Szeretnénk boldogan élni az életünket. Ez az alapvetĂľ kívánságunk, ami olyan egyszerĂťnek tĂťnik, a valóság mégis az, hogy magányosnak vagy elhagyatottnak érezzük magunkat, konfliktusaink vannak a magán vagy a közösségi életünk területén, esetleg a munkákat vagy a munkahelyünket illetĂľen, vannak nehéz kapcsolataink, elĂľfordulhat, hogy gyengül az egészségünk, röviden: nem vagyunk boldogok, csak pillanatokig, de legalább is nem úgy élünk, ahogy szeretnénk. Egyáltalán tisztában vagyunk azzal, hogyan szeretnénk élni? Vajon tisztában vagyunk azzal is, mi a teendĂľnk, hogy kedvünkre alakuljon az életünk? Tudjuk, kik vagyunk valójában, milyenek vagyunk úgy igazából, és mi a dolgunk?

 

Úgy tĂťnik, minden az önismerettel kezdĂľdik. Hogyan élhetnénk boldogan, ha azt sem tudjuk, kicsoda valójában, és milyen ember az, aki boldog szeretne lenni? Arról nem is beszélve, hogy mit jelent számára a boldogság? Hiszen nincs két ember a Földön talán, akinek a boldogság ugyanazt jelentené. Senki más, csak én magam tudom meghatározni a magam számára, hogy mit jelent nekem a boldogság.

 

Ugyanígy minden családtagom és minden barátom, kollégám, ismerĂľsöm maga tudja meghatározni önmaga számára, mit jelent neki a boldogság. Én a saját boldogságról alkotott elképzelésemet hiába szeretném rátukmálni bárkire is, az nem az övé. Hanem az enyém. Pedig hányszor elkövetjük ezt a hibát: „Hiszen én csak jót akartam!” mondjuk, és nem értjük a másik ember elutasító vagy megbántott reakcióját, sĂľt értetlennek vagy ellenségesnek bélyegezzük ezért. Ilyenkor jönnek létre azok a félreértések, amelyek akár hosszabb távra is elronthatják a másikkal való kapcsolatunkat.

 

Egy indiai, pontosabban szik bölcs, Kirpal Szing mondta a XX. század derekán: „ElĂľször önmagatokból hozzatok létre egy szépséges virágot, és azután árasszátok ki a virág édességét és az illatát mindenki számára.”

 

Hogyan tehetnénk másokért bármit is, hogyan segíthetnénk másoknak, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy ki az és milyen ember, aki segítséget szeretne nyújtani, és ki az, akinek segítséget szeretnénk nyújtani? Miben bĂľvelkedem, és vajon mire lehet szüksége, igénye a másiknak?

 

Az a bölcs, akitĂľl az elĂľzĂľ idézet is származik, így fogalmazta meg a fentieket: „Reformokra van szükség. De nem mások megreformálására, hanem a magunkéra.”

 

Rendben van. Akkor hogy lássunk hozzá? Hogyan ismerhetjük meg, aztán hogyan reformálhatjuk meg saját magunkat?

 

Az önismeret nagyon sokrétĂť. KülönbözĂľképpen láthatunk hozzá, ám érdemes az alapoktól elindulni, az ember életének kezdetétĂľl. Nem tĂťnik nevetségesnek a születéssel kezdeni az önismeretet, amikor ez utóbbi a felnĂľttkor igénye? Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az életünk elsĂľ néhány évét teljes függésben töltjük, aztán egyre függetlenebbé válunk, amíg elérjük az önállóságot (ha valóban elérjük) azért, hogy alkalmassá váljunk a magánéletünkben és a munkánkban egyaránt a kölcsönösségre, akkor indokolt az önismeretet a múltban elkezdeni. Vagyis a gyökereinktĂľl kezdve a törzsön és az ágakon keresztül a virágokig vagy a gyümölcsökig célszerĂť eljutnunk.

 

Mit jelent ez, lefordítva a fenti képes beszédet? ElsĂľ sorban a gyökereink felmérését. Honnan jövök, milyen országba, közösségbe, családba születtem? Mit hoztam az apámtól, az anyámtól és a családjaiktól? Milyen alapelveket, alap érzelmi, gondolati sémákat, szokásokat, hitrendszert, viselkedést hoztam magammal? Mennyire alkalmazkodom ma is ezekhez, mennyire kívánok megfelelni nekik?

 

Egyszóval: tisztázzuk, milyennek „látjuk” a világot, hogyan értelmezzük és értjük a világot annak alapján, amit hoztunk magunkkal. Miután megvizsgáltuk ezt, és tömören, akár néhány szóban leírtuk a vizsgálódásunk eredményét, azaz alapvetĂľ érzelmi, gondolati, és szokásbeli jellemzĂľinket, gondoljuk végig, hogy mindent úgy látunk-e, annak megfelelĂľen, amit kaptunk gyermekkorunkban, amit hoztunk magunkkal. Esetleg idĂľközben változtattunk dolgokon, kialakítottuk-e a saját modellünket, vonatkoztatási rendszerünket, vagyis paradigmáinkat? Azt is írjuk le, hogy a saját paradigmáink szerint mik a jelenlegi alapelveink, milyen alapokra helyezve, hogyan „látjuk” a világot?

 

Aztán írjuk le azt is, kinek a szemével látjuk a dolgokat, a sajátunkéval, vagy valakinek a nézĂľpontján keresztül, azaz valakit vagy valakiket, esetleg valamit (szülĂľt, társat, gyereket, családtagot, barátot, ellenséget, hittestvért, elvbarátot, munkát, pénzt, élvezetet) a középpontunkba helyezve látunk mindent?

 

Hogy miért írjuk le ezeket? Mert amit végiggondolunk, az mind nagyon pontos és jó lehet, de nem marad meg, és még nem tettünk ezzel semmit magunkért. A cselekedet az, és az elsĂľ ilyen cselekedet az írás, ami bemozdít bennünket a tettek irányába, azaz kifejezi, hogy valóban tenni akarunk magunkért.

 

Most vessük össze a három leírást, hogy lássuk, melyek a hozott és melyek a saját paradigmáink, illetve a „saját” látásmódon belül ki vagy mi irányít, befolyásol minket? (Netán meghatározó erejĂť a befolyásolás? Felülírja a saját alapelveimet? Miért engedem meg, hogy más élje helyettem az életemet, ráadásul saját magamban? Ennyire nem tartom magam alkalmasnak vagy méltónak arra, hogy a saját életemet vezessem? Miért? Vagy kényelmes vagyok hozzá? Nincs kapcsolatom saját magammal? Nem szeretem magamat? Ki az, aki a testemben él, és ki fog meghalni benne? Gondoljuk végig e kérdéseket alapelveink megfogalmazása elĂľtt!)

 

A leírt különbségeket látván kialakíthatjuk és leírhatjuk a saját jelenlegi alapelveinket. Visszatérve az elĂľzĂľ hasonlathoz, ezek lesznek azok a gyökerek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy erĂľs legyen a fa törzse, s innen sok hajlékony, virágzó ág és bĂľséges termés fejlĂľdjék majd.

 

Azzal, hogy az alapelveinket végiggondoltuk, tudatosítottuk és leírtuk, megkezdĂľdött az önismeretünk. (Az önismeret – amint azt már tudjuk – tetteket igényel, sĂľt a továbbiakban változtatásokat is.) Miután leírtuk az alapelveinket, és tudomásul vettük, hogy azok a továbbiakban meghatározzák a világszemléletünket, elkezdhetjük tisztázni, hogy kik vagyunk, és valójában mit jelent számunkra a boldogság. Ezt pontosan fogalmazzuk is meg, aztán fedezzük fel a hozzá társuló érzéseket, és a belĂľlük fakadó gondolatokat, utána pedig képzeljük el, milyen az, amikor valóban boldogok vagyunk, és milyenek a megvalósult boldogsághoz kapcsolódó érzéseink?

 

Mit tapasztaltunk? Legszebb álmunk megvalósulása jelenti a boldogságot számunkra? Kihez, mihez köthetĂľ a boldogságunk? Szükséges valamilyen változtatást végrehajtanunk önmagunkon ahhoz, hogy megvalósítsuk, megéljük a boldogságot? Ha igen, mi ez a változtatás? Hogyan hajtjuk végre? Van cselekvési tervünk? Meg tudjuk határozni a szükséges lépéseket? Vagy a boldogság egyszerĂťen önmagunkban rejlik? Kik vagyunk tulajdonképpen mi, akik boldogságot, vagy éppen az ellenkezĂľjét hordozzuk magunkban? Hogyan lehetséges ez? Puszta véletlen? Mi az, hogy véletlen? Véletlenül születtünk meg? És így is fogunk meghalni? Miért vagyunk a világon? Van egyáltalán célja, oka az egésznek? Okozott már örömöt pusztán az, hogy éreztem: vagyok? Semmi úgynevezett okom nem volt arra, hogy boldog legyek, csak megtörtént? Jelent ez egyáltalán valamit? És ha igen, akkor mit? A boldogság egyszerĂťen a létezésemhez kötĂľdik? Lehetséges lenne ez? Akkor, amikor boldog voltam, elsĂľsorban éreztem a boldogságot, és csak utána gondoltam, hogy boldog vagyok? Miért? Az érzéseim „közelebb” vannak hozzám, mint a gondolataim? Az érzéseimen keresztül megbízhatóbb a tapasztalásom?

 

Hiszen ha például egy papír dossziét tartok a kezemben, azt érzem, hogy fogok egy bizonyos lapos tárgyat, ami szilárd, érzem az anyagát, látom a színét, és ha végigsimítok rajta, hallom a súrlódás hangját. Ezt a tárgyat több érzékszervemmel is tapasztalom, mégis azt gondolhatom közben, hogy a kvantumfizika eredményeibĂľl a tudomásomra jutott, hogy a tárgy is és a kezem is néhány atom keringése egy hatalmas térben, és az atomok frekvenciája az, amit színként észlelek. Vagyis sem az észlelésem, vagyis az érzékszervi tapasztalásaim, sem a gondolkodásom nem tükrözi a valóságot. Ugyanakkor a boldogságom nagyon is valóságos, és közvetlenül tapasztalom. ElĂľfordul, hogy felidézek egy múltbeli eseményt, és boldognak érzem magam, vagy éppen boldogtalannak. Újraéltem egy esetet, feltöltöttem ugyanazzal az energiával, ami akkor hatott át, amikor megtörtént, és úgy tĂťnik, ugyanúgy érzem magam, mint amikor elĂľször történt. De ha sokszor felidézem, kopik a történés és csökken az érzés. Még sincsenek „közelebb” hozzám az érzéseim, mint a gondolataim? Miért? Vagy csak a jelen történésnek van igazi ereje? Az „itt és most” ad erĂľs érzést?

 

Minden válasszal közelebb jutunk magunkhoz. Ne féljünk feltenni magunknak a fenti kérdéseket, és ne legyünk restek válaszolni rájuk! Próbáljunk ki mindent, ami itt szerepel. Semmit ne higgyünk el, csak amit megtapasztaltunk. Úgy, ahogy tapasztaltuk. És ne feledjük: mindenki másként tapasztal! Csak azt mondhatom a magaménak, ami az enyém. A másik ember másként, mást tapasztal. Ez az övé. Tartsuk tiszteletben magunkat és a másikat!

 

Az ismeretszerzés alapja a tisztelet és a megbecsülés. Hogyan ismerhetném meg magamat vagy egy másik embert, ha nincs bennem Ăľszinte érdeklĂľdés iránta? Ha az érdeklĂľdésem nélkülözi az Ăľszinteséget és a tiszteletet, akkor csak a kíváncsiság marad, ami elĂľl minden ember elzárkózik. Tehát az Ăľszinte érdeklĂľdés és a tisztelet vezet a megismeréshez, azzal nyitom ki azt a kaput, amin keresztüljutva kapcsolatba kerülhetek önmagammal vagy a másik emberrel.

 

Ha ez így van, akkor mind az önismeret, mind mások megismerése olyan értékeken múlik, mint az Ăľszinteség, a megbecsülés, a tisztelet. Ezek az értékek megjelennek az alapelveimben is. Az új paradigmáim jelenlegi alapelveimre épülnek. Ha alapelveim eddigi gondolkodásom, hitrendszerem, szokásaim, viselkedésem felülvizsgálatát, esetleges felül bírálatát kívánják meg, vegyem a bátorságot és változtassak ezeken, a paradigmaváltás érdekében, aztán következményeképpen változtassak magamon. Újuljak meg, aztán kezdjem újra az egészet önismerettel, alapelvekkel, paradigmaváltással, majd megújulással...

 

Mi lehet ennek a körfolyamatnak az eredménye? Miért érdemes erre idĂľt és fáradságot szánni? Természetesen tudni szeretném, mire áldozom az idĂľmet és az energiámat.

 

Az elsĂľ fontos eredmény az önismeret. Közelebb kerülök önmagamhoz, és ez megmutatkozik, sĂľt kamatozik az életvezetésemben. Magam vezetem az életemet. Értelmesebb, boldogabb és elégedettebb lehet az életem. Rajtam múlik. Megtudom, ki vagyok, mit és miért teszek itt ebben a világban. Aztán tovább léphetek a felé, hogy honnan jövök, hová tartok, van-e célja, értelme az ittlétemnek, van-e küldetésem, és ha van, mi az.

 

A második nagy eredmény a másokhoz való közelebb kerülés. Javulnak a kapcsolataim, a tolerancia, a másik ember megértése és önmagam megértetése a másikkal, tehát a kommunikációm, aztán a másokkal való együttmĂťködés készsége, a kölcsönösség. Egy újabb körfolyamat kezdĂľdik, hiszen a kölcsönösséggel nĂľ az önkifejezésem, a kreativitásom, ami megint visszahat az önismeretemre és a többiekkel való együttmĂťködésemre. Egyre inkább értelmet nyer az ittlétem, eredményesebb, teljesebb az életem. Boldogabb vagyok?...