A kereszténység Istenképe

Az isten az az egyetlen öröktõl fogva és mindörökké változatlanul, kizárólag önmagától létezõ, abszolút tökéletes lény, akitõl a mindenség és minden, ami abban van, függ. Az isten személyes szellemi lény (János 4, 24), mérhetetlen, mindenütt jelenvaló, mindentudó, a legbölcsebb, mindenható, a világ teremtõje és rendjének fenntartója, törvényhozója és bírája.

Az isten igazságos, oly képen, hogy érdem szerint jutalmaz, és büntet. De jóságos és könyörületes is. Jakab levelében ezt olvassuk (l, 17): "Minden jó adomány és minden ajándék felülrõl van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak.

"Mivel az isten örökkévaló, és boldogsága végtelen, a könyörületet nála nem kíséri részvét vagy szánalom, mint az embereknél. Az együttérzés csak emberré válásakor, Krisztusként sajátja az istennek (Zsid. 2, 17).

A keresztény istenfogalom abban tér el más vallásokétól, hogy szerinte az istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek (elõször Máté 28, 19). Személyen ebben az esetben lényeget értettek, amely önálló elkülönültségben létezik, és ura cselekvésének. A Szent-háromság tana tehát azt mondja ki, hogy habár Atya, Fiú és Szentlélek egy és ugyanazon isteni természettel és szubsztanciával [lényeg, alapelv] rendelkezik, más szempontból viszont "különbözik egymástól, és mint önállóan létezõ és önálló cselekvõképességgel rendelkezõ lép fel".

A Fiú különbözik az Atyától, mert az Atya nemzette, nem az idõben, hanem öröktõl fogva. A Szentlélek szintén különbözik az Atyától és a Fiútól, mert az Atyából és a Fiúból áramlik ki, éspedig úgy, hogy noha azok ketten különbözõ személyek, mégis egy és ugyanazon tevékenységükkel hozzák létre, "mivel mindazzal, ami az Atyáé, a Fiú is rendelkezik". A Szentlelket, a hivõkben lakozó magasabb rendû isteni élet természetfeletti elvét, az Isten hatalmát, amely hitet támaszt, megtisztít a bûntõl, és erkölcsi erõvel tölt el, kifejezetten személynek képzelik el, és Máté 3; 16, valamint Lukács 3, 22 alapján dicsfénytõl övezve, galamb képében ábrázolják.

A teremtés

A katolikus tan szerint a világot az isten a semmibõl teremtette, vagyis nem önmagából bocsátotta ki (amint az indiai panteisták feltételezik), és nem is valami rajta kívül létezõ, nem teremtett anyagból hozta létre (amint Madhva és más hindu filozófusok tanítják). Noha ez az elmélet a Bibliában nincs mindenütt egészen világosan kifejtve, néhány hely mégis felhasználható ezek közül: 2 Márk, 7, 28 és János 1, 1-3, mindenekelõtt pedig Zsid. 11, 3. "A hitbõl ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett."

Az az elképzelés, amely szerint a kozmosz minden külsõ közremûködõ ok nélkül, kizárólag az isten akaratmegnyilvánulósa segítségével jött létre, nemcsak valamennyi keleti rendszertõl különbözteti meg a kereszténységet, hanem a görög filozófiai rendszerektõl is. A keresztény tanítás az istent a világgal és a teremtményekkel szembeállítva, megközelíthetetlen legfõbb tekintéllyé emelte, áthidalhatatlan szakadékot támasztott közte és valamennyi teremtett lény között; teremtményeitõl az isten nem fokozatilag, hanem lényegileg különbözik. Minthogy az isten ily magasan áll teremtményei felett, és minthogy azok teljesen tõle függnek, kizárólag az õ akarata a döntõ, az õ parancsainak engedelmeskedik a világegyetem, az õ tiszteletére, az õ dicsõségére történik minden. Az isten elõtti alázatos meghódolás ezért a keresztények legszebb ékessége, és a vele szemben érzett magatehetetlenség számos keresztény költõ fõ témája.

A világ az idõben keletkezett, azaz a világ teremtése elõtt, az isten a világ nélkül létezett (János 17, 5). A világ teremtésének idõpontját és vele az idõ kezdetét, amely a változások szabályszerû egymásutániságától függ, sok keresztény teológus kísérelte meg kiszámítani; e fáradozások eredménye eltér egymástól (l. 225. 1.).

A keresztény tanításra azonban, ellentétben az indiai és kínai tanokkal, mindenképpen jellemzõ a világ abszolút kezdetérõl és a világtörténet egyszeri lefolyásáról szóló elképzelés. Csak elvétve akadtak olyan misztikusok, akik a világtörténet rövid lejáratú voltáról szóló nézetet a világ periodikusan bekövetkezõ megújulásának elképzelésévé igyekeztek átértelmezni.

Minthogy az isten abszolút szabad, ezért a világot nem belsõ és nem is külsõ kényszerbõl teremtette, hanem szabad elhatározásából, "végtelen tökéletességébõl fakadó szeretetbõl, amelyet a teremtett lényekben kíván kifejezni" (Wihners 262. l.). Az isteni tevékenység végsõ célja tehát saját maga megtisztelése. "Isten mindent a maga kedvéért teremtett, az istentelent is, a harag napjára" ["Mindent teremtett az Úr az õ maga céljára; az istentelent is a büntetésnek napjára."] (Féld. 16, 4). Hiszen még az elkárhozott megbüntetése is az isten dicsõségét szolgálja azzal, hogy mindenhatóságát és tökéletességét juttatja kifejezésre.

Az isten a világot nemcsak teremtette, hanem fenn is tartja. Ellentétben a deistákkal, akik úgy képzelik, hogy az isten úgy áll szemben mûvével, mint mûvész a saját mûalkotásával, a keresztény teisták azt tanítják, hogy. az isten szüntelen aktivitására van szükség ahhoz, hogy mûve fennmaradjon. A teremtett dolgok létezésének oka nem bennük magukban rejlik, hanem teljes egészében az istentõl függ.

A világot az isten kormányozza oly módon, hogy jóságával, bölcsességével és hatalmával a kitûzött cél felé irányítja. A keresztény theodicea fõ feladata: megkísérli megmagyarázni, hogy az erkölcsi és fizikai rossz létezése, a szerencse és szerencsétlenség igazságtalan megoszlása gonoszak és jók között nem áll ellentétben az isteni gondviselésrõl alkotott elképzeléssel. Elõszeretettel foglalkozik azzal a gondolattal, hogy a legnagyobb szerencsétlenség és a leggonoszabb vétek következménye is lehet valamiféle jó és üdvös dolog: végeredményben Ádám és Éva bûne volt az isten emberré válásának oka; a Missale Romapum nagyszombaton ezekkel a szavakkal fejezi ezt ki: "O felix culpa, quae talem ac tantum meruit habere redemptorem." "Ó, szerencsés vétek, mely érdemes vala ilyen és ekkora fölségû Megváltóra!"

Habár az isten az Ószövetségben gyakran emberi alakban jelenik meg, és az Apokalipszisben (l, 13 és 19, 11) emberhez hasonlónak van leírva, a Biblia más helyein viszont azt mondja magáról, hogy láthatatlan (Jób 36, 26 és 1 Tim. 6, 16), hogy csak a Fiú ismeri õt (János 1, 18), és csak az angyalok láthatják szemtõl szembe (Máté 18, 10). János 4, 24 léleknek (szellemnek) mondja, ezért tehát láthatatlannak kell lennie. Ennek ellenére a keresztény mûvészet gyakran ábrázolja: a katakombákban Apollónra vagy Mercuriusra emlékeztetõ ifjúnak, általában hosszú szakállú férfinak vagy aggastyánnak, aki császári koronát vagy pápai tiarát visel a fején, és a földgolyót vagy a Sors Könyvét tartja kezében.

Az isten jelképeként szerepelnek a következõk: a Jahve név héber írással egy háromszögben, amelyet napsugárkoszorú vesz körül, szem háromszögben, felhõbõl kinyúló kéz (Jes. 59, 1; 66, 2; Dán. 5, 23) stb.

A világ három részre oszlik: a szellemvilágra, a testi világra és az emberi világra. Az elsõ tisztán szellemi (lelki), a második tisztán anyagi, a harmadik közbülsõ helyet foglal el az elõbbi kettõ között, mivel az emberek szellemibõl és anyagiból vannak összetéve.

 

Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977