1-2.

Mikor a bölcs király látta, hogy Ráma maga a tökély,
tanácsosaival döntött: ifjú királlyá felkenik.
Alattvalói üdvére, és saját örömére is,
teljes nagy birodalmából összehívta a föld ura
városai minden rendű lakóinak legfőbbjeit,
a szeretet parancsának engedve engedelmesen.
Illendően köszöntötte az összes egybegyűlteket,
és üdvös, örömet keltő, ékes szavakkal így beszélt:
"Mindannyian jól tudjátok, hogy magasztos elődeim
úgy őrizték az országot, mint szülő édes gyermekét.
Én is az őseim-járta úton haladtam éberen,
ernyedetlenül őrködtem minden alattvalóm javán.
A kincses méhű föld üdvén munkálkodott mindíg e test,
fehér napernyőm árnyában így vénült meg a trónuson.
E váll már gyenge hordozni a nagy súlyú törvény-igát,
mit magán is uralkodva hord az igaz uralkodó.
Pihenni vágyom. Átadnám fiamnak népem gondjait,
ha ti is úgy találjátok, kétszer-született bajnokok.
Mert mindenben nyomomban jár erényekben gazdag fiam,
a Városromboló Indra földi mása, a nagy vitéz.
E törvény-hordozók díszét, hold-tisztaságú bajnokot,
férfiak párducát, ifjú királlyá holnap felkenem.
Ha e hibátlan ifjúra bízom a széles föld ügyét,
minden gondom alól felment fiam, ha ő viszi tovább.
Alattvalóim üdvére gondoltam ki e tervemet;
helyeslitek-e mindnyájan, vagy van más javaslatotok?"

A sok király felujjongott, hallva Dasaratha szavát,
mint az esőthozó felhőt köszöntő, hangos páva-had.
Harsány öröm fakasztotta, igenlő, boldog zaj rivallt;
az ujjongó rivalgástól szinte megremegett a föld.
A bölcs papok, a sok harcos, a városok polgárai,
a trón elé tanácskozni egybehívott egész tömeg,
értesülve a szándékról, és ismerve uruk korát,
a törvény őrizőjének egy akarattal így felelt:
"Idős vagy, sok-sok esztendős, király, a széles föld ura.
Ifjú királlyá kend Rámát, legyen a széles föld ura!
A Raghu-nemzetség díszét, nagy erejű, erős karú,
nagy elefánton ülő hőst lássuk fehér ernyő alatt!
Mert égi istenek párja tündöklő erényeivel,
az Iksváku-család éke, igaz bátorság bajnoka.
Népéhez mint a Hold, nyájas; olyan türelmes, mint a Föld;
bölcs, mint az istenek papja; vitézebb Indra sem lehet.
Jámbor, haragra nem gerjed, törvénytudó, igaz szavú,
vígaszt nyújtó, szelíd, hálás, indulatán uralkodó.
Isten, démon vagy ember nincs nála jobb fegyverforgató.
Nem rabja szenvedélyének, őre alattvalóinak."

Megtudta az egész város, hogy Ráma lesz az új király,
s hozzáláttak, mihelyst virradt, házukat ékesíteni.
Felhő fényével tündöklő fehér templomok ormain,
keresztutakon, utcákon, szentélyeken, őrtornyokon,
kalmárok gazdag árúval dúsan rakott csarnokain,
nemes családfők kincsekkel bővelkedő lakásain,
minden gyülekező termen, fák messze látszó ágain
tarka zászló-tömeg lengett, csillogtak fényes lobogók.
Színészek, táncosok tánca, énekesnők csodás dala,
lelket-fület vidámítón vidította a népeket.
A tereken, az utcákon, a házakban, mindenfelé
csak Ráma felkenéséről beszélgettek az emberek.
A házak kapualjában játszadozó gyereksereg
meséje is csak arról szólt, hogy Rámát királlyá kenik.
Gomolygott füstölő-illat, virított sok színű virág,
koszorú-özön tarkállt a palotához vivő úton.
A sötétség leszálltára gondolva, az utak során
nagy fáklya-fákat ástak le, hogy fényben ússzon városuk.
Csoportokba verődő nép dícsérte az uralkodót:
"Csodálatosan önzetlen a nagylelkű Dasaratha!
Öregedését érezve, fiának adja át a trónt.
Mindnyájan boldogok vagyunk, hogy Ráma lesz az őrizőnk.
Nem felfuvalkodott lelkű; nagy eszű; törvénytisztelő.
Mint saját édes testvérét, mindannyiunkat úgy szeret.
Sokáig éljen üdvünkre igaz szívű Dasaratha,
akinek kegyéből Ráma királyunk lesz hamarosan."

7.

Ám Kaikéjí királyasszony egyik rabnője, Manthará,
véletlenül a palota hűs teraszán sétálgatott.
A koszorúkkal, zászlókkal ékes utcákon a tömeg
ujjongó nyüzsgését látva, szerfelett elcsodálkozott.
Megkérdezte az ott álló, örömtől tágranyílt szemű,
fehér ünnepi lenvászon köntösbe öltözött dadát:
"Miért örvend a városban a nép ily mérhetetlenül?
S mért osztogat ajándékot Ráma anyja mindenkinek?"

A dajka, akinek szíve az örömtől majd megszakadt,
elbeszélte vidám szóval a Rámát ért kitüntetést:
"Szerencsés csillagálláskor, hogyha holnapra virradunk,
ifjú királlyá keni fel Rámát Dasaratha király."

A sanda, púpos szolgáló iszonyú méregbe gurult.
Szaladt, felrázta Kaikéjít, békén pihenő asszonyát:
"Kelj fel, ostoba! Mért fekszel? Félelem közelít feléd!
Nem veszed észre, hogy balsors vad áradata elborít?
Örömnek álcázott bajban szerencsével büszkélkedel,
míg elapad szerencséd, mint aszálykor a folyó vize."

A károgó, gonosz, púpos cseléd indulatos szava
nagy rémületbe ejtette Kaikéjí királyné szivét.
Rettegő szóval kérdezte: "Mondd, mi baj történt, Manthará?
Arcod szörnyű ijedséget és nagy bánatot árul el."

Kaikéjí ékesen csengő szavait hallva, Manthará,
a szót csavarni jól értő némber, haraggal így beszélt:
"A biztos pusztulás napja virradt ma fel rád, asszonyom.
Ifjú királlyá keni fel Rámát Dasaratha király.
A keserűség és bánat mint perzselő tűzláng heve
űzött-hajtott hozzád, mivel éretted aggódom nagyon."

Manthará szavait hallva, a szép arcú királyi nő
boldogan kelt fel fektéből, mint őszi égbolton a Hold.
A nem sejtett örömhírre szolgálóját, a hírhozót,
csodás szépségű, páratlan ékszerrel jutalmazta meg.
Az örvendező Kaikéjí e szavakkal nyújtotta át
az ajándékozott ékszert, a púposnak a karcsú nő:
"A legnagyobb örömhírrel jöttél ma hozzám, Manthará.
A legkedvesebb hírt hoztad. Mondd, mit kívánsz jutalmadul?
Boldog vagyok, hogy a király Rámát trónjára ülteti,
mert nem teszek különbséget Bharata fiam s Ráma közt. "

Kaikéjí szavait hallva, megmérgelődött Manthará.
Sóhajtott hosszasan, forrón, majd úrnőjéhez így beszélt:
"Ön-vesztedbe rohansz balgán, s gyanútlan észre sem veszed,
hogy vésszel, bajjal örvénylő bánat-tengerben elmerülsz.
Hogyha Ráma kerül trónra, s utána ivadékai,
fiadat, Bharatát ők a hatalomból kisemmizik.
Magára marad, elhagyva mindenkitől, nemes fiad,
és sorsa nyomorúság lesz, meglátod, királyné-anya!
Mihelyst Ráma hatalmában szilárdan érzi majd magát,
Bharatát másik országba, vagy másvilágra űzi el.
Testvérei közül Ráma Laksmanát védi, s az is őt;
összetartásuk oly híres, mint fent az égi Ikreké.
Így hát Ráma sosem fogja rosszal illetni Laksmanát,
ámde gonoszul fog bánni Bharatával, hidd el nekem.
Távozzon Ráma erdőbe, száműzetésbe, messzire;
ezt gondolom tanácsosnak, javadra ez válik neked.
Nemzetséged ügyét azzal a lépéssel szolgálhatod,
ha atyja után Bharata lesz törvényes uralkodó.
Ráma szemében ellenség hatalomhoz szokott fiad;
kiszolgáltatva bátyjának, nyomorúság lesz élete.
Mint ha oroszlán támad meg erdőben elefántbikát,
testvére támadásától Bharatát meg kell védened.
Ráma anyját lenézted te, élvezve uratok kegyét:
azt hiszed, hogy vetélytársnőd megbocsátja e szégyenét?"

9-10.

Haragtól lángoló arccal hallgatta Manthará szavát
Kaikéjí, azután hosszú, forró sóhajjal így beszélt:
"Még a mai napon Rámát az erdőbe száműzetem,
Bharatát a mai napon ifjú királlyá kenetem!"

Így döntött Manthará álnok tanácsára a balga nő,
és összevont szemöldökkel, sírva a földön elterült.
Majd tarka koszorúit és káprázatos sok ékszerét
letépte-dobta testéről, a föld porába szórta szét.
A szertehullt virágszirmok és a sok ékes drágakő
úgy csillogott a föld színén, mint mennybolton a csillagok.
Rongyos, szennyes ruhát öltött, s a harag-házba sietett
özvegy-varkocsba font hajjal: tündér, kit átok földre sújt.

Ezalatt a mahárádzsa már mindent előkészített,
s ment felkeresni Kaikéjít, hogy közölje a hírt vele.
Mikor a kincses hárembe belépett az uralkodó,
az ékes, fényes nyoszolyán nem látta szeretett nejét.
A szerelem hatalmától lenyűgözött fejedelem
megdöbbent és körülnézett, hogy a királyné hol lehet.
Máskor ebben a napszakban az asszony sose távozott,
s ő hitvese lakosztályát sose találta üresen.
Kérdésére a remegő ajtónálló így válaszolt:
"Úrnőm iszonyú méregben a harag-házba sietett."

A szolgáló szavát hallva, a kétségbeesett király
még jobban megijedt, s szinte eszét vette a rémület.
Odament, s amikor látta, hogy más ágyhoz szokott neje
földön hever, a sajnálat tűzként perzselte a királyt.
A gyanútlan az álnokot, az agg férfi ifjú nejét,
lelkénél drágább kedvesét földön fekve találta, úgy,
mint égből lebukott tündért, mint lemetszett iszalagot,
mint hurokba akadt őzet, erőt-vesztett varázslatot,
mint mérgezett hegyű nyíllal megsebzett elefánt-ünőt.
A megzavarodott férfi megsímogatta kedvesét,
lótuszszirom-szemű nőjét, és engesztelve így beszélt:
"Nem tudom, ellenem-fordult haragodnak mi az oka?
Királyném, szólj: ki sértett meg? Valaki gőgös, durva volt,
s ezért heversz a porban most, bánattal tépve szívemet?
Szívemnek üdve, mért fekszel gyötrődve itt a föld szinén?
Talán rontás támadta meg lelkedet, lelkem öröme?
Értő orvosaim vannak, akik kegyemet élvezik:
meggyógyítnak, ha elmondod, milyen betegség bánt. Mi fáj?
Valakit megjutalmaznál? Valaki megharagított?
Ki nyerjen ma kegyet tőlem? Vagy kire sújtson haragom?
Melyik szegény legyen dús ma? Vagy melyik gazdag nincstelen?
Hiszen én s az enyéim mind a te szavadnak engedünk;
nincsen olyan kívánságod, mit meg tudnék tagadni én!"

11.

A vágy nyilaitól sebzett, szerelemtől bilincsbe vert
mahárádzsához Kaikéjí kegyetlen szóval így beszélt:
"Király, senki se sértett meg, senki sem ejtett durva szót,
hanem van egy kívánságom, s azt akarom, hogy teljesítsd.
Előbb erős ígérettel ígérd nekem, hogy megteszed,
s ha ígéreted elnyertem, felfedem kívánságomat."

Kaikéjí szavait hallva, a király elcsodálkozott,
s a földön heverő asszony haját érintve válaszolt:
"Büszke nő! Tudhatod, hogy nincs tenálad senki kedvesebb
számomra az egész földön, férfi-tigris Rámán kívül.
Arra a győzhetetlen, nagy, páratlan, vitéz férfira
fogadom neked átokkal, hogy megteszem, amit kívánsz.
Akit ha percig nem látok, nélküle élni sem tudok,
őrá fogadom átokkal, hogy megteszem, amit kívánsz.
Kedvesem, szívem keblemből kitépve, megvizsgálhatod.
Higgyél szavamnak, Kaikéjí, és mondd ki, mi az óhajod?"

Megörült a mahárádzsa ígéretének hitvese,
s kimondta szörnyü szándékát, mint az elközelgő halált:
"Átkodat, mellyel ígérted, hogy megadod kérésemet,
hallja meg Indra és vele a harminchárom églakó!
Hold és Nap, csillag és mennybolt, a nappal és az éjszaka,
az Alvilág, a Föld és Ég, a démonok, a szellemek,
éjszaka kószáló rémek, a ház s a házi istenek,
és minden más hatalmasság hallja meg fogadalmadat!
Emlékezz: nagy csatát vívtak az istenek s a démonok.
Te Indra segedelmére indultál, s én követtelek.
A száz varázslatú démon, a szörnyűséges Sambara
az égiekkel Délen, a holtak földjén, megütközött.
A küzdelemben elgyengült, megsebesült hadsereget
álmában éjjel meglepték és leölték a démonok.
A támadókra támadtál, és vívtál iszonyú csatát,
de démon-dárda megsebzett, s kétséges lett az életed.
Én virrasztottam melletted, s ápolva megmentettelek.
Te hálából megígérted: megteszed két kérésemet.
Félretettem a két kérést, király, s őrzöm azóta is.
Most kérem teljesítését; nép ura, halld meg óhajom!
Rámát királlyá felkenni megtörtént minden készület:
királlyá mégse őt kenjék; Bharata legyen a király!
És halld a második kérést; itt az idő, beváltanod,
amit a démon-harc után ígértél, széles föld ura:
a vad Dandaka-erdőben éljen kilenc esztendeig
és még ötig fiad, Ráma, háncs-köntösben, remeteként.
E kettő a kívánságom. Ígért kegyed követelem!
Ráma erdőbe-távoztát lássam még a mai napon!"

12.

Az iszonyú kívánságot hallva, Dasaratha király
elterült eszmélet nélkül, és mozdulatlanul hevert.
Nagy sokára magához tért, s haragjában magán kivül,
tekintetével égetve, támadt reá Kaikéjíra:
"Családunk meggyalázója, rossz életű, szégyentelen!
Mi rosszat tett neked Ráma? Mi rosszat tettem én neked?
Mint a saját szülő anyját, tisztelt téged a Raghu-sarj.
Mi vitt rá téged, rossz asszony, hogy elpusztítására törj?
Saját vesztemre hoztalak házamba, mint a sorscsapást,
mint halálos mérgű kígyót, balgatagon, gyanútlanul.
Mikor egész világ zengi derék Ráma dícséretét,
milyen hibát találsz benne, amiért eltaszítanám?
Kausalját is, Szumitrát is, és egész birodalmamat,
sőt életemet is inkább elhagynám, mint hű fiamat.
Elsőszülött fiam mellett boldogság volt az életem;
ha Rámát nem látom többé, eszem veszi a fájdalom.
Állhat a világ Nap nélkül, sarjadhat víz nélkül vetés,
de Ráma nélkül testemben nem maradhat meg életem.
Elég legyen! E gaz tervtől állj el, gyűlőlködő szivű!
Lábad fejemmel érintem; könyörgök hozzád: könyörülj!"

13.

A más sorsa s más fekhelyre méltó, idős uralkodót
- mint érdemei múltával égből földre bukó királyt -
továbbra is az ígért kegy megadására sürgeti
a gaz, szégyentelen némber, nemzetségének szégyene:
"Igaz szavú vagy, így mondják, és megtartod ígéreted,
s ígért kegyedtől most engem mégis meg akarsz fosztani?"

Kaikéjí gúnyolódása Dasarathát, a föld urát
egy percig elnémította, aztán haraggal így felelt:
"A férfiak oroszlánját száműzeted, s engem megölsz.
Elégedett lehetsz, hitvány, aljas lelkű rosszakaróm.
Ha fent számon kérik tőlem Ráma sorsát az istenek,
elűzetése vádjára mivel tudok felelni majd?
Rámát vadonba hajszoltam, hajszolva Kaikéjí kegyét;
bevallva az igazságot, gazságot vallok be vele.
Soká gyermektelen voltam, nehezen nyertem gyermeket,
a nagy fényességű Rámát, s lemondjak róla kedvedért?"

Tétova, kósza lélekkel így jajgatott a nagy király,
míg a nap nyugovóra tért, s felváltotta az éjszaka.
Ám a holdfénnyel enyhítő, hűsítő nyugovás szaka
nem hozott nyugovást Rámát sirató panaszaira.
Agg Dasaratha nem szűnő, forró sóhajtások között,
szemét az égre függesztve, gyötrődve sírta bánatát:
"Ne virradj holnap reggelre, csillag-ékszeres éjszaka,
könyörgök összetett kézzel; könyörülj meg a szenvedőn!
Vagy életem veled szálljon, s ne kelljen látnom a gonosz,
kegyetlen szívű Kaikéjít, kitől rám zúdult e csapás."

Ezután újra Kaikéjít kezdte kérlelni a király,
két kezét összekulcsolva, hogy szándékától álljon el:
"Úrnőm, szánd meg az aggastyánt, ki érted élte életét,
ellened sohasem vétett; koldusként kérlel a király.
Feledd el, amiket mondtam zavaromban, szép combú nő;
igaz szívű vagy, szívleld meg síró esedezésemet.
Légy Rámához kegyes; tőled kapja meg a királyi trónt
ajándékod gyanánt, s téged dícsér majd az egész világ."

Ám a gonosz nő elnézett Dasaratha király fölött,
aki a földön fetrengett, gyászolva elveszett fiát.
"A porban csúszol hitványul, mint valami gonosztevő,
megbánva, amit ígértél? Állj fel, és álld adott szavad!
Az igazság a fő törvény - hirdetik a törvénytudók;
tiszted a törvény őrzése - s én igazamra intelek.
Saivja király saját húsát ígérte egykor ételül
egy ölyvnek, és szavát állta, és a legfelső mennybe ment.
Vitéz Alarka egy bráhman kérésére nem habozott
saját kezével tépni ki s átnyújtani mindkét szemét.
A tenger, a folyók atyja, az igazságot tiszteli,
s határa kijelölt csíkját dagályakor sem lépi át.
Ne késlekedj tovább! Hívasd ide tüstént Ráma fiad!
Ha király lesz fiamból, és Rámából erdő vándora,
s nekem nem lesz vetélytársnőm, megtetted, amit tenni kell."

Mint ösztöke döfésétől hánykolódó nemes lovak,
a szó korbácsütésétől gyötrött király kínnal beszélt:
"A Törvény iszonyú hurka gúzsba kötött; elhágy eszem.
Akarom fiamat látni, Rámát, a törvénytisztelőt."

Majd a sötét éj megvirradt, s újból felkelt a Fényt-adó.
Szerencsés csillag-állás és kedvező óra érkezett.
Ekkor a bölcs, igaz lelkű Vaszistha, a királyi pap
lépett a fényes városba, és vele tanítványai.
Tisztára söprött utcákon, zászlódíszes tetők alatt
nyüzsgő tömeg bozótjában, bazárok kincshalmazain,
szantál, áloe és tömjén illatos füstgomolyain,
a Városromboló Indra ege földi utánzatán,
az ünnepségre felkészült, Rámára váró városon
keresztül sietett a pap, s a palotához érkezett.
A férfiak oroszlánja nyájas szavú tanácsosa,
Szumantra kocsihajtó épp ekkor lépett ki a kapun.
A nagy fényességű bráhman Szumantrát szólította meg:
"Siess, a mahárádzsának jelentsd megérkezésemet!
A férfiak urát sürgesd, hogy most, mikor felkelt a nap,
s a csillag-állás jót jósol, Rámát királlyá kenje fel!"

Az idős kocsihajtó-sarj megfogadta a pap szavát,
s az áhított örömhírrel ment értesíteni urát.
Szabad bejárás illette régtől a tisztes férfiút,
s az őrök beeresztették, tudván, hogy uruk kedveli.
Nem sejtve a király búját, megállt előtte boldogan,
s vidám, örvendező szóval magasztalásába fogott:
"Mint a tenger, ha hulláma köszönti a kelő Napot,
népedre úgy ragyogtasd rá víg orcádat, uralkodó!
Ily hajnal-órán dícsérte hű fegyvernöke, Mátali,
a démon-leverő Indrát, s így serkentlek ma téged én.
A Védák szava serkenti az Önmagától Létező
Brahmát, világ Teremtőjét, s így serkentlek ma téged én.
A Nap kél, és a Hold nyugszik, s a minden élőt hordozó,
széles földet felserkentik, s így serkentlek ma téged én.
Kelj fel, vitéz mahárádzsa, árassz az ünnepségre fényt
tündöklő termeteddel, mint a hegycsúcsról a napkorong.
Eljött a nap, melyen Rámát ifjú királlyá felkenik.,
Reád vár összetett kézzel minden boldog alattvalód,
a szent Vaszistha is vélük, s vele az összes bráhmanok.
Add ki parancsodat tüstént: kenjék fel a királyfiút!
Mint a nyáj pásztorok nélkül, vezér nélkül a hadsereg,
mint az éjszaka Hold nélkül, bika nélkül a tehenek,
elhagyatott az ország is, hogyha élén nem áll király."

A sürgető teendőkre figyelmeztető, bölcs szavak
még mélyebb nyomorúságba taszították a föld urát.
Szumantrára fordította fájdalomtól vörös szemét,
és fia elvesztésétől örömét vesztve, így beszélt:
"Sebzett testem tovább téped e szavaiddal még te is!"

Fejedelme levertségét látva, s hallva panasz-szavát,
döbbenten, összetett kézzel lépett hátra, s elhallgatott.
Amikor elnémította Dasarathát a fájdalom,
helyette a ravasz nyelvű, álnok Kaikéjí válaszolt:
"Éjjel öröme nem hagyta aludni az uralkodót,
kimerült a virrasztásban, és most álom igázta le.
Indulj! A Raghu-nemzetség díszét, Rámát, a hős vitézt,
hozd ide! Járj szerencsével! Késedelemre nincs idő."

"Uram parancsa nélkül nem indulhatok el, asszonyom!"

Tanácsosa szavát hallva, így válaszolt a nép ura:
"Szumantra, látni kívánom Rámát; hívd gyorsan fiamat!"

Gondolva, hogy az üdv perce jön, szíve megvidámodott,
s a férfiak oroszlánja szavára indult boldogan.
"Királlyá kenni Rámát ma a törvénytisztelő király"
- gondolta kocsihajtója, s örömében sietve ment.
Mint öböl vize tengerből a part felé iparkodik,
a palotából távozva, Rámát látni igyekezett.

15.

A sötétség oszoltával a Véda-tudó bráhmanok
a palota elé gyűltek, Vaszisthával az élükön.
A vezérek, tanácsosok és a köznép legfőbbjei
felsorakoztak örvendve, hogy Rámát királlyá kenik.
Felkelt a Folttalan-fényű, szerencse napja érkezett,
és Ráma felkenésére felkészültek a szent papok.
Csillogó színarany korsók, káprázatos királyi trón,
tarkálló tigrisbőrökkel letakart, villogó kocsi,
a Gangá és a Jamuná egybeömlése szent vize,
s ami más, tisztító vizű folyó, tó, forrás és patak
árad keletre habjával, vagy északra, vagy dél felé,
mindegyikből merített nedv, és minden tenger cseppjei,
tej, olvasztott vaj, pörkölt rizs, savó, kusa-fű és virág,
tomboló vezérelefánt, nyolc páratlan szép ifjú szűz,
tejjel és tiszta vízzel telt, ezüst edények sorfala,
drágakővel kivert nyelű, hold-fehér jakfark-legyező,
lótusz-fehér ernyő, fényes, mint égbolton a holdkorong,
üdvöt, szerencsét jósolva himbálózott a trón fölött,
hófehér bika állt készen, mellette ló, szintoly fehér,
zsongító zeneszerszámok és édes hangú dalnokok.
Az ünnepségre váró nép nem találta a föld urát,
és sürgették: "Jelentsék meg urunknak, hogy mind itt vagyunk.
Sehol sem látjuk a királyt, pedig felkelt a Fényt-adó,
és Ráma felkenésére megtörtént minden készület."

Így szólt az egybegyűlt népség, és a király bizalmasa,
Szumantra, kocsihajtója, megnyugtatóan válaszolt:
"Uralkodónk parancsára éppen Rámáért indulok."

Remélte, hogy örömhírt visz. Elhagyta a király lakát,
útnak indult, s haladt gyorsan, örvendezve tekintve szét
a város lobogódíszes, felékesített utain.
Amerre ment, nem hallott mást az ujjongó, víg nép között,
mint Ráma felkenéséről s erényéről magasztalást.
Haladt sietve, és Ráma palotájához érkezett,
látta az égi kéjlakhoz hasonló, pompás csarnokot,
nagy kapuszárnyakkal büszkén, száz teraszával ékesen,
dúsan kirakva gyöngyökkel, drágakövektől csillogón,
jóillatú szantál, tömjén s áloe-füstgomoly között,
mint Himálaja ködfelhők mögül kisejlő bérceit.

16.

A várkapu előtt sürgő, nyüzsgő tömegen áthaladt,
s a csöndes belső termekhez érkezett a bölcs hírvivő,
ahol dárdával és íjjal fegyverzett, ifjú harcosok
csapata állt az őrségen, ügyelve ernyedetlenül,
s kezükben nádvesszőt tartó, sárga köntösbe öltözött,
tisztes öregek őrizték a női termek ajtaját.
Mikor az érkezőt látták Ráma nyugalma őrei,
izgatottan felugrottak, megtudakolni, mit kíván.
Az illendőséget tudó kocsihajtó így válaszolt:
"Jelentsétek be Rámának: Szumantra ajtajában áll."

A hírrel rögtön indultak Ráma hűséges hívei,
uruknak bejelentették, s ott lévő hitvesének is.
Mikor Szumantra jöttéről a hős Raghu-sarj értesült,
atyja leghűbb tanácsosát behívta tisztelettudón.
Az ön-fényében izzó Nap fényével tündöklő vitézt
illendően köszöntötte az illendőség-ismerő.
A puha vánkoson nyugvó, nyájas arcú királyfihoz
így beszélt összetett kézzel Dasaratha bizalmasa:
"Látni kíván atyád, Ráma, Kausaljá nemes gyermeke,
és Kaikéjí királyné is. Indult tüstént, ne késlekedj!"

A férfiak oroszlánja hallgatta tisztelettudón,
s örömmel, mit üzent atyja, s Szítához így szólt boldogan:
"Királyném, a mahárádzsa s neje rólam beszélgetett;
nyilván arról tanácskoztak, hogy én legyek ifjú király.
Urának titkos szándékát megsejtette a szép szemű,
s most érdekemben buzdítja a férje kedvét kereső.
Nagy kegy, hogy a mahárádzsa és legkedvesebbik neje
kitüntetésem hírével Szumantrát küldte követül.
Megyek késedelem nélkül felkeresni a föld urát;
te hölgyeid körében várj, s töltsétek vígan az időt."

A fekete szemű Szítá, Ráma szeretett hitvese,
az ajtóig kikísérte, s üdvöt, áldást kívánt reá.
Fogadta neje áldását, majd Szítától elbúcsúzott,
Szumantra társaságában elhagyta fényes csarnokát,
ahogy a sziklabarlangból az oroszlánkirály kilép.
Köszöntötte az ajtóban főt hajtva álló Laksmanát,
udvara közepén álló barátokkal találkozott,
fogadta a reá várók seregének üdvözletét,
aztán a tigrisbőrökkel letakart, ezüst veretű,
pompás kocsira hágott fel Ráma, férfiak tigrise,
s mint felhőből kibúvó Hold, elhagyta csillogó lakát.
Hold-ezüst jakfark-legyezőt tartva mögötte, Laksmana
a kocsira szintén felszállt, testvérbátyját oltalmazón.
Kavargó éljenzés harsant: "Halahalá, halahalá!"

Raghu sarját köszöntötte a tolongó embertömeg.
Gyors paripák, hegynagyságú elefántok hosszú sora
fényes menetben kísérte Rámát, királyok párducát.
Kezükben karddal és íjjal, elöl mentek vitézei,
ruhájuk illatos szantál- s áloe-portól csillogott.
Zeneszerszámok zengése és dalnokok dics-éneke
s hangos csatakiáltások harsogtak végig az úton.
Gyöngyfüzérekkel ékes nők illatozó virágözönt
hintettek minden ablakból, ahol a menet elhaladt.
Karcsú derekú szépségek a paloták tetőiről
csengő, édes szavú dallal zengték Ráma dícséretét:
"Szerencsés anya Kausaljá, boldog és büszke, látva, hogy
fiára vár a tisztesség, elnyerni a királyi trónt.
S a boldog feleségek közt szép Szítá a legboldogabb
- dalolták, tudva, hogy Szítá Ráma szívének ékszere -,
aki előző élete érdemei jutalmaként
Rámát nyerhette társául, mint Hajnalcsillagot a Hold."

A fényes paloták ormán így zengett mindenütt a dal,
gyönyörködtetve mentében férfiak legdicsőbbikét.

Búsan, magábaroskadva ült trónusán Dasaratha,
reménytelenül és némán. Kaikéjí ott állt oldalán.
Ráma először illendőn atyja lábaihoz hajolt,
majd érintette Kaikéjí lábát is tisztelettudón.

"Ráma" - kezdett beszédébe a könnyfátylas szemű király,
de nem tudott tovább szólni, és nem bírt rátekinteni.
Atyjának soha nem látott állapotától Ráma is
iszonyatosan megrémült, mint ki fűben kígyóra lép.
A csüggedt, fájdalomtól dúlt, érzéketlenné merevült,
sóhajtól felkavart lelkű, zavart elméjű, bánatos
mahárádzsa komor volt, mint vihar-szaggatta óceán,
megfogyatkozott fényű Nap, vétekre-tévedt remete.
Rámát úgy megremegtette atyja iszonyú bánata,
ahogy a Hold felindítja dagálykor a tenger vizét.
A bölcs királyfi töprengett - mert célja atyja üdve volt -:
"Mi történt, hogy atyám most nem fogadta köszönésemet?
Máskor atyám, ha megpillant, ha haragszik is, földerül;
miért van, hogy ma látásom bántja a férfiak urát?"

Ekkor Kaikéjíhez fordult kérdésével a Raghu-sarj,
csüggedten, búsan, ernyedten, fakó arccal, csodálkozón:
"Úgy lehet, tudtomon kívül vétettem valamit, s atyám
azért haragudott meg rám? Mondd meg, és engeszteld meg őt!
Miért olyan rideg lelkű most, noha máskor oly szelíd?
Nem is szól hozzám, és arcán kétségbeesés árad el.
Talán atyám testét gyötri, vagy lelkét érte fájdalom?
Lehetséges, hisz oly ritka a földön egészség s öröm.
Vagy meglehet, hogy Bharata, nyájas tekintetű öcsém,
vagy vitéz lelkű Satrughna, vagy tán neje bántotta meg?
Ha én nem jártam kedvében, nem tettem meg atyám szavát,
nem kívánom haragjának súlya alatt az életet.
Vagy sértő, ingerült szóval te illetted a föld urát,
s foltot hagyott atyám lelkén indulattal ejtett szavad?
Kérlek, felelj igaz szóval kérdésemre, királyi hölgy:
honnét e soha nem látott, felfoghatatlan változás?"

Kaikéjí, a szemérmetlen, ilyen fondorlatos, csalárd,
csak a maga javát néző, álnok beszéddel válaszolt:
"Nem haragszik atyád, Ráma, s nem érte semmi bántalom,
de gond nehezül lelkére, amelynek oka épp te vagy,
kedvence. Nyelve nem mozdul, mert fél téged megbántani.
Most a te kötelességed beváltani ígéretét.
Egykor atyád megígérte, megteszi egy kérésemet.
Ámde azóta megbánta, s visszavonná adott szavát.
Önmagára reácáfol, mint balgatag ember, aki
a gátakat lerombolja, mihelyst lefolyt az áradás.
Igazság a Törvény talpa, így tudják ezt az igazak,
s azért, hogy téged kíméljen, nem sértheti meg a király.
Akár üdvös, akár káros reád nézve ígérete,
ha megteszed, én feltárom; ő megszólalni képtelen."

Rámát a lelke mélyéig felkavarta ez a beszéd,
és így felelt Kaikéjínak a gyötrődő király előtt:
"Királyné, szégyen! Így szólnod még gondolatban sem szabad!
Ha a király egy szót szólna, lángokba vetném testemet,
kiinnék égető mérget, tenger mélyébe ugranám,
ha nekem azt parancsolná királyom, mesterem, atyám.
Királyné, mondd ki hát tüstént a mahárádzsa óhaját!
Teljesítem, megígérem. Ráma kettősen nem beszél."

Az igazhoz a kétszínű, a nemeshez a becstelen,
kegyetlenül szólt Rámához Kaikéjí, a gyalázatos:
"Atyádat istenek s szörnyek csatáján dárda szúrta át;
én ápoltam, s megígérte: kérhetek tőle két kegyet.
Most azt kértem egyik kegyként: kenje királlyá Bharatát,
s te a Dandaka-erdőbe távozz még ma - a másik ez.
Ha azt akarod, hogy nemződ ne szegje meg adott szavát,
és terajtad se essék folt, halld meg és tedd meg óhajom:
te távozzál az erdőbe kilenc évig és még ötig,
és mind azzal a pompával, amit neked szánt a király,
helyetted Bharatát kenje királlyá az uralkodó.
Kétszer hét évig élj távol, száműzetésben, Raghu-sarj,
gyászos varkocsba font hajjal, háncs-köntösben, remeteként.
Kósala kincses országát vegye birtokba Bharata,
övé legyen arany, gyémánt, elefántok, kocsik, lovak.
Ezért nem tud reád nézni bánat-fátylas tekintetű,
szánakozás-gyötört lelkű atyád, a széles föld ura.
Terajtad múlik most, Ráma, hogy teljesítsd adott szavát.
Ha hű vagy az igazsághoz, feloldod az uralkodót."

19.

E gyilkos, iszonyú óhaj hallatán az igaz vitéz
pillanatra sem ingott meg, s nyugodt lélekkel válaszolt:

"Úgy legyen. Indulok tüstént, s az őserdő lesz otthonom,
faháncs-lepelben, varkoccsal. Teljesüljön atyám szava.
Királyné, nem kell aggódnod. Nyugtasson meg ígéretem:
remeteként az erdőben töltöm le a száműzetést.
A jótettről emlékező, szerető mesterem, atyám,
uralkodóm kívánságát öröm, ha teljesíthetem.
Egyetlen bánatom van csak, ami égeti szívemet:
mért nem közölte szándékát atyám közvetlenül velem?
Szítáról, a királyságról, életemről lemondanék
- ha atyám úgy parancsolná -, öcsém javára boldogan.
Restelkedését oszlasd el! Szégyen, hogy az uralkodó
szemét a földre csüggeszti, s peregnek lassú könnyei.
Gyors paripákon induljon tüstént követség, Bharatát
hozzák nagybátyja házából Ajódhjába hamar haza!
Én a Dandaka-erdőbe most azonnal elindulok,
s tizennégy évet ott töltök, nem fontolva atyám szavát."

Elégedetten hallgatta Kaikéjí az igéretet,
és távozásában bízva, sürgette Raghu hős ükét:
"Úgy legyen. Menjenek tüstént gyors lovakon a követek,
és Bharatát nagybátyjától hívják vissza a férfiak!
Gondolom, hogy siettedben nem tűrsz te sem késleltetést:
nos, Ráma, te az erdőbe indulj, nem várva semmire!

Csupán szégyenkezésében hallgat előtted a király:
oszlasd el keserűségét! Te vagy az oka, senki más.
Ráma, amíg a városból az erdőbe nem távozol,
addig nem fog atyád enni, nem fog fürdeni, Raghu-sarj."

"Szégyen! Átok!" - nyögött fel most a gyászban elmerült király,
és kábultan zuhant hátra az arany-díszes nyoszolyán.
Ráma feltámogatta, majd akár az ostor-csípte ló,
Kaikéjí hajszolására távozni készült sebesen.
A hitvány, rossz szívű asszony lesújtó, vészjósló szavát
nyugodtan végighallgatta, és szilárd szívvel így felelt:
"Elbúcsúzom anyámtól, és nőmet, Szítát, megnyugtatom,
aztán késedelem nélkül az őserdőbe indulok.
Neked gondod legyen rá, hogy Bharata jó király legyen,
s atyánknak mindig engedjen, a nagy Örök Törvény szerint."

A férfiak oroszlánja, fia szavai hallatán,
felzokogott szívettépőn, de megszólalni nem tudott.
Elébe leborult Ráma, s a gyászban elmerült király
s a nemtelen királyasszony lábát illette homloka.
Jobbkéz felől körüljárta atyját, s Kaikéjít is vele,
s kilépett palotájukból. Künt vártak rá barátai.
Szumitrá büszkeségének növelője, hős Laksmana,
könnytelt szemekkel és fojtott, vad haraggal mögötte ment.
Jobbkéz felől körüljárta a felkenés edényeit,
illendőn, lassú léptekkel, s rájuk sem pillantott szeme.
Fényét hatalma vesztése nem homályosította el,
ahogyan a Hidegfényű fogyó sarlója is derűs.
Az őserdőbe készülve, elhagyva a világi fényt,
megőrizte nyugodtságát, mint erdei, szent remeték.
Lerakta a fehér ernyőt, az ékes jakfark-legyezőt,
megvált kíséretétől és kocsijától, szolgáitól,
a bajt lelkébe rejtette, megfékezte érzelmeit,
úgy indult édesanyjához, önmaga gyászhírnökeként.
Szokott derűs nyugalmát sem vesztette az erős karú,
ahogyan örök szépségét nem veszíti az őszi hold.

20.

Ráma, akár a nagy kíntól lihegő elefántbika,
rendíthetetlen léptekkel ment anyja háreme felé.
A belső udvaron látta atyja tisztelt vendégeit,
a Védák tudományában járatos, agg bráhmanokat.
Majd a legbelső udvarban ott találta az ifjú hős
az ifjú és idős nőket, az ajtó éber őreit.
Láttára mind megörvendtek, áldó igét mondtak reá,
és az örömhírt anyjának siettek bejelenteni.
Áhítatban virrasztotta át Kausaljá az éjszakát,
és reggel fia üdvéért mutatott be áldozatot.
Tiszta lenvászon öltönyben Visnu úrhoz fohászkodott,
s az oltártűzbe csorgatta a szerencsét hozó vajat.
E pillanatban lépett be fényes háremébe fia,
s az áldozat-nyelő lángok fényében látta fényleni.
Amikor megpillantotta felé közeledő fiát,
mint kanca a csikójához, sietett felé boldogan.
Ráma elutasította a felkínált ülőhelyet,
nem nyúlt a kínált ételhez, s lehajtott fejjel így beszélt:
"Anyám, bizonnyal nem sejted, milyen csapás zúdult reánk.
Távoznom kell az erdőbe; minek e puha szék nekem?
Más sors, kemény idő vár rám. Száraz fű lesz a vánkosom,
gyökér és erdei gyümölcs, bogyó lesz az eledelem.
Tizennégy évig kell élnem az erdőben remeteként.
Bharatát keni fel holnap ifjú királlyá a király,
s a Dandaka vadonjába száműz engem a föld ura."

Mind erdőben sudár fáról levágott ág a földre hull,
mint égből lebukó tündér, roskadt le a királyi hölgy.
Kidöntött szálfaként fekvő, bajhoz-csapáshoz nem szokott,
eszméletét vesztett anyját Ráma karja emelte fel.
Megsimogatta gyöngéden, mint meghajszolt, fáradt lovat,
és keze símításával verte le testéről a port.
Szegény máshoz-szokott asszony keserűen, gyötrődve szólt
az ifjú férfi-tigrishez, aki védőn ölelte át:
"Bár sose szültelek volna ön-bánatomra, gyermekem!
Gyermektelenségemtől sem sújtott volna nagyobb csapás.
Mert meddő asszonyok lelkét csupán egy bánat égeti:
»Nincs gyerekem« - de más kínt nem kell elszenvedniük, fiam.
A férjem férfi-vágyától nem látott örömet s gyönyört
gyermekemben fogom látni - ez a reménység éltetett.
Bár első feleség voltam, a többi nő elém került,
s vetélytársnőimtől gúnyos, bántó szót kell majd hallanom.
Amíg te mellettem voltál, megvetett voltam addig is,
és biztos a halálom most, ha te elhagysz, egyetlenem.
Nem becsült sohasem férjem, és Kaikéjí cselédei
lenéztek, dölyfösek voltak, bár egyenlő vagyok vele.
Tizenhét esztendő telt el felserdülésed óta már,
s én közben egyre csak vártam, hogy szégyenemnek vége lesz.
Sokáig most már nem bírom a szüntelen, nagy bánatot;
megvénültem, legyengültem, vetélytársnőim gúnyja öl.
Ha vígaszomra nem látom telihold-fényű arcodat,
nyomorult életem terhét minden nyomorogjam tovább?
Hiába volt imám, böjtöm, hiába fáradalmaim,
a balsors arra ítélt, hogy bánatomra neveljelek.
Azt hiszem, szívem kőből van, hogy nem repeszti meg e kín,
mint árvíz nagy folyók partján a hullám-mosta gátakat."

21.

A jajveszékelő asszonyt a sebzett lelkű Laksmana
idő és alkalom szülte szavakkal szólította meg:
"Nem nyugszom bele, Kausaljá, hogy egy asszony parancsszaván
Raghu legnemesebb sarja elhagyja a királyi fényt.
Önmagából kivetkőzött az elaggott uralkodó,
s kedvese nógatására igent mond már akármire.
Nem tudok semmi vétekről, semmi hibáról nem tudok,
amely miatt a száműzés Rámának joggal járna ki.
Ellenségeit is szánó, nemes, vitéz, derék fiát
ne taszítsa el ok nélkül a Törvényt tisztelő atya!
Gyermekké tette vénsége a királyt, és parancsait
nem szívlelheti meg népe üdvére gondoló fia.
Amíg erről a gaz tervről még senki más nem értesült,
a hatalmat ragadd kézbe, Ráma! Segítőd én leszek.
Ha íjjal állok melletted, fedezve tested, Raghu-sarj,
nem áll előtted meg senki; lesújtod, mint a Vég Ura.
Nyilam lakatlanná irtja egész Ajódhjá városát,
ha ellenségünkhöz pártol, férfi-oroszlán, ellened.
Aki Bharata párthíve, s érdekében buzgólkodik,
kiirtom mindet egy szálig. Az engedékeny elbukik.
Királyné, teljes szívemmel testvéremhez ragaszkodom.
Az igazságra, íjamra, átokkal esküszöm neked:
ha Ráma lángoló tűzbe, vagy félelmetes vadonba lép,
minden veszélybe engem látsz belépni testvérem előtt.
Bízzál: elűzöm bánatod, mint felkelő Nap a homályt.
Megölöm Kaikéjín csüggő, vén atyámat, az esztelent,
akit a vénség gyermekké, gonosszá tett, elbódított."

E beszéd hallatán Ráma, beszélők legbölcsebbike,
harcosok legvitézebbje, Laksmanának így válaszolt:
"Tudom, Laksmana, testvéri szereteted határtalan,
bátor vagy és igaz lelkű, legyőzhetetlen erejű.
Atyámat úgy lesújtotta mérhetetlen nagy bánata,
hogy igazság és türelem szaváról megfeledkezett.
Ám a Törvény mindennél főbb, az igazság alapja ez,
és a Törvény erősíti atyám kemény parancsszavát.
Aki a Törvény útján jár, sose szegüljön ellene
szülei és tanítói beszédének igaz vitéz.
Kövesd példámat, és vesd el e szentségtörő terveket.
A Törvény legyen őrződ, ne a harcosok erőszaka."

24.

Mély bánatba merült anyja elzokogott szavaira
csillapító beszéddel szólt Ráma, férfiak tigrise:
"A királyt neje rászedte; én az erdőbe távozom;
ha te is elfordulsz tőle, nem marad meg az élete.
Nagy gyalázat az asszonyra, férjét elhagyni hűtlenül;
e szégyenítő tettet még gondolatban se tedd, anyám.
Ameddig él világbíró atyám, Dasaratha király,
légy engedelmes, úgy, ahogy az Örök Törvény rendeli.
Az erdőben vidám szívvel letöltöm a száműzetést,
és újból boldogan fogok szolgálatodra állani."

25.

A nemes lelkű Kausaljá eltávoztatta bánatát,
száját vízzel tisztította, és így áldotta meg fiát:
"Visszatartani nem tudlak. Menj, legnemesebb Raghu-sarj,
járj utadon igazsággal, és térj vissza hamarosan.
A Törvény, amelyet vidám szívvel, alázattal követsz,
a Törvény legyen őrződ és oltalmazód, igaz vitéz.
Az istenek, akiknek te hívük voltál mindenkoron,
az istenek s a szent bölcsek védelmezzék életedet.
A tisztelet, melyet tudtál atyád iránt, anyád iránt,
és az Igazság oltalma óvjon a vadonban, fiam.
Üdvöt adjon a Teremtő, az Alkotó, a Nap, a Hold,
üdvöt adjon az Ég Ura, s a világőrző istenek,
a hat Évszak, minden Hónap, az Évek és az Éjszakák,
a Nappalok, a Percek, mind, mind üdvöt adjanak neked!
Védjen a Védák szentsége, a Bölcsesség, a szent Tanok!
A légi szellemek népét, a nyolc Világtáj istenét
magasztalom, hogy őrizzék az erdőn minden léptedet!
Minden Hegy és Bérc, minden Víz, a tengerek, Varuna úr,
a Levegő, az Ég, Föld, Szél, s minden, ami áll és mozog,
minden Csillag, s a csillagok kormányzó istenségei,
Sötétség és Világosság, Alkony, Hajnal legyen veled!
Rémek, emberfaló szörnyek, ráksaszák, véres démonok,
az erdő fenevadai ne bánthassanak, gyermekem!
Tigris, erős fogú medve, a hosszú szarvú, vad bölény,
nagy elefánt, oroszlánok ne sebezzenek meg, fiam!
Kérem esedező szóval az erdő vadállatait:
ne tegyenek kárt testedben, kíméljék meg életedet!
Utaid legyenek símák, siker kövesse léptedet,
minden szerencse kísérjen, járj egészségben, gyermekem!"

Majd egy bölcs pap segélyével fellobbantotta a tüzet
az áldozathoz Kausaljá, s Ráma üdvéért áldozott.
Illatos fákkal, olvasztott vajjal táplálta a tüzet,
és mustármagot hintett rá, s fehér virágfüzéreket.
Végül örömet színlelve megszólalt a szomorkodó,
csak szájával, nem szívével, miközben elcsuklott szava.
Fiához odalépett, és áldón csókolta meg fejét,
majd átölelve szólt: "Indulj, s járj szerencsével utadon!
Sikerrel és egészségben térj Ajódhjába vissza majd,
és a királyok pályáján lássalak újra boldogan."

26.

Elnyerve anyja áldását, búcsút vett tőle gyermeke,
s útra készült az erdőbe a törvénytisztelő vitéz.
Ám neje, a nemes Szítá, minderről semmit sem tudott;
férje ifjú király voltát őrizte szíve boldogan.
Ráma szégyenkező arccal sütötte földre a szemét,
míg ékes palotájába lépett, nyüzsgő tömeg közé.
Szítá felugrott jöttére, s remegve nézte, hogy ura
bánattól eped és gondok kuszálják gondolatait.
A lelkét mardosó gyászhírt tovább magába fojtani
nem bírta az igaz lelkű, és hitveséhez így beszélt:
"Szítá, erdőbe száműzött tiszteletreméltó atyám.
Halld meg, nemes család sarja, hogyan történt ma ez velem.
Dasaratha mahárádzsa, igaz ígéretű atyám,
két kérés teljesítését ígérte volt Kaikéjínak.
Ma, midőn felkenésemre már minden készen állt, neje
úgy vélte, eljött az idő, kegyét kikényszeríteni.
A Dandaka-vadonban kell tizennégy évet töltenem,
és az ifjú király címet öcsém, Bharata kapja meg.
Búcsúzni jöttem, mielőtt a rengetegbe indulok.
Vigyázz, hogy Bharata előtt ne ejtsd ki nevemet soha:
a hatalmon levők ritkán tűrik mások dicséretét.
Amíg a remeték-lakta őserdő lesz az otthonom,
hűséged fogadalmában maradj meg rendületlenül.
Szolgáld illő alázattal atyámat, a népek urát,
és kor és bánat szaggatta anyámat énhelyettem is."

27.

E beszédre a férjéhez mindig nyájas, szelíd szavú
Szítá haragra lobbant, és indulatosan válaszolt:
"Miféle szavakat szóltál, így megalázva hitvesed?
Gúnykacajra fakasztottál, férfiak legnagyobbika!
Vitéz királyi sarjakhoz, kardot viselő férfihoz
méltatlan ez a csúf szándék, meghallgatni sem érdemes.
Tudod, hogy az atya, anya, a testvér, a fiú, a meny
saját tette gyümölcsén él, a saját útját követi,
csak hitves kapja férjének sorsát a sajátja gyanánt.
Az őserdei száműzés reám éppúgy vonatkozik.
A szülő sem, a gyermek sem, sem a barát, sem önmaga,
csupán a férj az asszonynak itt s túl egyetlen támasza.
Ha elindulsz a láb-nem-járt sűrűbe, előtted megyek,
hogy elsímítsam utadból a tüskét és szúrós füvet.
Gyümölcsöt szedek és gumót keresek táplálékodul,
nem okozok neked gondot, ne aggódj, ha veled megyek.
Mindenütt félelem nélkül járok, amíg veled vagyok.
Együtt nézünk gyönyörködve folyókat, hűs forrásokat,
lótuszlevél-borította, hattyúk-kavarta tavakat,
s öröm lesz, hogy veled látok minden szépet, oltalmazóm.
Ha száz évig, vagy ezerig követnélek, bármerre mégy,
nem tudnám, mi a fáradság, s mennyben sem lennék boldogabb.
Férjem, ha nélküled laknám a mennylakók boldog honát,
nélküled ott sem élvezném az üdvöt, hős oltalmazóm."

30.

Így panaszolta fájdalmát a bánat-sebzett lelkű nő,
majd felzokogott nagy hangon, s férjét ölelte görcsösen.
Ő átkarolta gyöngéden bánat-égette hitvesét,
és vígasszal üdítette az észvesztésig szenvedőt:
"Széparcú nőm, nem ismertem lelkednek minden óhaját,
és ezért nem javallottam, hogy az erdőbe jőjj velem.
Ám látom, arra termettél, hogy megoszd velem sorsomat,
és én sem tudlak elhagyni, mint szent bölcs a szeretetet.
Te a »Veled megyek« szóval elűzted aggodalmamat.
Magammal viszlek. Meg tudlak védeni a vadonban is.
Hibátlan termetű szépem, hívlak, csábos tekintetű,
légy törvényben-velem-járó társam, kövess, jőjj, légy velem!
Készülj az útra, szép combú; tedd, mit ilyenkor tenni kell:
minden drágaköved, gyöngyöd oszd szét a bráhmanok között,
a sóvárgó sok koldusnak osztass ki minden eledelt;
a csillogó ékszereket s a sok pompás, fényes ruhát,
minden tarka csecsebecsét és kedves játékszereket,
a puha nyoszolyákat és ezüstös fogataimat,
és minden mást ajándékozz alattvalóinknak hamar!"

Mikor hallotta, hogy férje engedi, hogy kövesse őt,
boldogan sietett Szítá mindenüket elosztani.

31.

Öccse, Laksmana, ott állt, és hallgatta a beszélgetést.
Az arcát szennyező könnyet nem bírta visszatartani.
Leborult bátyja lábához, megszorította görcsösen,
és esdő szóval kérlelte Rámát s nemes lelkű nejét:
"Ha a vadállatok-lakta erdőt választod otthonul,
veled tartok, és íjammal előtted járok szüntelen.
Az erdőben erőben jársz, ha én is ott leszek veled.
Gyönyörködhetsz madárdalban, szelíd őzek falkáiban.
A nemes Kausaljá mellett maradnak más védelmezők,
alattvalók ezerszámra, hogy fenntarthassa életét:
én hadd legyek a kísérőd! Ebben nincsen törvényszegés.
Engem elégedetté tesz, hogy szolgálhatom ügyedet.
Felajzott íjamat fogva, ásó s kosár a vállamon,
megyek elöl az erdőben, mutatva nektek az utat.
Táplálékod az én gondom: szedek gyümölcsöket, bogyót,
ízes gyökeret, és mindazt, amit remete-nép fogyaszt.
Te oldaladon Szítával kies hegyhátakon pihensz;
amíg alszol vagy ébren vagy, mindent elvégzek egymagam."

Ráma igen megörvendett e beszédre, s így válaszolt:
"Menj, végy búcsút, amint illik, barátaidtól, Laksmana.
A két égi, csodás íjat, amelyet Varuna adott
áldozata jutalmául Dzsanakának, s varázstegezt,
melyből a nyíl sosem fogy ki, s áttörhetetlen vértet is,
s arannyal futtatott kardot, folttalan fényűt, mint a Nap,
amelyeket atyánk őriz kincsesházában gondosan,
menj, kérd el tőle, és hozd el; térj vissza gyorsan, Laksmana!
Ami más ékszerem van még, mind szét akarom osztani
az önmérsékletben gazdag bráhmanoknak; tégy úgy te is!
És laknak itt királyukhoz hűségesen ragaszkodó,
táplálékot tőlem nyerő alattvalók; azoknak is."

32.

Majd a torkukra-nyelt könnyel küzdő alattvalóihoz
fordult, s megélhetésükre sok kinccsel látta őket el:
"Kérlek, Laksmana hajlékát és elhagyott lakásomat
elpusztulni ne hagyjátok, míg újra vissza nem jövök."

Így szólt gyászba borult szívvel várakozó híveihez,
aztán kincstárnokát hívta: "Hozd elő minden kincsemet!"
Ráma lábaihoz rakta minden kincsét a szolga-had;
szemkápráztató halmazban csillogott ott a kincs-özön.
A férfiak oroszlánja, és vele öccse, Laksmana,
bő kézzel vénnek-ifjúnak elosztogatta vagyonát.
Egy Tridzsata nevű bráhman volt a rászorulók között,
aki fejszével-ásóval tengette szűkös életét.
Ifjú neje kézen fogta éhező gyermekeiket,
s nyomor-sugallta ötlettel öreg férjéhez így beszélt:
"Dobd el a fejszét és ásót, és fogadd meg tanácsomat:
a törvény-ismerő Rámát keresd fel, hátha megsegít!"

A pap magára öltötte alig-takaró rongyait,
s elindult alamizsnáért a Rámához vivő úton.
Nem tartóztatta fel senki a fényes orcájú papot,
s a sokaságon áttörve, a legbelső udvarra ért.
Ráma színe elé járult, és így kérlelte Tridzsata:
"Éhező remete vagyok, sokgyermekes családapa,
az erdő rögeit túrom; tekints reám irgalmasan!"

Kacaj-kísért beszédére Raghu hős sarja így felelt:
"Mindenemet elosztottam, de van még ezer tehenem.
Ezekből annyit elhajthatsz, ameddig a botoddal érsz."

Izgatottan csípőjére tekerte rongyait a pap,
nagyot lélegzett, és botját megcsóválva vetette el.
Röpült az elhajított bot, átröpült a folyó fölött,
és éppen a tehéncsorda bikái mellett ért talajt.
Megölelte szegény bráhmant Ráma, az igaz lelkű hős,
és az egész tehéncsordát tanyájára hajttatta el.
Aztán engesztelő szóval nyugtatta a vén remetét:
"Nem szabad megneheztelned; csak tréfából beszéltem így."

33-36.

Miután így elosztottak mindent a bráhmanok között,
atyjához indult búcsúzni Ráma, és vele hitvese.
A palotához érkeztek vitézek sorfala között.
A király kocsihajtója a kapuban csüggedten állt.
Észrevette Szumantrát a lótusz-szemű, hős Raghu-sarj,
s hozzá fordult a kéréssel: "Jelentsd atyámnak jöttömet!"

Ő rögtön értesítette a fiát gyászoló királyt:
"Ajtódhoz érkezett Ráma, és bebocsájtására vár.
Barátaitól búcsút vett, csak téged kíván látni még."

Ekkor a tenger-fenségű, levegő-tisztaságú úr
parancsot adott: "Mindhárom feleségemet hívd ide!
Legyenek jelen mindhárman, mikor fiamtól búcsúzom!"

Szumantra ment a hárembe, s a királynékhez így beszélt:
"A fenséges király hívat! Induljatok, ne késsetek!"

Hallva Szumantra ajkáról, hogy mit parancsol a király,
indultak palotájába azonnal engedelmesen.
A felsorakozó nőket végigmérte a föld ura,
aztán Szumantrához fordult: "Most fiamat vezesd ide!"

Ő ment, maga mellé vette Rámát, Szítát és Laksmanát,
s a világ ura arcának színe elé járult velük.
Kulcsolt kézzel közeledő fiát meglátva messziről,
tüstént felugrott trónjáról a bú-gyötört uralkodó.
Ráma felé futott gyorsan, otthagyva feleségeit,
de alig tett néhány lépést, földre sújtotta bánata.
Ráma és öccse ott termett, karjukba fogták atyjukat,
és sírva nyoszolyájára fektették a kábult királyt.
Dasaratha magához tért, Szumantrához fordult legott,
és sóhajtozva-könnyezve, bánva ígéretét, beszélt:
"Intézkedj: Rámát kísérje négyes haderejű sereg,
dúsan megrakva gyöngyökkel, s minden fegyver velük legyen.
Testük csábjából élő nők, nagy vagyonú kereskedők
haladjanak a szélesen vonuló hadsereg után.
Székvárosom egész népe, pompás fegyverek és kocsik
erdő zugait ismerő vadászok menjenek vele.
Talán-talán ha dámvadra vadászik, mézes lépre lel,
hűs patakot, folyókat lát, a trónról elfelejtkezik.
Ami gabona-készlet van, ami kincs garmadával áll,
mind menjen vele, kísérje az őserdőbe fiamat.
Uralkodjék Ajódhjában az erős karú Bharata,
de mindent, ami szép benne, vigyen magával két fiam!"

E szókat hallva, Kaikéjí megrémült iszonyatosan,
és el-elakadó szóval, szikkadt ajakkal így beszélt:
"Kincsét-vesztett királyságnak kihajtott-ború serlegét
ízétől fosztva hogy kapja így kiürítve Bharata?"

37.

Az arcátlan királyasszony szavára az alázatos,
engedelem-tudó Ráma Dasarathához így beszélt:
"Ha lemondtam az élvekről, s eltartóm a vadon csupán,
kíséretre mi szükségem, ha minden kapocs elszakadt?
Megtartja a kötőféket az elefántját eladó?
Éppúgy nekem mi szükségem zászlók díszére, föld ura?
Bharatáé legyen minden. Nekem háncs-leplet hozzanak,
ezen kívül csupán ásót és kosarat; nem kell egyéb.
Tizennégy évig erdőben élek, és ahhoz ez elég."

Kaikéjí megörült, gyorsan kézbe vett egy faháncs-ruhát,
s a tömeg szemeláttára rászólt Rámára: "Öltsd fel ezt!"

A férfi-tigris átvette a gaz nőtől a háncs-lepelt,
és remete-ruhát öltött, ledobva fényes köntösét.
Öccse is lehajította a földre puha öltönyét,
s atyja színe előtt durva vezeklő-mezbe öltözött.
A selymet viselő Szítá, látva a kemény háncs-ruhát,
összerezzent, mint megtorpan csapda előtt az antilop.
Mintha szégyennek érezné, félrefordulva vette át
Kaikéjítól a háncs-köntöst a szépséges királyleány.
Könnytől fátyolozott szemmel kérdezte meg vitéz urát
a törvényismerő Szítá, a törvénytisztelő szívű:
"Hogy köti meg a háncs-köntöst az erdei remete-nép?"
S egyre nagyobb zavarban volt a szerencsétlen sorsú hölgy.
Félig nyakába öltötte kezével a faháncs-ruhát,
s körülnézett segélykérőn az eddig másba öltöző.
Gyorsan odalépett Ráma, törvény-őrzők legjobbika,
s keze eligazította a háncsot a selyem fölött.
Amikor Ráma Szítára feladta a faháncs-ruhát,
forró könnyeket árasztott az összes háremhölgy szeme.

40.

Ráma, Laksmana és Szítá leborult a király előtt,
majd búsan, összetett kézzel körüljárták jobbkéz felől.
Miután engedélyt nyertek atyjuktól, hogy távozzanak,
Ráma és oldalán Szítá Kausaljának szólt búcsúszót.
Nyomukban Laksmana lépett búcsúzni Kausaljá elé,
majd leborulva illette anyja, Szumitrá lábait.
A búcsúzóra hajlóhoz gyászoló anyja sírva szólt,
s közben áldón megcsókolta erős karú fia fejét:
"Elbocsájtlak az erdőbe, testvéredhez hű gyermekem.
Kérlek, sose felejtkezz meg Rámáról, akármerre jár.
Ha gazdag, ha szegény sorsú, bátyád a menedék neked.
Az ifjabb az idősebbnek engedelemmel tartozik.
Így rendeli a Nagy Törvény, családunkban ez így szokás,
oly szent, mint a vitéz harc és áldozás, adományozás.
Rámát Dasarathának nézd; Szítára úgy nézz, mint reám;
az erdőt véld Ajódhjának. Járj szerencsével, kedvesem!"

Így bíztatta nemes lelkű, testvérszerető gyermekét
Szumitrá, a hibátlan hölgy, majd sírva szólt: "Eredj, eredj!"

Ekkor Szumantra, a kocsis, tisztelettudón meghajolt,
s megkérte Rámát, mint Indrát kocsihajtója, Mátali:
"Szállj fel a kocsira, Ráma, nemes királyfi, üdv neked!
Ahogy szavad parancsolja, elviszlek tüstént bárhová."

Szép Szítá szállt fel elsőnek a csillogó, nagy kocsira,
mosolyogva, derült szívvel; utána Ráma, Laksmana.
Mikor mindhárman fent voltak a lángtüzű, arany kocsin,
Szumantra futni nógatta a szél-iramú lovakat.
Dasaratha nemes sarja, minden erény foglalata,
biztatta kocsihajtóját: "Hajts sebesen, hajts sebesen!"

"Siess!" - szólt sürgetőn Ráma. "Állj meg!" - kiáltotta a nép.

A kocsihajtó mindkettőt egyszerre nem tehette meg.
A száguldó kocsi nyomán felszálló, nagy porfelleget
a Rámát sirató város nagy könnyzápora verte le.

42.

Amíg látszott a távolból a kerekek-felverte por,
nem fordította el róla tekintetét az agg király.
Mikor eltűnt a távolban Ráma kocsijának pora,
kínjában tébolyultan hullt földre a széles föld ura.
Szerető neje, Kausaljá hajolt hozzá jobbkéz felől,
karcsú derekú Kaikéjí állt mellé másik oldalán.
A törvényben-igazságban tökéletes uralkodó
háborgó lélekkel, tiltón ripakodott Kaikéjíra:
"Gonoszság-forraló némber, ujjal se érintsd testemet!
Ne lássam színedet többé, nem ismerlek, nem vagy nejem!
Rokonaidhoz, népedhez nincs közöm, hozzám nincs közük.
Törvényt-eltaszítót, önzőt, magamtól eltaszítalak.
Hogy egykor kezedet fogva, szent tűz körül vezettelek,
megtagadom itt e földön, és ott túl is megtagadom.
S ha Bharata bitorlóként átveszi ezt az ősi trónt,
ott túl ne érjen el hozzám kezéből a víz-áldozat!
Vigyetek Ráma anyjának palotájába innen el;
szívemnek nyugodalmára csak ott lelek, másutt sehol."

Ajtónállói hallották parancsolójuk óhaját,
s Kausaljá palotájába vezették tisztelettudón.
Ám hiába ment Kausaljá lakosztályába a király,
s pihent le nyoszolyán, lelke nem pihent meg, zavart maradt.
Két gyermekétől megfosztott s menyétől üresen maradt
palotáját holdat-vesztett égboltnak látta a király.
A leszálló sötétséget a végpusztulás éjeként
fogadta a szerencsétlen, és éjfél tájban így beszélt:
"Kausaljá, téged sem látlak; érints kezeddel legalább!
Látásom elment Rámával, s többé vissza se tér soha."

46-47.

A Rámához igaz szívvel ragaszkodó alattvalók
egyként mind vele indultak, száműzését megosztani.
Így érkezett a Tamaszá folyó partjára a menet.
Az esti szertartás végén, amikor besötétedett,
Laksmana elkészítette Szítá és Ráma fekhelyét.
A lombokból vetett ágyra lepihent Ráma és neje,
a száműzés első éjét a folyóparton töltve el.
Még mielőtt a nap felkelt, felébredt a hős Raghu-sarj,
végignézett az alvókon, és testvéréhez így beszélt:
"Látod, hozzánk ragaszkodnak, nem otthonukhoz, népeink.
Fák tövénél hevernek most, hogy velünk maradhassanak.
Mindent megtesznek érettünk, remélve visszatértemet.
Inkább életük adnák fel, mint elhatározásukat.
Mielőtt még felébrednek, szálljunk kocsira, Laksmana,
váljunk meg tőlük, induljunk tovább utunkra sebesen."

Ráma beszéde öccsének az élő Törvény volt maga,
s felelt: "Bölcsen szólsz. Induljunk, ne vesztegessük az időt!"

Szóltak a kocsihajtónak: "Szumantra, fogj be szaporán!
Menjünk tovább az erdőbe; itt vesztegelnünk nincs miért."

A pompás lovakat tüstént befogta a serény kocsis,
és összetett kézzel járult gazdájához jelenteni:
"Készen áll kocsitok, Ráma, kocsiharcosok párduca!
Felszállhatsz, uram, üdv néked! Jöhet Szítá és Laksmana."

Ráma fegyvereit fogta, s felszállt gyorsan a kocsira,
és átkeltek az örvénylő, hullámzó Tamaszá folyón.
Megérkeztek a túlpartra, ahonnét szép, egyenletes,
biztonságos és kényelmes országút vezetett tovább.
Itt Ráma, hogy nyomot vesszen az őt követő nép elől,
szólt kocsisának: "Indulj el a kocsival észak felé,
hajts egy szakaszt, nyomot hagyva, aztán fordulj meg, s jőjj ide,
hogy nyomunkat veszítsék a velünk jövő városlakók."

Eleget tett a kérésének Szumantra, az ügyes kocsis,
egy darabig ment, majd fordult, s Rámát felvenni visszatért.
Amikor a homály elszállt, a polgárok egész hadát
bénává merevítette Ráma eltűnte bánata.
Kín-kisajtolta könnyekkel tekintettek mindenfelé,
de nem talált sehol semmi nyomot a bú-gyötört sereg.
Jajgattak felemelt karral, siránkoztak az emberek,
panaszos, gyászos hangon, mint borjától megrabolt tehén.
Soká keresték, nem lelték. Végül a bús nép visszatért
a meggyilkolt boldogságú Ajódhjá falai közé.

49-50.

Az éjszakai órákban Ráma ezalatt messze járt.
Atyja parancsát tisztelve, az erdőbe iparkodott.
Miközben így haladt, elszállt a tarka csillagú homály.
Falvakba érkezett Ráma a reggeli imák után.
Üde, virágos erdőket, jól szántott földű falvakat
látott, amerre nyílvessző-gyors lovaival elhaladt.
Hallotta, hogy a falvakban a nép mindenütt így beszélt:
"Dasarathára szégyen, hogy szerelem rabszolgája lett!
A becstelen, gaz Kaikéjí, a gazságba kapaszkodó,
törvény határát átlépő, gonosz tettre vetemedett,
hogy ilyen igaz értelmű, irgalmas, törvénytisztelő,
mértéktudó király-sarjat az erdőbe száműzetett!"

Egész Kósala-országban így zúgolódott nagy s kicsiny,
miközben áthaladt földjén széles Kósala-föld ura.
Majd Ajódhjá felé fordult arcával, s meghajolva szólt:
"Városok éke, búcsúzom tőled, Raghuk ős birtoka,
s búcsúzom házaid védő isteneitől. Üdv neked!
Ha az atyám adósságát feloldó száműzés lejár,
visszatérek, s megint látlak, ha atyámmal találkozom."

Majd könnytől szennyezett arccal, magasra tartva jobb kezét,
a bánattól vörös szemmel szólt a falvak lakóihoz:
"Illően megmutattátok hű együttérzéseteket;
vétek a túl hosszú bánat; tegyétek teendőtöket!"

Köszöntötték a hős lelkűt, körüljárták jobbkéz felől,
majd erre-arra csüggedten elszéledtek az emberek.
Gazdag Kósala országon áthaladt a hős Raghu-sarj,
bőkezű emberek földjén, rizstermő, kincses tájakon,
szentélyek s áldozat-karók övezte, biztos utakon,
s Három Világot átszelő Gangá folyóhoz érkezett.
A hullámokkal örvénylő, kavargó, hömpölygő folyó
partján megállva, szólt Ráma: "Ma éjjel itt lesz nyughelyünk.
Ott a folyótól nem messze megpihenünk az ágbogas,
terebélyes, virágdíszes ingudi-fa alatt, kocsis!"

Szumantra odahajtatott, kipányvázta a lovakat,
s összetett kézzel őrizte a fa tövén nyugvó urát.
E föld Nisáda-ország volt, ahol Guha uralkodott,
Rámát magával egyformán szerető, nagy nevű király.
Hogy hírét vette, hogy Ráma az ő földjére érkezett,
összes tanácsosával ment a vendéget köszönteni.
Ráma már messziről látta a felé siető királyt,
s elébe indult illendőn. Vele ment öccse, Laksmana.
Guha búsan ölelte meg Raghu sarját, és így beszélt:
"Tekintsd földem Ajódhjának, sajátodnak; szolgád vagyok.
Ki más lehetne ily kedves vendég, erős karú vitéz?"

Guha nyájas beszédére a férfi-tigris így felelt:
"Örömöm, hogy egészségben látlak téged s tiéidet,
s hogy békében virul földed, erdeid és barátaid.
Ám amit szerető szóval ajándékul szántál nekem,
azt én neked adom vissza; Ráma nem fogad el, csak ad.
Öltözetem háncs, állatbőr; eledelem gyökér, gyümölcs,
mint erdei vezeklőké, a Törvény követőié.
Mindössze abrakot kérek lovaimnak, és semmi mást;
e kérés teljesítése vendégajándékként elég.
Atyámnak, Dasarathának kedvencei e paripák;
ha a lovakat jól tartod, engem tiszteltél meg vele."

Guha intézkedett rögtön, sürgetve szólt szolgáinak:
"Hozzatok vizet és ételt a lovaknak; ne késsetek!"

Ezután Ráma elmondta háncs-köntösben az estimát,
s tisztálkodáshoz átvette a Laksmana-nyújtott vizet.
Míg lepihent Szítá mellett, megmosta lábát Laksmana,
majd távolabb ment, és egy fa tövén leült virrasztani.
Guha is odaült mellé, kezében íjjal, éberen,
és őrködve, beszélgetve töltötték el az éjszakát.

52.

Mikor az éjre fény virradt, a nagy dicsőségű vitéz,
a széles mellű, hős Ráma megszólította Laksmanát:
"Nézd, felkel a Fény-árasztó, a szent éjszaka búcsúzik.
A sötét tollú kókila búgó hangja epedve szól.
Távolról táncoló pávák rikoltását hozza a szél.
Folytassuk vándorútunkat, keljünk át a Gangá folyón!"

Guha, mikor meghallotta a férfi-tigris óhaját,
tanácsosait hívatta, és közölte akaratát:
"Az átkelésre alkalmas, ékes, gyors járatú, szilárd,
jó evezőkkel ellátott csónakot hozzatok hamar!"

Guha parancsszavát hallva, indult sok bölcs tanácsosa,
szép csónakot kerítettek, és értesítették Guhát.
Guha Ráma elé járult, s összetett kézzel így beszélt:
"A csónak készen áll, felség! Mit tehetek még kedvedért?"

A nagy fényességű Ráma köszöntő szóval így felelt:
"Amit kértem, te megtetted. Szálljunk be gyorsan, búcsuzom."

Ekkor a két vitéz testvér szorosra fűzte tegezét,
felövezte kardját, s indult, hogy átkeljen a nagy folyón.
Szumantra, kocsihajtójuk, Ráma arca előtt megállt,
és meghajolva kérdezte: "Parancsod várom: mit tegyek?"

"Térj vissza - válaszolt Ráma. - Mindeddig szolgáltál híven,
de innét már gyalogszerrel vezet az erdőbe utunk.
A bút eddig nem ismerő, törvény-ismerő agg királyt
nevemben üdvözöld, s mondd el helyettem üzenetemet:
Én nem bánkódom, és éppúgy nem bánkódik Laksmana sem
az elvesztett Ajódhjáért és az erdei életért.
Ha leforgott tizennégy év, akkor ismét találkozunk,
meglátod Laksmanát, engem és Szítát. Sietünk haza.
Ezt mondd a mahárádzsának, azután pedig üdvözöld
valamennyi királynét, és Kaikéjít mindenekfölött.
Köszöntsd anyámat, Kausalját, hajtsd lábaihoz fejedet,
s kívánj neki egészséget, add át neki hármunk szavát.
Mondd a királynak ezt is még: Hívd haza gyorsan Bharatát,
és ha megérkezett, állítsd a neki szánt helyre a hőst.
Ha karjaidba zárhattad, és ifjú királlyá kened,
enyhülni fog a fájdalmad, amely most érettem gyötör."

Így szólt a kocsihajtóhoz, s megismételte vígaszát,
majd megfontolt beszédével Guhához fordult a vitéz:
"Hidd meg, Guha, az erdőbe kísérő nem jöhet velem.
Remete módra kell élnem, el kell vállalnom a magányt,
s a remetéket ékítő, szigorú megtartóztatást,
varkocsba kötözött hajjal; adj ehhez fügefa-tejet!"

A fügefa-tejet gyorsan elhozatta Guha király,
és varkoccsá tömítette haját Ráma és Laksmana.
Köntösül háncsruhát öltve, varkocsba kötve dús haját,
szent életű vezeklőként fénylett a két királyi sarj.
Guhától illő búcsút vett Raghu legnemesebb üke,
s Laksmanával és Szítával hármasban indultak tovább.
A folyópartra érkeztek. Ott már a csónak készen állt.
A gyors folyású Gangánál Ráma biztatta Laksmanát:
"Előbb te szállj a csónakba, férfi-tigris, óvatosan,
s Szítának, a nemes hölgynek, segíts beszállni; nyújtsd kezed!"

Engedelmeskedett bátyja parancsának hős Laksmana,
és Szítát besegítette. Vele ő is csónakba szállt.
Majd a nagy erejű Ráma követte öccsét és nejét,
beszállt, és a hajósoknak az indulásra jelt adott.
Az evezősök-hajtotta csónak átszelte a vizet,
s a Gangá déli partjára szerencsésen megérkezett.
A férfiak oroszlánja, mikor a csónak partot ért,
kiszállt, és ment tovább útján. Öccse s neje követte őt.
Szumitrá szemefényéhez így szólt az ellenség-ölő:
"Te menj elől, utánad meg a Vihéda-királyleány,
és leghátul megyek majd én, őrködve mindkettőtökön.
Erős vitéz, ezentúl már nekünk kell egymást védenünk.
Nézd, aki eddig nem tudta, mi a baj és a szenvedés,
a Vidéha-király lánya ma megismeri a nyomort."

Ráma utasítására előre indult Laksmana,
nyomán Szítá haladt, s hátul a Raghu-sarj zárta a sort.

54.

Ahol az égi Gangával a szent Jamuná egyesül,
arra a tájra indultak, és eltűntek a sűrűben.
Gyönyörködtek a színpompás, virágzó fák csodáiban,
majd Ráma így szólt öccséhez, mikor a Nap tetőre ért:
"Laksmana, a folyóparton füst emelkedik ég felé,
a tűz lobogó zászlója. Remete-nép tanyázik ott."

Arra indult a két íjas, míg elpihent a Fény-adó,
s a torkolathoz érkezve, e sejtelmük valóra vált.
Madár-hadat és őz-csordát rezzentve fel, amerre ment,
Ráma a bölcs, igaz lelkű Bharadvádzsához érkezett.
Az esti áldozat végén tanítványok körében ült.
Ráma elébe lépett, és összetett kézzel meghajolt.
Megismertette önmagát és két társát a Raghu-sarj:
"Dasaratha gyermekei vagyunk, Ráma és Laksmana,
s ez nőm, aki megosztotta férjével a száműzetést.
Atyám űzött az erdőbe. Táplálékunk gyökér s gyümölcs."

E szavakra Bharadvádzsa barátságosan így felelt:
"Raghu legnemesebb sarja, régóta várom jöttödet,
mert hallottam, hogyan sújtott igaztalan száműzetés.
Itt, hol a Jamuná habját a Gangá vize elnyeli,
élj kedvedre; e hely csendes, békességes, megszentelő."

Bharadvádzsa beszédére a férfi-tigris Raghu-sarj,
a más javának örvendő, ékes szavakkal válaszolt:
"Szentség, a környező falvak és városok lakói mind
köszöntésemre jönnének, háborgatnák nyugalmadat.
Magános helyre kell mennem, ahol elrejt a rengeteg."

A jámbor bölcs, Bharadvádzsa, hasznos tanáccsal látta el:
"Tíz mérföldnyire innét van egy hegy, amely tanyád lehet:
a nagy vezeklők kedvelte, szent és szép Csitrakúta-csúcs.
Sok szilárd fogadalmú bölcs töltött el száz őszt e hegyen,
s vezeklésük hatalmával testükkel szálltak égbe fel.
E szent tájék magányában kellemes lesz lakoznotok."

56.

Az éjszakát ott töltötték a hős lelkű királyfiak,
s mikor virradt, felköltötte szelíden Ráma Laksmanát:
"Szumitrá fia, halld, édes dalát kezdi a sok madár.
Ébredj! Ideje indulnunk, ellenség-rettegett vitéz."

Bátyja szavára felserkent az időt-tudó Laksmana,
lerázva álmot, restséget, a fáradtság bilincseit.
Tiszta vizet merítettek a folyóból, amint szokás,
s mindhárman útnak indultak a Csitrakúta-hegy felé.
A szívvidító, szép hegyhez megérkeztek gyalogosan,
s ott az erős karú Ráma megkérte öccsét, Laksmanát:
"Laksmana, hozz az erdőből erős, sudár fatörzseket;
kedvesem, építs hajlékot; e szép tájon ellakhatunk."

Eleget tett a kérésnek Laksmana. Fát, liánt hozott,
ékes lombkunyhót épített gyorsan az ellenség-ölő.
A gyékénnyel fedett kunyhó kis idő múlva készen állt.
Szorgos, gyors kezű testvérét Ráma örvendve kérte most:
"Hozz antilop-húst! Kunyhónkért mutassunk be áldozatot!
Hosszú életet az várhat, akinek áldott otthona."

Egy áldozatra alkalmas vadat elejtett Laksmana,
tüzet rakott, s belévetve, áldozatként mutatta be.
Eközben Ráma megfürdött, áhítattal imádkozott,
s az áldozati szertartást elvégezte hibátlanul.
Minden istennek, szellemnek kifejezte hódolatát,
majd belépett a kunyhóba, s boldogan élt övéivel.

63.

Hat napja telt el, hogy Ráma az őserdőbe távozott,
s egy régi emlék kínozta az álmatlan Dasarathát.
Egy régi, szörnyű vétkére gondolt a gyászoló apa,
s megszólította Kausalját, a fiát gyászoló anyát:
"Bármilyen jót tesz életében, s bármely gaztettet elkövet,
tetteinek gyümölcsétől a tettes sose szabadul.
Saját magam idéztem fel a reám zúduló csapást,
mint mikor balgaságában mérget iszik a kisgyerek.

Királyném, hajadon voltál, s még ifjú herceg voltam én.
Egyszer jött az esős évszak, megvidámítva szívemet.
A forró Nap soká szívta az éltető föld-nedveket,
most messzebb ment, a félelmes déli égtájra költözött.
Elrejtőzött a vad hőség, feltünt üde felhőgomoly,
örvendezve tekintett rá gazella, páva, béka-had.
Tikkadtságuk fürödték le az ázott tollú szárnyasok
a szélfútt, esővert csúcsú, gyökér-lábú fák ágain.
A szakadatlanul hulló víztömeg fátyola mögött
a párzó antilop bőre mint mély tó tükre csillogott.
Kristály-vizű folyók sárgán, szennyesen siklottak tova,
mint tarka bőrű nagy kígyók, érc-salaktól iszaposan.
Kocsimra szálltam, és íjjal a Szarajú folyó felé
mentem vadászni, élvezve a szívvidámító időt.
Legyőzni nem tudtam - balgán - az átkos vadász-szenvedélyt,
s itatóknál bölényt, őzet kívántam éjjel ejteni.
A vak homályban úgy rémlett, hogy egy elefánt trombitál,
pedig egy vízbe merülő edény bugyborékolt csupán.
Ekkor kilőttem egy éles, kígyómarás-fogú nyilat,
s céltáblámul a hang szolgált, hogy elefántot ejtsek el.
Célba talált a nyílvessző, s ember-hang jajdult fel nyomán:
"Miért lőnek magunkfajta békés remetékre nyilat?
A csöndes folyóból vizet jöttem éjjel meríteni;
ki sújtott le reám nyíllal? Vajjon kinek vétettem én?
A botot-eldobó, jámbor, gyümölcsön élő remete
kit sérthetett, hogy fegyverrel oltotta ki az életét?
A halálom kinek használ? Öltözetem csupán faháncs,
fejem ékszere csak varkocs. Vagy vétettem valakinek?
Ilyen gyümölcstelen tettből csak szerencsétlenség terem.
Elkövetője hitvány, mint ki atyja ágyát hágja meg.
Nem magam miatt sajnálom, hogy elvesztem az életet:
szerencsétlen szüleimen szánakozom halálomért.
A tehetetlen, agg, vak párt régóta én tartottam el;
ha eltartójuk elpusztul, hogyan élnek tovább maguk?
Engem megölt a nyílvessző, szüleimet öreg koruk;
ki ez a féktelen lelkű ember, mindhármunk gyilkosa?"

Két kezemből, amelyeknek tiszte a Törvényt védeni,
földre hullott az íj és nyíl a fájdalmas hang hallatán.
Bűnbánat-marta lélekkel elindultam a hang nyomán,
s megláttam a folyóparton a nyíl-sebzette remetét.
Haja szertezilálódott, korsajából a víz kifolyt,
testét por és vér szennyezte, nyíllal átfúrva ott hevert.
Remegve, eszemet vesztve álltam meg. Felnézett reám,
s vezeklése hatalmától perzselő szóval így beszélt:
"Én, az erdei remete, mit vétettem neked, király,
hogy míg vizet merítettem, reám csapott hegyes nyilad?
Ez a testembe fúródó nyílvessző hármunkat talált:
velem együtt a két aggnak kioltotta az életét.
Most az a két erőtlen vak szomjasan egyre vár reám,
és hasztalan reményt táplál, hogy csillapítom szomjukat.
Gyümölcsöt nem terem, látom, sem vezeklés, sem a tudás,
mert agg atyám nem is sejti, hogy sebzett fia itt hever.
S mit tehetne, ha tudná is? Hisz jártányi ereje sincs.
Kidöntött fát a másik fa hogyan tudná megmenteni?
De menj gyorsan, s te számolj be atyámnak tettedről, király,
hogy átka el ne égessen, mint erdőtűz száraz füvet.
Egyenesen tanyájához vezet ez a keskeny csapás;
keresd fel, és engeszteld meg, másként haragja porba sújt.
Előbb húzd ki a nyílvesszőt testemből, mert nyilad hegye
gyenge testemet úgy marja, mint partját a sebes folyó."

"Testét gyötri a nyílvessző; de ha kihúzom, belehal" -
ilyen kétség közt töprengtem, tépelődtem, hogy mit tegyek.
Észrevette a gyötrődő, bölcs lelkű remetefiú,
hogy bánkódva, szomorkodva, bűnt bánva mit latolgatok.
Végső erőfeszítéssel, érezve, hogy halála jő,
földön fetrengve nagy kínban, vergődő testtel így beszélt:
"Búdat fékezd szilárdsággal; légy most erős lelkű, kemény!
Szívedet el ne gyöngítse a félelem, hogy papot ölsz.
Lelked ne nyugtalankodjék: nem vagyok bráhman-kasztbeli.
Apám csak szolga-rendű volt, s kereskedő-kasztú anyám."

Mikor végső kívánságát elrebegte kínok között,
vonagló, ernyedt testéből kirántottam gyilkos nyilam.
Rám tekintett utoljára, megremegett, kiszenvedett.

64.

Mikor kihúztam testéből kígyóméreg-tüzű nyilam,
fogtam elejtett korsóját, és felkerestem szüleit.
Ott láttam a szerencsétlen két agg, világtalan szülőt,
levágott szárnyú madarat. Közelben senki gyámoluk.
Gyermekükről beszélgetve nyugtatták aggodalmukat;
viszontlátás reményébe fogóztak áldozataim.
Balgán elkövetett vétkem elzsibbasztotta lelkemet;
kétségbeesve indultam az agg remete-pár felé.
Lépéseim neszét hallva, a remete megszólított:
"Fiam, nagyon soká késtél. Mi történt? Gyere, hozz italt!
Soká ültél a víz partján? Játszottál talán, kedvesem?
Anyád aggódva várt már rád, fiacskám, és én is vele.
Ha megbántottalak, vagy ha esetleg megsértett anyád,
bocsáss meg nékünk, és többé ne maradj el soká, fiam!
Két védtelen védője vagy, két vak szemevilága vagy,
életünket te tartod fenn. - Miért nem válaszolsz, fiam?"

Míg szívbemarkoló hangon, fiának vélve, így beszélt,
elébe léptem, és lassan, vétkemtől magamon kívül,
rekedt torkomban könnyekkel, a szóláshoz gyűjtve erőt,
remegve, szaggatott hangon, lehajtott fővel szóltam így:
"Nem fiad vagyok, óh szent bölcs, csak egy harcos, Dasaratha.
Világon borzadályt keltő, iszonyú bűnt követtem el.
Szentség, a Szarajú partján cserkészgettem vadászlesen,
hogy vagy inni jövő őzet, vagy elefántot ejtsek el.
Egy vízbe merülő korsó bugyborékoló hangja szólt:
én elefántnak gondoltam, s feléje lőttem nyilamat.
Szentség, ahogy máskor szoktam, megcéloztam a hang után,
s kilőttem azt a nyílvesszőt, amely fiadat érte el.
A nyíl szívébe fúródott. Felhangzott fájó jajszava.
A hang felé futottam, s ott döbbenve láttam fiadat.
Kihúztam nyilamat, s ekkor életét vesztve, égbe ment,
miattatok szomorkodva, szent remeték, édes szülők.
Balgaságomban öltem meg fiadat, jámbor remete;
büntetésül megérdemlem, hogy rám sújtsd haragod tüzét."

Eszméletét veszítette szavaimra a remete.
Magához térve, szólt, míg én főhajtva vártam válaszát:
"Ha nem magad jöttél volna vétked nekem bevallani,
átkom tüze felégette volna egész országodat.
Harcos, ha tudva, szándékkal öltél volna meg remetét,
lezuhant volna trónjáról Brahmá, a világ támasza.
Lebukott volna hét ősöd az égből, s hét utódod is,
ha tudva gyilkoltál volna remetét, rút gonosztevő.
De tudatlanságból tetted, ezért megmarad életed;
másként veled kihalt volna családod a mai napon.
Most vezess oda csöndesen, ahol egyetlen fiamat,
vak ember vezető botját, elpusztította vad nyilad.
Földre bukott fiacskámat meg akarom tapintani;
többé soha nem érintem, ha darabig még élek is.
Szertezilált hajú, véres, porban heverő fiamat,
a Halál Ura zsákmányát, még egyszer megsimogatom."

A keserűség-sújtotta két szerencsétlen, vak szülőt
elvezettem a holttesthez, hogy megtapinthassa kezük.
Amikor megérintették földön fekvő halottjukat,
fájdalmas jajkiáltással borult reá a két szülő.
Halott fia kihűlt ajkát csókolta anyja szüntelen,
síránkozott szívettépőn, mint a borját vesztett tehén:
"Önnön magadnál is jobban szerettél engem, gyermekem,
s most hosszú útra úgy indulsz, hogy tőlem el sem búcsúzol?
Fiam, ölelj meg még egyszer, mielőtt végleg távozol!
Óh jaj, talán haragszol rám, hogy szavamra nem válaszolsz?"

Atyja megremegő kézzel simított végig tagjain,
és úgy beszélt halottjához, mintha még élne gyermeke:
"Én vagyok itt, édesapád; édesanyáddal jöttem el.
Kel fel, kisfiam, és mint rég, öleld át szüleid nyakát!
Kinek fogom szelíd hangját hallgatni éjszakákon át,
amíg tanulja-ismétli áhítattal a szent igét?
Gyökerekkel-gyümölcsökkel ki táplálja a két vakot,
akik éhezve várják az erdőből visszatértedet?
Öreg, világtalan, gyenge édesanyádnak gyámola,
hogyan legyek erőm-vesztett világtalan létemre én?
Fiacskám, egy napig várj még! Várd meg szegény szüleidet!
Holnap anyád is és én is veled együtt elindulunk.
Gyámunkat vesztve, bánkódva, téged siratva, gyermekem,
búcsút mondunk az életnek. Meghalni készülünk mi is.
A Halál Ura színéig, kezed fogva, veled megyek,
s koldusként adományt kérek: »Add vissza fiam életét!«
Alkonyi áldozat végén, esti tisztálkodás után
ki fogja fáradt lábamat dörzsölgetve frissíteni?
Ahogy ártatlanul gyilkolt meg egy gonosztevő, fiam,
úgy nyerd el az örök, boldog égi világot, gyermekem,
ahonnét visszatérés nincs, nincs több földi lét kényszere,
ahová csak azok jutnak, kik szüleiket tisztelik,
kik hitvesükkel hűségben élnek, mint jó családapák,
kik élelemmel és földdel segítik a szűkölködőt,
megvédik a segélykérőt, igazat mond minden szavuk,
kik ismerik a Védákat s a titkos tanításokat, -
ahová régi, nagy bölcsek, szent királyok jutottak el,
juss oda, az örök honba, kísérjenek áldásaim!
Aki olyan nemes lelkű, mint te voltál, méltó reá.
Ha innen el kell távoznod, fogadjon be az üdv hona!"

A gyászba borult remete így siratozta holt fiát,
s indult a holtaknak járó víz-áldozatot önteni.
Miután feleségével bemutatta áldozatát,
hozzám fordult kemény szóval. Főhajtva hallgattam szavát.
"A hírneves, igaz lelkű, dicsőséges uralkodók,
Iksvákuk nemzetségében hogyan születhettél, te gaz?
Vitám soha veled nem volt asszony végett vagy föld miatt:
engem és nőmet egy nyíllal miért gyilkoltál meg, gonosz?
Mivel tudatlanul, bőszen halálba űzted fiamat,
ezért én is megátkozlak; halld beszédem, uralkodó!
Ahogy fiam miatt gyászban válok meg életemtől én,
éppúgy te is fiad gyászold végórádban keservesen!"

Átkát ellenvetés nélkül, szótalanul fogadtam el.
A gyászoló pár máglyára lépett, s elhagyta életét.
Az elkerülhetetlen sors, az átok ma beteljesült:
fiam miatti bánatban elszáll élet-lehelletem.
Két szememet homály fedte, emlékezetem megszakad;
értem jöttek, siettetnek a pusztulás követei."

Így siratta fiát, Rámát, a kétségbeesett király,
majd Szumitrá és Kausaljá karjai közt kiszenvedett.

66.

Mintha kihűlne tűz lángja, kiszáradna az óceán,
elsötétülne Nap fénye, úgy hevert ott a holt király.
Az újabb bánatot látó Kausaljá sűrű könny között
emelte ölébe a főt, majd Kaikéjíhoz szólt szava:
"Elérted vágyadat, hitvány! Élvezd vígan uralmadat!
Uradat elemésztetted, te asszonyok-gyalázata!
Eltávozott fiam, Ráma; férjem a másvilágra ment;
magános vándor erdőben, hogy élhetnék magam tovább?
Van-e asszony, ki elvesztve férjét - őriző istenét -
tovább akarna még élni? Csak Kaikéjí, a becstelen.
Az Életet-kioltóhoz megyek én is uram nyomán;
átölelve a holttestet, a máglyára lépek vele."

A férjét karja közt tartó, nagy fennszóval siránkozó
bánat-tépett királyasszonyt elvezették hű hölgyei.
Majd egy olajjal telt ládát hozattak a tanácsosok,
és szertartás után abba helyezték a világ urát.
Nem akarták a hamvasztást fiai nélkül ejteni,
és illendően őrizték a föld őrét bölcs hívei.

68.

Jajszó, siránkozás hangzott Ajódhjá-szerte mindenütt;
könnyek közt, keserűségben telt el a hosszú éjszaka.
Amikor a homály elszállt, s a Nappal Ura égre szállt,
gyűlésbe gyűlt az udvarnép, bráhmanok és miniszterek.
Vaszistha, a király papja, legbölcsebb Véda-ismerő,
illendően köszöntötte az összes egybegyűlteket:
"Bharata - s öccse, Satrughna -, kit utódul szánt a király,
nagybátyja palotájában él vidáman, gyanútlanul.
Gyors paripákon induljon értük követség sebesen,
hogy elhozzák a két testvért; késedelemre nincs idő."

"Induljanak!" - válaszolták Vaszisthának mindannyian.
Igenlő válaszuk hallva, a bölcs Vaszistha így beszélt:
"Nosza, Vidzsaja, Sziddhártha, Dzsajanta, Asókanandana,
teendőtöket elmondom; figyeljetek mindannyian!
Gyors lovakon Rádzsagriha városába siessetek,
és gyászotokat leplezve, nevemben így beszéljetek:
»Bharata, üdvözöl téged a főpap s a miniszterek.
Kérik: sietve térj vissza, sürgős teendő vár reád.«
De ne szóljatok arról, hogy Ráma száműzetésbe ment,
Dasaratha király meghalt, a Raghu-nemre gyász szakadt.
Pompás selyem ruhát bőven, s válogatott ékszereket
vigyetek dús ajándékul neki is, nagybátyjának is."

A kincsekkel s tanácsokkal ellátott fürge hírvivők
azonnal útra készültek, hogy Kékajába menjenek.
Gyors paripára pattantak, s amikor minden készen állt,
Vaszistha engedelmével útnak indultak sebesen.

69.

Fáradt lovakkal érkeztek Kékaja-földre éjszaka,
s nyomasztó álmokat látott azon az éjen Bharata.
Nyomasztó álma súlyától leverő bánat szállt reá,
s a királyok királyának fia borúsan ébredett.
Bánatát látva, kérlelték köréje gyűlt barátai:
"Barátaid körében vagy; mért nem vidulsz fel, kedvesünk?"

Barátai szavát hallva, Bharata búsan válaszolt:
"Halljátok meg, miért vett most erőt rajtam a csüggedés.
Atyámat láttam álmomban, szétzilált hajjal, szennyesen,
amint magas hegy ormáról egy iszapos tóba zuhant.
Úgy rémlett, tétován úszkált a mocskos lében fel s alá,
s tenyérből olajat szürcsölt, és vigyorgott borzalmasan.
Aztán olajpogácsát falt, s fejjel előre lebukott,
testéről az olaj fröcskölt, végül olajban elmerült.
Azután újabb rémkép jött: kiszáradt a nagy óceán,
földre zuhant a Hold, szörnyű sötétség lett a földön úr,
tátongva nyílt a föld színe, szerte kiszáradtak a fák,
a hegycsúcsok leomlottak, és füstölögtek, mint a tűz,
elefántom két agyara pattogva szétrepedezett,
a lobogó tüzek lángja kialudt pillanat alatt.
Fekete-sárga színű, rút nők hordozták vas trónuson
az éjfekete köntösbe talpáig beburkolt királyt.
Megint váltott az álomkép: vörös koszorúval fején,
szamárfogaton vágtatott kísértetként király-atyám.
S úgy rémlett: vicsorító, rút, vörös köntösű ráksaszí
kitátott szájjal rángatja, s felfalni készül a királyt.
Ezt a rémes, iszonyt-keltő álmot láttam ma éjszaka.
Valaki meghal: én, Ráma, vagy Laksmana, vagy a király.
Ha valaki azt álmodja, hogy szamárfogaton halad,
annak halotti máglyája fog füstölni hamarosan.
Balsejtelem ezért csüggeszt, ezért ülök szótalanul.
Torkom mintha kiszáradna, mintha fejem repedne szét.
Félelemre okom nincsen, de mégis-mégis rettegek;
saját magam elől futnék, de nem látom okát, miért."

70-72.

Így mesélte lidérc-álmát Bharata, míg a hírvivők
fáradt lovon a jól-árkolt, ékes városhoz értek el.
Ott tiszteletüket tették a királynál, és miután
lábait megérintették, Bharatához beszélt szavuk:
"Urunk, üdvöt üzen néked a főpap s a miniszterek.
Kérnek, sietve térj vissza, sürgős teendő vár reád.
S kérik, fogadd ajándékul e sok szép ékszert és ruhát,
s nevükben anyád bátyjának add át, hosszú szemű vitéz!"
Átvette az ajándékot barátaitól Bharata,
majd búcsút vett nagybátyjától és hozzátartozóitól,
kocsira szállt, és Satrughna kíséretében útra kelt.
Lovát fáradtra hajszolva, sebesen haladt Bharata,
s hét nap múlva, mikor virradt a tarka csillagú homály,
és égre szállt a Méz-színű, Ajódhjá közelébe ért.
A Manu-alapította, ős várost látva, így beszélt:
"E tarka fényben pompázó, kies kertekkel csillogó,
ékes város a távolból csupán sárga agyagtömeg.
Utak mentén a fák lombja gyász jeleként a földre hullt.
Elnémult a dalos csőrű madarak mámoros szava.
Szantál és áloé füstjét szárnyán hordozó, könnyü szél
nem száll felém üdítően a város palotáiból.
Gondba merült, gyötört arccal, szennyes ruhában, könnyesen,
gyászba borulva lépdelnek az utcákon az emberek."

Így tépődött a palota felé haladva Bharata,
s hogy nem találta ott atyját, anyja lakosztályába ment.
Megkérdezte - megérintve szülője fényes lábait -:
"Érkezésem után tüstént atyám vágytam köszönteni,
de nem találtam termében; talán itt van, szokás szerint?
Vagy talán idősebb anyám, Kausaljá hajlékába ment?
Lábát akarom illetni; világosíts fel, hol lehet?"

A dölyfös nő örömhírként közölte a gyászhírt vele:
"Atyád az összes élőlény közös útján halad tova.
Mert amikor meghallottam, hogy Rámát királlyá keni,
kényszerítettem, hogy Rámát száműzze, s a király te légy.
Nemzetségéhez méltóan megtartotta ígéretét.
Ráma, nejével s öccsével, az őserdőbe távozott.
Hogy elvesztette kedvencét a föld nagy hírnevű ura,
fia utáni bánatban az öt elembe visszatért.
Vedd hát át a királyságot törvénytudó utódaként,
mert mindezt csak azért tettem, hogy téged trónon lássalak."

73.

Mint izzó, lobogó tűzláng, csapott Bharatára a kín,
s atyja s két szeretett bátyja sorsát megtudva, így beszélt:
"Pusztulást hozni érkeztél a Végzet éjszakájaként!
Gyanútlan atyám nem tudta, hogy keblére tüzet szorít.
Sajgó sebemre sót szórtál, kínnal tetézted kínomat,
Rámát vadak közé űzve, s atyámat a holtak közé.
Családunk ősi törvénye, hogy az idősebb lesz király,
és öccsei alázattal, buzgón szolgálják bátyjukat.
Én szétzúzom gonosz terved! Ellenedre, bűnt-tervező,
visszahozom az erdőből a trón jogos örökösét.
S ha visszahoztam bátyámat, az izzó vitézségű hőst,
hűséges lelkű szolgája leszek neki halálomig.
Nem vágyom a királyságra, visszavetem anyám szavát.
Nem tudtam, hogy atyám Ráma felkenését rendelte el,
mert a távoli országban nem érkezett hozzám a hír.
Nem tudtam, hogy a hős lelkű Ráma erdőbe távozott,
és nem tudtam, hogy száműzték vele Szítát és Laksmanát."

76.

Vaszistha, a király papja, a bölcs igék bölcs mestere,
nyugtatgatta a bánkódó Bharatát, Kaikéjí fiát:
"Dicső királyfi, üdv néked! A bánkódásból már elég.
Itt az idő, hogy indítsd el végső útjára a királyt."

Vaszistha szavait hallva, Bharata erőt vett magán,
s amint a törvény kívánja, mindent megtett szokás szerint.
Kivették az olaj-sírból a sárgult arcú tetemet,
s előbb a földre fektették az alvónak tűnő királyt,
majd gonddal kiterítették gyöngy-hímes selyem nyoszolyán,
s ekkor fia nehéz búban elsiratta Dasarathát.
Ezután a mahárádzsa tűz-szentélyéből kihozott
lánggal oltártüzet gyújtva, megáldoztak a bráhmanok.
A távozó király testét bútól tántorgó szolga-had
torkot-fojtogató könnyel emelte gyaloghintaján.
A gyászmenet előtt mentek a király tanácsosai,
s arannyal, drága kelmékkel terítették be az utat.
Mások szantálfa vagy cédrus és áloe hasábokat
vetettek rá a máglyára, amelyen a halott feküdt.
Majd a tüzet kigyújtották imákat mormoló papok,
míg Véda-himnuszok zengtek az énekesek ajkain.
Balkéz felől körüljárták a máglyát a bölcs bráhmanok,
s nyomukban a bús özvegyek, Kausaljával az élükön.
Végül támolygó léptekkel, fel- felzokogva görcsösen,
a folyóhoz vonultak le a nők, lemosni a halált.

79, 82-83, 92.

Tizennégy napi gyász múltán, a hajnal pirkadásakor
így szólt az összegyűlt néphez az erény-őrző Bharata:
"Ős hagyomány családunkban, hogy az idősebb lesz király.
Visszahívom az erdőből Rámát; őt illeti a trón.
Elefántok-lovak-kocsik-gyalogok négyes serege
készüljön fel, s egyengessék az utat szorgos mesterek!
Szumantra, menj parancsommal, álljon elő a hadsereg,
kocsimba tüstént fogják be leggyorsabb paripáimat!"

Kocsihajtója örvendve hallgatta Bharata szavát,
s gyorsan mindent elintézett ura kívánsága szerint.
Alattvalói örvendtek, s hadvezérei ugyanúgy,
hogy uruk megparancsolta Ráma visszahozatalát.
A város minden házában a katonák hitvesei
nagy örömmel siettették az indulásra férjüket.
Szekerek, jól-futó mének és gondolat-sebes kocsik
tömege ékesítette az indulásra kész hadat.
Másnap, mikor a Nap felkelt, kocsijára szállt Bharata,
s gyorsan hajtott, mert hajtotta a vágy, Rámát keresni fel.
Papok s miniszterek mentek előtte ünnepélyesen,
s felékszerezett elefánt ment mögötte kilencezer.
A nemes lelkű Kausaljá, Szumitrá, s Kaikéjí velük,
fényes kocsijukon mentek, boldogan, hogy megtér a hős.
Számtalan elefánt és ló tömegével a hadsereg
mint a gomolygó nagy felhő, áradt-hömpölygött Dél felé,
áttörve a madár-lakta, néptelen sűrűségeken,
a Gangá árján átkelve, folyók mentén, hegyek között.
A mély Mandákiní partján haladt sokáig a sereg,
míg Csitrakúta-hegy csúcsát megpillantotta Bharata.
Ott kísérőihez fordult: "Óh, átok és szégyen reám!
Miattam érte ily balsors a világ nagy fényű urát.
Otthagyva pompát, kényelmet, lakatlan sűrűben lakik.
Bocsánatért rimánkodva borulok lábai elé."

Így tépődött az erdőben Dasaratha ifjabb fia,
majd észrevett egy tágas, szép lombsátrat, remete-lakot.
A szívvidámító lakban testvérbátyját fedezte fel,
mint antilop-bőrt s háncs-leplet viselő, jámbor remetét.
Bújában tébolyult hévvel rohant vitéz, erős karú,
oroszlánvállú testvérét igaz szívvel köszönteni.
Képtelen volt szilárdsággal úrrá lenni nagy bánatán,
és könny-özönben, elcsuklón, egy szót sem szólva zokogott.
Szánakozás-kisajtolta könnyekkel arca lótuszán
roskadt a földre, mielőtt elért volna Ráma elé.
Öccse, Satrughna is sírva borult Ráma lábaihoz,
és velük könnyezett Ráma, míg átölelte öccseit.

109.

Vezeklőként faháncs-köntöst viselő öccse úgy hevert,
mint a végpusztulás napján földre zuhanó Fényt-adó.
Felemelte, s fejét csókkal illetve, nyájasan beszélt:
"Szeretném tudni, mért jöttél e messzi tájra, kedvesem,
varkoccsal, antilop-bőrben, mint ki remete, nem király?"

Vitéz lelkű, nemes bátyja kérdését hallva, Bharata
erőt vett lelke gyötrelmén, s összetett kézzel így beszélt:
"Atyánk a kényszerű tettet megtéve, égbe távozott.
Fia miatti gyötrelme elemésztette életét.
Dicsőségétől megfosztó bűnt követett el a király,
hogy engedett Kaikéjínak, anyámnak, az erős karú.
Nem nyeri el királyságom gyümölcsét megtévedt anyám,
s megözvegyülve, bűnt bánva, nagy-borzalmú pokolra hull.
Könyörgök, légy kegyes hozzám, szolgádhoz, s még mai napon
fogadd el a királyságot, mint Indra fent az égi trónt.
Alattvalóid hű népe, s az özvegy királyné-anyák
színed elébe járultak, s kérnek: szánd meg tiéidet!
Elsőszülöttséged révén, s éppúgy erényeid miatt
téged illet a trón; vedd át! Kérőt el ne taszíts soha!
Ne maradjon a föld özvegy, mikor hites ura te vagy,
mint őszi, tiszta égbolton a csillagok ura a Hold.
Nézd, földre boruló fejjel kérlellek én, testvéröcséd,
s atyád agg tanácsosai: könyörülj rajtunk, népeden!"

Így szólt könnybeborult szemmel Kaikéjí hős lelkű fia,
és újra Ráma lábához hajtotta fejét Bharata.

Karjaiba szorította öccsét Raghu dicső üke,
és mámoros hattyúk zengő hangján ily szókkal válaszolt:
"Akinek ily nemes lélek vezérli gondolatait,
az egész földet el tudja kormányozni törvény szerint.
Minden ügyet tanácskozz meg barátaiddal gondosan,
és helyes lesz a döntésed, ha követed tanácsukat.
Hold vesztheti derűs fényét, Himálaja örök havát,
tenger kiléphet medréből - nem szeghetem atyám szavát.
Nem a te dolgod, ítélni, hogy szeretet vezette-e
anyádat, vagy a rút önzés; tisztelned kell, mivel anyád."

A növő-hold-fényű arcú, napsugár izzású vitéz
beszédét hallva, ily szókkal válaszolt Kaikéjí fia:
"Öltsd lábadra, nemes bátyám, ezt az arany-díszes sarut,
ez gyakorol uralmat majd nevedben a világ fölött."

Ráma lábára öltötte, majd levetette a sarut,
és átnyújtotta öccsének az izzó bátorságú hős.

Bharata meghajolt mélyen a saru előtt, s így beszélt:
"Bátyám, varkocsba font hajjal, faháncs-ruhával testemen,
tizennégy évig rád várok, gyümölcs s gyökér lesz ételem,
a városon kívül lakva, amíg te újra visszatérsz;
átruházom saruidra helyetted az uralkodást.
Ha letelik tizennégy év, és a következő napon
nem látlak meg, Raghuk dísze, máglyán végzem be életem."

"Úgy legyen, ahogyan szóltál" - felelte, s megölelte őt,
és vele együtt Satrughnát, majd szeretettel így beszélt:
"Ne neheztelj Kaikéjíra, maradj anyádnak gyámola!
Eskü szavával kérlek rá, s velem Szítá is erre kér."

Így szólt könny-fátyolos szemmel, és öccsétől elbúcsúzott.

115.

Ekkor fejére helyezte bátyja saruját Bharata,
és Satrughnával vidáman kocsira szállt és útrakelt.
Gyorsan haladt az édes-mély dübörgésű, ékes kocsi,
s hamarosan megérkeztek Ajódhjába mindannyian.
Lakosztályukban illően elhelyezték anyáikat,
majd a véneket hívatta a szilárd fogadalmú hős:
"Elmegyek Nandigrámába; mindnyájatoktól búcsúzom.
Ott fogom Ráma vesztése miatti búmat tölteni.
Atyám a túlvilágon van, parancsolóm erdőben él;
visszavárom királyságra Rámát; őt illeti a trón."

Bharata szép beszédére az egybegyűlt tanácsosok
tisztelettel adóztak mind, a főpappal az élükön:
"Dicséretünket érdemli szándékod, Raghu hős üke;
testvérszeretet indítja, s méltó hozzád, királyi sarj.
Szívedben őrzöd bátyádat, tiéidért buzgólkodol,
nemes ösvényre lép láb ad. Nincs, kinek ez ne tetszenék."

Egyetértésüket látva, hogy helyeslik akaratát,
hívatta kocsihajtóját: "Fogj be kocsimba sebesen!"

Örvendő arccal búcsút vett három anyjától Bharata,
s Satrughna társaságában kocsijára szállt a vitéz.
A kocsin állva Satrughna és Bharata gyorsan haladt,
s követték őket örvendve tanácsosok és bráhmanok.
Elöl tisztes papok mentek, Vaszisthával az élükön;
Nandigráma irányába nézett arcuk, Kelet felé.
A hadsereg hívás nélkül - elefántok, lovak, kocsik -
és a város egész népe követte őket útjukon.
Nandigráma felé gyorsan haladt a testvértisztelő,
törvénykövető Bharata, fején a bátyja saruja.
Rövidesen megérkeztek Nandigrámába. Bharata
kocsijáról leugrott, és a bráhmanokhoz így beszélt:
"Bátyám letét gyanánt bízta a királyság ügyét reám,
és megbízása jelképe ez az aranydíszes saru."

Ekkor Bharata főt hajtott a saruk záloga előtt,
s alattvalóinak búsan kihirdette akaratát:
"Királyi hófehér ernyőt tartsatok a saruk fölé!
Mától törvényadótok lesz magasztos bátyám lábnyoma.
Megőrzésre reám bízta országát bölcs parancsolóm;
megőrzöm visszatértéig bátyám jogos tulajdonát.
Mikor kezemmel majd újra bátyám lábára köthetem
és testvérem nemes lábán láthatom ezt a pár sarut,
a kölcsönvett királyságot gazdájának visszaadom,
s terhét ledobva vállamról, szolgálom Rámát boldogan.
Ha visszaveszi majd tőlem e zálogként adott sarut,
s Ajódhját, s a királyságot: vétkemtől megszabadulok."

E naptól hadi népével a szilárd lelkű Bharata
háncsköntösben, remeteként Nandigrámában lakozott.
Saját kezével ő tartott ernyőt a két saru fölé,
és minden utasítását a sarukra ruházta át.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu