A sámánisztikus világkép bemutatását Diószegi Vilmos1945-ből származó néprajzi gyűjtésének egy szép darabjával kezdem.

Bihar és Békés nádasai között egy öreg darvász mesélte a következő történetet. (A daru - a magyarság "ősi soron becses madara", (Hermann Ottó) - a halhatatlanok hírnökének, a hosszú életnek, az éberségnek a szimbóluma. Kezdetben csak a nemesek viseltek süvegükön darutollat, melyért egy-egy borjút is adtak.)

A darvász története így szól: "Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, ombolyogni, (gomolyogni) abból támad a szél. Olyan csudálatos nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ága között, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc esztendeig nem vesz a szájába tejnél egyebet. Az meg tudni való, hogy tátus az ilyen. Mert ez csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá. Az emilyen ember csak hírét hallja, hogy van, de látni nem láthatja."

A magyar népmesék motívuma az égígérő fa, a tetejetlen fa, melynek törzsén egy házban él a hold anyja és a hold, feljebb ugyancsak egy házban a nap anyja és a nap lakik. A magyar népi díszítőművészetben (faragásokban, hímzésekben) is megtalálható a hatalmas fa, ágai között a holddal és a nappal. Az uráli, a szibériai népek, a mongolok világfájának csúcsa mellett is ott van a nap.

Egy török monda szerint: a föld köldökén, mindennek a középpontjában nő minden földi fa legmagasabbika, egy nagyon magas fenyő, amelynek csúcsa a főisten (Baj Ülgön) lakásáig ér. A fa egyik oldalán a nap, a másik felén a hold található.

Avar sírban is találtak olyan csonttégelyt, amelyen kilencágú fa látható, bal oldalán körrel, jobb oldalán félhold alakú ábrázolással, tehát már az avarkorban is ismeretes volt a napos-holdas világfa. Az indoeurópai népek (India, Pakisztán, Banglades, Sri Lanka tartozik ide, illetve a szláv, a germán, a román népek, a lettek és a litvánok) hiedelemvilágában is megtalálható a világfa, az életfa motívuma, de ezen fa csúcsán vagy az ágai között nincsenek égitestek.

A paradicsomi almafát a világfa keresztényesített formájának is tekintik. A magyar népmesék, mondák csudálatos fája, égígérő fája, tetejetlen fája, és más sámánhitű népek világfája, azzal a sámánfával azonos, amely összeköti a sámán hitvilág világait, az alsó, a középső és a felső sámán-világot.

A sámánhitben tehát a világegyetem hármas tagolódású a középső világ a Föld. A középső világot az alsó és a felső világgal a világfán kívül még világhegy, hatalmas folyó, világtenger is összekötheti. Mi található az alsó és a felső világban? Az alsó világ a hüllők, a kígyók, gyíkok és a békák birodalma a legtöbb sámánhitű népnél. (A görög mitológiából is ismert a kígyók és a föld alatti világ - az alvilág - kapcsolata. Például: Hercules (görög neve: Héraklész), leszáll az alvilágba, hogy az öreg tengeristen (Phorküsz) lányának, Gorgónak a fejét megszerezze. Gorgó kígyóhajú, kígyótestű, női fejű lény, aki a szemébe tekint kővé válik.)

A felső világot így képzeli el egy ősi, pogány dal:

"Az a szép fényes nap
az isten jobb szeme,
az a szép fényes hold
az isten bal szeme.
Az a futó szellő
isten lihegése,
az a sok szép csillag
isten arca izzad..."

A világfa ábrázolásokban a világfa mellett - a középső világban - lovak, szarvasmarhák, szarvasok, a világfa ágai között madarak láthatók. Gyakori, hogy csak az állat fejét ábrázolják. A világfa mellett valójában nem a tényleges állatok, hanem ezen állatok "lelkei" találhatók.

Ezt pontosítja a világmindenségről szóló osztják-szamojéd hiedelem, mely szerint az eget és a földet a "rügyes égi", azaz a lombos fa kapcsolja össze, amely az "Élet anyó" lakásánál nő. Ez a fa nyírfa. Ágain balra a nap (vagy a "nap árnyéka"), jobbra a hold (vagy a "hold árnyéka") van. Felső ágain a születés női pártfogói, a kakukkok ülnek, amelyek szent madarak. (A kakukk a megtestesülés előtti és utáni állapotban lévő emberi lelket szimbolizálja, mert a lélek számára a test ugyanúgy "idegen fészek", mint a kakukk számára más madár fészke, melybe a tojásait csempészi.) "Élet anyó" igazgatja a szülést.

Reggel, amikor a nap felkel és első sugarait a földre veti, akkor minden egyes napsugár hegyén emberi lelkeket küld a földre, akiknek aznap meg kell születnie. A sugár hozza a lelket a mi "középső" földünkre. A lélek oda hull, ahol a napsugár a földet megérinti. Ez az emberek igazi születése. Ezután következik az embereknek az anyától (asszonyanyától) való materiális születése.

A napsugarat és a lelket ugyanazzal a szóval fejezik ki: ilszat. Az ember szaporodásához hasonló képzeteket fűztek a jószágok, erdei vadak szaporodásához is. Ezért is feltételezhető, hogy a világfa ábrázolásokon az állatok rajzai nem a valóságos, tényleges állatokat, hanem a szaporulatukat biztosító "lelkeiket" jelképezik.

Érdemes azt megfigyelnünk, hogy a fenti hiedelem a naphoz kapcsolja a termékenységet, a szülést, ami a világfa bal oldalán található. A testszimbolikában a nőiesség, az anyaság szimbóluma ugyancsak a baloldal.

Forrás: Horváthné Schmidt Ilona, A sámánisztikus világkép alapszimbólumai