más védelmezĂľk,
alattvalók ezerszámra, hogy fenntarthassa életét:
én hadd legyek a kísérĂľd! Ebben nincsen törvényszegés.
Engem elégedetté tesz, hogy szolgálhatom ügyedet.
Felajzott íjamat fogva, ásó s kosár a vállamon,
megyek elöl az erdĂľben, mutatva nektek az utat.
Táplálékod az én gondom: szedek gyümölcsöket, bogyót,
ízes gyökeret, és mindazt, amit remete-nép fogyaszt.
Te oldaladon Szítával kies hegyhátakon pihensz;
amíg alszol vagy ébren vagy, mindent elvégzek egymagam."

Ráma igen megörvendett e beszédre, s így válaszolt:
"Menj, végy búcsút, amint illik, barátaidtól, Laksmana.
A két égi, csodás íjat, amelyet Varuna adott
áldozata jutalmául Dzsanakának, s varázstegezt,
melybĂľl a nyíl sosem fogy ki, s áttörhetetlen vértet is,
s arannyal futtatott kardot, folttalan fényĂťt, mint a Nap,
amelyeket atyánk Ăľriz kincsesházában gondosan,
menj, kérd el tĂľle, és hozd el; térj vissza gyorsan, Laksmana!
Ami más ékszerem van még, mind szét akarom osztani
az önmérsékletben gazdag bráhmanoknak; tégy úgy te is!
És laknak itt királyukhoz hĂťségesen ragaszkodó,
táplálékot tĂľlem nyerĂľ alattvalók; azoknak is."

32.

Majd a torkukra-nyelt könnyel küzdĂľ alattvalóihoz
fordult, s megélhetésükre sok kinccsel látta Ăľket el:
"Kérlek, Laksmana hajlékát és elhagyott lakásomat
elpusztulni ne hagyjátok, míg újra vissza nem jövök."

Így szólt gyászba borult szívvel várakozó híveihez,
aztán kincstárnokát hívta: "Hozd elĂľ minden kincsemet!"
Ráma lábaihoz rakta minden kincsét a szolga-had;
szemkápráztató halmazban csillogott ott a kincs-özön.
A férfiak oroszlánja, és vele öccse, Laksmana,
bĂľ kézzel vénnek-ifjúnak elosztogatta vagyonát.
Egy Tridzsata nevĂť bráhman volt a rászorulók között,
aki fejszével-ásóval tengette szĂťkös életét.
Ifjú neje kézen fogta éhezĂľ gyermekeiket,
s nyomor-sugallta ötlettel öreg férjéhez így beszélt:
"Dobd el a fejszét és ásót, és fogadd meg tanácsomat:
a törvény-ismerĂľ Rámát keresd fel, hátha megsegít!"

A pap magára öltötte alig-takaró rongyait,
s elindult alamizsnáért a Rámához vivĂľ úton.
Nem tartóztatta fel senki a fényes orcájú papot,
s a sokaságon áttörve, a legbelsĂľ udvarra ért.
Ráma színe elé járult, és így kérlelte Tridzsata:
"ÉhezĂľ remete vagyok, sokgyermekes családapa,
az erdĂľ rögeit túrom; tekints reám irgalmasan!"

Kacaj-kísért beszédére Raghu hĂľs sarja így felelt:
"Mindenemet elosztottam, de van még ezer tehenem.
EzekbĂľl annyit elhajthatsz, ameddig a botoddal érsz."

Izgatottan csípĂľjére tekerte rongyait a pap,
nagyot lélegzett, és botját megcsóválva vetette el.
Röpült az elhajított bot, átröpült a folyó fölött,
és éppen a tehéncsorda bikái mellett ért talajt.
Megölelte szegény bráhmant Ráma, az igaz lelkĂť hĂľs,
és az egész tehéncsordát tanyájára hajttatta el.
Aztán engesztelĂľ szóval nyugtatta a vén remetét:
"Nem szabad megneheztelned; csak tréfából beszéltem így."

33-36.

Miután így elosztottak mindent a bráhmanok között,
atyjához indult búcsúzni Ráma, és vele hitvese.
A palotához érkeztek vitézek sorfala között.
A király kocsihajtója a kapuban csüggedten állt.
Észrevette Szumantrát a lótusz-szemĂť, hĂľs Raghu-sarj,
s hozzá fordult a kéréssel: "Jelentsd atyámnak jöttömet!"

Õ rögtön értesítette a fiát gyászoló királyt:
"Ajtódhoz érkezett Ráma, és bebocsájtására vár.
Barátaitól búcsút vett, csak téged kíván látni még."

Ekkor a tenger-fenségĂť, levegĂľ-tisztaságú úr
parancsot adott: "Mindhárom feleségemet hívd ide!
Legyenek jelen mindhárman, mikor fiamtól búcsúzom!"

Szumantra ment a hárembe, s a királynékhez így beszélt:
"A fenséges király hívat! Induljatok, ne késsetek!"

Hallva Szumantra ajkáról, hogy mit parancsol a király,
indultak palotájába azonnal engedelmesen.
A felsorakozó nĂľket végigmérte a föld ura,
aztán Szumantrához fordult: "Most fiamat vezesd ide!"

Õ ment, maga mellé vette Rámát, Szítát és Laksmanát,
s a világ ura arcának színe elé járult velük.
Kulcsolt kézzel közeledĂľ fiát meglátva messzirĂľl,
tüstént felugrott trónjáról a bú-gyötört uralkodó.
Ráma felé futott gyorsan, otthagyva feleségeit,
de alig tett néhány lépést, földre sújtotta bánata.
Ráma és öccse ott termett, karjukba fogták atyjukat,
és sírva nyoszolyájára fektették a kábult királyt.
Dasaratha magához tért, Szumantrához fordult legott,
és sóhajtozva-könnyezve, bánva ígéretét, beszélt:
"Intézkedj: Rámát kísérje négyes haderejĂť sereg,
dúsan megrakva gyöngyökkel, s minden fegyver velük legyen.
Testük csábjából élĂľ nĂľk, nagy vagyonú kereskedĂľk
haladjanak a szélesen vonuló hadsereg után.
Székvárosom egész népe, pompás fegyverek és kocsik
erdĂľ zugait ismerĂľ vadászok menjenek vele.
Talán-talán ha dámvadra vadászik, mézes lépre lel,
hĂťs patakot, folyókat lát, a trónról elfelejtkezik.
Ami gabona-készlet van, ami kincs garmadával áll,
mind menjen vele, kísérje az ĂľserdĂľbe fiamat.
Uralkodjék Ajódhjában az erĂľs karú Bharata,
de mindent, ami szép benne, vigyen magával két fiam!"

E szókat hallva, Kaikéjí megrémült iszonyatosan,
és el-elakadó szóval, szikkadt ajakkal így beszélt:
"Kincsét-vesztett királyságnak kihajtott-ború serlegét
ízétĂľl fosztva hogy kapja így kiürítve Bharata?"

37.

Az arcátlan királyasszony szavára az alázatos,
engedelem-tudó Ráma Dasarathához így beszélt:
"Ha lemondtam az élvekrĂľl, s eltartóm a vadon csupán,
kíséretre mi szükségem, ha minden kapocs elszakadt?
Megtartja a kötĂľféket az elefántját eladó?
Éppúgy nekem mi szükségem zászlók díszére, föld ura?
Bharatáé legyen minden. Nekem háncs-leplet hozzanak,
ezen kívül csupán ásót és kosarat; nem kell egyéb.
Tizennégy évig erdĂľben élek, és ahhoz ez elég."

Kaikéjí megörült, gyorsan kézbe vett egy faháncs-ruhát,
s a tömeg szemeláttára rászólt Rámára: "Öltsd fel ezt!"

A férfi-tigris átvette a gaz nĂľtĂľl a háncs-lepelt,
és remete-ruhát öltött, ledobva fényes köntösét.
Öccse is lehajította a földre puha öltönyét,
s atyja színe elĂľtt durva vezeklĂľ-mezbe öltözött.
A selymet viselĂľ Szítá, látva a kemény háncs-ruhát,
összerezzent, mint megtorpan csapda elĂľtt az antilop.
Mintha szégyennek érezné, félrefordulva vette át
Kaikéjítól a háncs-köntöst a szépséges királyleány.
KönnytĂľl fátyolozott szemmel kérdezte meg vitéz urát
a törvényismerĂľ Szítá, a törvénytisztelĂľ szívĂť:
"Hogy köti meg a háncs-köntöst az erdei remete-nép?"
S egyre nagyobb zavarban volt a szerencsétlen sorsú hölgy.
Félig nyakába öltötte kezével a faháncs-ruhát,
s körülnézett segélykérĂľn az eddig másba öltözĂľ.
Gyorsan odalépett Ráma, törvény-ĂľrzĂľk legjobbika,
s keze eligazította a háncsot a selyem fölött.
Amikor Ráma Szítára feladta a faháncs-ruhát,
forró könnyeket árasztott az összes háremhölgy szeme.

40.

Ráma, Laksmana és Szítá leborult a király elĂľtt,
majd búsan, összetett kézzel körüljárták jobbkéz felĂľl.
Miután engedélyt nyertek atyjuktól, hogy távozzanak,
Ráma és oldalán Szítá Kausaljának szólt búcsúszót.
Nyomukban Laksmana lépett búcsúzni Kausaljá elé,
majd leborulva illette anyja, Szumitrá lábait.
A búcsúzóra hajlóhoz gyászoló anyja sírva szólt,
s közben áldón megcsókolta erĂľs karú fia fejét:
"Elbocsájtlak az erdĂľbe, testvéredhez hĂť gyermekem.
Kérlek, sose felejtkezz meg Rámáról, akármerre jár.
Ha gazdag, ha szegény sorsú, bátyád a menedék neked.
Az ifjabb az idĂľsebbnek engedelemmel tartozik.
Így rendeli a Nagy Törvény, családunkban ez így szokás,
oly szent, mint a vitéz harc és áldozás, adományozás.
Rámát Dasarathának nézd; Szítára úgy nézz, mint reám;
az erdĂľt véld Ajódhjának. Járj szerencsével, kedvesem!"

Így bíztatta nemes lelkĂť, testvérszeretĂľ gyermekét
Szumitrá, a hibátlan hölgy, majd sírva szólt: "Eredj, eredj!"

Ekkor Szumantra, a kocsis, tisztelettudón meghajolt,
s megkérte Rámát, mint Indrát kocsihajtója, Mátali:
"Szállj fel a kocsira, Ráma, nemes királyfi, üdv neked!
Ahogy szavad parancsolja, elviszlek tüstént bárhová."

Szép Szítá szállt fel elsĂľnek a csillogó, nagy kocsira,
mosolyogva, derült szívvel; utána Ráma, Laksmana.
Mikor mindhárman fent voltak a lángtüzĂť, arany kocsin,
Szumantra futni nógatta a szél-iramú lovakat.
Dasaratha nemes sarja, minden erény foglalata,
biztatta kocsihajtóját: "Hajts sebesen, hajts sebesen!"

"Siess!" - szólt sürgetĂľn Ráma. "Állj meg!" - kiáltotta a nép.

A kocsihajtó mindkettĂľt egyszerre nem tehette meg.
A száguldó kocsi nyomán felszálló, nagy porfelleget
a Rámát sirató város nagy könnyzápora verte le.

42.

Amíg látszott a távolból a kerekek-felverte por,
nem fordította el róla tekintetét az agg király.
Mikor eltĂťnt a távolban Ráma kocsijának pora,
kínjában tébolyultan hullt földre a széles föld ura.
SzeretĂľ neje, Kausaljá hajolt hozzá jobbkéz felĂľl,
karcsú derekú Kaikéjí állt mellé másik oldalán.
A törvényben-igazságban tökéletes uralkodó
háborgó lélekkel, tiltón ripakodott Kaikéjíra:
"Gonoszság-forraló némber, ujjal se érintsd testemet!
Ne lássam színedet többé, nem ismerlek, nem vagy nejem!
Rokonaidhoz, népedhez nincs közöm, hozzám nincs közük.
Törvényt-eltaszítót, önzĂľt, magamtól eltaszítalak.
Hogy egykor kezedet fogva, szent tĂťz körül vezettelek,
megtagadom itt e földön, és ott túl is megtagadom.
S ha Bharata bitorlóként átveszi ezt az Ăľsi trónt,
ott túl ne érjen el hozzám kezébĂľl a víz-áldozat!
Vigyetek Ráma anyjának palotájába innen el;
szívemnek nyugodalmára csak ott lelek, másutt sehol."

Ajtónállói hallották parancsolójuk óhaját,
s Kausaljá palotájába vezették tisztelettudón.
Ám hiába ment Kausaljá lakosztályába a király,
s pihent le nyoszolyán, lelke nem pihent meg, zavart maradt.
Két gyermekétĂľl megfosztott s menyétĂľl üresen maradt
palotáját holdat-vesztett égboltnak látta a király.
A leszálló sötétséget a végpusztulás éjeként
fogadta a szerencsétlen, és éjfél tájban így beszélt:
"Kausaljá, téged sem látlak; érints kezeddel legalább!
Látásom elment Rámával, s többé vissza se tér soha."

46-47.

A Rámához igaz szívvel ragaszkodó alattvalók
egyként mind vele indultak, számĂťzését megosztani.
Így érkezett a Tamaszá folyó partjára a menet.
Az esti szertartás végén, amikor besötétedett,
Laksmana elkészítette Szítá és Ráma fekhelyét.
A lombokból vetett ágyra lepihent Ráma és neje,
a számĂťzés elsĂľ éjét a folyóparton töltve el.
Még mielĂľtt a nap felkelt, felébredt a hĂľs Raghu-sarj,
végignézett az alvókon, és testvéréhez így beszélt:
"Látod, hozzánk ragaszkodnak, nem otthonukhoz, népeink.
Fák tövénél hevernek most, hogy velünk maradhassanak.
Mindent megtesznek érettünk, remélve visszatértemet.
Inkább életük adnák fel, mint elhatározásukat.
MielĂľtt még felébrednek, szálljunk kocsira, Laksmana,
váljunk meg tĂľlük, induljunk tovább utunkra sebesen."

Ráma beszéde öccsének az élĂľ Törvény volt maga,
s felelt: "Bölcsen szólsz. Induljunk, ne vesztegessük az idĂľt!"

Szóltak a kocsihajtónak: "Szumantra, fogj be szaporán!
Menjünk tovább az erdĂľbe; itt vesztegelnünk nincs miért."

A pompás lovakat tüstént befogta a serény kocsis,
és összetett kézzel járult gazdájához jelenteni:
"Készen áll kocsitok, Ráma, kocsiharcosok párduca!
Felszállhatsz, uram, üdv néked! Jöhet Szítá és Laksmana."

Ráma fegyvereit fogta, s felszállt gyorsan a kocsira,
és átkeltek az örvénylĂľ, hullámzó Tamaszá folyón.
Megérkeztek a túlpartra, ahonnét szép, egyenletes,
biztonságos és kényelmes országút vezetett tovább.
Itt Ráma, hogy nyomot vesszen az Ăľt követĂľ nép elĂľl,
szólt kocsisának: "Indulj el a kocsival észak felé,
hajts egy szakaszt, nyomot hagyva, aztán fordulj meg, s jĂľjj ide,
hogy nyomunkat veszítsék a velünk jövĂľ városlakók."

Eleget tett a kérésének Szumantra, az ügyes kocsis,
egy darabig ment, majd fordult, s Rámát felvenni visszatért.
Amikor a homály elszállt, a polgárok egész hadát
bénává merevítette Ráma eltĂťnte bánata.
Kín-kisajtolta könnyekkel tekintettek mindenfelé,
de nem talált sehol semmi nyomot a bú-gyötört sereg.
Jajgattak felemelt karral, siránkoztak az emberek,
panaszos, gyászos hangon, mint borjától megrabolt tehén.
Soká keresték, nem lelték. Végül a bús nép visszatért
a meggyilkolt boldogságú Ajódhjá falai közé.

49-50.

Az éjszakai órákban Ráma ezalatt messze járt.
Atyja parancsát tisztelve, az erdĂľbe iparkodott.
Miközben így haladt, elszállt a tarka csillagú homály.
Falvakba érkezett Ráma a reggeli imák után.
Üde, virágos erdĂľket, jól szántott földĂť falvakat
látott, amerre nyílvesszĂľ-gyors lovaival elhaladt.
Hallotta, hogy a falvakban a nép mindenütt így beszélt:
"Dasarathára szégyen, hogy szerelem rabszolgája lett!
A becstelen, gaz Kaikéjí, a gazságba kapaszkodó,
törvény határát átlépĂľ, gonosz tettre vetemedett,
hogy ilyen igaz értelmĂť, irgalmas, törvénytisztelĂľ,
mértéktudó király-sarjat az erdĂľbe számĂťzetett!"

Egész Kósala-országban így zúgolódott nagy s kicsiny,
miközben áthaladt földjén széles Kósala-föld ura.
Majd Ajódhjá felé fordult arcával, s meghajolva szólt:
"Városok éke, búcsúzom tĂľled, Raghuk Ăľs birtoka,
s búcsúzom házaid védĂľ isteneitĂľl. Üdv neked!
Ha az atyám adósságát feloldó számĂťzés lejár,
visszatérek, s megint látlak, ha atyámmal találkozom."

Majd könnytĂľl szennyezett arccal, magasra tartva jobb kezét,
a bánattól vörös szemmel szólt a falvak lakóihoz:
"IllĂľen megmutattátok hĂť együttérzéseteket;
vétek a túl hosszú bánat; tegyétek teendĂľtöket!"

Köszöntötték a hĂľs lelkĂťt, körüljárták jobbkéz felĂľl,
majd erre-arra csüggedten elszéledtek az emberek.
Gazdag Kósala országon áthaladt a hĂľs Raghu-sarj,
bĂľkezĂť emberek földjén, rizstermĂľ, kincses tájakon,
szentélyek s áldozat-karók övezte, biztos utakon,
s Három Világot átszelĂľ Gangá folyóhoz érkezett.
A hullámokkal örvénylĂľ, kavargó, hömpölygĂľ folyó
partján megállva, szólt Ráma: "Ma éjjel itt lesz nyughelyünk.
Ott a folyótól nem messze megpihenünk az ágbogas,
terebélyes, virágdíszes ingudi-fa alatt, kocsis!"

Szumantra odahajtatott, kipányvázta a lovakat,
s összetett kézzel Ăľrizte a fa tövén nyugvó urát.
E föld Nisáda-ország volt, ahol Guha uralkodott,
Rámát magával egyformán szeretĂľ, nagy nevĂť király.
Hogy hírét vette, hogy Ráma az Ăľ földjére érkezett,
összes tanácsosával ment a vendéget köszönteni.
Ráma már messzirĂľl látta a felé sietĂľ királyt,
s elébe indult illendĂľn. Vele ment öccse, Laksmana.
Guha búsan ölelte meg Raghu sarját, és így beszélt:
"Tekintsd földem Ajódhjának, sajátodnak; szolgád vagyok.
Ki más lehetne ily kedves vendég, erĂľs karú vitéz?"

Guha nyájas beszédére a férfi-tigris így felelt:
"Örömöm, hogy egészségben látlak téged s tiéidet,
s hogy békében virul földed, erdeid és barátaid.
Ám amit szeretĂľ szóval ajándékul szántál nekem,
azt én neked adom vissza; Ráma nem fogad el, csak ad.
Öltözetem háncs, állatbĂľr; eledelem gyökér, gyümölcs,
mint erdei vezeklĂľké, a Törvény követĂľié.
Mindössze abrakot kérek lovaimnak, és semmi mást;
e kérés teljesítése vendégajándékként elég.
Atyámnak, Dasarathának kedvencei e paripák;
ha a lovakat jól tartod, engem tiszteltél meg vele."

Guha intézkedett rögtön, sürgetve szólt szolgáinak:
"Hozzatok vizet és ételt a lovaknak; ne késsetek!"

Ezután Ráma elmondta háncs-köntösben az estimát,
s tisztálkodáshoz átvette a Laksmana-nyújtott vizet.
Míg lepihent Szítá mellett, megmosta lábát Laksmana,
majd távolabb ment, és egy fa tövén leült virrasztani.
Guha is odaült mellé, kezében íjjal, éberen,
és Ăľrködve, beszélgetve töltötték el az éjszakát.

52.

Mikor az éjre fény virradt, a nagy dicsĂľségĂť vitéz,
a széles mellĂť, hĂľs Ráma megszólította Laksmanát:
"Nézd, felkel a Fény-árasztó, a szent éjszaka búcsúzik.
A sötét tollú kókila búgó hangja epedve szól.
Távolról táncoló pávák rikoltását hozza a szél.
Folytassuk vándorútunkat, keljünk át a Gangá folyón!"

Guha, mikor meghallotta a férfi-tigris óhaját,
tanácsosait hívatta, és közölte akaratát:
"Az átkelésre alkalmas, ékes, gyors járatú, szilárd,
jó evezĂľkkel ellátott csónakot hozzatok hamar!"

Guha parancsszavát hallva, indult sok bölcs tanácsosa,
szép csónakot kerítettek, és értesítették Guhát.
Guha Ráma elé járult, s összetett kézzel így beszélt:
"A csónak készen áll, felség! Mit tehetek még kedvedért?"

A nagy fényességĂť Ráma köszöntĂľ szóval így felelt:
"Amit kértem, te megtetted. Szálljunk be gyorsan, búcsuzom."

Ekkor a két vitéz testvér szorosra fĂťzte tegezét,
felövezte kardját, s indult, hogy átkeljen a nagy folyón.
Szumantra, kocsihajtójuk, Ráma arca elĂľtt megállt,
és meghajolva kérdezte: "Parancsod várom: mit tegyek?"

"Térj vissza - válaszolt Ráma. - Mindeddig szolgáltál híven,
de innét már gyalogszerrel vezet az erdĂľbe utunk.
A bút eddig nem ismerĂľ, törvény-ismerĂľ agg királyt
nevemben üdvözöld, s mondd el helyettem üzenetemet:
Én nem bánkódom, és éppúgy nem bánkódik Laksmana sem
az elvesztett Ajódhjáért és az erdei életért.
Ha leforgott tizennégy év, akkor ismét találkozunk,
meglátod Laksmanát, engem és Szítát. Sietünk haza.
Ezt mondd a mahárádzsának, azután pedig üdvözöld
valamennyi királynét, és Kaikéjít mindenekfölött.
Köszöntsd anyámat, Kausalját, hajtsd lábaihoz fejedet,
s kívánj neki egészséget, add át neki hármunk szavát.
Mondd a királynak ezt is még: Hívd haza gyorsan Bharatát,
és ha megérkezett, állítsd a neki szánt helyre a hĂľst.
Ha karjaidba zárhattad, és ifjú királlyá kened,
enyhülni fog a fájdalmad, amely most érettem gyötör."

Így szólt a kocsihajtóhoz, s megismételte vígaszát,
majd megfontolt beszédével Guhához fordult a vitéz:
"Hidd meg, Guha, az erdĂľbe kísérĂľ nem jöhet velem.
Remete módra kell élnem, el kell vállalnom a magányt,
s a remetéket ékítĂľ, szigorú megtartóztatást,
varkocsba kötözött hajjal; adj ehhez fügefa-tejet!"

A fügefa-tejet gyorsan elhozatta Guha király,
és varkoccsá tömítette haját Ráma és Laksmana.
Köntösül háncsruhát öltve, varkocsba kötve dús haját,
szent életĂť vezeklĂľként fénylett a két királyi sarj.
Guhától illĂľ búcsút vett Raghu legnemesebb üke,
s Laksmanával és Szítával hármasban indultak tovább.
A folyópartra érkeztek. Ott már a csónak készen állt.
A gyors folyású Gangánál Ráma biztatta Laksmanát:
"ElĂľbb te szállj a csónakba, férfi-tigris, óvatosan,
s Szítának, a nemes hölgynek, segíts beszállni; nyújtsd kezed!"

Engedelmeskedett bátyja parancsának hĂľs Laksmana,
és Szítát besegítette. Vele Ăľ is csónakba szállt.
Majd a nagy erejĂť Ráma követte öccsét és nejét,
beszállt, és a hajósoknak az indulásra jelt adott.
Az evezĂľsök-hajtotta csónak átszelte a vizet,
s a Gangá déli partjára szerencsésen megérkezett.
A férfiak oroszlánja, mikor a csónak partot ért,
kiszállt, és ment tovább útján. Öccse s neje követte Ăľt.
Szumitrá szemefényéhez így szólt az ellenség-ölĂľ:
"Te menj elĂľl, utánad meg a Vihéda-királyleány,
és leghátul megyek majd én, Ăľrködve mindkettĂľtökön.
ErĂľs vitéz, ezentúl már nekünk kell egymást védenünk.
Nézd, aki eddig nem tudta, mi a baj és a szenvedés,
a Vidéha-király lánya ma megismeri a nyomort."

Ráma utasítására elĂľre indult Laksmana,
nyomán Szítá haladt, s hátul a Raghu-sarj zárta a sort.

54.

Ahol az égi Gangával a szent Jamuná egyesül,
arra a tájra indultak, és eltĂťntek a sĂťrĂťben.
Gyönyörködtek a színpompás, virágzó fák csodáiban,
majd Ráma így szólt öccséhez, mikor a Nap tetĂľre ért:
"Laksmana, a folyóparton füst emelkedik ég felé,
a tĂťz lobogó zászlója. Remete-nép tanyázik ott."

Arra indult a két íjas, míg elpihent a Fény-adó,
s a torkolathoz érkezve, e sejtelmük valóra vált.
Madár-hadat és Ăľz-csordát rezzentve fel, amerre ment,
Ráma a bölcs, igaz lelkĂť Bharadvádzsához érkezett.
Az esti áldozat végén tanítványok körében ült.
Ráma elébe lépett, és összetett kézzel meghajolt.
Megismertette önmagát és két társát a Raghu-sarj:
"Dasaratha gyermekei vagyunk, Ráma és Laksmana,
s ez nĂľm, aki megosztotta férjével a számĂťzetést.
Atyám Ăťzött az erdĂľbe. Táplálékunk gyökér s gyümölcs."

E szavakra Bharadvádzsa barátságosan így felelt:
"Raghu legnemesebb sarja, régóta várom jöttödet,
mert hallottam, hogyan sújtott igaztalan számĂťzetés.
Itt, hol a Jamuná habját a Gangá vize elnyeli,
élj kedvedre; e hely csendes, békességes, megszentelĂľ."

Bharadvádzsa beszédére a férfi-tigris Raghu-sarj,
a más javának örvendĂľ, ékes szavakkal válaszolt:
"Szentség, a környezĂľ falvak és városok lakói mind
köszöntésemre jönnének, háborgatnák nyugalmadat.
Magános helyre kell mennem, ahol elrejt a rengeteg."

A jámbor bölcs, Bharadvádzsa, hasznos tanáccsal látta el:
"Tíz mérföldnyire innét van egy hegy, amely tanyád lehet:
a nagy vezeklĂľk kedvelte, szent és szép Csitrakúta-csúcs.
Sok szilárd fogadalmú bölcs töltött el száz Ăľszt e hegyen,
s vezeklésük hatalmával testükkel szálltak égbe fel.
E szent tájék magányában kellemes lesz lakoznotok."

56.

Az éjszakát ott töltötték a hĂľs lelkĂť királyfiak,
s mikor virradt, felköltötte szelíden Ráma Laksmanát:
"Szumitrá fia, halld, édes dalát kezdi a sok madár.
Ébredj! Ideje indulnunk, ellenség-rettegett vitéz."

Bátyja szavára felserkent az idĂľt-tudó Laksmana,
lerázva álmot, restséget, a fáradtság bilincseit.
Tiszta vizet merítettek a folyóból, amint szokás,
s mindhárman útnak indultak a Csitrakúta-hegy felé.
A szívvidító, szép hegyhez megérkeztek gyalogosan,
s ott az erĂľs karú Ráma megkérte öccsét, Laksmanát:
"Laksmana, hozz az erdĂľbĂľl erĂľs, sudár fatörzseket;
kedvesem, építs hajlékot; e szép tájon ellakhatunk."

Eleget tett a kérésnek Laksmana. Fát, liánt hozott,
ékes lombkunyhót épített gyorsan az ellenség-ölĂľ.
A gyékénnyel fedett kunyhó kis idĂľ múlva készen állt.
Szorgos, gyors kezĂť testvérét Ráma örvendve kérte most:
"Hozz antilop-húst! Kunyhónkért mutassunk be áldozatot!
Hosszú életet az várhat, akinek áldott otthona."

Egy áldozatra alkalmas vadat elejtett Laksmana,
tüzet rakott, s belévetve, áldozatként mutatta be.
Eközben Ráma megfürdött, áhítattal imádkozott,
s az áldozati szertartást elvégezte hibátlanul.
Minden istennek, szellemnek kifejezte hódolatát,
majd belépett a kunyhóba, s boldogan élt övéivel.

63.

Hat napja telt el, hogy Ráma az ĂľserdĂľbe távozott,
s egy régi emlék kínozta az álmatlan Dasarathát.
Egy régi, szörnyĂť vétkére gondolt a gyászoló apa,
s megszólította Kausalját, a fiát gyászoló anyát:
"Bármilyen jót tesz életében, s bármely gaztettet elkövet,
tetteinek gyümölcsétĂľl a tettes sose szabadul.
Saját magam idéztem fel a reám zúduló csapást,
mint mikor balgaságában mérget iszik a kisgyerek.

Királyném, hajadon voltál, s még ifjú herceg voltam én.
Egyszer jött az esĂľs évszak, megvidámítva szívemet.
A forró Nap soká szívta az éltetĂľ föld-nedveket,
most messzebb ment, a félelmes déli égtájra költözött.
ElrejtĂľzött a vad hĂľség, feltünt üde felhĂľgomoly,
örvendezve tekintett rá gazella, páva, béka-had.
Tikkadtságuk fürödték le az ázott tollú szárnyasok
a szélfútt, esĂľvert csúcsú, gyökér-lábú fák ágain.
A szakadatlanul hulló víztömeg fátyola mögött
a párzó antilop bĂľre mint mély tó tükre csillogott.
Kristály-vizĂť folyók sárgán, szennyesen siklottak tova,
mint tarka bĂľrĂť nagy kígyók, érc-salaktól iszaposan.
Kocsimra szálltam, és íjjal a Szarajú folyó felé
mentem vadászni, élvezve a szívvidámító idĂľt.
LegyĂľzni nem tudtam - balgán - az átkos vadász-szenvedélyt,
s itatóknál bölényt, Ăľzet kívántam éjjel ejteni.
A vak homályban úgy rémlett, hogy egy elefánt trombitál,
pedig egy vízbe merülĂľ edény bugyborékolt csupán.
Ekkor kilĂľttem egy éles, kígyómarás-fogú nyilat,
s céltáblámul a hang szolgált, hogy elefántot ejtsek el.
Célba talált a nyílvesszĂľ, s ember-hang jajdult fel nyomán:
"Miért lĂľnek magunkfajta békés remetékre nyilat?
A csöndes folyóból vizet jöttem éjjel meríteni;
ki sújtott le reám nyíllal? Vajjon kinek vétettem én?
A botot-eldobó, jámbor, gyümölcsön élĂľ remete
kit sérthetett, hogy fegyverrel oltotta ki az életét?
A halálom kinek használ? Öltözetem csupán faháncs,
fejem ékszere csak varkocs. Vagy vétettem valakinek?
Ilyen gyümölcstelen tettbĂľl csak szerencsétlenség terem.
ElkövetĂľje hitvány, mint ki atyja ágyát hágja meg.
Nem magam miatt sajnálom, hogy elvesztem az életet:
szerencsétlen szüleimen szánakozom halálomért.
A tehetetlen, agg, vak párt régóta én tartottam el;
ha eltartójuk elpusztul, hogyan élnek tovább maguk?
Engem megölt a nyílvesszĂľ, szüleimet öreg koruk;
ki ez a féktelen lelkĂť ember, mindhármunk gyilkosa?"

Két kezembĂľl, amelyeknek tiszte a Törvényt védeni,
földre hullott az íj és nyíl a fájdalmas hang hallatán.
BĂťnbánat-marta lélekkel elindultam a hang nyomán,
s megláttam a folyóparton a nyíl-sebzette remetét.
Haja szertezilálódott, korsajából a víz kifolyt,
testét por és vér szennyezte, nyíllal átfúrva ott hevert.
Remegve, eszemet vesztve álltam meg. Felnézett reám,
s vezeklése hatalmától perzselĂľ szóval így beszélt:
"Én, az erdei remete, mit vétettem neked, király,
hogy míg vizet merítettem, reám csapott hegyes nyilad?
Ez a testembe fúródó nyílvesszĂľ hármunkat talált:
velem együtt a két aggnak kioltotta az életét.
Most az a két erĂľtlen vak szomjasan egyre vár reám,
és hasztalan reményt táplál, hogy csillapítom szomjukat.
Gyümölcsöt nem terem, látom, sem vezeklés, sem a tudás,
mert agg atyám nem is sejti, hogy sebzett fia itt hever.
S mit tehetne, ha tudná is? Hisz jártányi ereje sincs.
Kidöntött fát a másik fa hogyan tudná megmenteni?
De menj gyorsan, s te számolj be atyámnak tettedrĂľl, király,
hogy átka el ne égessen, mint erdĂľtĂťz száraz füvet.
Egyenesen tanyájához vezet ez a keskeny csapás;
keresd fel, és engeszteld meg, másként haragja porba sújt.
ElĂľbb húzd ki a nyílvesszĂľt testembĂľl, mert nyilad hegye
gyenge testemet úgy marja, mint partját a sebes folyó."

"Testét gyötri a nyílvesszĂľ; de ha kihúzom, belehal" -
ilyen kétség közt töprengtem, tépelĂľdtem, hogy mit tegyek.
Észrevette a gyötrĂľdĂľ, bölcs lelkĂť remetefiú,
hogy bánkódva, szomorkodva, bĂťnt bánva mit latolgatok.
VégsĂľ erĂľfeszítéssel, érezve, hogy halála jĂľ,
földön fetrengve nagy kínban, vergĂľdĂľ testtel így beszélt:
"Búdat fékezd szilárdsággal; légy most erĂľs lelkĂť, kemény!
Szívedet el ne gyöngítse a félelem, hogy papot ölsz.
Lelked ne nyugtalankodjék: nem vagyok bráhman-kasztbeli.
Apám csak szolga-rendĂť volt, s kereskedĂľ-kasztú anyám."

Mikor végsĂľ kívánságát elrebegte kínok között,
vonagló, ernyedt testébĂľl kirántottam gyilkos nyilam.
Rám tekintett utoljára, megremegett, kiszenvedett.

64.

Mikor kihúztam testébĂľl kígyóméreg-tüzĂť nyilam,
fogtam elejtett korsóját, és felkerestem szüleit.
Ott láttam a szerencsétlen két agg, világtalan szülĂľt,
levágott szárnyú madarat. Közelben senki gyámoluk.
GyermekükrĂľl beszélgetve nyugtatták aggodalmukat;
viszontlátás reményébe fogóztak áldozataim.
Balgán elkövetett vétkem elzsibbasztotta lelkemet;
kétségbeesve indultam az agg remete-pár felé.
Lépéseim neszét hallva, a remete megszólított:
"Fiam, nagyon soká késtél. Mi történt? Gyere, hozz italt!
Soká ültél a víz partján? Játszottál talán, kedvesem?
Anyád aggódva várt már rád, fiacskám, és én is vele.
Ha megbántottalak, vagy ha esetleg megsértett anyád,
bocsáss meg nékünk, és többé ne maradj el soká, fiam!
Két védtelen védĂľje vagy, két vak szemevilága vagy,
életünket te tartod fenn. - Miért nem válaszolsz, fiam?"

Míg szívbemarkoló hangon, fiának vélve, így beszélt,
elébe léptem, és lassan, vétkemtĂľl magamon kívül,
rekedt torkomban könnyekkel, a szóláshoz gyĂťjtve erĂľt,
remegve, szaggatott hangon, lehajtott fĂľvel szóltam így:
"Nem fiad vagyok, óh szent bölcs, csak egy harcos, Dasaratha.
Világon borzadályt keltĂľ, iszonyú bĂťnt követtem el.
Szentség, a Szarajú partján cserkészgettem vadászlesen,
hogy vagy inni jövĂľ Ăľzet, vagy elefántot ejtsek el.
Egy vízbe merülĂľ korsó bugyborékoló hangja szólt:
én elefántnak gondoltam, s feléje lĂľttem nyilamat.
Szentség, ahogy máskor szoktam, megcéloztam a hang után,
s kilĂľttem azt a nyílvesszĂľt, amely fiadat érte el.
A nyíl szívébe fúródott. Felhangzott fájó jajszava.
A hang felé futottam, s ott döbbenve láttam fiadat.
Kihúztam nyilamat, s ekkor életét vesztve, égbe ment,
miattatok szomorkodva, szent remeték, édes szülĂľk.
Balgaságomban öltem meg fiadat, jámbor remete;
büntetésül megérdemlem, hogy rám sújtsd haragod tüzét."

Eszméletét veszítette szavaimra a remete.
Magához térve, szólt, míg én fĂľhajtva vártam válaszát:
"Ha nem magad jöttél volna vétked nekem bevallani,
átkom tüze felégette volna egész országodat.
Harcos, ha tudva, szándékkal öltél volna meg remetét,
lezuhant volna trónjáról Brahmá, a világ támasza.
Lebukott volna hét Ăľsöd az égbĂľl, s hét utódod is,
ha tudva gyilkoltál volna remetét, rút gonosztevĂľ.
De tudatlanságból tetted, ezért megmarad életed;
másként veled kihalt volna családod a mai napon.
Most vezess oda csöndesen, ahol egyetlen fiamat,
vak ember vezetĂľ botját, elpusztította vad nyilad.
Földre bukott fiacskámat meg akarom tapintani;
többé soha nem érintem, ha darabig még élek is.
Szertezilált hajú, véres, porban heverĂľ fiamat,
a Halál Ura zsákmányát, még egyszer megsimogatom."

A keserĂťség-sújtotta két szerencsétlen, vak szülĂľt
elvezettem a holttesthez, hogy megtapinthassa kezük.
Amikor megérintették földön fekvĂľ halottjukat,
fájdalmas jajkiáltással borult reá a két szülĂľ.
Halott fia kihĂťlt ajkát csókolta anyja szüntelen,
síránkozott szívettépĂľn, mint a borját vesztett tehén:
"Önnön magadnál is jobban szerettél engem, gyermekem,
s most hosszú útra úgy indulsz, hogy tĂľlem el sem búcsúzol?
Fiam, ölelj meg még egyszer, mielĂľtt végleg távozol!
Óh jaj, talán haragszol rám, hogy szavamra nem válaszolsz?"

Atyja megremegĂľ kézzel simított végig tagjain,
és úgy beszélt halottjához, mintha még élne gyermeke:
"Én vagyok itt, édesapád; édesanyáddal jöttem el.
Kel fel, kisfiam, és mint rég, öleld át szüleid nyakát!
Kinek fogom szelíd hangját hallgatni éjszakákon át,
amíg tanulja-ismétli áhítattal a szent igét?
Gyökerekkel-gyümölcsökkel ki táplálja a két vakot,
akik éhezve várják az erdĂľbĂľl visszatértedet?
Öreg, világtalan, gyenge édesanyádnak gyámola,
hogyan legyek erĂľm-vesztett világtalan létemre én?
Fiacskám, egy napig várj még! Várd meg szegény szüleidet!
Holnap anyád is és én is veled együtt elindulunk.
Gyámunkat vesztve, bánkódva, téged siratva, gyermekem,
búcsút mondunk az életnek. Meghalni készülünk mi is.
A Halál Ura színéig, kezed fogva, veled megyek,
s koldusként adományt kérek: »Add vissza fiam életét!«
Alkonyi áldozat végén, esti tisztálkodás után
ki fogja fáradt lábamat dörzsölgetve frissíteni?
Ahogy ártatlanul gyilkolt meg egy gonosztevĂľ, fiam,
úgy nyerd el az örök, boldog égi világot, gyermekem,
ahonnét visszatérés nincs, nincs több földi lét kényszere,
ahová csak azok jutnak, kik szüleiket tisztelik,
kik hitvesükkel hĂťségben élnek, mint jó családapák,
kik élelemmel és földdel segítik a szĂťkölködĂľt,
megvédik a segélykérĂľt, igazat mond minden szavuk,
kik ismerik a Védákat s a titkos tanításokat, -
ahová régi, nagy bölcsek, szent királyok jutottak el,
juss oda, az örök honba, kísérjenek áldásaim!
Aki olyan nemes lelkĂť, mint te voltál, méltó reá.
Ha innen el kell távoznod, fogadjon be az üdv hona!"

A gyászba borult remete így siratozta holt fiát,
s indult a holtaknak járó víz-áldozatot önteni.
Miután feleségével bemutatta áldozatát,
hozzám fordult kemény szóval. FĂľhajtva hallgattam szavát.
"A hírneves, igaz lelkĂť, dicsĂľséges uralkodók,
Iksvákuk nemzetségében hogyan születhettél, te gaz?
Vitám soha veled nem volt asszony végett vagy föld miatt:
engem és nĂľmet egy nyíllal miért gyilkoltál meg, gonosz?
Mivel tudatlanul, bĂľszen halálba Ăťzted fiamat,
ezért én is megátkozlak; halld beszédem, uralkodó!
Ahogy fiam miatt gyászban válok meg életemtĂľl én,
éppúgy te is fiad gyászold végórádban keservesen!"

Átkát ellenvetés nélkül, szótalanul fogadtam el.
A gyászoló pár máglyára lépett, s elhagyta életét.
Az elkerülhetetlen sors, az átok ma beteljesült:
fiam miatti bánatban elszáll élet-lehelletem.
Két szememet homály fedte, emlékezetem megszakad;
értem jöttek, siettetnek a pusztulás követei."

Így siratta fiát, Rámát, a kétségbeesett király,
majd Szumitrá és Kausaljá karjai közt kiszenvedett.

66.

Mintha kihĂťlne tĂťz lángja, kiszáradna az óceán,
elsötétülne Nap fénye, úgy hevert ott a holt király.
Az újabb bánatot látó Kausaljá sĂťrĂť könny között
emelte ölébe a fĂľt, majd Kaikéjíhoz szólt szava:
"Elérted vágyadat, hitvány! Élvezd vígan uralmadat!
Uradat elemésztetted, te asszonyok-gyalázata!
Eltávozott fiam, Ráma; férjem a másvilágra ment;
magános vándor erdĂľben, hogy élhetnék magam tovább?
Van-e asszony, ki elvesztve férjét - ĂľrizĂľ istenét -
tovább akarna még élni? Csak Kaikéjí, a becstelen.
Az Életet-kioltóhoz megyek én is uram nyomán;
átölelve a holttestet, a máglyára lépek vele."

A férjét karja közt tartó, nagy fennszóval siránkozó
bánat-tépett királyasszonyt elvezették hĂť hölgyei.
Majd egy olajjal telt ládát hozattak a tanácsosok,
és szertartás után abba helyezték a világ urát.
Nem akarták a hamvasztást fiai nélkül ejteni,
és illendĂľen Ăľrizték a föld Ăľrét bölcs hívei.

68.

Jajszó, siránkozás hangzott Ajódhjá-szerte mindenütt;
könnyek közt, keserĂťségben telt el a hosszú éjszaka.
Amikor a homály elszállt, s a Nappal Ura égre szállt,
gyĂťlésbe gyĂťlt az udvarnép, bráhmanok és miniszterek.
Vaszistha, a király papja, legbölcsebb Véda-ismerĂľ,
illendĂľen köszöntötte az összes egybegyĂťlteket:
"Bharata - s öccse, Satrughna -, kit utódul szánt a király,
nagybátyja palotájában él vidáman, gyanútlanul.
Gyors paripákon induljon értük követség sebesen,
hogy elhozzák a két testvért; késedelemre nincs idĂľ."

"Induljanak!" - válaszolták Vaszisthának mindannyian.
IgenlĂľ válaszuk hallva, a bölcs Vaszistha így beszélt:
"Nosza, Vidzsaja, Sziddhártha, Dzsajanta, Asókanandana,
teendĂľtöket elmondom; figyeljetek mindannyian!
Gyors lovakon Rádzsagriha városába siessetek,
és gyászotokat leplezve, nevemben így beszéljetek:
»Bharata, üdvözöl téged a fĂľpap s a miniszterek.
Kérik: sietve térj vissza, sürgĂľs teendĂľ vár reád.«
De ne szóljatok arról, hogy Ráma számĂťzetésbe ment,
Dasaratha király meghalt, a Raghu-nemre gyász szakadt.
Pompás selyem ruhát bĂľven, s válogatott ékszereket
vigyetek dús ajándékul neki is, nagybátyjának is."

A kincsekkel s tanácsokkal ellátott fürge hírvivĂľk
azonnal útra készültek, hogy Kékajába menjenek.
Gyors paripára pattantak, s amikor minden készen állt,
Vaszistha engedelmével útnak indultak sebesen.

69.

Fáradt lovakkal érkeztek Kékaja-földre éjszaka,
s nyomasztó álmokat látott azon az éjen Bharata.
Nyomasztó álma súlyától leverĂľ bánat szállt reá,
s a királyok királyának fia borúsan ébredett.
Bánatát látva, kérlelték köréje gyĂťlt barátai:
"Barátaid körében vagy; mért nem vidulsz fel, kedvesünk?"

Barátai szavát hallva, Bharata búsan válaszolt:
"Halljátok meg, miért vett most erĂľt rajtam a csüggedés.
Atyámat láttam álmomban, szétzilált hajjal, szennyesen,
amint magas hegy ormáról egy iszapos tóba zuhant.
Úgy rémlett, tétován úszkált a mocskos lében fel s alá,
s tenyérbĂľl olajat szürcsölt, és vigyorgott borzalmasan.
Aztán olajpogácsát falt, s fejjel elĂľre lebukott,
testérĂľl az olaj fröcskölt, végül olajban elmerült.
Azután újabb rémkép jött: kiszáradt a nagy óceán,
földre zuhant a Hold, szörnyĂť sötétség lett a földön úr,
tátongva nyílt a föld színe, szerte kiszáradtak a fák,
a hegycsúcsok leomlottak, és füstölögtek, mint a tĂťz,
elefántom két agyara pattogva szétrepedezett,
a lobogó tüzek lángja kialudt pillanat alatt.
Fekete-sárga színĂť, rút nĂľk hordozták vas trónuson
az éjfekete köntösbe talpáig beburkolt királyt.
Megint váltott az álomkép: vörös koszorúval fején,
szamárfogaton vágtatott kísértetként király-atyám.
S úgy rémlett: vicsorító, rút, vörös köntösĂť ráksaszí
kitátott szájjal rángatja, s felfalni készül a királyt.
Ezt a rémes, iszonyt-keltĂľ álmot láttam ma éjszaka.
Valaki meghal: én, Ráma, vagy Laksmana, vagy a király.
Ha valaki azt álmodja, hogy szamárfogaton halad,
annak halotti máglyája fog füstölni hamarosan.
Balsejtelem ezért csüggeszt, ezért ülök szótalanul.
Torkom mintha kiszáradna, mintha fejem repedne szét.
Félelemre okom nincsen, de mégis-mégis rettegek;
saját magam elĂľl futnék, de nem látom okát, miért."

70-72.

Így mesélte lidérc-álmát Bharata, míg a hírvivĂľk
fáradt lovon a jól-árkolt, ékes városhoz értek el.
Ott tiszteletüket tették a királynál, és miután
lábait megérintették, Bharatához beszélt szavuk:
"Urunk, üdvöt üzen néked a fĂľpap s a miniszterek.
Kérnek, sietve térj vissza, sürgĂľs teendĂľ vár reád.
S kérik, fogadd ajándékul e sok szép ékszert és ruhát,
s nevükben anyád bátyjának add át, hosszú szemĂť vitéz!"
Átvette az ajándékot barátaitól Bharata,
majd búcsút vett nagybátyjától és hozzátartozóitól,
kocsira szállt, és Satrughna kíséretében útra kelt.
Lovát fáradtra hajszolva, sebesen haladt Bharata,
s hét nap múlva, mikor virradt a tarka csillagú homály,
és égre szállt a Méz-színĂť, Ajódhjá közelébe ért.
A Manu-alapította, Ăľs várost látva, így beszélt:
"E tarka fényben pompázó, kies kertekkel csillogó,
ékes város a távolból csupán sárga agyagtömeg.
Utak mentén a fák lombja gyász jeleként a földre hullt.
Elnémult a dalos csĂľrĂť madarak mámoros szava.
Szantál és áloé füstjét szárnyán hordozó, könnyü szél
nem száll felém üdítĂľen a város palotáiból.
Gondba merült, gyötört arccal, szennyes ruhában, könnyesen,
gyászba borulva lépdelnek az utcákon az emberek."

Így tépĂľdött a palota felé haladva Bharata,
s hogy nem találta ott atyját, anyja lakosztályába ment.
Megkérdezte - megérintve szülĂľje fényes lábait -:
"Érkezésem után tüstént atyám vágytam köszönteni,
de nem találtam termében; talán itt van, szokás szerint?
Vagy talán idĂľsebb anyám, Kausaljá hajlékába ment?
Lábát akarom illetni; világosíts fel, hol lehet?"

A dölyfös nĂľ örömhírként közölte a gyászhírt vele:
"Atyád az összes élĂľlény közös útján halad tova.
Mert amikor meghallottam, hogy Rámát királlyá keni,
kényszerítettem, hogy Rámát számĂťzze, s a király te légy.
Nemzetségéhez méltóan megtartotta ígéretét.
Ráma, nejével s öccsével, az ĂľserdĂľbe távozott.
Hogy elvesztette kedvencét a föld nagy hírnevĂť ura,
fia utáni bánatban az öt elembe visszatért.
Vedd hát át a királyságot törvénytudó utódaként,
mert mindezt csak azért tettem, hogy téged trónon lássalak."

73.

Mint izzó, lobogó tĂťzláng, csapott Bharatára a kín,
s atyja s két szeretett bátyja sorsát megtudva, így beszélt:
"Pusztulást hozni érkeztél a Végzet éjszakájaként!
Gyanútlan atyám nem tudta, hogy keblére tüzet szorít.
Sajgó sebemre sót szórtál, kínnal tetézted kínomat,
Rámát vadak közé Ăťzve, s atyámat a holtak közé.
Családunk Ăľsi törvénye, hogy az idĂľsebb lesz király,
és öccsei alázattal, buzgón szolgálják bátyjukat.
Én szétzúzom gonosz terved! Ellenedre, bĂťnt-tervezĂľ,
visszahozom az erdĂľbĂľl a trón jogos örökösét.
S ha visszahoztam bátyámat, az izzó vitézségĂť hĂľst,
hĂťséges lelkĂť szolgája leszek neki halálomig.
Nem vágyom a királyságra, visszavetem anyám szavát.
Nem tudtam, hogy atyám Ráma felkenését rendelte el,
mert a távoli országban nem érkezett hozzám a hír.
Nem tudtam, hogy a hĂľs lelkĂť Ráma erdĂľbe távozott,
és nem tudtam, hogy számĂťzték vele Szítát és Laksmanát."

76.

Vaszistha, a király papja, a bölcs igék bölcs mestere,
nyugtatgatta a bánkódó Bharatát, Kaikéjí fiát:
"DicsĂľ királyfi, üdv néked! A bánkódásból már elég.
Itt az idĂľ, hogy indítsd el végsĂľ útjára a királyt."

Vaszistha szavait hallva, Bharata erĂľt vett magán,
s amint a törvény kívánja, mindent megtett szokás szerint.
Kivették az olaj-sírból a sárgult arcú tetemet,
s elĂľbb a földre fektették az alvónak tĂťnĂľ királyt,
majd gonddal kiterítették gyöngy-hímes selyem nyoszolyán,
s ekkor fia nehéz búban elsiratta Dasarathát.
Ezután a mahárádzsa tĂťz-szentélyébĂľl kihozott
lánggal oltártüzet gyújtva, megáldoztak a bráhmanok.
A távozó király testét bútól tántorgó szolga-had
torkot-fojtogató könnyel emelte gyaloghintaján.
A gyászmenet elĂľtt mentek a király tanácsosai,
s arannyal, drága kelmékkel terítették be az utat.
Mások szantálfa vagy cédrus és áloe hasábokat
vetettek rá a máglyára, amelyen a halott feküdt.
Majd a tüzet kigyújtották imákat mormoló papok,
míg Véda-himnuszok zengtek az énekesek ajkain.
Balkéz felĂľl körüljárták a máglyát a bölcs bráhmanok,
s nyomukban a bús özvegyek, Kausaljával az élükön.
Végül támolygó léptekkel, fel- felzokogva görcsösen,
a folyóhoz vonultak le a nĂľk, lemosni a halált.

79, 82-83, 92.

Tizennégy napi gyász múltán, a hajnal pirkadásakor
így szólt az összegyĂťlt néphez az erény-ĂľrzĂľ Bharata:
"Õs hagyomány családunkban, hogy az idĂľsebb lesz király.
Visszahívom az erdĂľbĂľl Rámát; Ăľt illeti a trón.
Elefántok-lovak-kocsik-gyalogok négyes serege
készüljön fel, s egyengessék az utat szorgos mesterek!
Szumantra, menj parancsommal, álljon elĂľ a hadsereg,
kocsimba tüstént fogják be leggyorsabb paripáimat!"

Kocsihajtója örvendve hallgatta Bharata szavát,
s gyorsan mindent elintézett ura kívánsága szerint.
Alattvalói örvendtek, s hadvezérei ugyanúgy,
hogy uruk megparancsolta Ráma visszahozatalát.
A város minden házában a katonák hitvesei
nagy örömmel siettették az indulásra férjüket.
Szekerek, jól-futó mének és gondolat-sebes kocsik
tömege ékesítette az indulásra kész hadat.
Másnap, mikor a Nap felkelt, kocsijára szállt Bharata,
s gyorsan hajtott, mert hajtotta a vágy, Rámát keresni fel.
Papok s miniszterek mentek elĂľtte ünnepélyesen,
s felékszerezett elefánt ment mögötte kilencezer.
A nemes lelkĂť Kausaljá, Szumitrá, s Kaikéjí velük,
fényes kocsijukon mentek, boldogan, hogy megtér a hĂľs.
Számtalan elefánt és ló tömegével a hadsereg
mint a gomolygó nagy felhĂľ, áradt-hömpölygött Dél felé,
áttörve a madár-lakta, néptelen sĂťrĂťségeken,
a Gangá árján átkelve, folyók mentén, hegyek között.
A mély Mandákiní partján haladt sokáig a sereg,
míg Csitrakúta-hegy csúcsát megpillantotta Bharata.
Ott kísérĂľihez fordult: "Óh, átok és szégyen reám!
Miattam érte ily balsors a világ nagy fényĂť urát.
Otthagyva pompát, kényelmet, lakatlan sĂťrĂťben lakik.
Bocsánatért rimánkodva borulok lábai elé."

Így tépĂľdött az erdĂľben Dasaratha ifjabb fia,
majd észrevett egy tágas, szép lombsátrat, remete-lakot.
A szívvidámító lakban testvérbátyját fedezte fel,
mint antilop-bĂľrt s háncs-leplet viselĂľ, jámbor remetét.
Bújában tébolyult hévvel rohant vitéz, erĂľs karú,
oroszlánvállú testvérét igaz szívvel köszönteni.
Képtelen volt szilárdsággal úrrá lenni nagy bánatán,
és könny-özönben, elcsuklón, egy szót sem szólva zokogott.
Szánakozás-kisajtolta könnyekkel arca lótuszán
roskadt a földre, mielĂľtt elért volna Ráma elé.
Öccse, Satrughna is sírva borult Ráma lábaihoz,
és velük könnyezett Ráma, míg átölelte öccseit.

109.

VezeklĂľként faháncs-köntöst viselĂľ öccse úgy hevert,
mint a végpusztulás napján földre zuhanó Fényt-adó.
Felemelte, s fejét csókkal illetve, nyájasan beszélt:
"Szeretném tudni, mért jöttél e messzi tájra, kedvesem,
varkoccsal, antilop-bĂľrben, mint ki remete, nem király?"

Vitéz lelkĂť, nemes bátyja kérdését hallva, Bharata
erĂľt vett lelke gyötrelmén, s összetett kézzel így beszélt:
"Atyánk a kényszerĂť tettet megtéve, égbe távozott.
Fia miatti gyötrelme elemésztette életét.
DicsĂľségétĂľl megfosztó bĂťnt követett el a király,
hogy engedett Kaikéjínak, anyámnak, az erĂľs karú.
Nem nyeri el királyságom gyümölcsét megtévedt anyám,
s megözvegyülve, bĂťnt bánva, nagy-borzalmú pokolra hull.
Könyörgök, légy kegyes hozzám, szolgádhoz, s még mai napon
fogadd el a királyságot, mint Indra fent az égi trónt.
Alattvalóid hĂť népe, s az özvegy királyné-anyák
színed elébe járultak, s kérnek: szánd meg tiéidet!
ElsĂľszülöttséged révén, s éppúgy erényeid miatt
téged illet a trón; vedd át! KérĂľt el ne taszíts soha!
Ne maradjon a föld özvegy, mikor hites ura te vagy,
mint Ăľszi, tiszta égbolton a csillagok ura a Hold.
Nézd, földre boruló fejjel kérlellek én, testvéröcséd,
s atyád agg tanácsosai: könyörülj rajtunk, népeden!"

Így szólt könnybeborult szemmel Kaikéjí hĂľs lelkĂť fia,
és újra Ráma lábához hajtotta fejét Bharata.

Karjaiba szorította öccsét Raghu dicsĂľ üke,
és mámoros hattyúk zengĂľ hangján ily szókkal válaszolt:
"Akinek ily nemes lélek vezérli gondolatait,
az egész földet el tudja kormányozni törvény szerint.
Minden ügyet tanácskozz meg barátaiddal gondosan,
és helyes lesz a döntésed, ha követed tanácsukat.
Hold vesztheti derĂťs fényét, Himálaja örök havát,
tenger kiléphet medrébĂľl - nem szeghetem atyám szavát.
Nem a te dolgod, ítélni, hogy szeretet vezette-e
anyádat, vagy a rút önzés; tisztelned kell, mivel anyád."

A növĂľ-hold-fényĂť arcú, napsugár izzású vitéz
beszédét hallva, ily szókkal válaszolt Kaikéjí fia:
"Öltsd lábadra, nemes bátyám, ezt az arany-díszes sarut,
ez gyakorol uralmat majd nevedben a világ fölött."

Ráma lábára öltötte, majd levetette a sarut,
és átnyújtotta öccsének az izzó bátorságú hĂľs.

Bharata meghajolt mélyen a saru elĂľtt, s így beszélt:
"Bátyám, varkocsba font hajjal, faháncs-ruhával testemen,
tizennégy évig rád várok, gyümölcs s gyökér lesz ételem,
a városon kívül lakva, amíg te újra visszatérsz;
átruházom saruidra helyetted az uralkodást.
Ha letelik tizennégy év, és a következĂľ napon
nem látlak meg, Raghuk dísze, máglyán végzem be életem."

"Úgy legyen, ahogyan szóltál" - felelte, s megölelte Ăľt,
és vele együtt Satrughnát, majd szeretettel így beszélt:
"Ne neheztelj Kaikéjíra, maradj anyádnak gyámola!
Eskü szavával kérlek rá, s velem Szítá is erre kér."

Így szólt könny-fátyolos szemmel, és öccsétĂľl elbúcsúzott.

115.

Ekkor fejére helyezte bátyja saruját Bharata,
és Satrughnával vidáman kocsira szállt és útrakelt.
Gyorsan haladt az édes-mély dübörgésĂť, ékes kocsi,
s hamarosan megérkeztek Ajódhjába mindannyian.
Lakosztályukban illĂľen elhelyezték anyáikat,
majd a véneket hívatta a szilárd fogadalmú hĂľs:
"Elmegyek Nandigrámába; mindnyájatoktól búcsúzom.
Ott fogom Ráma vesztése miatti búmat tölteni.
Atyám a túlvilágon van, parancsolóm erdĂľben él;
visszavárom királyságra Rámát; Ăľt illeti a trón."

Bharata szép beszédére az egybegyĂťlt tanácsosok
tisztelettel adóztak mind, a fĂľpappal az élükön:
"Dicséretünket érdemli szándékod, Raghu hĂľs üke;
testvérszeretet indítja, s méltó hozzád, királyi sarj.
Szívedben Ăľrzöd bátyádat, tiéidért buzgólkodol,
nemes ösvényre lép láb ad. Nincs, kinek ez ne tetszenék."

Egyetértésüket látva, hogy helyeslik akaratát,
hívatta kocsihajtóját: "Fogj be kocsimba sebesen!"

ÖrvendĂľ arccal búcsút vett három anyjától Bharata,
s Satrughna társaságában kocsijára szállt a vitéz.
A kocsin állva Satrughna és Bharata gyorsan haladt,
s követték Ăľket örvendve tanácsosok és bráhmanok.
Elöl tisztes papok mentek, Vaszisthával az élükön;
Nandigráma irányába nézett arcuk, Kelet felé.
A hadsereg hívás nélkül - elefántok, lovak, kocsik -
és a város egész népe követte Ăľket útjukon.
Nandigráma felé gyorsan haladt a testvértisztelĂľ,
törvénykövetĂľ Bharata, fején a bátyja saruja.
Rövidesen megérkeztek Nandigrámába. Bharata
kocsijáról leugrott, és a bráhmanokhoz így beszélt:
"Bátyám letét gyanánt bízta a királyság ügyét reám,
és megbízása jelképe ez az aranydíszes saru."

Ekkor Bharata fĂľt hajtott a saruk záloga elĂľtt,
s alattvalóinak búsan kihirdette akaratát:
"Királyi hófehér ernyĂľt tartsatok a saruk fölé!
Mától törvényadótok lesz magasztos bátyám lábnyoma.
MegĂľrzésre reám bízta országát bölcs parancsolóm;
megĂľrzöm visszatértéig bátyám jogos tulajdonát.
Mikor kezemmel majd újra bátyám lábára köthetem
és testvérem nemes lábán láthatom ezt a pár sarut,
a kölcsönvett királyságot gazdájának visszaadom,
s terhét ledobva vállamról, szolgálom Rámát boldogan.
Ha visszaveszi majd tĂľlem e zálogként adott sarut,
s Ajódhját, s a királyságot: vétkemtĂľl megszabadulok."

E naptól hadi népével a szilárd lelkĂť Bharata
háncsköntösben, remeteként Nandigrámában lakozott.
Saját kezével Ăľ tartott ernyĂľt a két saru fölé,
és minden utasítását a sarukra ruházta át.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu