A hivatalos kereszténység teljesen kiirtotta tanaiból a gnózist. A gnoszticizmus irányzatai valóban szerteágazóak, sok fantasztikus, túlzó, ellentmondásos, túlburjánzóan részletezõ, nehezen követhetõ írást termelt ki a doketizmustól (látszattest tan), a 365 eon szellembirodalmáig. A Nag-Hammadi lelet feltárásáig (1945) kevés volt az eredeti fennmaradt írott anyag (gnosztikus apokrif evangéliumok, Pistis Sophia stb.), inkább csak a gnosztikusok ellen írt vitairatokból ismertük tanaikat. Az újonnan feltárt írások szövevényében gyakran megtaláljuk az igazi gnózis állításait, bár nehezen kibogozható formában. Jól jellemzi Kákosy László egyiptomi gnózisról írt könyvének címe a gnosztikus irodalmat: Fény és Káosz. Megkapó a vágyódásuk a pleroma, a teljesség, a világító tenger, az istenség székhelye felé. A misztikus istenség avatott hirdetõi õk. Íme egy rész a Papyrus Berolinensisbõl:

"Õ az igaz Isten, a mindenség atyja, a láthatatlan, aki a mindenség felett van, aki az õ halhatatlanságában létezik, a tiszta fényben, amelybe senkinek a szeme világa sem pillanthat be. Õ a Szellem és nem helyes azt gondolni, hogy bármilyen jellege van. Felette áll az isteneknek, Õ az Uralom, mely felett senki sem uralkodik. Õ az örökkévaló, aki mindig létezik. Nem is lehet beszélni róla, mert senki sem fogta fel Õt. Nevét nem lehet megmondani. Õ a mérhetetlen fény, a folttalan szent tisztaság."

A gnosztikusok abban általában egyetértenek, hogy világunkat nem a legfelsõ Isten formálta ilyenné, hanem egy demiurgosz ("kézmûves") isten, és õ és az ördög viaskodnak köreinkben.

E felfogás kifejtése azonban mérhetetlenül hosszadalmas, bonyolult, sok verzióban létezik.

A Nag-Hammadi lelet iratai szerint egy eoni lény, Pistis Sophia önkényes teremtési akaratának gyümölcse Jaldabaóth, az elsõ arkhon, aki azt mondta az embereknek: "Én féltékeny Isten vagyok és nincsen más Isten rajtam kívül". Õ, Kronos-Saturnus-szerû figura aki ellen fia a Jupiter-szerû Szabaoth fellázad. Utóbbit felviszik az igazi menny alatti függöny alatt lévõ legfelsõ égbe, ahol a jobbján a Krisztus áll: Jaldabaóth viszont Évával nemzi az emberekkel foglalkozó isteneket, Jahvét és Élohimot.

Nem kevésbé bonyolult, de keresztényibb a Pistis Sophia címû irat, ahol a 13., tehát a Zodiákus fölötti Bonból lebukott Pistis Sophiát sok könyörgése hatására Krisztus kimenti és felviszi a fénybe.

A demiurgosz-Istent hirdetik a sokáig élõ gnosztikus vallási mozgalmak (marcionisták, manicheusok, bogumilek, katárok) is.

A gnosztikusok megegyeztek a lélek preegzisztenciájában (megelõzõ létében). Basilides és Isidorus a lélekvándorlás részleteit is taglalták (miszerint Zodiákus szintû Bolygóprincípium-lény Morcion a II. században alapítja meg közösségét. Az Ó-testamentum Istenével együtt az egész Ó-szövetséget elveti, csak a Márk-evangéliumot, Pál leveleit és saját antitéziseit ismeri el Szentírásként. Mûködése nagy ösztönzést adott a kánoni iratok összeállítására.

Mani babiloni próféta volt a III. században. Tanításai szerint ezt a világot az oroszlánfejû, sárkánytestû õsördög alakította ki. A Világosság Királya azért teremtette az õsembert, hogy harcban legyõzze az õsördögöt. Elõször az ördög kerekedett felül, de a Világosság Királya az ember segítségére jön. Elõször csak a "választottak" (akik a száj, a kéz, és az öl pecsétjét vállalják, tehát vegetáriánusok, tisztán cselekvõk, cölibátusban élõk) tudják a bennük fogságbeesett világosságot a Napba visszavezetni. A többieknek a Tízparancsolat szerint kell élniük és a választottakat kell segíteniük. Kezdetben Szent Ágoston is manicheus volt. Meni keresztény követõi lettek a balkán bogumilek (Istenszeretõk) és a francia katárok (tiszták).

A katároknál az ótestamentumi "rossz" isten maga Satanael, aki Évával Kaint nemzette, az újtestámentumi "jó Isten": Krisztus. A katárokat a XIII., a bogumileket a XV. században irtotta ki a hivatalos egyház.

Egyetértenek abban, hogy a test a lélek börtöne. Talán a legjelentékenyebb, legnagyobb hatású gnosztikus, Valentinus volt. Õ kimondta, hogy vannak hylikus (anyagias), pszichikus (lelkies, vallásos) és pneumatikus (szellemiség által vezetett, gnosztikus) emberek. Csak az utóbbiak tudnak felemelkedni az aszkézisnek arra a fokára, amelyen a lélek ismét egyesülni képes istenével. Fennmaradt néhány olyan írás is, pl.: a Tamás Cselekedeteirõl szóló iratban található Gyöngy himnusz (a II. századból), ami minden értekezésénél szebben írja le a lélek testbe börtönzöttségének élményét, s isteni lénye (a "gyöngy") újrafelfedezése utáni visszatértét az Atya házába.

E himnuszban az "Egyiptomba", e földi világba tévedt szerelmetes gyermek mennyei levelet, üzenetet kap:

"Csókoltam pecsétjét, könnyekkel öntöztem; a drága levélkét sírva betûzgettem. Elõttem állt Atyám, nemes származásom, gyöngyöm is, mily drága! én meg sírom ásom. Nem! Megyek! A sárkányt álomba ringatom Enyém lesz a szép gyöngy azt nála nem hagyom."

Valóban meglátja és megszerzi a gyöngyöt, s így ujjong:

"Mehetek már haza, misem tart itt vissza, vethetlek a porba te szennyes, otromba egyiptomi ruha. Karomat kitárom, úgy terítik reám Atyám kincstartói bíborvörös tógám, az én kis köntösöm - könnyekkel öntözöm - "

Útja végeztével tényleg visszaléphet az égbe:

"Királyok kapuján léptem én az égbe királyok közt kaptam helyet örökségben Atyám megígérte, hogy tovább is viszem; mígnem áldozatom, gyöngyömet a drágát Istenek királya lába elé teszem. Aki adta, annak a trónjához viszem."

 

Forrás: Szász Ilma, Az élõ fény árnyéka, Kõröspatak, 1997