A történeti isten-kinyilatkoztatás vallásainak szülĂľhazája a Közel-Kelet. Alapjaikat Mózes és Zarathustra rakta le, és a babiloni fogság utáni, az iráni eszméktĂľl megtermékenyített zsidó vallás volt az a forrás, amelybĂľl a kereszténység és az iszlám eszmevilága jelentĂľs mértékben merített. Ez külsĂľleg már abból is kitĂťnik, hogy mindkét vallás szent könyveiben minduntalan zsidó legendákról, hagyományokról és szokásokról történik említés, és ezek határozzák meg az egész történelemfelfogást.

A zsidó vallás az egyedülvaló, túlvilági istenbe vetett hitet hirdeti. Az a korábbi elképzelés, amely szerint a monoteizmus [egyistenhit] csak a zsidóknál található meg, sĂľt hogy egyenesen Ăľk lettek volna ennek létrehozói, már nem állja meg a helyét, amióta megállapították, hogy a világ örökkévaló urának képzete az indiaiaknál, kínaiaknál, görögöknél, sĂľt még természeti népeknél önállóan is elĂľfordul. A monoteizmusnak az a különleges formája azonban, úgy látszik, a zsidó nép speciális sajátja volt. Ez magyarázza azt a tényt, hogy miért támadták a pogányok a keresztényeket mint "ateisták"-at: azért, mert az utóbbiak megfosztották a természetet isteni voltától. A görögök ui. az égitestekben és más természeti tárgyakban isteneket vagy istenek hatáskörébe tartozókat láttak, felettük pedig a világ örökkévaló urát képzelték el mint legfĂľbb irányítót, vagy pedig egy örökkévaló Mindenség-Istent tételeztek fel mögöttük vagy bennük végsĂľ Ăľsökként. Számukra az az isten, aki a semmibĂľl általa létrehozott természettĂľl abszolút módon különbözik, és felette természetistenek közvetítése nélkül uralkodik, valami egészen új volt, ami ellentétben állott minden addig létezĂľvel.

A héber monoteizmus hosszú fejlĂľdési folyamaton ment át, amíg elnyerte azt az egyetemes és átszellemült formáját, amely a kereszténységben jellemzi. Ennek a fejlĂľdési folyamatnak a történetét a Bibliából természetesen csak közvetett módon lehet kikövetkeztetni, mivel azt a ma rendelkezésre álló formájában papok dolgozták át, akik teológiai szempontjaikat mindenütt igyekeztek érvényre juttatni, és ezért az egész fejlĂľdést igyekeztek úgy értelmezni, mintha az egyisten gondolat az emberiség Ăľsvallása volna, és Izráel ettĂľl csak alkalmilag, a politeista [többistenhivĂľ] szomszéd népek hatására tért volna el. KörültekintĂľ vizsgálatok után azonban nem lehet kétséges, hogy a héberek, éppúgy, mint a többi sémi nép, eredetileg démonokat, fa-, kĂľ- és forrásszellemeket, kígyókat és szarvasmarhákat, égi isteneket és istennĂľket tiszteltek, és még a prófétáknak is szüntelen harcolniuk kellett ezek ellen a régi idĂľkben meggyökeresedett kultuszformák ellen. A zsidók Elephantinében (Egyiptom) még az i. e. 5. században is imádtak férfi és nĂľi istenségelvet, név szerint az "ég királynĂľjé"-t, amint azt a Jeremiással [Jirmijáhu] Egyiptomba kivándorló zsidók is tették (Jer. 7, 18; 44, 16 sk.). Ha a Jahve-imádóknál még ebben az idĂľben is ilyen erĂľs politeista hajlamok mutatkoztak, akkor még inkább feltételezhetĂľk ezek a korábbi idĂľszakra vonatkozóan.

ElĂľ-Ázsia népei körében a régebbi idĂľkben különösen nagy jelentĂľsége volt annak az istennek, aki a közösséget, a törzsek szövetségét, az amphiktüoniát egésszé fogyta össze. Ilyen isteni pártfogóként tisztelték az ammoni és a moábi törzsek Kánrost [Kamós, Kemos], a héberek Jahvét. A Bírák könyve 11. fejezetének 24. versében Jefta [Jefte] bíró az ammoniak királyának az isten és népe közötti kapcsolatot magyarázza, mondván: "Nemde az, amit Kámos, a te istened elfoglal, az joggal megillet téged? Az tehát, amit az Úr, a mi Istenünk mint gyĂľztes elfoglalt, nekünk jár birtokul."

A törzsi istenek felségterületérĂľl vallott nézet létezésének bizonyítékát Mésa [Mesa] moábi király i. e. 900 körül készült gyĂľzelmi felirata szolgáltatja. Mésa ebben elbeszéli, hogy Kámos segítségével legyĂľzte Izráel népét, elragadta tĂľle Nebah városát, annak mind a 7000 lakosát Kámos tiszteletére leölette, a Jahvének szentelt templomi edényeket elragadta, és Kámos színe elé helyezte. Az Ószövetség több más helye azt bizonyítja, hogy más isteneket más országok urainak tekintettek. 1 Sám. 26, 19. versében Dávid arról panaszkodik, hogy hazájától távol más isteneket kellett imádnia, Jónás próféta Tarsziszba [Tarsis] menekült, hogy Jahve hatalmának körébĂľl kiszabaduljon (Jónás 1, 3). Naámán szír zsoldosvezér két öszvérrakomány palesztinai földet vitt magával, hogy Jahvét hazájában tisztelhesse (2 Kir. 5, 17). 5 Mózes 10, 17. verse Jahvét az ;,istenek istené"-nek nevezi. Dániel ll, 36. verse az idegen istenekrĂľl mint tényleges létezĂľkrĂľl beszél. 5 Mózes 4, 19. és 29, 26. verse szerint Jahve más népeknek másféle istenek, pl. az égitestek stb. tiszteletét adományozta.

Jézus, Sirák fiának könyve (17, 14) szintén feltételezi, hogy Jahve más isteneket más népek feletti hatalommal ruházott fel. Tehát az a nézet volt az uralkodó, hogy minden népnek külön istene van, akit legfĂľképpen imád, mert annak kegyei hasznára vannak, haragja pedig árt. Ha tehát az izráeliek Jahvét imádták istenükként, akkor ezt eredetileg nem azért tették, mert azt hitték, hogy Ăľ az egyetlen isten, hanem abban a tudatban, hogy ez az Ăľ istenük, aki velük szerzĂľdést kötött, és akitĂľl azt remélték, hogy a leghatalmasabbnak fog bizonyulni. Monoteizmusról tehát a fejlĂľdésnek ezen a fokán még nem beszélhetünk. Jahve isten, vagy Kámos, vagy valaki más nem a világon és az egész emberiségen uralkodó elv, ezek valamennyien csak részhatalommal rendelkeznek, és egymás mellett állnak. Ha ekkoriban valaki már elgondolkodott volna azon, hogy mi tartja fenn a kozmoszban és a földön a rendet, és mi teremt végsĂľ egyensúlyt az egyes törzsek rivalizáló istenei között, akkor azt nem tarthatta volna-másnak, mint személytelen világtörvénynek.

Ebben az idĂľszakban azonban ez a kérdés szemmel láthatóan még nem volt égetĂľ probléma. Másrészt viszont figyelemre méltó, hogy különbözĂľ népek törzsi istenükrĂľl világteremtĂľ mítoszokat regélnek anélkül, hogy ebbĂľl a számukra magától értetĂľdĂľnek tĂťnĂľ következtetéseket levonnák.

Jahve nevét Mózes 2. könyve (3, 14) úgy magyarázza, hogy az isten azt parancsolta Mózesnak, hogy Ăľt az izráeliek elĂľtt "Vagyok az, Aki Vagyok" ("Aki vagyok"]-nak nevezze. Nem valószínĂť, hogy oly régi idĂľszakban a "Jahve" név az isten létét fejezte volna ki, a szó etimológiája azonban mindmáig erĂľsen vitatott, megoldatlan probléma maradt. A bibliai leírások szerint Jahvét eredetileg természet istennek képzelték el, aki füstben, zivatarban, földrengésben és vulkanikus jelenségekben nyilatkozik meg (Bír. 5, 5)-;-alakja késĂľbb különbözĂľ helyi istenekkel olvadt össze. Eredetileg valószínĂťleg a 5zínai [Sinai-] hegy (Hóreb) istene volt; még a késĂľbbi idĂľkben is úgy emlegették ezt a hegyet, mint Jahve lakóhelyét.
 
Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977