"Hari! Hari!" Zengett sok ezer ajkon Isten neve Bengálban, Navadvíp városában 1486 februárjának teliholdas napján. A ritka esemény kora este történt, miután a nap már lenyugodott. A város apraja-nagyja a Bhagirathi Gangesz vizében állt, fohászkodtak, imádkoztak, és szent szanszkrt verseket szavaltak. Egy ním-fa alatti kis bambuszkunyhóban ekkor született meg Csaitanja Maháprabhu, akit sok millió indiai mind a mai napig Isten legutóbbi inkarnációjaként imád.

Apja, Dzsagannáth Misra tudós bráhmana volt. Anyja, Sacsi, elĂľzĂľleg már nyolc leánygyermeknek adott életet, de azok röviddel születésük után mind meghaltak. A kilencedik gyermek fiú lett, akit Visvarúpának neveztek el a boldog szülĂľk. Örömük azonban nem tartott sokáig, mert fiuk már kamasz korában elhagyta a szülĂľi házat, hogy belépjen a szannjász (szerzetesi) rendbe, majd rövid idĂľ múltán Ăľ is meghalt. Csaitanja tehát, bár tizedik gyermekként született, egyedüli sarja volt a családnak. ÉrthetĂľ, hogy szülei rajongó szeretettel nevelték, s nagy gonddal óvták mindenféle veszélytĂľl. ElĂľször Visvambharának nevezték el, de aranyhoz hasonló testszíne miatt mindenki csak Gaurának ("Aranyló") vagy Gaurángának szólította. Hívták Nimájnak is, mert egy ním-fa alatt született. A Krsna Csaitanja vagy röviden csak Csaitanja nevet tulajdonképpen jóval késĂľbb, mint szannjászí (szerzetes) kapta.

Nílámbara Csakravartí, a híres asztrológus nagyapa már a gyermek születése elĂľtt kiszámította Nimáj horoszkópját. Eszerint a Vénusz és az Asviní a Kos csillagképben, a Kétu bolygó (melynek létezésérĂľl nem tud a nyugati asztrológia) és az Uttaraphalguní az Oroszlánban, a Hold a tizenegyedik házban, a Szaturnusz és a Dzsjesthá a Skorpióban, a Jupiter és a Púrvásádhá a Nyilasban, a Mars és Sravaná a Bakban, a Nap a VízöntĂľben, a Ráhu a Púrvabhádrapádában, míg a Merkúr és az Uttarabhádrapáda a Halakban volt. A születés napja nagyon kedvezĂľnek ígérkezett, ezt a védikus asztrológia nyelvén szinhalagna néven ismerik.

A védikus csillagászatról a Dzsjótir Véda ír. E mĂť szerint nagyon elĂľnyös a bolygók konstellációja, ha az oroszlán a zodiákusban és a születés pillanatában is egyszerre jelen van. Ez az övezet az úgynevezett sad-varga és az asta-varga hatása alatt áll, ami mind nagyon szerencsés pillanatra utal.

Ezen az emlékezetes napon tehát éppen telehold, illetve holdfogyatkozás volt. A Csaitanja-csaritámrta így ír errĂľl: Mi szükség a foltokkal csúfított teliholdra, mikor feltĂťnt a szeplĂľtlen, vakítóan tündöklĂľ Áldó Hold – Csaitanja Maháprabhu? Ezért Ráhu, a misztikus fekete bolygó elfedte a teliholdat, mire szerte a három világban felhangzott a szent név: "Krisna, Krisna, Hari!" Az emberek félelmükben, illetve a hagyományokat követve ismételgették Krisna szent neveit, miközben ámulva figyelték a holdfogyatkozást.

Azt, hogy személyében nem közönséges halandó fog megszületni, csak kevesen tudták. Advaita Ácsárja és Haridász Thákur, a kor két híres szentje sokat imádkozott, kérvén Krisnát, szálljon alá a Földre, hogy a sötét kali-korszak szerencsétlen emberei esélyt kaphassanak a lelki életre, az igazi boldogságra. Õk ketten jól ismerték a védikus Írásokat, ezért amikor közeledett Csaitanja születésének órája, táncra perdültek örömükben. Környezetük azonban nem tudta mire vélni határtalan boldogságukat.

Minden hindu tudja, hogy Isten meghatározott idĂľközönként valamilyen formában alászáll a Földre, vagy egy tiszta lelket hatalmaz fel prófétai szerepre. A LegfelsĂľbb inkarnációiról a Védák, India szent könyvei írnak. E mĂťvekbĂľl megtudhatjuk, milyen inkarnációk jártak a Földön millió évekkel ezelĂľtt, de arra is fény derül, hogy a jövĂľben ki várható. Ez tulajdonképpen nagyon csodálatos és hasznos információ, hiszen így könnyen eldönthetĂľ, ki Isten inkarnációja, s ki nem (erre nagy szükség van, hiszen Indiában még napjainkban is sokan tetszelegnek az avatár szerepében; majd minden falunak megvan a maga Visnuja, Sivája stb. – ám a Védákban jártas embereket mindez nem tévesztheti meg). A több ezer éves védikus irodalomban például utalást találhatunk arra, hogy jönni fog egy Buddha nevezetĂť felhatalmazott inkarnáció is, aki majd az ahimszáról, az erĂľszak-nélküliségrĂľl fog tanítani. Ez, mint tudjuk, valóban így lett.

Indiában a LegfelsĂľbbet Trijuga néven is ismerik, ami utal arra, hogy Õ a négy korszak (szatja, trétá, dvápara és kali) közül az elsĂľ háromban személyesen is alászáll. Ennek ismeretében joggal kérdezheti valaki: akkor miért tisztelik a kali-jugában született Csaitanját Isten inkarnációjaként?

E kérdés megválaszolásához már alaposabban kell ismerni a védikus irodalmat. A Puránák és az Upanisadok néhány verse említést tesz Csaitanjáról, Isten úgynevezett "rejtett-avatárjá"-ról, aki – a dvápara-juga végén megjelenĂľ Krisnához hasonlóan – Brahmá napjában mindössze egyszer, a kali-korszakban száll alá a Földre. Társaival együtt a szent neveket zengve osztogatja majd az istenszeretet nektárját boldog-boldogtalannak. A titkos tudásban jártas bölcsek kifejtik, hogy Isten ilyenkor az Õt legodaadóbban imádó híve érzelmeivel jelenik meg, csakhogy megízlelhesse azt a rajongó és mélységes szeretetet, amely tiszta bhaktáira jellemzĂľ.

Világi hasonlattal élve olyan ez, mint mikor a népszerĂť uralkodó álruhában járva tapasztalja alattvalói szeretetét. Amikor tehát a LegfelsĂľbb hívĂľként születik meg, "inkognitóban" szeretne maradni. Ezért Csaitanja születésekor csak néhány kivételesen nagy lélek tudta, ki is Õ valójában. Csodálatos élete és tettei azonban egyre több embert meggyĂľztek isteni volta felĂľl. Soha nem írt könyvet, de erre nem is volt szükség: életének minden mozzanata oly határtalan, eksztatikus istenszeretetrĂľl tanúskodott, hogy pusztán személyének láttán megtértek az emberek.

Már csecsemĂľkorában a LegfelsĂľbb dicsĂľítésére oktatta környezetét: sokszor sírt, s mindaddig nem hagyta abba, amíg a körülötte lévĂľk nem kezdték mondani vagy énekelni Isten szent neveit (Krisna, Ráma, Hari stb.). Amikor már felcseperedett valamelyest, kedvenc idĂľtöltése a Hari bol! Hari bol! ("Mondd: Hari! Mondd: Hari!") szöveg éneklésébĂľl és táncból állt. Mindez annak a belsĂľ isteni gyönyörnek a spontán megnyilvánulása volt, amely teljesen elárasztotta szívét, s irányította minden mozdulatát. Égnek emelt karral, felfelé fordult szemmel, egyfajta szent Ăľrülettel táncolt, minek láttán a nézĂľk is táncra perdültek – akár akaratukon kívül is.

Nimáj gyermekkora – Krisnáéhoz hasonlóan – csodákkal teli. Egyszer például, amikor meglátott egy kobrát az udvaron, megragadta azt, majd mosolyogva játszadozott a teste köré csavarodó mérgeskígyóval. Mint minden gyereknek, neki is voltak szép számmal csínytevései. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezekkel is mások lelki javát szolgálta. A védikus rituálék útvesztĂľjében eltévedt bráhmanák figyelmét például úgy hívta fel Isten odaadó szolgálatára, hogy a víz alá bukva megcsavarta lábuk ujját, miközben azok a Gangeszban állva számtalan szertartásaik valamelyikét végezték.

Bráhmana családban született, így Ăľt is iskolába küldték, ahol a kor szokásainak megfelelĂľen többek között szanszkrit nyelvtant, logikát, filozófiát és irodalmat tanult. Navadvíp India szerte híres volt jó iskoláiról; az ott tanító mesterek fĂľleg a logika tudományában jártak elöl. Nem csoda hát, hogy a fiatal Nimáj sokszor úgy játszott osztálytársaival, hogy egy rövid és magvas védikus szútrát idézett, amihez magyarázatot fĂťzött, majd arra kérte barátait, találjanak hibát fejtegetésében. Azok, bárhogy is törték a fejüket, képtelenek voltak a feladatra, mire Nimáj maga mutatott rá a hibákra, újabb magyarázattal állt elĂľ, de csak azért, hogy azt is megcáfolva az elsĂľ magyarázata helyességét bizonyítsa. Hihetetlen emlékezĂľtehetsége, éles logikája, valamint ellenállhatatlan érvelése már fiatalon korának leghíresebb tudósává (panditjává) tette.

Nimáj még tanuló volt, mikor édesapja, Dzsagannáth Misra hirtelen elhalálozott. Mint egyetlen fiúgyermekre, a család fenntartása reá hárult. Ezért anyja kérésére elvette Laksmipriját, Vallabha Ácsárja lányát, és saját nyelvtaniskolát nyitott.

Híres tudósok között Indiában mind a mai napig szokás a sportszerĂť "megvívás", amit kissé tréfásan lehetne észbajnokságnak is nevezni. Ilyenkor a kihívó összeméri tudását a kihívottal, majd a színvonalas „mérkĂľzés” után a vesztes elismeri hiányosságait, s a nálánál többet tudó tanítványává válik. Akkoriban az egyik leghíresebb "észbajnok" a kasmíri származású Késava Pandit volt, akit Digvidzsají ("Világbajnok") néven is ismertek. Egész Indiát bejárta, gyĂľzelmet gyĂľzelemre halmozott, míg el nem jutott Navadvípba. Látogatásának hírére az összes ismert tudós fontos elintézni való ügyekre, halaszthatatlan rokonlátogatásokra hivatkozva eltĂťnt a környékrĂľl, hátrahagyva az üzenetet, hogy a kasmíri tudós mérkĂľzzék meg Nimáj Pandittal. Gondolták, vereség esetén hivatkozhatnak arra, hogy Késava Pandit mindössze egy tapasztalatlan fiút gyĂľzött le, ellenkezĂľ esetben viszont büszkén vallhatják: lám, Navadvípban még a legfiatalabb tudós is képes legyĂľzni az országos bajnokot.

Csaitanja és Késava Pandit a Gangesz partján találkozott. A fiú elĂľbb magasztalta a kasmíri tudós érdemeit, majd megkérte, költsön fejbĂľl olyan szanszkrit verseket, melyek a Gangesz anyát dicsĂľítik. A Pandit azonnal száz gyönyörĂť verset alkotott és szavalt el, majd kevélyen várta a fiú hozzászólását. Nagy megdöbbenésére Nimáj az egyik verset fejbĂľl idézte, majd részletesen elemezte a szép költĂľi fogásokat, de az olyan hibákat is, mint a felesleges szóismétlés, szórendi hiba, illetve az ebbĂľl adódó fogalomzavar. A hosszas, részletes és tudományos fejtegetés hallatán Késava Pandit megdöbbenve vette tudomásul, hogy a fiatal navadvípi tanár többet tud nála. Elkeseredetten tért vissza szálláshelyére, ám másnapra megnyugodott, mert álmában megjelent elĂľtte Szaraszvatí, a tudás istennĂľje, felfedvén neki, hogy Nimáj nem más, mint maga a LegfelsĂľbb. Nagyon megrendült, alázatossá vált, s azonnal meghódolt Csaitanja elĂľtt.

Huszonkét éves korában Nimáj Kelet-Bengálba látogatott, ahol kora híres iskoláit, illetve rokonait kereste fel. Útja során megismerkedett Purusóttamával, egy kiváló bhaktával, aki a késĂľbbiek során Szvarúpa Dámódara néven egyik legmeghittebb követĂľjévé és társává vált. Hazatérve lesújtó hír fogadta: felesége, Laksmiprijá elhunyt, kígyómarás végzett vele. Röviddel ezután anyja kérésére újra nĂľsült, ezúttal Visnupriját, Navadvíp egyik híres panditjának, Szanátan Misrának a lányát vette el.

Egy évvel késĂľbb, 1508-ban Nimáj számos tanítványa kíséretében Gajába zarándokolt, hogy az Ăľsi védikus szokásoknak megfelelĂľen elhunyt apja lelki üdvössége érdekében elvégezze az úgynevezett sráddha ceremóniát. A rituáció elvégzése után meglátogatta a Gadádhar nevÛ templomot, hogy megtekintse az ott ereklyeként Ăľrzött Visnu lábnyomot. Miközben áhítattal szemlélte a kĂľben látható lábnyomot, a bráhmanák gyönyörĂť himnuszokat énekelve dicsĂľítették Visnut. Nimáj elĂľször földbegyökerezett lábbal, szobor módjára állt ott, majd hirtelen szokatlan jelek mutatkoztak rajta: haja égnek meredt, szemébĂľl patakzottak a könnyek, egész testét furcsa reszketés járta át. Ami most elsĂľ ízben fordult elĂľ vele, késĂľbb egész életére jellemzĂľ lett.

A Sors úgy hozta, hogy ebben az idĂľpontban érkezett a templomhoz Ísvara Puri is, a Madhva tanítványi lánc híres guruja. Nimáj ott helyben felavatást kért a mestertĂľl, s meg is kapta tĂľle a tíz szótagú Krisna mantrát. A magvas jelentést hordozó mantrák, azaz magyarul szent szavakból álló versecskék meditálásra valók. Ezeket teljes koncentrációval mondogatva, ismételgetve lelki megtapasztaláshoz juthat a komoly tanítvány. A mantrákhoz természetesen bárki hozzájuthat, ám a védikus hagyományok szerint a mantrának csak akkor van "ereje", ha azt egy hiteles tanítványi láncba tartozó, tiszta lelkĂť gurutól, felavatás révén kapta az ember.

A Védák a felavatást sokszor második születésnek hívják. Nimájról minden bizonnyal elmondható, hogy ezek után valóban egészen új élete lett, teljesen megváltozott. Nem érdekelte már az iskola vagy az intellektuális viták, szívében már csak Krisna lakozott. Mindenhol Õt látta, szavait Õhozzá intézte, a reggeli ködben, az esti szürkület homályában az Õ alakját vélte kirajzolódni, a szél süvítésében az Õ fuvoláját hallotta...

Navadvípban a legtöbb ember nem tudta mire vélni a tudós fiatalemberben hirtelen végbement teljes átváltozást. Sok szülĂľ panaszt emelt, hogy az iskolában nyelvtan helyett csak Krisnáról hallanak a gyerekek. A békés polgárok megdöbbenve tárgyalták Nimáj furcsa viselkedését. Hol azt látták, hogy Krsna neveit emlegetve, zokogva hempereg a földön, hol pedig azt, hogy szinte lázasan fut egy láthatatlan valaki után. Egyik nap Nimáj így szólt tanítványaihoz: "Mindig a sötétes bĂľrĂť, gyönyörĂť szépségĂť pásztorfiút (Krisnát) látom magam elott, amint elbĂťvölĂľ mosollyal fuvoláján játszik. Másra nem tudok gondolni, másról nem tudok beszélni. Ezért úgy döntöttem, mától fogva nem tanítok többet. Szabadok vagytok mind, keressetek más iskolát, más tanárt!" Nimáj meglepetésére a tanulók mind elébe járultak, s áldásáért esedeztek. S ekkor kezdetét vette az úgynevezett szankírtan mozgalom, amely mind a mai napig él Indiában – Nimáj és a tanítványok kórusban énekelték Isten neveit: "Harajé namah krisna jádavája namah, jádavája mádhavája késavája namah…" EttĂľl a naptól kezdve a környék vaisnavái vezetĂľjüknek fogadták el Nimájt, s a szankírtan mindennapossá vált. Az eksztatikus jelek, melyek Nimájon szüntelenül mutatkoztak, hatásosabbak voltak minden prédikációnál; még Navadvíp hírhedt bĂťnözĂľi is jámbor vaisnavákká váltak.

Nimáj közvetlen követĂľi és társai – Nitjánanda, Advaita Ácsárja, Gadádhara és Srívásza – tudták, hogy az Õ személyében maga Krisna szállt alá ismét a Földre. Õ viszont, Isten tiszta hívének szerepében, végtelenül szerény és alázatos volt, s mindig tagadta, hogy a LegfelsĂľbb inkarnációja lett volna.

Akkoriban India legnagyobb része mohamedán fennhatóság alatt állt. A hódítók minden eszközt igénybe vettek, hogy a lakosságot, akár erĂľszakkal is, a Próféta hitére térítsék. A környék helytartója, Szirázuddina Khán éppen ezért nem jó szemmel nézte a hindu szellemi megújhodást. Egy darabig tĂťrte Nimáj szankírtanjait, de amikor a követĂľk száma több ezerre nĂľtt, betiltotta a csoportosulást, az agyagdobokat pedig összetörette. S ekkor, több száz évvel Mahátmá Gandhi elĂľtt, Nimáj megszervezte az elsĂľ erĂľszak nélküli polgári ellenállási mozgalmat. Több százezres tömeg gyĂťlt össze fáklyákkal, dobokkal és cintányérokkal. A szent neveket énekelve körülfogták a helytartó palotáját, aki azonnal jobb belátásra tért, s párbeszédre hívta Csaitanját, kinek tiszta személyisége, ritka vallásos érzelmei, ugyanakkor ésszerĂť és világos érvelése olyannyira meggyĂľzték, hogy maga is vaisnava lett.

Indiában a szannjászík nagy tiszteletnek örvendenek még napjainkban is. A legtöbb indus Ăľszintén fejet hajt az olyan ember elĂľtt, aki a legnemesebb eszmény, Isten szolgálata érdekében önként lemond minden földi jóról, még a családi élet örömeirĂľl is, csakhogy több ideje és alkalma legyen megosztani embertársaival azt a csodálatos szellemi kincset, amit Ăľ maga már felfedezett, sĂľt meg is ízlelt. A szannjászí az úgynevezett lemondott rend tagja, nyugati értelemben szerzetes. Jövedelme nincs, nem is lehet, így adót sem fizet. Semmilyen kötelezettsége nincs sem a rokonság, a közösség, sot az állam irányában sem; egyszóval, olyan, mintha már nem is élne.

A szannjászík állandóan járják az országot, vagy pedig valamilyen szent helyen, esetleg egy ásramban élnek. A hagyományok szerint a környék lakosai kötelességtudóan ellátják oket a megfelelĂľ vegetáriánus élelemmel, és azzal a néhány szükségszerĂť dologgal, amire szerény életmódjuk mellett is igény van. A legfrissebb becslések szerint még a modern, egyre inkább elnyugatosított Indiában is mintegy húszmillió (!) ilyen szent ember (szannjászí vagy szádhu) él. Hozzá kell tenni, szükség van rájuk, mert sehol az egész világon nincs az embereknek olyan nagy igényük a lelki életre, lelki tudásra, mint Indiában. És ezt az igényt a szannjászík elégítik ki. Természetesen sok bráhmana is van, aki jártas a lelki bölcseletben, de ilyen kérdésekben az emberek szívesebben fordulnak a szannjászíkhoz, sĂľt, a legtöbb esetben elvárják, hogy a mester (guru) szerzetesként éljen.

Nimáj természetesen tisztában volt mindezzel, ezért úgy döntött, fiatal kora ellenére szannjászí lesz. Tudta, így jobban, többet segíthet az embereken. Nagy mĂťveltségĂť, híres ember volt, felesége angyali szépségĂť és természetĂť, édesanyja gyöngéd és törĂľdĂľ. És végül, de nem utolsó sorban, Nimáj nagyon szép, megragadó külsejĂť fiatalelember volt. Mindezek ellenére 1510-ben, huszonnégy éves korában Katvában egy Késava Bháratí nevĂť szerzetes felavatása révén belépett a szannjászí rendbe, s ezentúl Krisna Csaitanja volt a neve (követĂľi számára csak Maháprabhu; ez utóbbi név tulajdonképpen inkább a legmagasabb fajtájú cím, lelki rang). A jelentése magyarra lefordítva Krisna tudat vagy Krisna tudatú. Nevének választásával egyben utalt arra is, hogy a lelki életben nem szabad, hogy a tudatosság helyett a formaságokra, a rituálékra vagy más külsĂľségekre terelĂľdjék a hangsúly. Nem arról van szó, melyik egyház vagy felekezet tagjai legyünk, hanem, hogy elérjük a legmagasabb tudatsíkot, amikor az ember teljesen, állandóan tudatos IstenrĂľl, s életének minden cselekménye, idejének minden perce az Õ szeretetteljes szolgálatáért van.

Ilyenkor az a szokás, hogy az új szannjászí messzire költözik volt lakóhelyétĂľl, egyrészt, mert – mint mondják – senki sem lehet próféta a saját hazájában, másrészt pedig azért, hogy nemes céljaiban ne akadályozza a környezethez való ragaszkodás. Csaitanja Vrndávanban, Krsna falujában szeretett volna élni, de anyja kérésére inkább a közelebbi szent városba, Puríba költözött. E város nagyon híres Ăľsi, hatalmas méretĂť templomáról, az abban imádott, különleges formájú három istenségrĂľl (ezek Dzsagannáth, azaz Krisna, valamint bátyja, Baladév, illetve húga, Szubhadrá), és a számukra minden nyáron megrendezett szekérünnepségrĂľl.

Csaitanja megérkezése után rögtön meglátogatta a Dzsagannáth templomot. Krisnát megpillantva a legnagyobb fokú lelki eksztázis jelei mutatkoztak rajta, majd eszméletét vesztve a padlóra zuhant. Szárvabhauma Bhattácsárja, kora leghíresebb logika tudósa vitte haza otthonába, hogy gondozásába vegye. Ismeretlenül is nagyon rokonszenvesnek találta Csaitanját. Kötelességének tartotta, hogy a Védánta-szútra magyarázásával segítsen a fiatal szannjászín. Úgy vélte, a fiatal szerzetesek egyedül a védánta filozófiában való elmélyülés által maradhatnak hĂťek fogadalmukhoz. Hét napon keresztül magyarázta a Védánta tömör, magukban szinte összefüggéstelen és érthetetlen szútráit, amikor feltĂťnt neki, hogy Csaitanja sohasem szól semmit, még kérdéseket sem tesz fel.

Tudakozódására Csaitanja azt felelte, hogy Vjásza, a Védánta-szútra szerzĂľje is írt kommentárt nehezen érthetĂľ mĂťvéhez, s ez nem más, mint a Bhágavata-purána. Ha a Bhágavatát tanulmányozzuk, világossá válnak számunkra a Védánta tömör aforizmái. Majd így folytatta: "A Védánta-szútra olyan, akár a Nap, az ön magyarázatai ellenben akár a Napot eltakaró felhĂľk. Mindez azért, mert oly görcsösen ragaszkodik Sankara advaita (teljes monizmust valló) filozófiájához és közvetett magyarázó módszeréhez." Csaitanja egyszerĂť szavakkal, de mélyrehatóan ismertette a védikus hagyományokhoz hĂť, közvetlen magyarázatot, amelybĂľl egyértelmĂťen kiviláglik a lelki élet legfelsĂľbb célja, a spontán és dinamikus bhakti (Isten iránti szeretetteljes odaadás). Bölcs és józan érvelése, hamisítatlan lelki érzelmei, valamint mély hite végül is teljesen meggyĂľzték Szárvabhaumát, aki idĂľs kora ellenére a fiatal szannjászí tanítványává és hĂť követĂľjévé vált.

Csaitanja rövid idĂľ múltán elhagyta Purít, s hat éven át szinte állandó jelleggel vándorolt. ElĂľször a keleti partvidék mentén Dél-Indiába zarándokolt, ahol az összes fontos templomot és szent helyet meglátogatta.

Útban Dél-India felé, a Gódávarí folyó partján találkozott Rámánanda Rájjal, Vidjánagar kormányzójával, aki a lelki életben igen fejlett Krisna-hívĂľ volt. Amirol akkor kettĂľjük között több napon át folyt a szó, az – tudós vaisnava mesterek véleménye szerint – a transzcendentális bölcselet legtitkosabb, legmeghittebb részét képezi.

Kifejtették, hogy a LegfelsĂľbbet minden elvárás vagy ellenszolgáltatás nélkül, vegyítetlen rajongással imádó gópík (Vrndávan fejĂľslányai) rendelkeznek a legmagasabb préma-bhaktival (istenszeretettel). A gópíkat dicsĂľítve Csaitanja kijelentette, hogy a valóság középpontja nem Isten, hanem a szeplĂľtlen szeretet (préma). A szeretet nemcsak a hívĂľ (bhakta), hanem maga a LegfelsĂľbb számára is a középpontot jelenti. EbbĂľl következik, hogy mindkettĂľjüket a szeretet uralja és irányítja. Habár Isten a szeretet megtestesítĂľje, maga is örökké növekvĂľ vággyal óhajtja azt. A szeretetet olyan gravitációs erĂľhöz lehetne hasonlítani, amely a bhaktát Istenhez, Istent pedig a bhaktához vonzza.

Csaitanja a visszafelé vezetĂľ úton a nyugati partvidéken haladt fölfelé. Trivandrum közelében, az Ádikésava templomban rábukkant a Védák egy már régóta elveszettnek hitt mĂťvére, a Brahma-szanhitá ötödik fejezetére. Udupiban, a Madhva iskola székhelyén emlékezetes teológiai eszmecserét folytatott e vaisnava tanítványi lánc vezetĂľivel. KésĂľbb a Krisna és Vénvá (Bhímá) folyók között, Sólápurtól nyugatra sikerült másolatot szereznie Bilvamangala Krsinakarnámrta címĂť könyvérĂľl. A bhakti tudomány e páratlan költĂľi tehetséggel megírt mĂťvét nagyon nagy kincsnek tartotta, olvasásából élete végéig örömöt merített.

Nem sokkal azután, hogy Csaitanja visszatért Puríba, Rámánanda Ráj is megérkezett, s három fivérével, valamint apjával egyetemben mindnyájan teljesen mesterük szolgálatába ajánlották életüket. A legfontosabb eseményt viszont maga a király, Pratáparudra megtérése jelentette. Pratáparudra tehetséges politikus, ugyanakkor bátor hadvezér és erĂľskezĂť uralkodó volt, aki sikeres csatákban biztosította Orissza függetlenségét a túlerĂľben lévĂľ, területéhes mohamedán csapatokkal szemben. Pratáparudra már sokszor kérte a legközelebbi tanítványokat, mutassák be Csaitanjának, de az minden alkalommal elutasította Ăľt, mondván: nem kíván kapcsolatot teremteni olyan gazdag, befolyásos emberrel, mint a király, mert ez összeegyeztethetetlen a minden anyagiról – pénzrĂľl, hatalomról, karrierrol stb. – lemondott szannjászí életmódjával és elveivel.

Egy nap azonban Pratáparudra álruhában belopódzott abba a kertbe, ahol Csaitanja transzban feküdt a gyepen. Legmeghittebb tanítványai vették körül, s feldúlt lelki állapotát – amit a Krisna iránti olthatatlan szeretet, és a TĂľle való távollét gyötrĂľ érzése okozott – megfelelĂľ szanszkrt versekkel, idézetekkel igyekeztek enyhíteni. A király Csaitanja lábaihoz borult, s könnyes szemekkel kérte, fogadja el Ăľt is alázatos, szerény szolgájává. Maháprabhut meghatotta a király szerénysége, és a lelki élet iránti hĂľ vágya, ezért teljesítette kívánságát.

Röviddel késobb Advaita Ácsárja vezetésével körülbelül kétszáz bengáli tanítvány zarándokolt Puríba, hogy Csaitanja társaságában részt vehessenek a szekérfesztiválon. A város történelmében elĂľször fordult elĂľ, hogy bhakták nagy csoportjai a hatalmas szekerek elĂľtt táncoltak, énekeltek a dobok, cintányérok és gongok ütemére. Az Ăľsi hagyományoknak megfelelĂľen a több napos ünnepség azért van, hogy e forró nyári idĂľszakban a templomi istenségeket, Dzsagannáthot (Krisnát), Baladévát és Szubhadrát, külön, hívĂľk vontatta szekereken a néhány kilométerre lévĂľ Gundicsá templomba vigyék, hogy ott az árnyas parkok kellemesebb környezetében hĂťsölhessenek. A bengáliak négy teljes hónapig maradtak Puríban, szeretett Maháprabhujuk társaságában. Napjaik szankírtannal, teológiai, filozófiai eszmecserékkel teltek, s emellett rendszeresen lejártak a tengerpartra fürödni. Ilyenkor gyermeki önfeledtséggel játszadoztak a habokban.

A bengáli vaisnavák számára a késĂľbbi évek folyamán bevett szokássá vált a szekérfesztivál alkalmából Puríba zarándokolni.

Csaitanja Maháprabhu nem maradt sokáig Puríban. 1514-ben újra útrakelt, hogy Vrndávanba látogasson. Még a szannjász rendbe való belépése idején arra kérte egyik kiemelkedĂľ tanítványát, Lókanáth Ácsárját, menjen Krisna gyermekkori falujába, Vrndávanába, s derítse fel annak szent helyeit, melyek a hosszú évszázadok során feledésbe merültek, illetve a helyükön idĂľközben elburjánzott dzsungelbe vesztek. Lókanáth missziója sikeressé vált, s ez mérföldkövet jelentett az észak-indiai vaisnava hit újraélesztésében.

Útja során Maháprabhut emberek tömegei keresték fel, mindenki látni akarta, ha csak egy pillanatra is a közben legendás hírĂťvé vált szentet, isteni inkarnációt. Olykor oly nagy volt az emberáradat, hogy Csaitanját társai szinte elmenekítették a környékrĂľl. Újra ellátogatott Navadvípba, ahol a máig is sokat emlegetett Bhágavata tanítását magyarázó beszédeit tartotta. Innen Rámakélibe tért, s itt megnyerte a mohamedán uralkodó, Husszein Sah két miniszterét Isten feltételek nélküli, odaadó szolgálatának, a bhaktinak. EttĂľl kezdve Rúpa és Szanátan lett a nevük. Unokatestvérükkel, Dzsívával Ăľk váltak késĂľbb a Krisna-bhakti három fĂľpillérévé, miután számos könyvben tudományosan részletezve lefektették a vaisnava hit teológiai alapjait.

A hagyomány úgy tartja, hogy Csaitanja Rúpa és Szanátan kérésére elállt korábbi szándékától, és visszatért Puríba. A fivérek azzal érveltek, hogy Vrndávanba nem ajánlatos követĂľk tömegével menni, mert ez akadályozná a bensĂľséges lelki érzelmekben való elmélyülést.

Csaitanja 1515 Ăľszén ismét útra kelt. Ezúttal csak két kísérĂľvel, a lakott területeket gondosan elkerülve, ĂľserdĂľk csapásain, úttalan utakon igyekezett végsĂľ célja, Vrndávan felé. A Dzsárikhanda dzsungelen áthaladva Maháprabhu isteni lényének hatására még a vadállatok – elefántok, tigrisek, Ăľzek stb. – is táncra perdültek, és Krisna neveit zengték.

Csaitanja Váránaszí és Prajág (Allahabad) érintésével, a Jamuná folyó mentén jutott el Vrndávanba. Itt Krisna iránti rajongó szeretete sokszorosan intenzívebbé vált. A környék erdeiben bolyongva mindenben Õt, és az Õ isteni kedvteléseit látta, ezért szüntelenül transzban volt. Ottani tartózkodása ideje alatt maga is felfedezett néhány szent helyet, mint például a Rádhá-kunda és Sjáma-kunda nevĂť tavacskákat.

A Csaitanja-csaritámrtában Krisnadász részletes és költĂľi leírást közöl errĂľl az idĂľszakról. Mint írja, Maháprabhu minden növényben, minden fĂťszálban Krisna isteni kedvteléseinek (líláinak) lelki hatását látta. Az állatokat, madarakat barátjaiként üdvözölte, hol sírt, hol táncolt, olykor pedig eszméletlen állapotban zuhant a földre. Az eksztatikus istenszeretet mind a nyolc ismertetĂľjele állandó jelleggel díszítette gyönyörĂť testét. Személyét annyira áthatotta az istenszeretet, hogy csupán láttára lelki eksztázist tapasztaltak az emberek, s önkéntelenül is zengeni kezdték a LegfelsĂľbb neveit és dicsĂľségét. Mágikus személyisége hatására még a környék mohamedán katonái is Krisna-hívĂľkké váltak. VezetĂľiknek Csaitanja kifejtette, hogy végsĂľsoron a Korán is ugyanazt tanítja, mint a Védák.

Visszafelé vezetĂľ útján Maháprabhu megállt Allahabadban a Kumbha mélá ünnepségek idejére. Itt több jelentĂľs személyiséggel is találkozott, köztük Vallabha Ácsárjával, a Rudra tanítványi lánc híres vezetĂľjével, valamint Rúpával és annak öccsével, Anupamával. Ez utóbbiakat tíz napon keresztül tanította a bhakti tudományára, majd elküldte Ăľket Vrndávanába. Rúpát arra kérte, áldozza életét a bhakti irodalom gyarapítására. Váránaszíban pedig Rúpa bátyjával, Szanátannal találkozott, akit elĂľzĂľleg a mohamedán uralkodó börtönbe csukatott, nem helyeselvén alattvalója újkeletĂť vallásos buzgalmát, s miniszteri kötelességeinek ezzel járó elhanyagolását. Szanátan fogságából csak cseles és kalandos szökéssel menekült. Álruhában, álnévvel jutott Váránaszíba, hogy végre teljesen átadhassa magát mesterének. Csaitanja Ăľelotte is részletesen feltárta a lelki bölcseletet, majd bátyja után küldte azzal a feladattal, fedje fel Vrndávan feledésbe merült szent helyeit, építtessen ott templomokat, valamint alkosson színvonalas irodalmi mĂťveket.

Váránaszíban a legfontosabb esemény a Sankara irányzat szannjászíjai felett aratott teológiai gyĂľzelem volt. E tanítványi lánc szerzetesei a gjána (a tudás mĂťvelése) folyamatát követték, ezért a bhaktit érzelgĂľs, komolytalan útnak tartották. A színvonalas vita azzal végzĂľdött, hogy a szannjászíknak és vezetĂľjüknek, Prakásánanda Szaraszvatínak rideg tudástól megkövült szívét megolvasztotta a Csaitanjából oly meggyĂľzĂľen sugárzó istenszeretet melege, és így maguk is meggyĂľzĂľdéses vaisnavákká váltak.

Maháprabhu hozzávetĂľleg 1516-ban tért vissza Puríba. Ez azt jelenti, hogy huszonnégy éves kora, a szannjász felvétele után hat éven át utazott és tanított. India-szerte elhintette a bhakti magvait, melyek gyorsan megfogantak, és szépen fejlĂľdtek. Úgy vélte, eljött az ideje, hogy feladatát képzett és odaadó követĂľire bízza, hogy ily módon alkalma nyíljon visszavonulni a külvilágtól. Élete hátralévĂľ tizennyolc évét magányosan, csupán két-három követĂľje társaságában töltötte, Kási Misra házában és udvarában. Napjai a LegfelsĂľbbel való meghitt egységben teltek, amit csak néha szakított meg a tanítványaival folytatott, magas szintĂť lelki eszmecsere.

Csaitanja Maháprabhu feltehetĂľleg 1534 februárjában távozott e világból, még misztikusabb módon, mint ahogy negyvennyolc évvel elĂľtte született: a Bhakti-ratnákar leírja, hogy a Tótá Gópínáth templomban egy kírtan közepette hirtelen az oltáron álló istenség szobrához rohant, s nyomában azonnal magától becsukódott az ajtó. Így tĂťnt el nyomtalanul, azaz valami nyom mégis maradt utána: azóta egy repedés látható az istenség márvány lábán…

Forrás: Kagylókürt folyóirat
www.kagylokurt.hu