A szellemvilág

Az isten olyan értelemmel és akarattal megajándékozott személyes szellemlényeket teremtett, akik testetlenek, és ezért általában láthatatlanok, de meghatározott alkalmakkor és célból látható testet ölthetnek magukra. Ezeket a lényeket, akik szolgáló szellemekként az isten akaratát hajtják végre, angyaloknak (a görög angelosz = követ, hírnök szóból) nevezik. Attól a pillanattól kezdve, amelyben az isten (az anyagi világot megelĂľzve) megteremtette Ăľket, a természetes boldogság birtokába kerültek, ami fĂľleg az isten tökéletes megismerésébĂľl állt. Annak érdekében, hogy a túlvilági üdvösségnek is részesei lehessenek, az isten vizsgálatnak vetette alá Ăľket, és akiket alkalmasnak talált, azokat megjutalmazta megszentelĂľ kegyelmével, amelynek révén abban a túlvilági boldogságban része-sülnek, hogy az istent szüntelenül láthatják (Máté 18, 10).

Az angyalok az Ephesz. 1, 21. verse és 3, 10, valamint a Kol. 1, 16. verse szerint kilenc karra oszlanak. Ezek legalsó csoportja (hierarchia) az angyalok, arkangyalok és erények (virtutes), Ăľk hajtják végre közvetlenül az isten parancsait a teremtmények körébe. A második csoport az urasásokat (principatus) és hatalmasságokat (potestates) foglalja magában, ezek fĂľként a teremtésben vettek részt; a legmagasabb hierarchiák : a trónusok, szeráfok és kerubok, akik nevüket onnan kapták, hogy az isten trónusa mellett állanak, az iránta érzett szeretettĂľl égnek, és arcát nézik.

A középkori skolasztikusok szerint az angyalok, mivel a matéria mint a princípium individuationis [= az egyedítés elve], hiányzik belĂľlük, nem tekinthetĂľk egyéneknek, hanem mindegyik különálló species. Anyagtalan voltukkal függ össze nemnélküliségük is, amirĂľl már Máténál (22, 30) is szó esik.

Az angyalokat az isten küldi, "azok szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget" (Zsid. 1, 14). Az emberek érdekében tevékenykednek oly módon, hogy azok imáit az isten trónusa elé viszik (Jel. 8, 3-4; Tób. 12, 12), segítenek az embereknek, hogy elnyerjék az üdvösséget, amint Cornelius századossal tették (Ap. Csel. 10), és minden útjukon óvják Ăľket (Zsolt. 91, 11 skk.). Máté 18, 10 szerint a gyermekeknek ĂľrzĂľangyalaik vannak az égben; hasonlóképpen minden embernek van Ăľrangyala, sĂľt Dán. 10 szerint az egyes népeknek is megvan a maguk túlvilági protektora. Az arkangyalok a következĂľk:

Mihály (Mikáél, "Kicsoda olyan, mint Isten?"); Ăľ személyesíti meg az isten mindenhatóságát és igazságosságát; ezért Ăľ Ăľrzi az utolsó ítélet kardját és mérlegét. A zsidók (Dán. 10, 13 és 21 és 12, 1), majd késĂľbb a németek védĂľszentjének ("a német Michel") tartották.

Ráfael (Ráfaél, "Isten az én orvosom"), az ártatlanság védangyala (mint ilyen Tóbiás kísérĂľje; vándorbottal és lopótökkel ábrázolják).

Gábor (Gábriel) az üdvözlet angyala, aki az elsĂľ Ave Mariát mondotta, legtöbbször papi öltözetben, liliommal ábrázolják.

Ehhez a háromhoz olykor negyedikként még hozzáteszik Urielt is, aki Krisztus sírját Ăľrizte.

Az angyalok egy része nem állotta ki az említett próbát; a gĂľgtĂľl elvakultan elfordultak az istentĂľl, ezért az isten az alvilág sötét mélyébe taszította Ăľket. Noha az örök tĂťzben szenvedik kínjaikat (Máté 25, 41), tartózkodási helyüket idĂľnként mégis elhagyhatják, hogy az embereket kísértésbe vigyék, bĂťnre csábítsák, és kárt okozzanak nekik; a gonosz hatalmak legtöbbször megszállják az embereket, és különbözĂľ betegségeket okoznak nekik. Az evangéliumok több helye arról számol be, hogy Krisztus kiĂťzi az ördögöt (pl. Máté 12, 28; Márk 5, 8 skk.). Három párhuzamos helyen (Máté 8, 28, 33; Márk 5, 1-17; Lukács 8, 26-37) olvashatunk arról, hogy Jézus az ördögöknek kérésükre megengedte, hogy disznókat szálljanak meg, e disznók azután a tengerbe rohantak, és megfulladtak.

A rossz szellemek, az angyalokhoz hasonlóan szintén hierarchiát alkotnak. Élükön az áll, aki a többieket pártütésre csábította. Ennek neve Sátán, Belzebub (Máté 10, 25), Béliál (2 Kor. 6, 15) vagy egyenesen ördög (diabolosz, diabolus). Ez "ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el" (1 Péter 5, 8-9).

A középkorban a pokol hierarchiáját a mennyei torzképének képzelték. A pokol legmélyén lakozik Lucifer, a gĂľg szelleme. Alá-rendelt alvezérei: Asmodeus [Ásmodeus], az érzékiség démona, Mammon, a kapzsiság ura és Belzebub, a bálványimádás és a mágia patrónusa.

Az ördögrĂľl szóló és a katolicizmus által még ma is védelmezett tanítás a protestáns ortodoxiának is szerves alkotórésze. David Hollaz ( j' 1713) például azt tanítja, hogy az angyalok bukása a hatnapos isteni mĂť befejezése után, de még az elsĂľ ember bĂťnbeesése elĂľtt, vagyis "a világ második hetében" következett be. Noha az ördögök hatalma nagyobb, mint az embereké, mégis korlátozza Ăľket az isten hatalma olyképpen, "hogy az isten engedélye nélkül semmit sem tehetnek. Az ördögöknek nincsen többé szabad akaratuk, csupán arra képesek, hogy a különbözĂľ gonosztettek között válasszanak."

Ismeretes, milyen pusztításokat okozott az ördögben való hit a boszorkányperek révén mind katolikus, mind protestáns vidékeken. Glarusban még 1782-ben is folyt boszorkányper. E sötét babonák ellen elĂľször a jezsuita Spee lépett fel 1681-ben, majd Bekker holland prédikátor 1691-ben, és a felvilágosult Thomasius 1701-ben. Ha az ördögben való hit túlzásai a 19. században meg is szünteti, maga a hit mégis a legtöbb keresztény számára a dogmatika magától értetĂľdĂľ elemét alkotja.

A racionalizmus ezzel szemben az ördög létezésének feltételezése ellen foglalt állást, és Schleiermacher óta számos szabadgondolkodó protestáns teológus szintén elvetette a Sátánban való hitet. Emellett kialakult az az elképzelés, hogy abszolút gonosz személyes ördög nem is létezhet, mivel ha személy, akkor teremtett lény, az isten alkotása, ezért tehát nem is lehet abszolút rossz. Ha viszont azt feltételezik, hogy abszolút gonosz lény létezik, akkor annak éppoly örökkévalónak kell lennie, mint amilyen az abszolút jó isten; ebben az esetben azonban már letérnek a monoteizmus alapjáról, és a dualizmushoz jutnak el.

A testek világa

Az anyagi világ megteremtése a Genezis 1. része szerint hat nap alatt ment végbe, míg azután az isten a hetedik napon kipihente a munkát, és ezzel példát adott az embereknek a szombat megtartására. Az elsĂľ napon jött létre a fény, a másodikon az ég kiterjesztése a víz közepén és különválasztása, a harmadikon a föld és a növények, a negyediken a világítók az égen, az ötödiken a vízi állatok és a levegĂľ, a hatodikon a szárazföldi állatok és az emberek.

A sorrend a mai fogalmak szerint különös, mivel érthetetlen, hogyan létezhetett fény az égitestek elĂľtt, vagy növények korábban, mint a nap. A teremtéstörténet a Genezis 2, 4 skk. szerint több pontban eltér az elĂľbbitĂľl, nevezetesen abban, hogy utóbbi közvetett okokat hangsúlyoz (a növények nedves felhĂľkbĂľl, a nĂľ a férfi bordájából keletkezett), és a sorrend is más. A 104. zsoltárban és Jób 38-ban szintén más adatok szerepelnek. A dogmatikusok azonban igyekeznek ezeket az eltéréseket összhangba hozni.

A bibliai teremtéstörténet lényege az alábbi megállapításokat tartalmazza: 1. az isten a világot demiurgosz közremĂťködése nélkül, éspedig nem valamilyen rajta kívül létezĂľ Ăľsanyagból és 2. az ember javára teremtette. 1 Mózes 1, 17, 26 skk. és 9, 1-3 kifejezetten hangsúlyozza, hogy a föld és az égitestek, az állatok és növények nem öncélúak, hanem kizárólag az ember érdekét szolgálják. E tekintetben a keresztény tanítás sokkal nagyobb mértékben antropocentrikus, mint az indiaiaké, az elĂľbbiben ui. az ember a természethez képest különleges helyet foglal el, Ăľ a teremtés koronája, és Ăľ miatta játszódnak le a világ eseményei.

Az emberi világ

Az isten az embereket a saját képmásaként teremtette (1 Mózes 1, 26). Az embernek az istenhez hasonlósága elsĂľsorban abban mutatkozik meg, hogy az ember, ellentétben az állatokkal, halhatatlan, szellemi, értelmes lélekkel és akaratszabadsággal rendelkezik. Ez a tanítás a teológusok szerint abból hámozható ki, hogy az isten 1 Mózes 2, 7 szerint az embert a föld porából alkotta, és a élet leheletét lehelte belé, míg az állatok teremtésénél nem esik szó arról, hogy külön életprincípiummal látta volna el Ăľket.

A dogmatikusok szerint az ember két teljesen különbözĂľ alkotórészbĂľl áll, az anyagi (materiális) testbĂľl, amely természetes úton, az anya testébĂľl jön létre, továbbá a halhatatlan lélekbĂľl, amely egyszerĂť, szellemi, anyagtalan szubsztancia. Valamennyi teológus bizonyos abban, hogy a lelkeket az isten teremtette, tehát van kezdetük, de az isten mindenhatósága révén nincsen végük, hanem az isten örökké életben fogja tartani Ăľket. Az ún. "tradicionisták", így például Tertullianus és más teológusok azt tételezik fel, hogy lelkét a gyermek testével együtt szüleitĂľl kapja, így minden lélek az elsĂľ ember lelkétĂľl származik; az ún. "kreácionisták" abban hisznek; hogy az isten az egyes lelkeket külön alkotja meg a semmibĂľl, és azután a szülĂľk létrehozta testtel egyesíti.

Az isten elĂľször Ádámot, az elsĂľ férfit teremtette meg, és csak késĂľbb az elsĂľ nĂľt, Évát (= élet) Ádám egyik bordájából, ami 1 Kor. 11, 9 szerint azt az elvet fejezi ki, hogy nem a férfi van a nĂľ, hanem a nĂľ a férfi kedvéért. Az elsĂľ embereket az isten természetes és természetfeletti adottságokkal és tulajdonságokkal ruházta fel. Birtokukban volt a test halhatatlansága (Bölcsesség könyve 2, 23 skk.), és boldogan éltek a paradicsomban, akaratukkal oly tökéletesen tudtak uralkodni érzékiségük felett, hogy semmiféle érzéki vágy nem szállt szembe a szellemmel, és ezért meztelenségüket sem szégyellték (1 Mózes 2, 25).

Isteni döntés alapján Ádám lett az emberi nem testi és lelki Ăľsapja. Arra a kérdésre, vajon hogyan volt képes Ádám gyermekeket nemzeni, ha nem voltak vágyai, Szent Ágoston azt válaszolta, hogy Ádámnak gerjedelem nélkül is sikerülhetett hímvesszĂľjét erekcióra késztetni, ugyanúgy, ahogyan az emberek össze tudják ráncolni homlokukat, vagy sokan mozgatni tudják fülüket. MielĂľtt azonban Ádám az emberiség Ăľsapja lett, az isten vizsgálatnak vetette alá. Azt kívánta tĂľle, hogy engedelmesen teljesítse parancsát, s hogy ne egyék a tudás fájának gyümölcsébĂľl. Ádám azonban, akit a kígyó (vagyis késĂľbbi értelmezés szerint a Sátán) megkísértett, Éva buzdítására vétett a parancs ellen, és ezzel oly súlyos bĂťnt követett el, hogy az isten Ăľt és az összes késĂľbbi embert megfosztotta korábbi elĂľnyös tulajdonságaitól. Azóta az emberek testileg többé nem halhatatlanok, hanem alá vannak vetve a halálnak, mert ez a bĂťn zsoldja (Itóm. 6, 23), nem élhetnek többé gondtalanul a paradicsomban, hanem keményen kell dolgozniuk a világban.

A katolikus és protestáns dogmatikusok nézetei arról, hogy milyen szellemi-erkölcsi állapotba került az emberiség a bĂťnbeesés következtében, eltérnek egymástól.

A római katolikus tan szerint maga az emberi természet nem változott meg a bĂťnbeeséssel; a megismerés és az akarat erĂľi, amelyekkel rendelkezett, valamint az a képesség, hogy önmaga döntsön a jó mellett, megmaradtak (liberum arbitrium), de már csak csökkent mértékben. Elvesztek viszont a kegyelem természetfeletti ajándékai, amelyeket az isten Ádámnak adott, a szentség és igazságosság, amely összhangban állott a vágyakkal, kötelességekkel és cselekedetekkel, továbbá a haláltól való függetlenség és a paradicsom gyönyörĂťségei, és ennek a jóra való állandó törekvés és az érzékiség megfékezése vallotta kárát.

A protestáns elmélet nem tesz különbséget természetes és természetfeletti kegyelmi ajándékok között, hanem úgy véli, hogy az embert a bĂťn teljesen megrontotta. Ugyanúgy, mint ahogyan az eredeti igazságosság (iustitia originalis) a még el nem bukott ember lényege volt, a bĂťn okozta romlottság a bukott ember alapvetĂľ sajátossága. A bĂťnre való, szokásszerĂť hajlam miatt teljességgel képtelen az istent magától megismerni és szeretni, a jóra törekedni és a jót cselekedni. Mindaz, ami jó benne, csak isteni kegyelem révén hat.

Ádám bĂťnét összes utódai örökölték, így "egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, "egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bĂťnössé váltak" (Róm. 5, 18-19).

Az isteni parancsnak megfelelĂľen, amely azt mondotta, hogy sokasodjanak, és az egész földet vessék alá maguknak (1 Mózes 1, 28), az emberek száma nemzedékrĂľl nemzedékre nĂľtt, és az egész földön elterjedtek. Az Ószövetség részletesen beszámol az emberiség fokozódó romlottságáról, ami az istent arra késztette, hogy a vízözönnel súlyos büntetést mérjen rá (1 Mózes 6); - de a megmenekültek utódai sem Ăľrizték meg az Ăľs-kinyilatkoztatás igazságait, amelyeket az isten az elsĂľ emberekkel közölt, hanem bálványimádásba süllyedtek, mivel az egy igaz isten helyett számos bálványt és démont imádtak. A helyzet tovább romlott, amikor a bábeli torony építése miatt (1 Mózes 11) bekövetkezett az általános nyelvzavar. Az isten ekkor minden népet saját útjára engedett (Ap. Csel. 14, 16), és csak azzal törĂľdött, hogy egy bizonyos nemzetséget a kinyilatkoztatás hordozójává tegyen. Az isten választása Ábrahámra esett, utasította, hogy Káldeából, hazájából, Kánaánba [Kanaán] költözzék, és egy nép Ăľsatyjává tette Ăľt.

Ez a nép arra volt kiszemelve, hogy híven megĂľrizze az egy isten tanítását, és késĂľbb a világot megajándékozza a messiással, aki majd minden népnek áldást hoz (1 Mózes 12, 3). Ábrahám utódai, Izsák és Jákob és ennek fiai, valamint Mózes, a törvényhozó és végezetül a próféták, akik idĂľrĂľl idĂľre felléptek a zsidók között, tovább adták a szent kinyilatkoztatást, mind fényesebb megvilágításba helyezték, és elĂľkészítették Krisztus megjelenését, akiben az isten maga lett emberré, hogy Mózes törvényét újjal váltsa fel, a kinyilatkoztatást teljessé tegye, és befejezze, mindenekelĂľtt pedig azért, hogy az emberiséget az eredeti bĂťntĂľl megváltsa.

Az emberiség képtelen volt arra, hogy a bukásból magától felemelkedjék, és az azt megelĂľzĂľ állapotba visszakerüljön, mivel Ádám bĂťnével az istent olyan súlyosan megsértette, hogy annak jóvátételére valamennyi ember sem volna képes.

Az isten azzal, hogy Krisztusként emberré lett, helyre tudta állítani az Ádám bĂťnbeesésével megzavart üdvrendet, és visszavezethette az emberiséget az üdvösség útjára. Azzal, hogy Krisztus a kereszten meghalt, önmagát mindenki helyett váltságdíjként ajánlotta fel Atyjának (Máté 20, 28; Márk 10, 45; 1 Kor. 6, 20; 1 Tim. 2, 6), és ily módon lehetĂľvé tette, hogy az isten és az emberek között a bĂťnbeesés elĂľtt fennálló kapcsolat ismét helyreálljon. Azzal, hogy Krisztus "odaadta magátértünk jó illatú áldozati adományként az Istennek" (Ephesz. 5, 2), elégtételt szolgáltatott az isten megsértett igazságérzetének, megváltotta az emberiséget a bĂťntĂľl és annak büntetésétĂľl: az örök kárhozattól, ismét visszaszerezte számára az isten kegyelmét.

Az isten emberré levése ezért a legnagyobb jelentĂľségĂť korforduló, és igazán érthetĂľ, hogy a kereszténység a világmegváltó születését tette az idĂľszámítás kiindulópontjává. Ezzel ugyanis a világfolyamat új fázisa vette kezdetét, amelynek az a rendeltetése, hogy végül minden népet elvezéreljen az örök boldogsághoz.

Az üdvözülés módja

A Krisztus kereszthalálával teremtett új helyzet az emberekre nézve csak akkor jár következményekkel, ha tudnak róla, és felhasználják. Ezért a hit az üdv elnyerésének elĂľfeltétele.

A római és a görög egyház hiten az isteni kinyilatkoztatáson alapuló keresztény tan helyességérĂľl való szilárd meggyĂľzĂľdést érti. Mivel ezt az üdvigazságot kizárólag az egyház hirdeti, ezért az igaz-hitĂťség a megváltás elĂľfeltétele. Ez az egyház által megfogalmazott valamennyi tanítás feltétlen elfogadását kívánja meg. Nem szükséges hozzá, hogy a hivĂľ az egész tanítást részletesen ismerje, hanem csak az, hogy eleve és összességében mindazt igaznak tartsa, amit az egyház tanít.

Az egyház tanításának igazságáról való meggyĂľzĂľdés természetesen még nem elég a keresztény életmód megvalósításához. A hivĂľ érzületet jó cselekedetek végrehajtásával kell igazolni, ez valamennyi erkölcsi kötelesség teljesítésébĂľl, továbbá érdemteljes cselekedetek végrehajtásából (alamizsnálkodás, imádkozás, böjtölés, búcsújárás stb.) áll.

A protestantizmus a hit fogalmának bĂľvebb tartalmat ad. A hit nem csupán bizonyos tanok igaznak tartása, hanem az isten üdvözítĂľ igéje által ébresztett bizodalom is az Ăľ bĂťnbocsátó kegyelmében. Ez a hit nem az ember mĂťve vagy érdeme, hanem a Szentlélek hatása.

EzekbĂľl az eltérĂľ alapfelfogásokból az isteni kegyelem és az emberi erĂľ viszonyának különbözĂľ szemlélete következik. Katolikus elmélet szerint, noha az isten kegyelme az üdvösség elĂľfeltétele, gyenge erejéhez mérten az embernek is közre kell mĂťködnie az üdvözülés folyamatában. A megelĂľzĂľ kegyelem (gratia praeveniens) nem vált ki az emberbĂľl semmit, ami már korábban ne lett volna meg benne, hanem csupán felrázza az emberben már eleve ott szunnyadó képességet, támogatja, és fokozza azt.

A reformátorok szerint az ember természetébĂľl következĂľen nem képes semmi jó véghezvitelére, kizárólag az isteni kegyelemre van utalva. Az üdvözülés folyamata során ezért csak az isten aktív, az ember passzív (Phil. 2, 13; János 15, 5). Az isteni kegyelem és az emberi törekvések közötti összefüggést azonban a részleteket illetĂľen igen különbözĂľképpen értelmezték. Kálvin szerint az isten annyira korlátlan úr, hogy még az ember bĂťnbeesése is az istentĂľl elĂľre elrendelt (predesztinált) volt; ennek a nézetnek képviselĂľi, az úgynevezett "supralapsarius"-ok szemben állanak az "infralapsarius"-okkal, akik - mint pl.

Arminius - a bĂťnbeesést az ember szabad akaratából következĂľnek tartják, és azt feltételezik, hogy az isten kegyelme nem érvényesül ellenállhatatlanul, és nem elveszíthetetlen, hanem az embernek közre kell mĂťködnie a megtérés-ben. Luther és Melanchton eredetileg nem tulajdonított az embernek semmiféle önállóságot; késĂľbb azzal enyhítették ezt a rideg predesz-tinianizmust, hogy elvetették az elkárhozás eleve elrendelt voltát, és feltételezték, hogy az emberek maguk vétkesek balsorsukban, ha nem fogadják el az istentĂľl felajánlott kegyelmet.

 

Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977