Köznapi gondolkodásunkban a 18. év betöltése utáni nagykorúvá válást a polgári választójog automatikus elérése mellett, a tizenkét év tanulás utáni érettségi vizsgával és ugyanakkor a személyi érettséggel, az individuális tudat kialakulásával, az öntudatosság elérésével, a felelĂľs személyiséggel hozzuk összefüggésbe. Az utóbbi egy jellegzetes civilizációs tévképzet.
 
Ha szellemi érettségrĂľl van szó, Hamvas Bélának az érett szónak az értelmezése jut eszembe. Gyümölcsóra címĂť esszéjében kifejti, hogy az érett szavunk és az érintett szó közös gyökbĂľl ered, és érettnek lenni azt jelenti, hogy az isteni szellem (fény és szeretet) által érintetté és a szellemi információ irányába nyitottá válni. Hamvas szerint az érett ember, akár az érett gyümölcs a teremtés misztériumának, illetve csodának a megtestesülése, mert általuk "az ami belül van, kívül megjelenik": láthatóvá válik, hogy mi az, amit a csecsemĂľ, a gyermek és a kamasz, illetve a rügy, a bimbó és az érlelĂľdĂľ gyümölcs mint lehetĂľséget rejtegetett magában. Az érettség állapotának elérése tehát, Hamvas meglátásában: csoda. Az a teremtési aktus, amikor mindaz ami mindaddig csak belül, a szellemi erĂľk légökrében létezett és ott érlelĂľdött mint lehetĂľség, a külvilágban egyszerre megjelenik és láthatóvá válik.
 
Az életkorral valamiféle racionális (tudományos?), vagy analogikus összefüggésbe hozható, illetve az életkorhoz köthetĂľ nagykorúsággal és a biológiai, lelki és szellemi érettséggel kapcsolatos kérdésekre különbözĂľ válaszokat adnak a különbözĂľ kultúrák, kultuszok és a spirituális beavatási rendszerek. Ha Hamvas Béla a spirituális érintettséghez kapcsolja az érettséget, akkor én, a személyi felelĂľsségtudathoz, illetve a felelĂľsség képességének az eléréséhez (megérni: a felelĂľsség képességét elérni) kapcsolom a nagykorúságot. Ezért szerintem a magyar kultúrában felnĂľtt személynek a nagykorúsága annak a függvénye, hogy mennyiben képes megérteni az anyanyelv szellemét és mennyiben tud az Ăľ egyéni szellemét érlelĂľ "anya-nyelv" által érintett lenni, annak szellemével összhangban élni. Amint látni fogjuk, sajnos ebbĂľl a szempontból igen kevés - és talán egyre kevesebb - az éretté vált felnĂľtt személy a magyar nemzetben.
 
Faggassuk ki rejtelmei felĂľl az anyanyelvünket, úgy ahogy a hároméves gyermek faggatja az édesanyját, hogy tĂľle tanulja meg az Ăľ számára legfontosabb fogalmakat, az életben való eligazodáshoz szükséges tárgyi és a szellemi értelmeket:
 
FelelĂľs személy, felelĂľsségre képes felnĂľtt ember. Olyan emberre, olyan "felelĂľ" képességgel rendelkezĂľ személyre utal, aki nappali éber állapotában bármikor és bármilyen körülményben felelni tud ha szólítják, és értelmes feleletet tud adni arra vonatkozóan, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, mit miért mond, vagy nem mond. FelelĂľs ember az érett személyiségtudattal rendelkezĂľ ember, aki határozottan tudja, hogy Ăľ emberi személy, hogy személyi nevével együtt felelĂľsséggel rendelkezik: feleletadási képességgel. FelelĂľs ember az, aki felel azért amit mond, gondol és tesz. A felelĂľs ember a személy és a személy az, akiben létrejött a gondolat, a szó és a tett egysége.
 
Az az ember, aki nem tud felelĂľsséget vállalni azért, amit gondol, nem képes felelĂľsséget vállalni azért sem, amit tesz. Persze, ezt így megkövetelni mindenkitĂľl, nem csak hogy lehetetlen, hanem a követelés erĂľszakos bevezetése terrorhoz és tragikus helyzetekhez is vezetne, és ellentmondana az emberi nagykorúság és az érettség szellemének. Az én édesanyámat például hiába utalná egy felelĂľsségkövetĂľ szervezet „felelĂľsség-edukációs lágerbe”, mert Ăľ a személyi felelĂľsségvállalásra teljesen képtelen. A felelĂľs ember ugyanis csak a függĂľségei által meg nem zavart, autonóm és szabad ember lehet, akinek a szabadsága a lehetĂľ legnagyobb mértékĂť egyéni felelĂľsségvállalásában rejlik.
 
A szabadságnak, illetve a szabadság-állapotnak a megértése, a nagykorúság és az érettség második fĂľszava, de ez nem választható el a felelĂľsség kérdésétĂľl, sĂľt, a kettĂľ egymásnak a feltétele: csak a tetteiért, szavaiért és gondolataiért felelĂľs ember lehet szabad és ugyanakkor csak a szabad ember felelhet minden tettéért. Az éretlen ember összetéveszti a lehetĂľséget a szabadsággal és a felelĂľsséget a kellemetlen teherrel, a gátoltsággal, a korlátozottsággal, a nyĂťggel. Amennyiben abbéli törekvésünkben, hogy egyénileg, vagy csoportosan minél jobban és boldogabban éljünk, kivágjuk a földkerekség minden erdĂľjét és kipusztítjuk, vagy halálra szennyezzük a természet minden zugát, maga a tönkretett természet fog korlátok közé szorítani bennünket. A felelĂľtlen tetteink során nem a szabadságunkat gyakoroljuk, hanem mindössze a lehetĂľségeinkkel élünk, pontosabban: visszaélünk. LeegyszerĂťsítve ez lenne a szabadság és a felelĂľsség, illetve a nagykorúság és az érettség összefüggése.
 
A fĂľkérdés azonban az, hogy mi a helyes, az igazi (a nem hamis!) felelĂľsségvállalás. Semmi esetre sem az aggodalmaskodás, az aggodalmaskodó magatartás. Az önmagát és „szeretteit” a természetes nehézségektĂľl és az erĂľfeszítésektĂľl mentesíteni akaró, aggódó ember az öncélúan élvezni akaró emberrel karöltve teszi tönkre, szennyezi be és zavarja össze a föld élĂľvilágát, a föld önmagát szabályozni, megtisztítani és újjászülni képes biológiai rendszerét. Az aggódó ember, félelemben élĂľ ember, mert Ăľ nem akar egy felelĂľs, egész személy lenni, nem akar, vagy nem képes teljes felelĂľsséget vállalni gondolataiért, tetteiért és szavaiért. Nem akar, vagy nem tud harmonikusan együtt élni az isteni és a természeti törvényekkel. Az aggodalmaskodó ember, annak ellenére, hogy „jogosan aggodalmaskodó” szerepében nagyon felelĂľsnek tĂťnik, valójában felelĂľtlen személy, aki tudata mélyén lelkiismerete tisztaságában és szándékai törvényességében kételkedik.
 
Székelyföldön még mindig úgy tartják, hogy a gyermek Isten áldása és nem véletlenül. A székely és a csángó népi hagyomány Ăľrzi még azt az Ăľsi tudást, amit az asztrológia és a metafizika tanít, és ami szerint analogikus összefüggés létezik az anyagi bĂľség és az embernek (a felelĂľs személynek!) a gyermekáldással szembeni viszonya, szellemi alapállása (a viszonyulás pozitív, vagy negatív minĂľsége) között. Több nemzet nyelvében az anya, az anyaság, a Hold, a szaporaság, a bĂľség, a nép és az áldás kifejezés egy szótĂľbĂľl ered. SĂľt: van, ahol ugyanazt a kifejezést használják egyikre mint a másikra. Naivak lettek volna az Ăľsi népek és mi lennénk az okosabbak, mi, a külsĂľ és a belsĂľ természetünket egyaránt szennyezĂľ, népszám szerint sorvadozó európai nemzetek tagjai?
 
Ha a 18 évet betöltĂľ magyar ifjak tudnák azt, hogy a személyi felelĂľsség a szabadság elsĂľ feltétele, illetve ha tudnák azt, hogy a gyermekáldás felelĂľs vállalása és a számos gyermekért való felelĂľsségvállalás nem nyomorúságot, hanem a szó szoros értelmében anyagi bĂľséget és szabadságot eredményez, a gyermekszülĂľ (illetve a szülést elutasító anyák), nem kellene hogy annyi „nĂľgyógyászati” probléma miatt és szülés közben felmerülĂľ „komplikáció” miatt szenvedjenek. Ha értenék a magyar nĂľk, hogy a mai szentimentalista csengésén túl, és annak ellenére, valójában mit is jelent az áldott állapot kifejezésünk (nemcsak szellemi-lelki és ezáltal a fizikai egészség megĂľrzésének és az egészség-visszanyerésének a lehetĂľségét, hanem egyenesen az egészség megĂľrzésének az elsĂľ számú feltételét!), nem aggodalmaskodnának és nem szenvednének annyit, amennyit az újkeletĂť „terhesség” nyomasztó képzete szerinti életvitelük miatt szenvednek. Nem szentimentális pietizmusból alkották Ăľseink az áldott állapot kifejezést! Ha ezt a nagykorúvá válók megértenék, jobb foglalatosságot kereshetnének maguknak a nemzetféltĂľ politikusok, teológusok, demográfusok és szociológusok, mint hogy a nemzetsorvadás folyamatának csökkentése érdekében (mert a megállításról és visszafordításáról már lemondtak) személytelen, illetve szellemtelen és lelketlen „nagypolitikai” stratégiák kidolgozásán fáradozzanak.
 
Láthatjuk, hogy olyan egyetemes (azaz metafizikai) logikában való gondolkodásra utaló kifejezések és nyelvi struktúrák élnek a magyar nyelvben, amelyeknek ha képesek lennénk megérteni és a mindennapi életünkben alkalmazni a szó szerinti, eredeti értelmét, sokkal kreatívabban, nyugodtabban és egészségesebben élhetnénk. Ha képesek lennénk az anyanyelvünk érett szellemére hallgatni, nem élnénk az egyetemes lét áramlásaival ellentétesen, azokkal ellenkezve, fölösleges feszültségek és tragikus szenvedések között. SĂľt, még ennél is tovább megyek: ha meg tudnánk hallani azt, hogy mire utal, mit mond, mit tanít, mit Ăľriz itt Európában ez az ázsiai eredetĂť magyar nyelv, nem versengenénk más civilizált népekkel az öngyilkossági számarányok szerinti elsĂľ helyért világszinten.
 
Anyanyelvünk eme Ăľsi jelentéseinek a megértéséhez egy kis metafizikai tájékozódás szükséges, ami nem sajátítható el a sikercentrikus, illetve az élet megnyerésére és a természet fölötti gyĂľzedelmeskedésre beállított, pragmatikus „európai” iskolákban és egyetemeken. Metafizikai ismeretek nélkül ma már nehéz belátni (belülrĂľl: a spirituális dimenziók felĂľl meglátni, megérteni) a következĂľket:
 
Anyanyelvünkön nem azt mondjuk, amikor valaki valamilyen rendkívüli dolgot vitt véghez, hogy „potenciális volt azt megcsinálni”, hanem azt, hogy képes volt megtenni. Például, Jóska képes volt egy ötven kilós cementzsákot a két méteres állványra feltenni. Õseink tudták, hogy mindig elĂľbb van a kép, elĂľbb meg kell legyen az elképzelés, vagyis meg kell történjen, végbe kell menjen az imagináció folyamata és csak azután jön létre a materiális valóság. Õk tehát tudták azt, hogy az ember képzelĂľerejében rejlĂľ teremtĂľerĂľk  a képességek  hozzák létre a személy fizikai valóságát, mintegy materializálják azt. Ezek szerint a „képesnek lenni” eredetileg azt jelentette, hogy gondolatképek által teremteni tudni, valamit az anyagi világban tudatosan létrehívni. A képesnek lenni, közvetlenül a metafizikai Ăľsállapotok szerinti gondolkozásra (ontológiai alapok szerinti létérzékelésre) visszautaló kifejezése, az Ăľsi metafizikai gondolkozás (egység-) logikájára visszajelzĂľ kifejezése a magyar nyelvnek, még akkor is, ha ez a kifejezés nem létezett pontosan ebben a formában a XIX. századi nyelvújítás elĂľtt.
 
Amennyiben nem akarjuk mindezt tudomásul venni, körülnézhetünk az életünkben, hogy pragmatikus pozitivista mentalitásunkkal miféle (külsĂľleg és belsĂľleg) szennyezett valóságot hoztunk és hozunk létre. Globális szempontból teljesen mindegy, hogy 2000 elsĂľ hónapjaiban a romániai nemzetgazdaság létesítményeihez tartozó Nagybánya környéki bányaülepítĂľk szennyezik az élet teljes kipusztításáig a Magyarországon folyó Tiszát, mert a természetromboláshoz vezetĂľ, az élet megnyerését célzó, gazdasági és tudományos-technikai versengés szelleme nem Nagybányán született, hanem Nyugat-Európában, mint ahogy az elsĂľ környezetszennyezési problémák sem Romániából indultak el. A katasztrofális természeti szennyezések csak következményei egy több száz évvel korábban elindult „civilizációs” szellemi szennyezĂľdési folyamatnak, ami szoros kapcsolatban áll minden Ăľsi népnek az anyanyelve szellemétĂľl való eltávolodásával. Amit a környezetszennyezéshez vezetĂľ szellemi szennyezettségünkrĂľl állítok, egyelĂľre nyugodtan misztifikációnak lehet venni, és rábízni a jövĂľre, hogy a tapasztalat bebizonyítsa vagy megcáfolja állításaim valóságát.