Néhány perc késéssel érkeztem meg a hajléktalanszállóra, ahova az Anonim Alkoholisták (továbbiakban AA) a vasárnapi gyûlésüket egyeztették. Az épület egy tizenöt emeletes betontömb, ha nem tudtam volna, hogy milyen feladatot lát el, egyszerû panelháznak nézem.

A terem, ahova beléptem tág, a falak fehérek, középen néhány faasztalt toltak össze. Az asztalokon különféle AA-kal kapcsolatos könyvek sorakoztak, vékonyak és vastagok egyaránt, mellette néhány szürke és zöld újság. Egy másik asztalon ételek, italok voltak elõ készítve: ásványvíz, kenyér, zsír. A falak mentén kanapék helyezkedtek el, nem tûntek se réginek, se nagyon újnak. A függönyök fehérek, mintásak, a sötétítõ pedig vörös volt.

- Jó napot kívánok. Ön András? – kérdeztem az egyik idõs férfitól, akinek valahonnan ismerõs az arca. Megrázta a fejét.

- Én vagyok – lépett hozzám egy magas, idõs úr. Kezet ráztunk. Kézszorítása erõs és határozott volt. – Velem beszélt telefonon.

Valóban: mindössze pár percembe került megkérni az engedélyt, az utolsó részleteket vele tárgyaltam. Bemutatott egy csinos, 50-es éveiben járó nõnek, akit Katinak hívnak. Nem csak a szája mosolygott, de a tekintete is. Belsõ béke áradt az egész lényébõl, pozitív kisugárzása beszélgetõ társaira is hatással van. Azért a tévesen Andrásnak titulált férfival is bemutatkoztunk egymásnak: Istvánnak hívják. Kézszorítása ugyanolyan meggyõzõ, mint Andrásé. Beszélgetni kezdtünk, õ pedig csak mondta és mondta, közben erõsen gesztikulált: 66 évesen szokott le az alkoholról, az Anonim Alkoholistáknak köszönhetõen. Közben nem szakítja meg a szemkontaktust.

Szerinte a két legfontosabb dolog az önmagunkkal szembeni õszinteség és törekvés az önismeretre. „Bármi van velem, ez a nap életem legszebb napja” – állítja. Régebben mindig másokat hibáztatott, tíz évet töltött az addiktológián, az orvosa ajánlotta neki az AA-t. Úgy gondolja, õ és társai neurotikus rendellenességgel rendelkeznek, erre egy példát is hoz: amikor egy idõre leállt a "piálással", elvárta a körülötte élõktõl, hogy vegyék észre, és dicsérjék meg józanságát.

Mindeközben András is intézett hozzám néhány szót, de István nem engedte, hogy bõvebben kifejtse mondandóját: most rajta van a sor. Mikor mondataiban az ember szót használta alanyként, Kati rászólt:

- Nem általánosítunk. E/1-ben beszélünk.

Kati átvette a szót (úgy tûnik, István engedékenyebben viselkedett vele, mint Andrással), és megmutatott néhány érmét. Kiderült, az Anonim Alkoholisták akkor kapnak ilyet, ha bizonyos ideje nem isznak. Szemügyre vettem õket. Volt ott egy napért, két napért, hat hónapét, illetve három és öt évért elnyerhetõ darab. Az egy nap tisztaságért járó nagyjából körömnyi nagyságú, szürke, kulcstartóként is funkcionál. Két arc látható rajta, középen pedig egy háromszög. Mint megtudtam, az alsó oldala a felépülést, a bal oldali az egységet a jobb pedig a szolgálatot jelképezi.

- Az egység a közösséghez tartozást jelenti, a szolgálat pedig az önfenntartás miatt fontos.

Az AA nem függ sem cégtõl, sem szakszervezettõl, párthoz sem kötõdik.

- A Hagyomány hetedik pontja szerint a gyûléseken körbeadunk egy kis tálkát, mindenki adhat bele pénzt, ha akar. Ebbõl vesszük az ételt és az italt, a termet is ebbõl béreljük. Mindig vannak felelõseink, akik a mosogatással, terembérléssel foglalkoznak.

Ekkor vettem észre az asztalon heverõ gyertyát. Megkérdeztem, miért van ott. Az ok egyszerû:  a spiritualitás jelképe. Mellette egy kis, sárga csengettyû hever, arra is rákérdeztem.

- Ezzel jelezzük, ha az illetõ túl hosszúra nyújtotta a beszédét - tudtam meg Katitól.
Közben egyre többen jöttek a hat órakor kezdõdõ gyûlésre, mindenki köszönt mindenkinek, a férfiak kezet fogtak, néhányan megölelték egymást, öröm volt látni.

Eljött az idõ. Kati leült mellém. Körbenéztem a teremben: az asztaloknál szinte minden hely foglalt lett – leginkább idõsebb emberek ültek székekre – a bal oldalamon mégsem ült senki. Hát igen, feltûnõen én voltam ott a legfiatalabb, habár a kanapékon is meg-megakadt a szemem egy-két huszonévesen. Körülbelül harmincan lehettünk.
Kati nyitotta meg a gyûlést.

- Sziasztok, Kati vagyok, alkoholista.

- Szia Kati! - harsogták a jelenlévõk.

A mai alkalom témája, ahogy a nõ ismertette, a második lépés:
Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erõ helyreállíthatja lelki egészségünket.

Átadta a szót Istvánnak, aki felolvasott egy részletet az egyik könyvbõl, témája az Anonim Alkoholisták csoport létrejöttének oka. Ezután Kati még megkérdezte, hogy van–e valakinek hónapfordulója, vagy születésnapja – nem volt -, valamint megkért mindenkit, hogy némítsák le telefonjaikat.

Egy másik  Anonim Alkoholista, Dávid folytatta az olvasást, meghallgattuk a tizenkét lépést, közben néhányan a padlóra szegezték tekintetüket a sûrû csönd közepette. Egy mondat különösen megragadta a figyelmem: ”Lelki fejlõdésre, nem pedig tökéletességre törekszünk.”
Ádám kezdett beszélni, mondandója közben többször felnézett. 35 év körüli, szemüveges.

- Gyerekkoromtól nem volt lelki egészségem, nem is nagyon barátkoztak velem. Nem neveltek vallásosan, de nem hiszem, hogy ez a második pont szempontjából elõny vagy hátrány lenne. Rájöttem, hogy kell egy irányítónak lennie, habár régen úgy gondoltam, egy felsõbb hatalom nem foglalkozik velem, sem a világgal. Azt hittem, mindent egy negatív erõ irányít. A negatív dolgokra fókuszáltam, és ez megnehezítette,  hogy egy olyan Istenben higgyek, aki jó. Úgy gondoltam, a tizenkét lépést sem írhatták emberek, hanem egy felsõbb hatalom. Valaki azt akarta, hogy ne haljak meg. Készítettem egy listát arról, hányszor pusztulhattam volna el. Nem rajtam múlott, hogy nem rokkantam meg, nem kerültem az elmeosztályra. Ekkor értettem meg, hogy egy felsõbb hatalom törõdik velem, de nem vagyok vallásos. Állandóan szorongtam, templomba mentem, hogy békességre találjak, de az AA segített. Itt csak az a fontos, hogy legyen valamilyen hited, az segít. Istennek nevezzük, mert magyarul így hívják. Ennek ellenére tudom, hogy a második lépés, ahogy a többi is, nem lehet 100%-os. Néha Isten túlzásba viszi a "szadizást". Tudom, õ nem véd meg a rossz érzésektõl, ezek is figyelmeztetõ jelek, ha rossz irányba haladok. Vannak napok, amikor az imáim felületessé válnak, néha elkalandozom, nem vagyok ott. Szoktam pofonokat kapni, ha letérek az útról. Néha úgy jön a segítség, hogy bántásnak tûnik. De jól érzem magam. Ennyi.

A tõle kartávolságnyira ülõ Gabi kért figyelmet. Idõsebb, festett, vörös, rövid hajú. Õ nem vallásos, Istent a nagymamáján keresztül ismerte meg, de ekkor úgy élt a képzeletében, mint akitõl félni kell, mert különben megbüntet. De mindig hitt benne. Mielõtt az AA-hoz került, nem foglalkozott azzal, hogy lelki beteg, pedig az volt, ahogy az egész családja.

Õ tizenöt évig alkoholizált, beteg szívvel. Ádámhoz hasonlóan benne is megszületett a gondolat: valaki a tenyerén hordozza, különben már nem lenne itt. "A hit tettek nélkül halott" – hangsúlyozta. Kiderült, hogy imádkozott részegen, a másnapi józansága érdekében. Sokáig hitt a véletlenekben, de most már nem. Hangja nyugodt volt, beszéde gördülékeny.

István volt a következõ felszólaló, de nem a velem szemben ülõ, egy másik. Õ 40 év körüli, szemüveges. Jobb kezén gyûrû csillogott.

- Olyan társaságban keveredtem, akik templomba jártak, így én is. – kezdi a mondandóját – Ekkor jutott el a tudatomig egy felsõbb hatalom létezése. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy Õ az egyetlen út a józansághoz. Én is imádkoztam piásan, hogy ne menjen tönkre az életem. Részegen is gyóntam. A pap megkérdezte, miért ittam. A lelki problémáim miatt.

Neki már vannak megoldásai a problémáira. Jól érzi magát, hálás a társainak, amiért segítenek neki.

Feri emelte fel a kezét. Õt a rettegés hozta az Anonim Alkoholistákhoz, mert tudta, hogy a lelki problémák fizikai formát is öltenek. Arra gondolt, vajon mit fog tenni másokkal. Miközben beszélt, folyamatosan a jobb lábát mozgatta, néha a balt is. Kapcsolat – és szexfüggõségben, munkamániában is szenvedett az alkoholizmusa mellett. Neki valójában Isten segít, nem az AA, de hisz a programban.

A következõ felszólalót Dávidnak hívták. István mellett ült, arca sovány, borostás, a haja oldalt nyírt.

- Elszaladt velem a ló - közli egyszerûen -, habár még kezdõ vagyok a programban, egy éve sem kezdtem el. A második lépésig jutottam, hiszek egy felsõbb erõben. Amikor én akarok irányítani, az kudarchoz vezet. Tegnap mindent megtettem az iváson kívül, hogy leromboljam mindazt, amit eddig felépítettem. Ateista neveltetést kaptam, hit nélkül éltem 38 évig. Céltalanul bolyongtam, tele voltam gyûlölettel, irigységgel, haraggal, ezért ittam. Nem gyakoroltam önvizsgálatot. Pedig nem az apám emelte fel a poharat, és kényszerített, hogy igyak, nem is a párom, mindenkit hibáztattam magamon kívül. Eleinte nem vettem komolyan a programot, most már igen. Elkezdtem belátni Isten létezését, ezután pozitív dolgok történtek. De tegnap én akartam irányítani. Beszéltem hülyeségeket össze-vissza. A szponzorom sokat segít. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ma higgadtabb vagyok, jól érzem magam.

Egy fiatal nõ vette át a szót, Flóra. Még az elsõ lépést sem tette meg, nagyon nehéznek találja, mert makacs természetû. Ráadásul mindenki mást is pusztít maga körül, valaki "meg is köszöni". Erõs Isten hittel rendelkezik. Nem tudja megélni a második lépést, csak pár órára, ezért hálás is. Mióta nem iszik (egy hónapja), felgyorsultak a folyamatok, a pozitívak, negatívak egyaránt. Egyelõre úgy gondolja, nem fogja tudni megoldani ezt a problémát. Számára Isten emberekkel nyilvánul meg, mert õk veszik körül. Amikor elindul egy vonalon, lát egy lehetõséget, szeretné megtartani az embereket, akik fontosak, de nem sikerül neki. Összevesznek, megutálják egymást, kihozzák egymásból az "állatot". Õ így mûködik, nem tud másképp. Szeretne találni az életében egy fix pontot, de eddig hiába kereste – az élete irányíthatatlan. Hisz Istenben, de abban nem, hogy az érzés kölcsönös. A könnyeivel küszködik, a mellette ülõ férfi ad neki egy zsebkendõt.

- Szerintem a legfontosabb az önmegadás. Azelõtt képtelen voltam a normális életre, de van egy út, a közösség útja, ami járható – mondta István kicsit Flóra felé fordulva. Majd újra a nõ kezdett beszélni.

- A fejem évekkel ezelõtt nem akart idejönni, de a lábam igen. Az emberek itt jól érzik magukat, pedig alkoholisták. Számomra csak a ma létezik, ez a gondolat mentett meg. A múlt megtörtént, de ma ma van. Az alázat is fontos,de ezt nem szabad összekeverni a megalázkodással. Amikor AA tag lettem, úgy gondoltam, ha a többieknek is sikerült, nekem is fog. Ugyanakkor régen fájt, hogy az én életem én magam vagyok.  Rájöttem arra, hogy a cselekedeteim, a szándékaim romokat képeztek. Az alkohol erõsebb volt, mint én, de új életet kezdtem. Ha nem iszom meg az elsõ poharat, nem rúgok be. Ez a felismerés ellentétben állt azzal, amivel azelõtt próbálkoztam, hogy kevesebbet igyak. Jól szerettem volna érezni magam. Régen így volt, de mások sírtak mellettem. Most jól vagyok, úgy, hogy nem okozok másoknak fájdalmat. Anno azt hittem, a számvetés készítése a cselekedeteimrõl nyilvánossá teszi, hogy szar az életem. Nem. Szükségem van a megosztásra. Önzetlenül szerethetek, és sokkal többet kaphatok. Vannak rossz pillanataim, de nem révedezek a múltba. Nem az a lényeg. Ezután a tizenkét hagyomány hetedik pontja következik, az adakozás. Egy kis kosarat küldenek körbe, hallatszik az érmék összecsattanása.

Kati jelezte, hogy lejárt az idõ. A gyûlés egy imával ért véget, mindenki megfogta a mellette állók kezét. Az emberek hangja betöltötte a termet.


Szerzõ: Pente Barbara