5-14.

Valaha, ĂľsidĂľben, rég, volt egy kincses, csodás vidék:
Kósala gazdag országa. Virágzó, nagy birodalom.
Földjeit bĂľven öntözte a Szarajú folyó vize.
Páratlan hírnek örvendĂľ székvárosa alapjait
az emberi nem Ăľsatyja, Manu király rakatta le.
Ajódhjának nevezték el. Paloták fényĂťzĂľ sora
szegélyezte nagy utcáit. Tizenkét mérföld hosszu volt,
s három mérföldnyi széltében. Dasaratha, a nagy király,

Indra isten hasonmása uralkodott a városon.
Vitéz, elĂľrelátó, bölcs, népének édesatyja volt.
A Törvényt híven Ăľrizte. Önmagán is uralkodott.
A felséges mahárádzsát egy fájdalom gyötörte csak:
fiúutódja nem támadt, bármily buzgón imádkozott.
Lelkében végül így döntött hosszas töprenkedés után:
- Nem maradt más reménységem: a nagy Ló-áldozat segít!

Az idĂľ telt. MidĂľn egyszer szívvidító tavasz virult,
úgy vélte a király: eljött az áldozatra az idĂľ.
A Szarajú folyó partján kijelölték a szent helyet,
és szabadon csatangolni bocsátotta legszebb lovát.
A paripa egy év múltán útjáról visszaérkezett,
s a Szarajú folyó partján kezdĂľdhetett az áldozat.
A Védák szent tanítását jól ismerĂľ, tudós papok
minden szabályt, elĂľírást betartottak hibátlanul.
A királyné körüljárta szeretettel a szent lovat,
majd három kard csapásával három részre metélte szét.
Aztán, hogy a szabályoknak illĂľen eleget tegyen,
a szétvágott tetem mellett töltötte el az éjszakát.
Hogy ez letelt, tizenhat pap az Ăľsi hagyomány szerint
elhamvasztotta oltáron az áldozati állatot.
A papokat, akik mindezt elvégezték szabály szerint,
a férfiak oroszlánja megjutalmazta gazdagon.

15.

Az égbĂľl istenek, szentek, tündérek, légi szellemek
szálltak le, s odagyĂťltek mind a pompás áldozat köré.
MidĂľn az églakók népe az ünnepségen egybegyĂťlt,
a Mindenség TeremtĂľjét, Brahmát, kérlelni kezdte mind:
"Szentség, szörnyen gyötör minket a szörnyek ura, Rávana.
Te gyĂľzhetetlenné tetted, s e kegy dölyfössé tette Ăľt.
Három Világ remeg tĂľle. Az igazakat üldözi.
Már készül, hogy magát Indrát, az Ég urát igázza le.
A nap nem mer reá tĂťzni. Ha közeleg, a Szél se fúj.
Halottá dermed láttára a kavargó, nagy Óceán.
Mindenkit rettegésben tart ez az iszonyú ráksasza.
Magasztos, nyújts segítséget! Hogyan pusztíthatnánk el Ăľt?"

Elgondolkozott, majd így szólt a kérésre az Õsatya:
"Halljátok meg, minĂľ mód van elpusztítani a gonoszt!
Nem árthat neki sem szellem, sem isten, sem más ráksasza.
Ezt tĂľlem kérte így kegyként, s »Úgy lesz!« feleltem én neki.
Az embereket dölyfében nem akarta említeni:
nem érheti halál mástól - embernek kell megölnie!"

A TeremtĂľ tanácsának megörvendtek a mennylakók;
a harminchárom istenség keblében a remény kigyúlt.

Miközben így tanácskoztak, Visnu, a Mindenség Ura,
a Garuda-madár hátán, mint Nap a viharfellegen,
tündöklĂľ sárga köntösben, kezében kürt, dobókorong,
körükbe ért váratlanul. Leborultak elĂľtte mind.
Visnu Brahmá elé lépett, köszöntve tisztelettudón.
Az istenek alázattal esengtek hozzá: "Visnu úr,
Három Világ megmentĂľje csupán te lehetsz, senki más.
Ajódhjá fejedelmének három szeretĂľ hitvese
szemérmes, hĂť, erényes, szép. Dasaratha három neje
méhében válj te magzattá, négy részre osztva önmagad!
Ha bennük testet öltöttél, a világ perzselĂľ tüzét,
Rávanát, gyĂľzd le, mint ember - mert isten meg nem ölheti.
Te vagy egyetlen mentsvárunk, fenséges, gyĂľzhetetlen úr!
A mennybéliek üdvéért ember-világba szállj alá!"

Így kérlelték alázattal az isteneknek istenét,
s a Törvény megmentésére tett Visnu szent igéretet:
"Ûzzétek el a félelmet! Egész világ javára én
leverem a gonosz, dölyfös, legyĂľzhetetlen Rávanát,
s vele szennyes, sötét népét, rokonait, barátait.
Emberi testbe öltözve, igazságos király leszek."

Ezt vállalta a Mindenség fĂľ-fĂľ ura kegyelmesen,
s hogy tervét megvalósítsa, asszonyi méhbe szállt alá.
A LótusszemĂť Istenség úgy döntött, hogy Dasaratha,
a gyĂľzelmes mahárádzsa lesz méltó földi atyjaként.
Így a király fiat-kérĂľ áldozata beteljesült.

16.

Az égi szentek ujjongtak, magasztalták a Lét Urát.
Visnu elköszönt Brahmától, és eltĂťnt szemeik elĂľl.

Az áldozati oltáron a tĂťzbĂľl kiemelkedett
egy csodás, soha nem látott, sötétbĂľrĂť, vörösruhás,
nap-csillogású ékszerrel ékített, földöntúli lény,
erĂľt, hatalmat árasztva, túlragyogva a tĂťzsugárt.
BĂťverejĂť itallal telt, ezüsttalpú arany edényt
ölelt magához karjával, mint férfi kedves hitvesét.
Dasaratha felé fordult, s megszólította a királyt:
"Tudd meg, király, miért jöttem: a TeremtĂľ küldött ide."

A föld ura alázattal kulcsolta össze két kezét:
"Üdv jöttödön, Magasságos! Mondd, mit tehetek kedvedért?"

A TeremtĂľ-küldötte lény ilyen szavakkal válaszolt:
"Népek ura, jutalmat nyert buzgó lelkĂť áhítatod.
Az istenek készítették számodra e varázsitalt;
fiúutódot nyersz tĂľle, s erĂľsíti hatalmadat.
Kit méltó nejeidnek vélsz, add nékik, hogy igyák meg ezt!
EttĂľl fiút fogannak majd, s áldozatod beteljesül."

"Úgy teszek" - vette át tĂľle az örvendĂľ szívĂť király
az istenek ajándékát, a szent italt rejtĂľ edényt,
és végtelen boldogsággal kerülte meg jobbkéz felĂľl
alázatos köszöntésként a kegyes égi szellemet.
A csodás fényben ragyogó, rejtélyes, égi tünemény
küldetése végeztével eltĂťnt a nép szeme elĂľl.
A király háremébe ment, és Kausalját, elsĂľ nejét
szólította: "Vedd az italt, idd meg, ettĂľl fogansz fiat!"
A bĂťvital felét adta Kausaljának Dasaratha.
A maradék félnek felét Szumitrának nyújtotta át.
A megmaradt negyed résznek felét Kaikéjí kapta meg.
Még hátra volt egy nyolcad rész. Rövid töprenkedés után
ezt a részt is Szumitrának adta oda a föld ura.
Parancsolójuk osztását tisztelettel és boldogan
fogadták feleségei, s elfogyasztották a nedĂťt.

18.

Az áldozat után gyorsan eltelt az év hat évszaka,
s tizenkét hónap elmúltán, szerencsés csillagú napon
megszülte gyermekét, Rámát, Kausaljá, a királyi hölgy.
Szintén fiat szült Kaikéjí, az igaz lelkĂť Bharatát.
Szumitrá két iker-testvért szült: Laksmanát és Satrughnát.
Vitéz volt mind a négy ifjú, népét Ăľrizte mind a négy,
tudásban gazdagok voltak, fénylett erényük ékesen.
Közülük is kivált Ráma, páratlan erejĂť vitéz,
ki oly kedves volt népéhez, mint a hĂťsítĂľ holdsugár.
Elefánt vállán, ló hátán, harcikocsin szilárdan ült,
nyila célt sose tévesztett, atyja szavára hallgatott.
Öccse, Laksmana, bátyjához igaz szívvel ragaszkodott,
s csak testben voltak Ăľk kettĂľ: kettĂľjük lelke egybeforrt.
Laksmana nélkül nyugvóra nem tudott térni Ráma sem,
Laksmana nélkül Rámának ízetlen volt az étel is.
Amikor lóra ült Ráma, s az erdĂľbe vadászni ment,
mögötte ment, mint testĂľre, felajzott íjjal Laksmana.
Laksmana iker-öccsének, Satrughnának meg Bharata
volt önnön életénél is drágább barátja, szívügye.
Négy szeretĂľ fiát látva, boldog volt az uralkodó,
mint isten-népe közt fent az égben Brahmá, az Õsatya.

Az idĂľ telt. A négy ifjú felserdült. Hagyomány szerint
megházasításuk gondja hárult király-atyjukra most.
Miközben ezt latolgatták a király s a tanácsosok,
megérkezett az udvarba Visvámitra, a remete.
Rászólt az ajtónállókra: "Jelentsétek be jöttömet!
A királlyal beszédem van! Ügyem sürgĂľs! Ne késsetek!"
A hirtelen indulatú bölcstĂľl mindenki rettegett,
s az Ăľrség sietett tüstént érkezését jelenteni.
A trónterembe érkezve, közölték urukkal a hírt,
hogy Visvámitra remete látogatta meg udvarát.
A nagy szent fogadására Dasaratha papjaival
indult, ahogy a mennyekben Indra járul Brahmá elé.
Vendégváró ajándékot hozatott rögtön a király,
s alázattal fogadták az izzó hatalmú szent papot.
Elfogadta ajándékát, majd illendĂľ szokás szerint
birodalma s egészsége felĂľl kérdezte a királyt:
"Hódolnak-e elĂľtted mind meghódított elleneid?
Földeden isten és ember ügyét nem éri sérelem?"

A páratlan dicsĂľségĂť, igaz szívĂť uralkodó
Visvámitra beszédére nagy tisztelettel válaszolt:
"Mint életet adó gyógyír, mint aszálykor a bĂľ esĂľ,
mint a gyermektelen férfi családjában nem-várt fiú,
olyan nekem a nem-várt kegy, hogy felkerested házamat.
Üdv jöttödön! Szólj, mit kívánsz? LegfĂľbb örömöm az nekem,
ha megtisztelsz parancsoddal. Szolgád vagyok, szent férfiú!"

19-20.

A királyok oroszlánja hódolatának megörült
a nagy szentségĂť papi bölcs, s örvendezve felelt neki:
"Hozzád hasonlatos nincs más, vitéz királyok tigrise.
Nos, tedd meg, amit ígértél; hallgasd meg szívem óhaját!
Szentség tökéletességét nagy fogadalmak érik el,
s én fogadalmat vállaltam, de rámtört két gaz ráksasza,
ravasz Márícsa, és aljas, gonosz Szubáhu szörnyeteg.
E kettĂľ hússal és vérrel szennyezte be oltáromat,
és így hiába fáradtam, mĂťvem gyümölcstelen maradt.
Szándékom meghiúsultán elhagytam még a tájat is.
Haragomnak tüzét mégsem lehet rájuk zúdítanom,
mert megköt fogadalmam, mely tiltja átkot kiejtenem.
Népek tigrise, add mellém legidĂľsebbik fiadat,
gyĂľzhetetlen vitézségĂť, ifjú, hĂľs Ráma bajnokot.
Oltalmam alatt képes lesz emberfeletti tettre is,
elpusztítja a szent mĂťvet akadályozó szörnyeket.
Megtanítom fizetségül minden tudásra fiadat,
hogy Ráma hírnevét fogja a Három Világ zengeni.
Tíz napig tart áldozatom; tíz éjszakára küldd velem
a kék-lótusz-szemĂť Rámát vitéz segítĂľ társamul.
Kérlek, nemes mahárádzsa, segíts, amíg le nem telik
az áldozatra szánt idĂľ. Aggodalomra nincs okod."

Visvámitra szavát hallva, az uralkodók párduca
egy pillanatra elkábult. Magához térve, így beszélt:
"Tizenhatodik évéhez hiányzik egy esztendeje;
félek, nem képes íly ifjan ráksaszákkal megküzdeni.
Ám itt van teljes seregem; ura s vezére én vagyok.
LegyĂľzöm katonáimmal az éjszakai rémeket.
Mind nagyerejĂť és bátor, fegyverfogásban járatos,
hozzájuk illik ez a harc. Rámát elvinned még korán.
Hiszen fiam most még gyermek; fegyverrel bánni nem tanult;
és fondorlatosan támad a csatában a ráksasza."

21.

SzeretettĂľl el-elfuló hangon ejtett szavaitól
haragra gyúlt Visvámitra, s a föld urára rárivallt:
"Teljesíteni ígérted, s most megszeged adott szavad?
Nemzetségedhez méltatlan e hitvány, gyáva hitszegés.
Ha ezt találod illĂľnek, ahogy jöttem, el is megyek.
Élj kényelemben fajtáddal, üresszavú uralkodó!"

A nagy hatalmú papi bölcs indulatos szavaitól
megremegett a kincses föld, megrettentek az istenek.
Vaszistha, a király papja, a szilárd fogadalmú bölcs,
e szörnyĂť rémület láttán csitította a föld urát:
"Õs nemzetség nemes sarja, a Törvény élĂľ mása vagy,
nem térhetsz el a törvénytĂľl, fenséges, bölcs uralkodó.
Ha elĂľször megígéred, s nem állod kimondott szavad,
reácáfolsz imáidra. El kell engedned fiadat!
Akár ért fegyverhez, vagy sem, nem éri semmi bántalom,
ha Visvámitra oltalma tĂťz lángjaként körülveszi.
Teljes Három Világon sincs olyan fegyver, olyan erĂľ,
amelyet Ăľ ne ismerne százszor jobban, mint bárki más.
Szét tudná maga is zúzni a ráksaszák egész hadát,
s hidd meg, fiad javát-üdvét szolgálja e megtisztelés."

22., 24.

Vaszistha szavait hallva, a király arca felderült.
Magához hívatta fiát, Rámát, és vele Laksmanát.
Megáldotta Dasaratha, és megáldotta anyja is,
míg Vaszistha, a papi bölcs, varázsigéket suttogott.
Dasaratha megcsókolta fia gyermekfürtös fejét,
és Visvámitra gondjára bízta nyugodtan két fiát.
A bölcs indult, a két ifjú illendĂľen haladt nyomán.
Elöl ment Ráma íjával, utána öccse, Laksmana.
Haladtak, míg megérkeztek Három Világon átfolyó
Gangához. A folyóparton vezetĂľjük, a bölcs, megállt.
Szilárd fogadalmú, jámbor, szent életĂť, bölcs remeték

csónakot tartottak készen számára, s kérték, szállna be:
"Szentség, szállj be e csónakba a két nemes királyfival!
Utadon járj szerencsével! IdĂľd soká ne vesztegesd!"

"Jól van" - felelt Visvámitra, köszönve köszöntésüket,
s az óceánba hömpölygĂľ, széles folyón csónakba szállt.
A túlpartra megérkezve, gyors léptekkel mentek tovább.
IjesztĂľ, zordon ĂľserdĂľ állta el ekkor útjukat.
Rajta sehol csapás törve. Ráma kérdezte mesterét:
"Mi ez a sĂťrĂť rengeteg, ahol csak tücsök ciripel,
ragadozó madár víjjog, vadállatok üvöltenek?"

A páratlan bölcsességĂť Visvámitra felelt neki:
"Hallgasd meg, gyermekem, kié ez a félelmetes vadon.
BĂľ termésĂť, kövér földek terültek itt el egykoron.
MidĂľn Indra lesújtotta a pap-démont, Vritra nevĂťt,
pap-gyilkosság szennyezte be, s e bĂťnért éhség marta Ăľt.
A fertĂľzött kezĂť Indrát égi bölcsek és istenek
vizeskorsókból mosták le, s leoldották róla a bĂťnt.
A bĂťn szennyét s az éhséget lemosta testérĂľl a víz,
s azt épp e helyen öntötték ki a földre az istenek.
BĂťn s éhség távozott tĂľle, és tiszta lett, mint azelĂľtt.
Örömében e tájékot megjutalmazta gazdagon:
»Gazdag, kövér legyen földed, világszerte híres legyen!«
Ám ahogy az idĂľ telt-múlt, erre vetĂľdött Tátaká,
ezer elefánt erejĂť boszorkány, rusnya ráksaszí.
Az alakját-változtató boszorkány undok gyermeke
a kígyókarú, tág torkú, gonosz Márícsa ráksasza.
A rontásban kedvét lelĂľ Tátaká itt uralkodik.
Fél mérföldre van hajléka, Ăľ zárja itt el az utat.
Hát jĂľjjetek, hatoljunk be Tátaká erdejébe most,
s karotok segedelmével öljük meg a gonosztevĂľt.
Irtsátok ki e szép tájról a pusztító, gonosz tövist!"

25.

A hasonlíthatatlan bölcs utasítása hallatán
nyájas szóval felelt Ráma, férfi-tigris ifjú vitéz:
"A boszorkányok, úgy mondják, álnokok, de erĂľtlenek;
egy gyönge nĂľben hogy lakhat ezer elefánt ereje?"

"Halld - szólt a bölcs -, hogyan támadt erejének fölöslege.
Egy jaksa-szellem élt egyszer, Szukétu, jámbor és igaz.
Nem volt gyermeke, és sarjért kemény vezeklést fogadott.
Kitartó vezeklésével kivívta Alkotónk kegyét,
s leányok-gyöngyszemét nyerte jutalmul, a szép Tátakát.
Ezer elefánt erejét adta vele az Õsatya
kárpótlásul, mert nem fiút nyert a jaksa, csupán leányt.
Felserdült a leány, s eljött férjhezmenése ideje.
Szundának adta hitvesként atyja a gyönyörĂť leányt.
IdĂľ múltán a szép jaksa-asszony megszülte gyermekét,
a gyĂľzhetetlen Márícsát, aki ráksasza lett utóbb.
Úgy történt, hogy lesújtotta a végtelen hatalmu, szent
Agasztja átka Szundát, és Tátaká ekkor rárohant
Agasztjára, hogy felfalja, s vele Márícsa is, fia.
Agasztja, a magasztos bölcs, a vad haragtól lángoló
Márícsára kiáltott: »Légy rút, emberevĂľ ráksasza!«
Tátakát is megátkozta haragjában az égi szent:
»Te tátott torkú, vérszomjas boszorkány, emberhús-faló
veszítsd szépséged rögtön, legyél fertelmes, rémítĂľ!«

Azóta Tátaká Ăľrjöng, átkát átkozza szüntelen,
s pusztítja ezt a szép tájat, Agasztja kedvenc lakhelyét.
Ezt a gyĂťlölködĂľ, szörnyĂť, gonosz indulatú banyát
papok s tehenek üdvéért pusztítsd el, Raghu hĂľs üke!
Mert nincs rajtad kívül, Ráma, Három Világon senki sem,
ki az átok-teremtette szörnyeteget legyĂľzheti.
Ne félj, hogy asszony-gyilkosság bĂťnével terhel ez a tett;
királyfi kötelessége alattvalóit védeni.
Alattvalói kedvéért, ha szent, a tett, ha becstelen,
vállaljon el a kormányzó, ha kell, bĂťnt és gyalázatot.
Hiszen, királyfi, hallottad, hogy kettészelte Indra is
Mantharát, a démon-nĂľstényt, hogy a földet ne irtsa ki."

26.

Ráma, Raghu nemes sarja, hallgatta tisztelettudón,
majd kezét összekulcsolva és meghajolva válaszolt:
"Atyám is úgy parancsolta, atyám is arra oktatott,
tegyem meg habozás nélkül, akármit kíván mesterem.
Így tanított Ajódhjában vének színe elĂľtt atyám,
vitéz Dasaratha király, s én nem szeghetem meg szavát."

Középen megszorította íját, s meghúzta úgy a húrt,
hogy a megfeszülĂľ íjhúr megpendült, búgott messzire.
A hangtól az ĂľserdĂľben összerezzent állat, madár,
és szinte eszét vesztette szörnyĂť dühében Tátaká.
A boszorkány fülelt: merrĂľl zúg erdejében ez a zaj,
majd mérgesen rohant arra, ahonnét érkezett a hang.
Amikor Ráma meglátta a tátott szájú, óriás,
dühödten tomboló szörnyet, figyelmeztette Laksmanát:
"Nézd, Laksmana, e félelmetes, hatalmas, ronda ráksaszít!
Ha gyáva ember ezt látná, féltében eszét vesztené.
Nézd, Laksmana, e vad szörnyet visszatérítem, ámde úgy,
hogy hiányozni fog róla két füle és az orrhegye.
Megölni nem fogom mégsem, mert asszony-volta védi Ăľt.
Erejét és sebességét megfékezem; elég lesz ez."

Miközben így beszélt Ráma, a boszorkány magán kívül,
bömbölve, felemelt karral, elvakultan rohant reá.
Visvámitra varázsszókat mormolt rá, megbénítani,
és sérthetetlenné tette igéje Rámát s Laksmanát.
Tátaká szörnyü porfelhĂľt fújt a két hĂľs királyfira,
s egy pillanatra elvette szemük fényét a porvihar.
Aztán varázshatalmával iszonyú, sĂťrü kĂľ-esĂľt
záporozott a két testvér testére a vad Tátaká.
Ráma sebes nyílzáporral verte vissza a kĂľvihart,
majd két félhold-hegyĂť nyíllal leszelte a szörny két kezét.
A karját-vesztett, kínjában üvöltĂľ, vérzĂľ ráksaszít
megfosztotta fülétĂľl és orra hegyétĂľl Laksmana.
A testét kénye-kedvére változtatni tudó banya
sok torz alakot öltött fel, majd végül láthatatlanul
a levegĂľben röpködve, kĂľsziklákat dobált alá.
Visvámitra, mikor látta, hogy sziklatömbök zápora
árasztja el a két testvért, buzdította az ifjakat:
"Elég volt már a kímélet; e szörny romlásotokra tör.
Végezzetek a hitvánnyal, mielĂľtt még leszáll az éj,
mert éji nép a ráksaszák, éjjel legyĂľzhetetlenek,
s új erĂľre kap éjjel ez az áldozat-beszennyezĂľ."

Mesterien tudott Ráma célozni puszta hang után,
s a szikla-zúdító szörnyet megbénította gyors nyila.
A nyílfelhĂľben megbénult a bĂťverejĂť szörnyeteg,
s dühében bĂľsz üvöltéssel Rámára vetette magát.
Mikor a légbĂľl rázúdúlt, mint lesújtó villámcsapás,
nyilat röpített mellébe. Az földre hullt, s kiszenvedett.
Rámát csókjával illette a bölcsek legszentebbike,
s szent mĂťve meggyalázóját pusztulni látva, így beszélt:
"Fényes orcájú ifjú hĂľs! Töltsük el itt az éjszakát,
reggel tovább megyünk, s holnap hajlékomhoz megérkezünk."

Szavát örömmel hallgatta Dasaratha vitéz fia,
és Tátaká vadonjában éjjeli nyugovóra tért.
Felszabadult az átoktól, s reggelre olyan pazarul
kivirult az egész erdĂľ, mint Indra égi kertjei.

27.

A fenséges Visvámitra az éji pihenĂľ után
mosolyogva, barátsággal fordult Ráma királyfihoz:
"Fiam, vitézi tetteddel igen elégedett vagyok.
Örömöm jeleként minden varázsfegyvert neked adok.
Ezekkel leigázod majd valamennyi ellenfeled;
istenek, démonok, szörnyek hadait is legyĂľzheted.
Megkapod Visnu félelmes hajítókorong-fegyverét,
Indra lesújtó villámát, Siva rettentĂľ szigonyát,
Brahmának, a TeremtĂľnek dárdáját, mely mindent lever,
a Halál Ura pányváját, Varuna kemény kötelét,
s a Szellemkirály fegyverét, a Kábító varázsgerelyt.
Az ocsmány ráksaszák ellen csatázzál diadalmasan
e gyĂľzhetetlen, páratlan fegyverekkel, hĂľs Raghu-sarj!"

Ekkor Kelet felé nézett a végtelen hatalmú bölcs,
s minden fegyverhez átadta az iszonyú varázsigét.
Majd a fegyvereket hívó imáit suttogta a szent,
s megjelentek a hívásra a szörnyĂť varázsfegyverek.
Meghajolva köszöntötték Rámát, s örvendve szólt szavuk:
"Szolgálatodra eljöttünk, páratlan fényĂť Raghu-sarj!
Királyfi, rendelkezz velünk! Mindent megteszünk kedvedért."

Derült lélekkel hallgatta Ráma a szellemfegyverek
ígéretét, s megérintve sorban mindegyikĂľjüket,
hatalmat nyert fölöttük, s szólt: "Most békében távozzatok!
Ha gondolatomban hívlak, azonnal megjelenjetek!"

28-29.

Ezután Ráma örvendĂľ szóval köszönte a kegyet
a nagy bölcsnek. Az indult, s Ăľ tisztelettel haladt nyomán.
Útjukon menve, kérdése támadt Ráma királyfinak:
"Amott egy nagy hegyet látok; lábánál, mint felhĂľgomoly,
erdĂľ sötétlik, és oly szép, mint istenek lakóhelye.
Madársereg dalától zsong, szelíd gazella- s Ăľz-csapat
legelészik a bokrok közt. Mondd, ki lakja e tájat itt?
Ugyebár kijutottunk a borzongató, elátkozott
rengetegbĂľl? E szép tájék üdeségébĂľl gondolom.
Ugyebár jámbor remeték tanyája e derĂťs vidék?
S a te remete-hajlékod hol van, ahol a ráksaszák
falkáját kell áldozatod védelmében kiirtanom?"

A szép erdĂľség titkáról érdeklĂľdĂľ királyfinak
elbeszélte a bölcs mester a hozzá fĂťzĂľdĂľ regét:

"Tudd meg, erĂľs karú Ráma: Visnut idézi ez a hely.
Számtalan évig, sok-sok száz világkoron át, valaha
itt élt erĂľs vezeklésben, s a Jógát teremtette meg.
Ekkor történt, hogy egy démon, Bali, Virócsana fia,
harcban legyĂľzte Indrát és az istenek egész hadát,
és gyĂľzelme után Ăľ lett mind a Három Világ ura,
majd áldozattal is készült uralmát erĂľsíteni.
Miközben Bali áldozott, a TĂťz s a többi istenek
felkeresték a szent Visnut, aki itt elvonultan élt:
»Szentség, Bali, a nagy démon, páratlan áldozatba fog.
Cselekednünk kell, mielĂľtt céljához ér az áldozat.
Az áldozat alatt bárki bármit kér tĂľle, megteszi,
mert senki áldozat közben kérĂľt nem utasíthat el.
Az égi népek üdvére mĂťveld jógád varázslatát:
ölts törpe-alakot, s úgy légy a bajból megszabaditónk!«
Törpévé változott Visnu, és így kereste fel Balit.
Három lépés teret koldult. Megadta dölyfösen Bali.
Visnu az Eget és Földet s az Alvilágot lépte át.
Így igázta hatalmába a démont a magasztos úr,
majd visszaadta Indrának a Három Világ birtokát.
Az Ăľ ittléte szentelte meg ezt a remete-tanyát,
s a szent Törpére gondolva én is ide vonultam el.
E szent remete-hajlékot zaklatják sanda ráksaszák;
te szabadíts meg szent mĂťvünk gonosz megzavaróitól!"

Majd belépett tanyájára a bölcs, s vele a hercegek,
ahogy felhĂľ mögül lép ki a Hold s a fényes csillagok.
A három érkezĂľ láttán az ott tanyázó remeték
ültükbĂľl mind felugrottak, meghajoltak a bölcs elĂľtt,
majd tisztelettel vendégként fogadták Rámát s Lasmanát.
Az ellenség-verĂľ hĂľsök rövidke pihenĂľ után
összetett kézzel így kérték a remete-nép tigrisét:
"Bölcsek királya, szenteld be az áldozathoz magadat!
Teljesüljön kívánságod: megtisztítjuk e szent helyet."

A magasztos Visvámitra, remeték legszentebbike,
az áldozatra felkészült, megbéklyózta érzékeit.
A két ifjú áhítatos lélekkel nyugovóra tért.
Majd reggel elvégezték a tisztálkodást szabály szerint,
a hajnali imádságot elsuttogták, és ezután
az áldozati tĂťz mellett álló nagy bölcshöz szólt szavuk:

30.

"Szentség, parancsodat várjuk: az éji kóborlók hadát
mikor kergessük el? Szólj, hogy el ne múljon a pillanat!"

Harcvágyó szavukat hallva, az egybegyĂťlt szent remeték
örvendezve magasztalták Dasaratha két gyermekét:
"Õrködjetek kitartóan mától kezdve hat éjszakán!
Nem szólhat most a bölcs, mert már megszentelte az áldozat."

A remeték tanácsára a két vitéz királyi sarj
Ăľrködött pihenés nélkül hat napon és hat éjen át.
Hogy a mondott idĂľ eltelt, hatodik napfény keltekor
öccsét buzdítva szólt Ráma: "Most Ăľrködjünk figyelmesen!"
Abban a szempillantásban, amint Ráma elhallgatott,
magasra csapva fellángolt az oltár lobogó tüze,
s a levegĂľbĂľl dermesztĂľ zaj dübörgött félelmesen.
Mint amikor esĂľs évszak viharfelhĂľje gomolyog,
az eget elborították varázs-alakú ráksaszák,
Szubáhu és vad Márícsa, mögöttük kísérĂľ haduk,
és szennyes véresĂľ árját zúdította e szörny-gomoly.
A véresĂľ bemocskolta az oltár áldozat-tüzét.
Ráma az égre pillantott, s észrevette a rémeket.
A kék-lótusz-szemĂť Ráma, Dasaratha vitéz fia,
a támadó hadat látva, testvéröccséhez így beszélt:
"Nézd, Laksmana, hogyan szórom az Õs nyilával szerteszét
e rút nyershús-faló népet, mint szélvihar a felleget!"

Gyorsan íjára fektette a harcvágytól égĂľ vitéz
az Õsatya csodás fényĂť, páratlan erejĂť nyilát,
s a szörny Márícsa mellébe röpítette haragosan.
A szörnyĂť erejĂť vesszĂľ ütésétĂľl a ráksasza
száz teljes mérföldet repült, s az Óceánba lezuhant.
Ráma nézte, hogy Márícsa kábultan bukfencezve hull
a vízbe a varázsnyíltól, és Laksmanához így beszélt:
"Nézd, az Õsatya dermesztĂľ nyila hatalma mily csodás!
Nem fosztja életétĂľl meg; elkábítva sodorja el.
Most a többi galád lelkĂť, áldozatot beszennyezĂľ,
kegyetlenségben tobzódó, vérivó ráksaszán a sor!"

ElĂľvette a TĂťzisten félelmes, óriás nyilát,
a Szubáhura röpítette. Az sebesülten földre hullt.
A többit a Vihar-nyíllal verte szét a hĂľs Raghu-sarj.
HĂľstette láttán ujjongott a jámbor remeték soka.
Közben a szent Visvámitra befejezte az áldozást,
s az ellenség elĂťzését örömmel látva, így beszélt:
"Megtetted, hĂľs, amit kértem, ahogy atyád parancsa szólt.
E szent remete-hajlékok tájéka újra tiszta lett."

31.

Feladatát bevégezve, boldogan nyugovóra tért
Ráma s Laksmana, örvendve, hogy a szent bölcs elégedett.
MidĂľn pirkadt, felébredtek, s a reggeli fohász után
felkeresték Visvámitrát s a többi jámbor remetét.
Üdvözölték a nagy bölcset, aki fénylett, akár a tĂťz,
majd tisztelettudó szóval tudakolták parancsait:
"Bölcsek párduca, itt állunk; hĂťséges szolgáid vagyunk.
Mondd, mit tehetünk kedvedre? Magasztos, rendelkezz velünk!"

A két herceg beszédére Visvámitra s a többi bölcs
nyájas szavakkal feltárta, hogyan s mint lesz útjuk tovább:
"A törvénytisztelĂľ lelkĂť Dzsanaka, Mithilá ura,
fényes áldozatot rendez. Mindnyájan oda készülünk.
Te is eljössz velünk hozzá, Ráma, vitézek tigrise,
s egy hatalmas, csodás íjat mutat majd neked a király.
Az istenek ajándéka gyanánt került hozzá az íj,
melynek a földkerekségen nincs párja, oly nagy, oly erĂľs.
Nem bírná egyik isten sem ezt az íjat felajzani,
sem démonok, sem szellem-nép, sem halandó ember fia.
Sok nagy erejĂť, hĂľs herceg próbálkozott már meg vele,
de a nagy íj keménységét még egyikük sem gyĂľzte le.
Mithilá fejedelmének íját s fényes áldozatát
egyaránt megcsodálod majd, ha látod, Raghu gyermeke."

Így szólt a remeték bölcse, s a remetékkel útrakelt.
Velük tartott a két ifjú, a hĂľs Ráma és Laksmana.
Indulás elĂľtt búcsút vett az erdĂľ isteneitĂľl:
"Távozom e derĂťs helyrĂľl derĂťsen. Béke veletek!"

Jobbkéz felĂľl körüljárta remetesége otthonát,
majd a remete-nép élén útnak indult észak felé.

50, 66.

Haladtak hosszan északnak, aztán tovább kelet felé,
míg Mithilába érkeztek, ahol Dzsanaka áldozott.
Mikor Dzsanaka megtudta, hogy Visvámitra érkezik,
tüstént hívta Satánandát, a feddhetetlen fĂľpapot,
s városa többi bölcs papját, s mögöttük tisztelettudón
indult vendégajándékkal fogadni, úgy, amint szokás.
A törvénytisztelĂľ lelkĂť király elĂľírás szerint
köszöntötte a nagy szentet, s vele a két királyfit is:
"Üdv jöttödön, magasztos bölcs! Mondd, mit tehetek kedvedért?
Parancsolhatsz velem, szentség! Szavad-váró szolgád vagyok."

Így üdvözölte vendégét a törvényt ismerĂľ király,
és a szavakhoz értĂľ bölcs ilyen szavakkal válaszolt:
"E két ifjú, vitéz harcos Dasaratha király fia.
Azért jöttek, hogy láthassák csodálatos, nagy íjadat.
Mutasd meg kegyesen nékik. Útjuk célja beteljesül,
ha látták a csodás fegyvert, és boldogan térnek haza."

A nagy bölcs szavait hallva, így felelt az uralkodó:
"Halljátok meg, miért Ăľrzöm itt az íjat, királyfiak!
Volt egy Dévaráta nevĂť, vitéz király, Nimi fia;
a királytól örökségként jutott kezembe ez az íj.
Egykor Sivát nem hívták meg áldozathoz az istenek.
A sértett Úr a szertartást szétverte, s gúnyosan beszélt:
» Az engem illetĂľ részbĂľl kisemmiztetek, églakók.
Most levágom viszonzásul nyilammal nemes fĂľtöket.«
Sivát rémült könyörgéssel engesztelték az égiek,
és a Nagy Isten enyhülten fogadta esdeklésüket.
Örömében ajándékul adta az íjak gyöngyszemét
a többi nemes istennek az istenek nemes ura.
Majd késĂľbb egyik Ăľsömre bízták rá a nagy églakók.
Egyszer, amikor oltárnak szántottam helyet a mezĂľn,
egy lány volt a barázdában. Szítá, "Barázda" lett neve.
Leányomként neveltem fel a földbĂľl született leányt.
Mikor hajadonná serdült, jött nĂľül kérni sok király.
Egyik fejedelemnek sem adtam nejéül lányomat.
»Versenyt hirdetek - így szóltam -, s a gyĂľztes pályadíja lesz.«
A férfi-ĂľrizĂľ hĂľsök serege udvaromba gyĂťlt,
hogy próbára tegyék nálam a lányért vitézségüket.
A versengĂľ királyoknak az íjat hozattam elĂľ,
de nem volt senki sem képes felemelni s kitartani.
Láttam, hogy e vitézeknek karjában nincs elég erĂľ,
s mindet elutasítottam, bölcsek legigazabbika.
SzörnyĂť haragra gerjedtek e megaláztatásukért,
s kemény ostrom alá vették székvárosomat, Mithilát.
Egy év leforgása alatt minden készletem elfogyott,
s reménységemet vesztettem, remeték legnagyobbika.
Úgy döntöttem: vezekléssel vívom ki a nagy ég kegyét.
Vezeklésem jutalmául hatalmas sereg állt elĂľ.
Ellenfeleim elhulltak, elĂťztem támadóimat.
E páratlan, csodás fényĂť íjat, remeték tigrise,
megmutatom, ha óhajtod, Rámának s Laksmanának is.
Ha Dasaratha hĂľs sarja felajzza, én leányomat,
Szítát, az anyaméh nélkül születettet, hozzáadom."

67.

Beszéde befejeztével parancsot adott a király:
"Hozzátok a virágokkal füzérezett, nagy íj-csodát!"

Szavára palotájába indult tüstént kísérete,
s fényes menetben elhozták az íjat, Siva fegyverét.
Nagy, nyolc kerekĂť ládában százszor ötven erĂľs karú,
izmos, tagbaszakadt férfi húzta-vonta keservesen.
Valahogy odavonszolták a szent fegyvert a férfiak,
s Dzsanakának jelentették a királyi tanácsosok:
"Meghoztuk a csodás íjat, mellyel nem bírt a sok király.
Urunk, királyok Indrája, kegyeskedj megtekinteni!"

Meghajolt, s tisztelettel szólt a fényes Mithilá ura
a fennkölt lelkĂť nagy bölcshöz és a két hĂľs királyfihoz:
"Itt van az iszonyú fegyver, amelyre büszke Mithilá,
s amely megszégyenítette erĂľs királyok erejét.
Senki halandó nem képes ezt az íjat felajzani,
a nyilat róla ellĂľni, de pusztán felemelni sem.
Mutasd meg, nagy hatalmú bölcs, ennek a két királyfinak
ezt a csodálatos fegyvert, legelsĂľt minden íj között!"

A remeték oroszlánja meghallgatta figyelmesen,
és szólt buzdítva Rámának: "Nézd meg az íjat, gyermekem!"

Mestere engedelmével leemelte a Raghu-sarj
az íjat rejtĂľ ládáról a fedelet, és így beszélt:
"Ezt a csodálatos, pompás íjat kezembe fogjam-e,
s megpróbáljam felajzani, azután megfeszíteni?"

"Rajta, Ráma!" - kiáltotta a király, s bólintott a bölcs.
Ráma az óriás íjat megmarkolta középen, és
a nézĂľk szemeláttára felkapta játszi könnyedén.
Mosolyogva felajzotta Siva íján az ideget,
s meghúzta oly erĂľvel, hogy félkörbe hajlott meg az íj.
Ekkor középen kettétört kezében Siva fegyvere.
Mennydörgés erejĂť, szörnyĂť, rémes reccsenés hallatott,
mintha a széles föld rengne, kettéhasadna sziklabérc.
Elkábultak a vad zajtól, s földre buktak az emberek,
csak Dzsanaka maradt talpon, s a remete, s a két fiú.
Mikor a nép magához tért, a dolgot felfogó király
meghajolt összetett kézzel a bölcsek tigrise elĂľtt:
"Szentség, látom vitézségét dicsĂľ Ráma királyfinak.
Nem hittem volna, hogy képes ily csodás tettre bárki is.
Dzsanaka nemzetségének dicsĂľségét növelje hát
a házasság is: Rámához adom Szítát, leányomat.
Szavam, mit szóltam, áll: »Szítá a gyĂľztes pályadíja lesz.«
Lelkemnél kedvesebb lányom legyen a Ráma hitvese!
Most engedelmedet kérem, szent pap, hogy indulhassanak
hírvivĂľim Ajódhjába gyors lovak vonta kocsikon,
meghívni birodalmamba Dasarathát, a nagy királyt,
az esküvĂľre, mert Szítá a gyĂľztes pályadíja lett."

"Legyen!" - felelt Visvámitra, és ekkor Dzsanaka király
bölcs tanácsosait küldte, hogy Ajódhjába menjenek.

68-69.

A hírvivĂľk elindultak. Úton tölt három éjjelük.
Fáradt lovakkal érkeztek Ajódhjába negyed napon.
A trón elé bocsátották Ăľket, s tiszteletteljesen,
ékes szóval jelentették fejedelmük üzenetét.
A követek szavát hallva, Dasaratha örömre gyúlt,
s Szumantrát, kocsihajtóját szólította maga elé:
"Kincstárnokaimat hívd be! Hozzanak drága kincseket,
rakodjanak meg ékkĂľvel, és tüstént útra keljenek!
Lábuk nyomába induljon négy-erejĂť, egész hadam,
és fogjatok be legszebbik kocsimba: én is indulok."

Uruk parancsszavát véve, útra készült a hadsereg,
s útnak indult. ElĂľttük ment papjaival a föld ura.
Négy napi út leteltével Vidéha-földre értek el.
Dzsanaka hírüket vette, és fogadta vendégeit.
Vidám szóval köszöntötte az agg királyt, Dasarathát:
"Üdv jöttödön, mahárádzsa! Érkezésed öröm nekem!
Holnap reggel, ha megtörtént a pirkadati áldozat,
a papok segedelmével te irányítsd az esküvĂľt!
Boldogan adom Rámához nĂľül Szítát, leányomat,
és Úrmilát, testvérhúgát, Laksmanához, ha akarod."

72.

Mikor végzett beszédével Vidéha-föld vitéz ura,
Visvámitra Vaszisthával így vette tĂľle át a szót:
"Mérhetetlen dicsĂľségĂť a Vidéha-királycsalád
és a nagy Raghu-nemzetség; nincs más, hozzájuk fogható.
Méltó e két nem egymáshoz; nemes és illĂľ lesz a frigy,
ha nejéül veszi Ráma Szítát, s Laksmana Úrmilát.
Ám szavamat tovább fĂťzöm, hallgass meg, férfiak ura!
Testvéröcséd a nép-ĂľrzĂľ, törvény-ĂľrzĂľ Kusadhvadzsa.
Neki is van két szépséges, hajadon leány-gyermeke.
Legyen e két lány Bharata és Satrughna hites neje!"
Visvámitra Vaszisthával egyetértésben így beszélt,
s Dzsanaka összetett kézzel és örvendve igent felelt:
"Tudom, hatalmas és gazdag család sarja a két vitéz,
s amire szavatok buzdít, örvendetes a kapcsolat.
Úgy legyen, ahogyan szóltok! Testvéröcsém leányait
Bharata s öccse, Satrughna, méltók elnyerni hitvesül.
A négy királyfi egyszerre vezessen négy királyleányt
az áldozati oltártĂťz körül a szertartás szerint!"

73.

Szerencsés csillagállású napon a négy vitéz fiút
dúsan felékesítették. Rámára diadém került.
Vaszistha fellobbantotta az oltáron a szent tüzet,
s az elĂľírt imák mellett öntött rá olvasztott vajat.
Majd elĂľvezették Szítát, ékszereivel ékesen,
s a férfiak oroszlánja az áldozati tĂťz elĂľtt
Ráma elé állította lányát, s Rámához így beszélt:
"Ez lányom, Szítá. Törvényben veled járó nejed gyanánt
vedd át most tĂľlem, és fogd a kezét kezedbe, mint szokás.
Legyen férjéhez hĂťséges. Mint árnyékod, kövessen úgy!"

"Üdv, üdv, üdv!" szóval ujjongtak a remeték s a szent papok,
míg szentelt vizet öntött az új pár kezére a király.
Miután így a szertartás vizével és igéivel
átadta Szítát, folytatta az örvendĂľ uralkodó:
"Laksmana, jĂľjj te is! Vedd át tĂľlem lányomat, Úrmilát,
és fogd kezedbe a kezét, míg tart az üdvös pillanat!"

Majd Bharatához is fordult serkentĂľ szóval Dzsanaka:
"JĂľjj, Raghu-nemzetség dísze! Fogd kézbe Mánaví kezét!"

Majd szólította Satrughnát Vidéha-föld erĂľs ura:
"Srutakírti kezét fogd meg, igaz lelkĂť, nemes vitéz!"

A szólításnak engedve, a négy királyleány kezét
illĂľn kézzel érintette a négy testvér királyfiú,
és hitvesükkel háromszor megkerülték jobbkéz felĂľl
az oltárt, a királyt és a szertartást végzĂľ papokat.
Majd szállásukra tértek meg a boldog ifjú házasok,
s gyönyörködĂľ pillantással kísérte Ăľket a király.

77.

A homály eloszoltával Visvámitra, a papi bölcs,
búcsút vett a királyoktól, s az északi hegyekbe tért.
Utána nem idĂľzött ott Ajódhjá ura sem soká:
fiaival együtt indult, illĂľ búcsúzkodás után.
Zászlók és lobogók lengtek, zeneszerszámok hangja szólt,
fellocsolt, tiszta utcákon virágszirom-szĂľnyeg feküdt,
ura jöttének örvendĂľ nép ujjongott mindenfelé,
mikor övéihez megtért székvárosába a király.
Az új hitveseket várta a hárem minden asszonya,
Kausaljá és Szumitrá is, s a karcsú Kaikéjí velük.
Azok selyem ruhájukban, drágakövekkel ékesen
siettek a szentélyekben áldozattal borulni le,
majd üdvözöltek mindenkit, akit üdvözlet illetett,
és szüntelen vigasságban lakoztak férjük oldalán.

Így telt-múlt az idĂľ. Egyszer egy szép napon Dasaratha
magához hívta Kaikéjí fiát, Bharatát, s így beszélt:
"Fiam, érted jött nagybátyád, Judhádzsit, a híres vitéz,
hogy Kékaja hazájába vigyen magával, gyermekem."

Atyja parancsszavát hallva, a Kaikéji-fi Bharata
Satrughnával együtt készült, hogy nagyatyját keresse fel.
Búcsút vett édesapjától és három anyjától a hĂľs,
s Rámától, testvérbátyjától, és ment Satrughna is vele.
A hĂľs Judhádzsit örvendett, hogy két hĂľs öccse megy vele,
és végtelenül örvendett atyja, hogy velük érkezett.
Két öccsük eltávoztával Ráma és vele Laksmana
oly tisztelettel szolgálták atyjukat, mint az Ég urát.
Ráma számára törvény volt atyjának minden óhaja,
és birodalma üdvére intézte népe dolgait.
Így Ráma bölcsességének örült minden alattvaló,
papok, polgárok, és vélük atyja, vitéz Dasaratha.
Szítája oldalán Ráma nagy boldogságban élt soká,
s Szítá szívében is férje sokszorosan erĂľsödött.
Férje szívében-elrejtett, kívül-titkolt vágyait is
sejtette szívével Szítá, a földre szállt Szépség maga.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu