Minden vita, mely a Tóra hatályát illeti, végsõ sorban arra a kérdésre irányul, hogy elfogadjuk-e, hogy a Tóra isteni kinyilatkoztatás, nem emberi erõfeszítés eredménye. Korunk emberének észjárása kényelmetlenül érzi magát oly fogalmakkal szemben, mint isteni megnyilatkozás, vagy egy könyv isteni eredete. A könyveket, mint tudjuk, emberek írják. Miért éppen ez a könyv lenne kivétel?

Mellesleg talán érdemes ezzel a kérdéssel kapcsolatban megvizsgálni a Biblia-kritika állításait. A vita kedvéért tegyük fel, hogy Mózes öt könyvében nincs semmi "ellentmondás" vagy összeférhetetlenség, s hogy a napnál világosabb mindenki elõtt, hogy az egészet egyetlen szerzõ írta. Akkor azt kérdezhetjük a Biblia-kritikusoktól: ki lehetett az? Isten? Ezt a Biblia-kritikus bizonyára nem fogadja el. Akkor a szerzõ nem lehet más, mint Mózes vagy egy más emberfia. Nem kutatásaik eredményeképpen tagadják a Biblia-kritikusok a Tóra isteni eredetét, hanem eleve abból a feltevésbõl indulnak ki, hogy a Biblia egy halandó alkotása, s azután kezdenek csak bizonyítékokat gyûjteni feltevésük igazolására.

A kinyilatkoztatás nehezen meghatározható fogalom - nem valószerû, nem észlelhetõ, közös emberi tapasztalatunk számára ismeretlen. Nem csoda, hogy az emberek vonakodnak szemtõl szembe állni ezzel a fogalommal. Kényelmes eufemizmusokkal próbálnak kibújni ez alól, mondván például, hogy a Tóra "ihletett" alkotás, de ezzel még nem oldottuk meg a problémát. Úgy tûnik, Shakespeare is meg volt áldva ihlettel, de nincs - s nem is kell hogy legyen - ebben semmi, ami erkölcsileg kényszerítene minket, hogy Shakespeare nyomát kövessük. Tulajdonképpen minden "jó" dolog e világon érdemes arra, hogy "ihletettnek" mondjuk. Végeredményben az emberi értelem - s tulajdonképpen minden létezõ - Istentõl ered. Mikor a Tórát kinyilatkoztatásként jellemezzük, azt hirdetjük ezzel, hogy a Tóra útjain járni egyértelmû az Isten akarata szerinti út követésével, míg a Tóra elvetése annyi, mint Isten akarata ellen vétkezni. Senki sem állította még, hogy Shakespeare Isten szándékát utánozta volna mûveiben.

Itt "vallási" kategóriákban beszélünk. Ezt a kifejezést arra használjuk, hogy meghatározzuk az Isten és ember közötti viszonyt, s oly viselkedést, mely ezt a viszonyt megerõsítheti vagy megszakíthatja. Pillanatnyilag nem az esztétikai vagy anyagias értékekben vagyunk érdekeltek, hanem Istenben és az emberben. Beethoven és a fizika egyaránt képesek érzelmet és felindulást kelteni az emberben, azt tudatosítani, hogy van valami, ami az emberen felül áll, magasztosabb nála - de mind a mûvészek, mind a tudósok kategorikusan kijelenthetik, hogy alkotásuknak nincs "vallási" oldala. A mûterem és a laboratórium nem imaház: a kétségtelenül szellemi benyomás, melyet kelthetnek, és sokszor keltenek is, nem tetteik közvetlen vagy elsõdleges eredménye.

Még egy megjegyzésre van szükség, hogy egy esetleges félreértést kizárjunk. A Tóra tényleg hangsúlyozza a vallási érzés egyetemességét: "Minden utadon ismerd meg Õt!" Az ember képes egy mindennapi cselekedetet, mint az evés, üzletkötés vagy sportolás, úgy végrehajtani, hogy az valamiféle szellemiséget sugározzon ki. Ebben az esetben egy semleges cselekedet "szentté" válik, éppen úgy, mint ahogy egy szimfónia, vagy matematikai képlet magasztos, vagy akár vallásos érzést is kelthet bennünk. A tiszta "vallási" élménynek viszont nincs szüksége ilyen metamorfózisra. Az ima vagy a jócselekedet már eredetileg sem "semleges".

A Tóra isteni eredete

Térjünk most vissza kezdeti problémánkhoz, a Tóra isteni eredetéhez! "Tessék ezt bebizonyítani!" - vágják a hagyománytisztelõk szemébe. Nincs hiány érvekben és bizonyítékokban, melyek többé-kevésbé meggyõzõek, ugyanolyan mértékben többé, mint kevésbé. A vita forró lehet, de mindig terméketlen. Mikor az indulatok lelohadnak, kiderül, hogy mindenki kitartott a maga álláspontja mellett. Aki már meg volt gyõzve, annak nincs szüksége meggyõzésre, a kétkedõket meg nem lehet meggyõzni. De lehet, hogy egy más hozzáállás jobb választ eredményezhet a kihívásra: "Tessék ezt bebizonyítani!" Próbáljuk hát megvizsgálni, mily bizonyíték lehet elfogadható egy ilyen vitában!

Ha valaki azt állítja, hogy talált orvosságot a náthára, az állítás bizonyításához szükséges mérce egyszerû és világos. Ha azt állítja, hogy ólomból aranyat tud csinálni, elég, ha egy darab ólmot tesz a kezünkbe, hogy errõl meg tudjunk gyõzõdni. De ha azt mondják, hogy a Tórát Isten adta, hogy lehet bebizonyítani ezt az állítást? Nézzük, mit mond maga a Tóra! A Tóra azt állítja, hogy Istentõl származik. De elég ez ahhoz, hogy meggyõzze a kérdezõt?

Próbáljunk meg egy más lehetõséget. A tanítóm azt mondta, hogy a Tórát Isten adta. Honnan veszi ezt? Mert az õ tanítója mondta neki, és így tovább, visszafelé nemzedékeken keresztül, egészen a sínai eseményekig. "Még mindig nem gyõztelek meg? - kérdezhetik az érdeklõdõt. - Még mindig nem? Hát akkor mondd meg te, mily bizonyítékot fogadnál el a Tóra isteni eredetét illetõen!"

Egy kihívás s annak megválaszolása akkor "jogosult", ha a kihívás és a válasz egyaránt megoldható. Egy kérdés, amelyre természeténél fogva nem lehet választ adni, nem "indokolt". Ha már a fogalom meghatározása alapján nem tudjuk "bizonyítani" a Tóra isteni eredetét, akkor a bizonyíték követelése sem jogosult. A viták sarkallhatják és ösztökélhetik a gondolkodást, de ennek ellenére eredménytelenek is lehetnek. Ahelyett hogy bizonyítékokat keressünk a kinyilatkoztatásra, azt hiszem, helyesebb, ha a kérdést nyitva hagyjuk, és a kinyilatkoztatás más oldalait vesszük vizsgálódás alá.

"Tegyük fel, a vita kedvéért - mondotta nemrég egy diák egy összejövetelen -, hogy Isten tényleg beszélt Mózessel, de még ebben az esetben is Mózes volt az, aki leírta Isten szavait, s õ mint halandó tévedhetett is. Így nem lehetséges-e, hogy ezúton megváltozott a Tóra szövege, s ami ma elõttünk fekszik, az egyáltalán nem a kinyilatkoztatás eredeti szövege, hanem oly alkotás, amely az emberi elme bélyegét viseli magán?" A chaszidizmusnak, mely õsi forrásmunkákra támaszkodik, van erre is válasza.

A Tóra két részre oszlik: az Írott Tanra (ez a Biblia) és a Szóbeli Tanra (melyet Mózes az Írott Tannal együtt vett át a Sínai-hegyen, de csak több ezer évvel késõbb kapott írott formát a Misnában és a Talmudban). Mindkét rész Istentõl származik, de míg az Írott Tant Isten "lediktálta" Mózesnek, a Szóbeli Tan megszövegezése kevésbé pontos. A Tóra szövegét az írástudók már eleve szószerint másolták le. A Szóbeli Tan viszont nemzedékeken keresztül szájról szájra terjedt, úgy, ahogy Isten maga adta Mózesnek, de nem vigyázhattak annyira a szószerinti pontosságra. Az Írott Tanban a szó a lényeges és a döntõ fontosságú; a Szóbeli Tanban pedig az eszmék a fõbb tényezõk. Egy Tóra-tekercs, melyben egy szó vagy akár csak egy betû is hibásan van írva, már nem "kóser". A Szóbeli Tanra nem vonatkoznak ilyen korlátozások.

A szavak, vagy mint a chászidok mondják, a "betûk", eszmék hordozói. A "szó" maga tétlen, nyugvó, pontos. Egy szó, még ha valaki diktálja is másnak, ugyanaz marad, akárhányszor ismétlik is meg, nem esik benne változás. Mikor azt mondják, hogy az Írott Tant Isten diktálta szóról szóra, ezt úgy kell értenünk, hogy Mózes a szavakat abban az egymásutánban írta le, ahogy hallotta, anélkül hogy megváltoztatott vagy kihagyott volna valamit. Bizonyos értelemben Mózes egyszerûen az elsõ "íródeák" volt a sok közül, kik ugyanazt a feladatot látták el: az Írott Tan betû szerinti megõrzését, ahogy látták vagy hallották.

Mózes mint "íródeák"

Másképp áll a dolog a Szóbeli Tannal, hol az eszmékre helyezik a súlyt. Minthogy egy gondolatot sok különbözõ formában lehet kifejezni, egyik gondolkodó egy bizonyos szófûzést használhat, a másik egy másikat. Az egyik gondolkodó tömören fejezi ki magát, a másik szót szaporít. Itt a szavak megválogatásában a megszövegezõ egyénisége jut kifejezésre, sõt maga a gondolat is megváltozhat kissé a szóhasználat folytán. A szó és az eszme persze nem állnak külön, de számunkra az a fontos, hogy szem elõtt tartsuk a hangsúlykülönbséget: a Szóbeli Tan az eszmét emeli ki, az Írott Tan a szó fontosságát hangsúlyozza. Így például a zsoltármondás akkor is micvá marad, ha a recitáló nem érti a szavakat, amiket mormol. Ezzel szemben a Talmud szövegének szóbeli ismétlése, anélkül hogy értenénk, puszta idõfecsérlés, mert a Szóbeli Tanban a tartalom a döntõ, és a szónak másodlagos szerepe van. A Szóbeli Tant meg kell értenünk; ezzel szemben az Írott Tan a teljes megértésen felül áll.

[Maimonides (Rámbám) azt mondta, hogy minden szó, ami a Tórában van, szent. Ezért az a vers, mely Timnát mint Ézsua fiának, Elifáznak ágyasát írja le (1Mózes 36:12.), nem kevésbé számít szentnek, mint a "Halljad Izrael!" (5Mózes 6:4-9.), vagy az "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened" deklarációja (2Mózes 20:2.), mellyel a Tízparancsolat kezdõdik. Az Írott Tan megértésében mutatkozó képtelenségünk hoz létre olyan látszólagos furcsaságokat, mint a Rámbám fenti kijelentése. Míg a midrás és a kábálá más térre viszi át az Írott Tan értelmezését, mint a szószerinti magyarázat, addig a Biblia rejtély marad. Kiejtjük a szavakat, de az eszméket nem tudjuk felfogni].

A lényeg itt az, hogy nem Mózes szövegezte meg a Tórát, melyet Isten "diktált le" neki, nem egy látomást öntött szavakba. A Tóra szavak formájában nyilvánult meg elõtte, s így feladata csak passzív volt. Íródeák volt, nem eszmék kifejtõje.

Hogyan jelent meg Isten Mózes elõtt? Sajnos itt egy új hipotézis elõtt állunk, melyet nem lehet bizonyítani. Soha sem fogjuk ezt megtudni, legalább is míg Isten vagy Mózes meg nem mondják nekünk. Ez egyszeri történés volt, valóban egyetlen és példátlan a maga nemében. Történelmünkben nincs hasonló élmény, mely segítségünkre lehetne. De a Tóra arra tanít, hogy bármi eszközhöz folyamodott is Isten, hogy szavait felfedje Mózes elõtt, megnyilatkozása mindenképp szavakban testesült meg.

Hogy folyt le ténylegesen a sínai-hegyi megnyilatkozás? Ez a kérdés lényegében ahhoz a kérdéshez hasonlít, hogyan adta át Isten Mózesnek a Tórát. A válasz is azonos: egyszerûen nem tudjuk, s nem is tudhatjuk. De a spekuláció érdekes lehet. Tegyük fel, hogy a Sínai-hegynél valakinek lett volna egy magnója - rögzíthette volna Isten hangját, amint kihirdeti: "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened..." Vajon a kinyilatkoztatás orális, füllel hallható jelenség volt, lemérhetõ, mint a hanghullámok? Vagy talán valami más módon nyilatkozott meg Isten? Jobb feltenni ezt a kérdést, mint úgy tenni, mintha megoldanánk. A sínai-hegyi esemény volt, ami volt, de mindenképpen páratlan volt a maga nemében, összehasonlíthatatlan bármivel, amit saját tapasztalatunkból ismerhetünk.

* * *

A fentiekbõl úgy tûnhet, hogy az isteni kinyilatkoztatás bizonyítására irányuló kísérletek meddõk maradnak, hacsak meg nem egyezünk abban, mit fogadunk el érvényes bizonyítéknak. Aki ily bizonyítékot követel, mindenképp arra hárul az elsõdleges feladat, hogy meghatározza, mi a "bizonyíték", különben egy végtelen küzdelembe kellene bocsátkoznunk a változó és önkényes mércékkel szemben, vagy ahelyett hogy teljesen elcsüggednénk, mert az ajánlott bizonyíték lényegében tökéletlen, egyszerûen képtelenek leszünk megbékélni a kinyilatkoztatás fogalmával.

Kétségtelen, hogy vannak olyanok, akik talán nem alkottak maguknak képet arról, mi lenne a nekik megfelelõ bizonyíték. Ezek még nem alakították ki mércéjüket, de maga a tény, hogy kérdéseket tesznek fel, hogy hajlandók meggyõzõdni, azt mutatja, hogy nem tagadják ab ovo a Tóra igazát és eredeti voltát.

Természetesen nincs ellenvetés arra nézve, hogy Isten létének vagy az isteni kinyilatkoztatás megtörténtének vagy más vallási dogmának a bizonyítékai után kutassunk. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy itt más mértékkel mérjük a bizonyítást, mint amely a tudományos kutatásnál vagy a történelemben alkalmazható.

Egy diákokkal való beszélgetésem alkalmával az egyik résztvevõ különös felhívást intézett hozzám: "Mutasson rá egy állításra a Tórában, melyet késõbbi történelmi események igazoltak, s melyet emberi agy nem mondhatott meg elõre!"

Keressünk tehát egy olyan verset, amely megfelel ennek a követelménynek!

Háromezer-ötszáz évvel ezelõtt a királyok nem nagyon hagyták, hogy szerénységük fékezze õket. Ha hinni akarunk az uralkodásukról szóló krónikáknak, egyikük sem szenvedett sosem háborús vereséget. Ezek a kényurak nem voltak egyszerû királyok, hanem "királyok királyának" nevezték magukat, szerénységükben ragyogásukat a napfényéhez hasonlították, s kiderült, hogy a Nap elhalványul mellettük.

Kincseik megszámlálhatatlanok voltak, hadseregük legyõzhetetlen. Az ókori Egyiptom, Asszíria és Perzsia uralkodói azzal büszkélkedtek, hogy birodalmuk örökéletû, akárcsak Hitler "ezeréves birodalma".

A szorosan vett Tóra, Mózes öt könyve, mely a zsidó nép történelmének kezdetét tartalmazza, szöges ellentétben áll más népek történetírásával. Mózes nem dicséri egekig Izrael fiait és vezetõiket. Ellenkezõleg, nemcsak a múltban elkövetett bûneiért ostorozza népét, hanem azokért is, melyeket a jövõben fog elkövetni. Ragyogó színekben festi le az országot, melyet Isten Izraelnek ígért, de aztán vérfagyasztó szavakkal jósolja meg e gyönyörû ország pusztulását, a zsidók számûzetését és a leírhatatlan szenvedést, mely a számûzetésben rájuk vár. Más krónikák tele vannak bõséget és dicsõséget ígérõ jóslatokkal, csak a Tóra jósolja meg elõre Izrael eljövendõ megaláztatását. Lehetséges, hogy mindez egy halandó keze munkája lenne, még ha oly nagy ember volt is, mint Mózes?

Talán lesznek olyanok, akik ezt azzal magyarázzák, hogy Mózes bizonyos jövõbe látó képességgel volt megáldva. De ha ez így van, hogyan lehet megmagyarázni - még ma is, mikor a dolog minden kétségen felül bebizonyosodott - azt a próféciát, hogy a zsidó nép minden szenvedése dacára fennmarad?

A zsidóság fennmaradásának titka

Mikor a babilóniaiak lerombolták Jeruzsálemet, úgy tûnt, hogy vége van Izraelnek. Mikor a rómaiak rombolták le a Szent Várost, újra világos volt mindenki elõtt, hogy a zsidó nép sorsa a pusztulás. Jeruzsálem pusztulását kétezer éves számûzetés követte, kiûzetések és vándorlások leírhatatlan láncolata, pogromok, s végül a rettenetes szörnyûség, melyhez hasonlót egy nép sem élhetett volna túl - a hitleri Holocaust rémségei. Létezhet-e ma egyetlen zsidó is, aki oly kõszívû lenne, hogy kétségbevonja Izrael örök létét? Tisztelet-becsület Mózesnek, de egy emberfia sem láthatta volna elõre valaha is, amit õ megjósolt, s méghozzá ily pontossággal. Mondhatnám, hogy könnyebb hinni Isten létezésében és a kinyilatkoztatásban, mint abban, hogy Mózes, ez az egyszerû halandó, maga tudta volna megírni a "feddés" fejezeteit (3Mózes 26:14-45., 5Mózes 28:15-68.), melyek élénk színekkel festik le a zsidó nép számûzetését.

Ez lehet hát egy válasz arra a kihívásra, mely bizonyítékot követel a Tóra isteni eredetét illetõen. Itt az eljövendõ történelmi események oly elõrevetítésével találkozunk, melyet emberi lény nem lehetett képes írásba foglalni. Ha az itt felvetett bizonyítási mérce kielégíti a kérdezõt, akkor tessék, itt egy bizonyíték.

A sínai-hegyi esemény ténye - vagyis hogy õseink ott álltak és látták a mennydörgést, a felhõt és a villámokat, hallották a sófár hangját és a kinyilatkoztatást: "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened..." - nem tûr kétséget. A meggyõzõ tények: a hagyomány megszakítás nélküli fennmaradása, a körülmény, hogy nemcsak Mózes maga, hanem Izrael népének egésze élte át a sínai-hegyi kinyilatkoztatást a pusztában. Izrael fiai nem éreztek semmiféle lelkifurdalást, mikor kétségbevonták Áron fõpapi voltát, sõt még Mózes tekintélyét és küldetését is. Emlékezzünk csak könyörgéseikre, hogy vigyék vissza õket az egyiptomi húsosfazekakhoz, meg az aranyborjú imádására! Ezzel szemben egyikük sem vonta soha kétségbe Mózes szavait afelõl, ami a Sínai-hegyen történt. Hogy egy egész nemzedék hajlandó volt elfogadni az isteni kinyilatkoztatás tényét, bizonyára gondolkodásra késztetheti a kétkedõt.

Egy nyugtalanító kérdés azonban továbbra is fennáll. Mikor Izrael fiai hallották a szózatot: "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened..." - kinek a hangját hallották? Honnan tudhatták igazából, hogy az Isten hangja volt? Ez az isteni kinyilatkoztatás próbatétele, melyet itt tárgyalni szeretnénk. A próbára tétel végeredményben szubjektív: "Be tudja ezt nekem bizonyítani?" Ha a kérdezõ komoly válaszra tart igényt, úgy neki kell megszabnia egy elfogadható bizonyíték mércéjét.

Van, aki azzal érvel, hogy a kinyilatkoztatás nem a megszokott értelemben vett bizonyítéktól függ. A kinyilatkoztatás egyszeri, egyetlen ily nemû esemény volt, és semmi olyan tényezõt nem tartalmazott, mely más emberi élményhez hasonlítható. Ezért csak "hiszem teljes hittel" alapon lehet elfogadni, mint valamit, ami önmagában, minden bizonyítékon és magyarázaton felül áll. Ez ellen nem lehet semmiféle kifogást emelni.

Nem egyszer találkozunk a lenézõ "vak hit" kifejezéssel, mint azt fent, a hitrõl szóló fejezetben említettük. Mint a Tóra tanítja, a hit nem olyasmi, amiért szabadkozni vagy mentegetõzni kéne. Az ész itt csõdöt mond, nem tud megbirkózni ezzel a kérdéssel, de ezért még nem kell elvetni az egészet mint irracionálist, mint ami ütközik a józan ésszel. El tudja-e fogadni a józan ész az isteni kinyilatkoztatás gondolatát, azt, hogy Isten képes kapcsolatot teremteni az emberrel, s azt meg is teszi? A hívõ embert nem akadályozza a józan ész a kinyilatkoztatás elfogadásában, ha a hite azt lehetõvé teszi.