Menu Content/Inhalt
BelsĂ” nyugalom
ImageA tisztelet ösvényére és a belsĂ” élet fejlesztésére utalják pályája kezdetén a tanítványt. A szellemtudomány ehhez gyakorlati szabályokkal van segítségére, amelyek követése mellett léphet az ösvényre, s fejleszthetĂ” ki a belsĂ” élet. Nem önkénybĂ”l származnak ezek a gyakorlati szabályok; Ă”srégi tapasztalatokból és Ă”srégi tudásból származnak. Mindenütt, ahol a magasabb megismerés útjait tanítják, azonos módon adják Ă”ket. A szellemi élet minden valódi tanítója e szabályok tartalmával egyetért, még ha nem mindig öltöztetik is azt ugyanazokba a szavakba. Az alárendelt jelentĂ”ségĂ», tulajdonképp csak látszólagos különbség olyan tényekbĂ”l származik, amiket itt nem szükséges megtárgyalni.

E szabályok révén a szellemi élet egy oktatója sem akar mások felett uralmat gyakorolni. Önállóságában senkit befolyásolni nem akar. Nincs ugyanis jobb ügyelĂ”je és Ă”rzĂ”je az emberi önállóságnak a szellemi kutatóknál. Ennek az írásnak elsĂ” részében elmondtuk, hogy a valamennyi beavatottat átfogó kötelék szellemi és két természetes törvény képezi a kapcsokat, amik a kötelék alkotórészeit egybefĂ»zik. Most zárt körébĂ”l nyilvánosság elé lép a beavatott: mindjárt egy harmadik törvény is érvénybe lép ekkor a számára. S ez így szól: Minden egyes tettedet, minden szavadat rendezd úgy, hogy senki szabad akarati elhatározásába ne avatkozz.

Aki megértette, hogy a szellemi élet igazi tanítóját ez a felfogás teljesen áthatja, az azt is tudhatja, hogy önállóságát semmiben sem kell megosztania, ha azokat a gyakorlati szabályokat követi, amiket rendelkezésére bocsátanak.

Az egyik ilyen szabály a nyelv szavaiba a következĂ”képp öltöztethetĂ”: "Teremtsd meg a belsĂ” nyugalom pillanatait és tanuld meg e pillanatokban megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentĂ”l". – Azt mondtuk itt, hogy "a nyelv szavaiba foglalva" hangzik így. Eredetileg ugyanis a szellemtudomány minden szabályát és tanítását szimbolikus jelbeszédben adják meg. És aki teljes jelentésüket és horderejüket akarja megismerni, elĂ”bb ezt a szimbolikus nyelvezetet kell megértenie. Ez a megértés attól függ, hogy az illetĂ” az elsĂ” lépéseket a szellemtudományban megtette-e már. Ezeket az elsĂ” lépéseket azonban azoknak a szabályoknak pontos követése által, amiket itt adunk, teheti meg. Az Út mindenki számára, aki komoly akarással rendelkezik, nyitva áll.

A belsĂ” nyugalom pillanataira vonatkozó fenti szabály egyszerĂ», s követése is egyszerĂ». Célra azonban csak akkor vezet, ha éppoly komolyan és szigorúan veszik kézbe, mint amilyen egyszerĂ». – KerülĂ”k nélkül kell hát elmondani, hogyan kell ezt a szabályt követni.

Rövid idĂ”re különüljön el napi életétĂ”l a szellemi tanítvány, hogy ebben az idĂ”ben valami teljesen mással foglalkozzék, mint a napi foglalatosságának tárgyai. Foglalatosságának a módja is teljesen más kell, hogy legyen, mint az, amivel a nap többi részét tölti el. Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy az, amit ebben az elkülönített idĂ”ben végez el, semmi kapcsolatban sem állana napi munkája tartalmával. EllenkezĂ”leg: az az ember, aki az ilyen leválasztott pillanatokat a helyes módon keresi, hamar észreveszi, hogy igazából általuk nyeri el a napi feladatához szükséges teljes erĂ”t. Azt se szabad hinni, hogy e szabály követése ténylegesen idĂ”t vonhatna el valakinek kötelessége teljesítésétĂ”l. Ha valakinek több idĂ” tényleg nem áll rendelkezésére, naponta öt perc elegendĂ”. Arról van szó, hogy ezt az öt percet hogyan használja fel.

Ebben az idĂ”ben az ember ragadja ki teljesen magát köznapi létébĂ”l. Gondolati-, érzésbeli életének kölcsönözzön más színezetet; a szokásoshoz képest. Örömeit, szenvedéseit, gondjait, tapasztalatait, tetteit vonultassa el lelke elĂ”tt. Lépjen ekkor úgy fel, hogy mindazt, amit egyébként él át, most magasabb nézĂ”pontból tekinti végig. Gondoljuk csak meg, mennyire másként tekintünk arra, amit valaki más tapasztalt, vagy tett meg a közönséges életben, mint azt, amit magunk éltünk át, vagy tettünk. Nem lehet ez másként. Hiszen azzal, amit magunk élünk át, vagy teszünk, össze vagyunk szövĂ”dve; valaki más élményét, vagy tettét csak szemléljük. Amire a kiválasztott pillanatokban törekedni kell, nos, a saját élményekre és tettekre úgy nézni, úgy ítélni meg Ă”ket, mintha azokat nem magunk, hanem mintha azokat valaki más élte volna át, vagy követte volna el. Képzeljük csak el: valaki súlyos sorscsapást élt meg. Mennyivel másként áll vele szemben, mint egy azonos sorscsapással egy embertársánál? Ezt senki sem tarthatja jogosulatlannak.

Az emberi természetben rejlik. És hasonlóan, mint ilyen rendkívüli esetekben, van az élet mindennapi ügyeiben is. A szellemi tanítványnak meg kell keresnie az erĂ”t, hogy bizonyos idĂ”kben önmagával idegenként álljon szemben. A bíráló belsĂ” nyugalmával kell önmaga elé állnia. Ha ezt eléri, akkor saját élményei új megvilágításban mutatkoznak. Amíg ezekbe szövĂ”dtünk, amíg bennük vagyunk, a lényegtelennel ugyanúgy összekapcsolódunk, mint a lényegessel. Ha az áttekintés belsĂ” nyugalmához jutunk, a lényeges leválik a lényegtelenrĂ”l. Bánat és öröm, minden gondolat, minden elhatározás másként jelenik meg, ha így állunk szemben önmagunkkal. – Olyan, mintha egész nap egy helységben tartózkodtunk volna és a legkisebbet olyan közelrĂ”l láttuk volna, mint a legnagyobbat; este azután egy közeli dombra megyünk fel és az egész helységet egyszerre tekintjük át.

Ekkor a helység részei más egymásközti viszonyokban jelennek meg, mint amikor benne jár az ember. A jelenben átélt sorsfordulatokkal nem fog és nem is kell sikerülnie ennek; a régebben lejátszódottakkal kell ezt a szellemi tanítványnak megpróbálnia. Ilyen belsĂ”, nyugodt önvizsgálat értéke kevésbé függ attól, amit ennek során meglátunk, inkább attól, hogy megtaláljuk azt az erĂ”t, mely ezt a belsĂ” nyugalmat létrehozza.

Mert minden ember a maga – nevezzük így – köznapi embere mellett bensĂ”jében még egy magasabb embert is hordoz. Ez a magasabb ember mindaddig rejtve marad, amíg fel nem ébresztik. És ezt a magasabb embert mindenki csak maga képes önmagában felkelteni. De amíg ezt a magasabb embert fel nem keltik, addig a minden emberben szendergĂ” magasabb képességek is, amik az érzékfeletti megismerésekhez visznek, rejtve maradnak.

Amíg valaki a belsĂ” nyugalom gyümölcsét nem érzi, azt kell, hogy mondja önmagának, hogy az említett szabály komoly, szigorú követését folytatnia kell. Mindenki számára, aki így jár el, eljĂ” a nap, amikor körülötte szellemi világosság lobban fel, amikor egy olyan szeme számára, amelyet eddig nem ismert magában, egy egészen új világ nyílik fel.

És a szellemi tanítvány külsĂ” életében semminek sem kell megváltoznia azáltal, hogy ezt a szabályt követni kezdi. Kötelességeit, mint elĂ”tte, teljesíti; elĂ”ször ugyanazokat a fájdalmakat tĂ»ri és ugyanazokat az örömöket éli át, mint annakelĂ”tte. Általa semmiképp se idegenedhet el az "élettĂ”l". SĂ”t, annál jobban állhat helyt a nap többi részében, ebben az "életben", mivel kiválasztott pillanataiban egy "magasabb életet" sajátít el. Ez a "magasabb élet" lassanként befolyást érvényesít a közönségesre. A kiválasztott pillanatok nyugalma a köznapra is kifejti hatását. Az egész ember nyugodtabbá válik, biztosságra tesz szert cselekedetei során, semmiféle elképzelhetĂ” esemény sem hozhatja ki egykönnyen sodrából. Az ilyen kezdĂ” tanítvány lassanként, hogy úgy mondjuk, egyre inkább maga irányítja önmagát és kevésbé vezetik Ă”t a körülmények és külsĂ” befolyások. Ilyen ember hamar észreveszi majd, mekkora erĂ”forrás számára az ilyen kiválasztott idĂ”szak.

Abban az irányban indul meg, hogy olyan dolgok miatt, amik azelĂ”tt felbosszantották, többé nem bosszankodik; számtalan olyan dolog, amelyektĂ”l elĂ”zĂ”leg félt, megszĂ»nnek félelmet gerjesztĂ”k lenni. Egészen új életfelfogást sajátít el. ElĂ”zĂ”leg esetleg tétován látott neki ennek, vagy annak a ténykedésnek. Azt mondotta: Ó, nem elég hozzá az erĂ”m, hogy úgy végezzem el, ahogyan szerettem volna. Most nem támad ez a gondolata többé, hanem sokkal inkább egy másik. Most ugyanis azt mondja magának: Minden erĂ”met össze akarom szedni, hogy dolgomat olyan jól végezzem, ahogyan csak tudom. És a gondolatot, mely félénkké tehetné, elnyomja. Tudja ugyanis, hogy épp a bátortalanság indíthatná rossz teljesítményre, hogy ez a bátortalanság semmi esetre sem mĂ»ködhet közre annak jobbításában, ami reá tartozik. Gondolat gondolatot követve költözik így be a szellemi tanítvány életfelfogásába az, ami gyümölcsözĂ”, élete számára elĂ”mozdító jellegĂ». Ezek lépnek olyanok helyébe, amik akadályozók, gyengítĂ”k voltak számára. Élethajóját az élet hullámain biztos, nyugodt kézzel kezdi kormányozni, míg elĂ”zĂ”leg e hullámok azt ide-oda vetették.

Ilyen nyugalom és biztosság visszahatnak az egész emberi lényre. Ezáltal növekszik a belsĂ” ember. És vele azok a belsĂ” képességek, amik a magasabb megismerésekhez vezetnek. Ugyanis ebben az irányban tett elĂ”rehaladása révén jut lassanként oda a szellemi tanítvány, hogy Ă” maga határozza meg, hogyan hathatnak rá a külvilág benyomásai. Hall például egy szót, amivel egy másik sérteni, vagy bosszantani akarja. Szellemi iskolázását megelĂ”zĂ”en biztos megsértĂ”dött volna, vagy bosszankodott volna miatta. Mivel a szellemi iskolázás ösvényére lépett, képessé vált, hogy a szó sértĂ”, vagy bosszantó tüskéjét kivegye, még mielĂ”tt utat talált volna bensĂ”jébe. Vagy egy másik példa. Egy ember könnyen türelmetlenné válik, ha várnia kell. A szellemi tanítvány ösvényére lép. Nyugalmának pillanataiban annyira átitatja magát a türelmetlenség céltalanságának érzésével, hogy azontúl minden átélt türelmetlenség alkalmával rögtön ez az érzés jelenik meg. A türelmetlenség, mely beállóban volt már, eltĂ»nik és az egyébként a türelmetlenség képzetei miatt elveszetté válható idĂ”t esetleg a várakozási idĂ” során végrehajtott hasznos megfigyeléssel lehetett kitölteni.

Vegyük szemügyre mindezek horderejét. Gondoljuk meg, hogy a "magasabb ember" folytonos fejlĂ”désben van az emberben. Azonban csak a leírt nyugalom és biztosság által teszünk lehetĂ”vé számára törvényszerĂ» fejlĂ”dést. A külsĂ” élet hullámai minden oldalról szorítják a belsĂ” embert, ha nem az ember uralja ezt az életet, hanem az Ă”t. Az ilyen ember olyan mint a növény, amelynek sziklahasadékban kell fejlĂ”dnie. Mindaddig satnya marad, amíg teret nem biztosítanak számára. A belsĂ” ember számára semmilyen külsĂ” erĂ” teret nem nyithat. Erre csak a belsĂ” nyugalom képes, amit lelkében teremt meg. KülsĂ” körülmények csak külsĂ” élethelyzetén módosíthatnak; a "Szellemi Embert" benne sohase kelthetnék fel. – Saját magában kell, hogy a szellemi tanítvány megszülje az új, Magasabb Embert.

Ez a "Magasabb Ember" lesz azután a „BelsĂ” Uralkodóvá”, aki biztos kézzel vezeti a külsĂ” ember viszonyait. Amíg a külsĂ” ember ural és vezet, ez a "belsĂ”" annak rabszolgája és erĂ”it ezért nem tudja kifejteni. Ha valami mástól, s nem tĂ”lem függ, hogy bosszankodom-e, vagy sem, úgy nem vagyok a magam ura, vagy – még inkább: "az Uralkodót magamban" nem találtam még meg. Ki kell fejleszteném magamban a képességet, hogy a külvilág benyomásait csak a saját magam által meghatározott módon engedjem közeledni magamhoz; eztán lehetek csak szellemi tanítvánnyá. – És amennyiben komolyan keresi ezt az erĂ”t a szellemi tanítvány, érhet csak célhoz. Nem az a lényeg, hogy bizonyos idĂ” alatt valaki mennyire viszi; hanem egyedül az, hogy komolyan keressen. Nem egy esetben volt úgy, hogy valaki éveken át tört valamire, anélkül, hogy magán észrevehetĂ” haladást vett volna észre; azonban sokan azok közül, kik nem keseredtek el, hanem megingathatatlanok maradtak, egész hirtelen vívták ki aztán a "belsĂ” gyĂ”zelmet".

Egy-egy élethelyzetben biztosan nagy erĂ” kell ahhoz, hogy a belsĂ” nyugalom pillanatait megteremtsük. De minél nagyobb a szükséges erĂ”, annál jelentĂ”sebb az, amit elérünk. A szellemi iskolázásban minden attól függ, hogy az ember energikusan, belsĂ” igazsággal és tartózkodás nélküli Ă”szinteséggel legyen képes önmagával, minden cselekedetével és tettével, tökéletesen idegenként szembenállani.

A maga magasabb emberének ezzel a megszületésével a szellemi tanítvány belsĂ” tevékenységének csak az egyik oldalát jellemeztük. Valami másnak is hozzá kell még jönnie. Ha ugyanis az ember idegenként is áll szembe önmagával, mégis: csak saját magát szemléli; azokra az élményekre és cselekedetekre tekint, amelyekkel sajátos élethelyzete folytán összenĂ”tt. Túl kell lépnie ezen. A tiszta emberihez kell felemelkednie, melynek többé nincs köze az Ă” sajátos helyzetéhez. Azokra a dolgokra kell ezután ügyelnie inkább, amikhez mint embernek akkor is köze van, ha teljesen más körülmények közt, egészen más helyzetben élne. Ezáltal éled fel benne valami, ami a személyesen túlemelkedik.

Ezzel tekintetét azoknál magasabb világokba emeli, amikkel a köznap hozza össze. És ezzel kezdi megérezni és átélni az ember, hogy ilyen magasabb világokhoz tartozik. Azok a világok ezek, amikrĂ”l érzékei, mindennapi foglalatosságai semmit sem mondhatnak. Így helyezi csak át lényének középpontját a maga bensĂ”jébe. BensĂ”jének hangjaira hallgat, amik nyugalmának pillanataiban szólnak hozzá; bensĂ”jében a Szellemi Világgal érintkezik. A köznapiság elĂ”l elvonult. E köznap lármája elnémult számára. Csend lett körülötte. Mindent, ami a külsĂ” ilyen benyomásaira emlékezteti, elutasít.

Egész lelkét a bensĂ”ben a nyugodt szemlélĂ”dés, párbeszéd a tiszta Szellemi Világgal, tölti el. – Váljon a szellemi tanítvány számára ez a csendes szemlélĂ”dés természetes létszükségletévé. ElĂ”bb egy gondolatvilágban merül el teljesen. Ennek a csendes gondolati tevékenységnek az irányában élĂ” érzést kell kifejlesztenie. Szeretni kell megtanulnia azt, amit a Szellem áraszt feléje. Fel is hagy hamarosan azzal, hogy ezt a gondolatvilágot olyannak fogja fel, mint ami a köznap Ă”t körülvevĂ” dolgainál kevéssé volna valóságosabb. Kezd gondolataival úgy bánni, mint a dolgokkal a térben. S ekkor közel kerül számára a pillanat, amikor azt, ami a belsĂ” gondolati munka csendjében nyilatkozik meg, sokkal magasabbnak, valóságosabbnak kezdi érezni, mint a dolgokat a térben.

Tapasztalja, hogy élet szólal meg ebben a gondolatvilágban. Belátja, hogy a gondolatokban nem csak puszta árnyképek élik ki magukat, hanem rajtuk át rejtett lényiségek beszélnek hozzá. A csendbĂ”l beszéd kezd szólni hozzá. Valaha fülén át hangzott csak számára; most lelkén keresztül hangzik. BelsĂ” beszéd – belsĂ” szó – tárult fel számára. A szellemi tanítvány, amikor ezt a pillanatot elĂ”ször éli át, a legmagasabb fokban üdvözültnek érzi magát. Teljes külvilágát bensĂ” fény árasztja el. Második élet kezdĂ”dik számára. Isteni, egy IstentĂ”l üdvözített világ árama hatja át.

A léleknek ezt a gondolatokban való élését, mely egyre jobban a szellemi lényiségben való életté bĂ”vül, a gnózis, a szellemtudomány meditációnak (szemlélĂ” gondolkodás) hívja. Ez a meditáció az eszköz az érzékfeletti megismeréshez. – Azonban ne érzésekben dúskáljon ezekben a pillanatokban a szellemi tanítvány. Lelkében ne határozatlan érzések éljenek. Ez csak akadályozná, hogy igazi szellemi megismeréshez jusson. Tisztán, élesen, határozottan alakuljanak gondolatai.

Ehhez kapaszkodót találhat, hacsak nem vakon tartja azokhoz a gondolatokhoz magát, amik elĂ”tte felmerülnek. Sokkal inkább hassák át azok a magas gondolatok, amiket elĂ”haladt, a SzellemtĂ”l már megragadott emberek gondoltak ilyen pillanatokban. Kiindulásként vegye azokat az írásokat, amik maguk ilyen meditációbeli megnyilatkozásból származtak. A misztikus, a gnosztikus, a mai szellemtudományi irodalomban talál a szellemi tanítvány ilyen írásokra. Ezek megadják az anyagot a meditációjához. A szellemi kutatók magukban ezekben az írásokban rögzítették az Isteni Tudomány gondolatait; a Szellem a maga követei által hirdette azokat a világnak.

Ilyen meditáció révén gyökeres változás megy végbe a szellemi tanítványban. A valóságról egészen új képzeteket kezd alkotni magának. Minden dolognak megváltozik számára az értéke. Minduntalan ismételni kell: e változás következményeként a szellemi tanítvány nem be, akik nem lesz világidegenné, kötelességeinek körétĂ”l semmi esetre sem távolodik el. Megtanulja ugyanis belátni, hogy a legkisebb – általa elvégzendĂ” – cselekedet, a legkisebb élmény, ami számára megmutatkozik, a nagy kozmikus lényekkel és kozmikus eseményekkel állanak összefüggésben. Ha ezt az összefüggést a szemlélĂ”dĂ” pillanatok felfedik számára, úgy újult, teljesebb erĂ”vel lát napi munkakörének ellátásához. Mert most tisztában van vele: amit dolgozik, amit szenved, egy nagy szellemi kozmikus összefüggésért dolgozza meg, szenvedi el. ErĂ” az életre, s nem lanyhaság forrásozik a meditációból.

A szellemi tanítvány biztos léptekkel halad az életben. Bármit is hozzon számára, határozottan halad tovább. ElĂ”zĂ”leg nem tudta, miért is dolgozik, miért szenved: most tudja. Be kell látni, hogy ilyen meditációs tevékenység inkább vezet célhoz, ha tapasztalt emberek útmutatásával történik. Olyan embereké, akik maguktól tudják, mit és hogyan kell a legjobban megtenni. Vegyék ezért figyelembe az ilyen emberek tanácsát. Így igazán nem vesztjük el szabadságunkat. Ami egyébként csak bizonytalan tapogatódzás volna, ilyen útmutatás mellett céltudatos munkává lesz. Aki olyanokat keres, akik ebben a tekintetben tudással, tapasztalattal rendelkeznek, nem fog hiába kopogtatni. Annak kell csak tudatában lennie, hogy nem mást; csak egy barát tanácsát, s nem olyan valaki erejét keresi, aki uralkodni akar felette. Mindig ki fog derülni, hogy azok, akik valóban tudnak, a legszerényebb emberek és, hogy tĂ”lük mi sem áll távolabb, mint amit az emberek hatalmi vágynak hívnak.

Aki a meditáció révén ahhoz emelkedik fel, ami az embert a Szellemmel fĂ»zi egybe, az magában azt kezdi életre hívni, ami benne örök, amit születés és halál nem korlátoznak. Ilyen örököt csak azok vonhatnak kétségbe, akik nem maguk tapasztalták ezt az örököt. Így a meditáció az az út, amely az embert a maga örök, elpusztíthatatlan lénye magvának megismeréséhez, szemléléséhez is elvezeti. És csak általa juthat ilyen szemléléshez az ember. A gnózis, szellemtudomány ennek a lény-mag örökkévalóságáról, újramegtestesülésérĂ”l beszélnek.

Gyakran kérdezik, miért nem tud az ember a születésen és halálon túli élményeirĂ”l? Nem így kellene azonban feltenni a kérdést. De inkább így: hogyan jutunk ehhez a tudáshoz? A helyes meditációban nyílik meg az út. Általa ébred az azokra az élményekre való emlékezés, amik születésen és halálon túl esnek. Mindenki megszerezheti ezt a tudást, mindenkiben ott vannak a képességek, hogy önmaga ismerje meg, saját maga szemlélje, amit valódi misztika, szellemtudomány antropozófia és gnózis tanítanak. A helyes eszközöket kell csak megválogassa. Fülekkel és szemekkel rendelkezĂ” lény képes csak hangokat és színeket észlelni. És a szem sem képes mit észlelni, ha hiányzik a dolgokat láthatóvá tévĂ” fény. A szellemtudományban adottak a szellemi fülek és szemek kifejlesztésének és a szellemi fény felgyújtásának eszközei. A szellemi iskolázás eszközeit három fokozatként jelölhetjük: 1. Az ElĂ”készítés. A szellemi szerveket fejleszti ki. 2. A Megvilágosodás. A szellemi fényt gyújtja fel. 3. A Beavatás. A Szellem magasabb lényiségeivel nyit kapcsolatot.
 
Forrás: Rudolf Steiner, Hogyan jutunk a Magasabb Világok megismeréséhez? - www.tau.hu
 

A VilĂĄg TanĂ­tĂłi

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

BarĂĄtaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Body Talk